Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
10 NÉPÚJSÁG 1991. június 8. Egy arc Stadtlauringenből Alakul a szekszárdi kapcsolat Ma is látható alkotásainak nagy része egyházi megbízatás útján született, tehát tematikájában is meghatározott. Mindez természetesen nem állt távol érdeklődésétől. Mindig szívesen fordult régi dolgok felé, amelyekből sokat tanulhatott. így a kereszSok-sok életpálya idul úgy, hogy a gyermekkor apró lépései fölnagyítódnak, határozott felnőtt léptekké válnak. A németországi Stadtlauringen városkában élő Josef Felki szobrászművész is gyermekkorában már rajzolt olyan melegséggel, ami később sem hamvadt. Csehszlovákiában, a Szudéták vidékén született, de a háború után Stadtlauringenbe kellett költözniük. A városban, ahol jelenleg is él, öreg házban rendezte be műtermes lakását. Itt fogadja készséggel az érdeklődő idegeneket. Míg legújabb készülő alkotásai között kalauzolja látogatóit, arról a tizenhárom esztendőről is képet ad, amit művészeti tanulmányaival töltött Würtzburgban és Nürnbergben. A mindennapok politikájával nem foglalkozik beszédében, de sejteti, hogy húsz kilométerrel az egykori német-német határtól, a művészetnek nem volt - megélhetést gazdagon biztosító - talaja. Kevés volt a megrendelés. Alkotás közben ténység művészetét is örömmel tanulmányozta. Különösen a román kor stílusa volt rá hatással, de a görög-római művészet sem volt nyomtalan. Szobrászként legkedvesebb anyaga a kő, de fával is szívesen foglalkozik. Több mint húsz éve tagja az Alsó-Frank tartományi művészeti körnek és a schwein- furti művészeti csoportnak is. Ez utóbbiban tizenegyen vannak, közülük négy szobrász. Legidősebb mesterük 87 éves, ő szabadfoglalkozású festő, a többiek művészeti tanárok. Rendszeresen állítanak ki különöző partnervárosokban. Éppen most készülnek tervek, hogy Magyarországon Szekszárddal alakítsanak ki kapcsolatot. Josef Felki családjában nem- Mdékről nemzedékre öröklődik olyan mesterség, ami a művészeti pályák esztétikai igényességét hordozza magában. Most fián a sor, aki a hangszereket is készítő asztalosmerster nagyapa, a szobrász apa után, kőfaragást tanul. Josef Fekl szobrászművész Decsi Kiss János Fotó: Bernhard Schmidt Dedikálás közben Hosszú évek óta úgy illik zárni az ünnepi könyvheteket, hogy valamennyi kiválóan sikerült. Lehetőleg az egyik jobban, mint a másik. Remélem, hogy az idén senki nem kockáztat meg ilyesmit, mert egész egyszerűen nem lenne igaz. Ami persze mit se változtat azon, hogy a könyv fontos. Csak éppen drágaságán és az általános, össznépi pénztelenségen se változtat. Más könyvet venni és ismét más, nem könyvterjesztő szakemberként, nézni mások könyvvásárlási kedvét. Például olymódon, hogy az embert két napra meghívják egy középváros legközepébe, ül a saját nagybetűkkel kiírt neve mögött, mosolyog, ha kell és dedikál, ha van kinek. Az egész természetesen megtisztelő. Az érdekődés is az, hiszen végtére nem utolsó érzés, amikor az író kilencedik kötetére a lakhelyétől 100 kilométernyire tízszer any- nyian kiváncsaik (ez 40 személy), mint megyéje székhelyén. Igaz, itt nem a kiadó terjeszt, hanem egy rátermett könyvesboltos fiatalasszony. De ha már más úgyse szokta, az ember ne dicsérje önmagát és Dunaújvárost, amiről egyébként szó van... Csak nyissa ki a szemét és lehetőleg a fülét is.- Mit keres a kedves olvasó?- A Szex-magazin megvan?- Nincsen meg.- Erdős Renée?- Igen.- Gulácsy Irén? Margaret Mitchell? Bromfield? Új Burda? Mindegyik van, súlyos százasokért. Fogy, akár a leárazott cukor a szekszárdi Skálában.- Maga 56-ról írt? - kérdi a tényleg érdeklődő vásárló a szerzőtől, aki gyanúsan hasonlít a könyve hátlapján látható fényképre.- Igen!- Unom 56-ot! Tulajdonképpen meg lehet érteni. Túl sokan írtak ezekről a máig se eléggé méltányolt történelmi évekről, jóval később. Most mondja az író, hogy ő azon megelében cselekedte ezt és kézirata évtizedekig illegalitásban lappangott? Nem mondja. Gyors fejszámolás következik. A négy asztalon elterülő könyvek átlagára 260 forint körül van. A vásárlók átlagos életkora kideríthetetlen. A nyolcvan év fölötti dédanya bensőséges részletekkel ismertet meg azzal kapcsolatban, hogy a fiának tetszenek a saját leány unokái. Alig megy el a két szekszárdnyi város polgármester-helyettese, amikor valaki felviágosít, hogy az illető nem pénzért dolgozik ám, hanem társadalmi munkában. Ami tagadhatatlanul elbűvölő. Jön a nagyüzem hetilapjának ifjú riporternője, aki valahol azt hallotta, hogy én újságírással is foglalkoztam egykoron. Megdöbbenve fogadja a felvilágosítást, hogy ide s tova 32 éve, sőt még ma is, bár hanyatló színvonalon és energiával. Ő ugyanis már két hónapja zsurnaliszta. A Dózsa-filmszínház előtti téren, pontosan ott, ahol 37 éve a mellettemülő fiam anyját udvarlási célból moziba vittem, tűz a nap. A fiam szakállas, ezenkívül az SZDSZ színeiben városatya is.- Istvánkám! - mondom neki. -Te most itt maradsz, én pedig elmegyek ide a szomszédba és iszom egy jéghideg sört, mert elepedek. Dedikálj helyettem! Elmegyek, leülök néhány emelettel a rendőrségi fogda alatt, ahol „Őr az udvaron” című könyvem tört része játszódik. Akkori kihallgatom, az időközben alezredessé avanzsált Tóth hadnagy, még véletlenül se megy el mellettem, pedig neki boldogan dedikálnék. Vissza a fiamhoz:- Hány könyvet adtál el?- Apu! Légy erős! Egyet sem! Megértem. Ordas Iván A költő prózája (Baka István Beavatások című új könyvéről) A Beavatások szerzője kalandra hív bennünket: milyennek látja ő a Várost. Lesznek majd sokan, akik az öt elbeszélés helyszínét pontosan tudják azonosítani. Kedves játék fölfedezni az ismerős helyeket, ám már előre kijelenthetjük: Baka nem kulcstörténeteket ír. Legalábbios nem abban az értelemben. Másféle beavatás az! A kántortanító szembesülése a géniusszal önvizsgálatra késztet (Szekszárdi mise). A kicsinyes torzsalkodások jövőbe vetítése (A kisfiú és a vámpírok) gyarlóságunkra figyelmeztet. A Vasárnap délután kamasza tehetetlenül áll abban a világban,amelynek a jelent meghatározó ős-mítoszai oly ismerősek a felnőtt elméje előtt. A Margit fausti parafrázisa pedig példázattá nő: mi magunk vagyunk okai önsorsrontásunknak. A kötet utolsó darabja, a sok tekintetben feloldozást nyújtó, Énj Thé- szeusz nemcsak egy mítosz újragondolása, hanem metszet, többszörös metszet az időből. A szerző sajátos megoldása, hogy az elbeszélések előtt versekben idézi meg azt a témát, azt a hangulatot, amelynek „prózai” kidolgozásával lesz kerekké a kötetkompozíció. Baka műve nem keres választ aktuálpolitikai kérdésekre, s nem is kisvárosi leleplezések rejtőznek e gyűjteményes, bár kisterjedelmű kötet lapjain. Mégis beavatás ez, mert életünk törvényeire, útvesztőire figyelmeztet. S egyúttal a „szekszár- diság” újragondolása, - az odatartozó szeretetteljes aggodalmával áthatva. Vegyük kézbe ezt a könyvet, olvassuk figyelmesen mese és „rögvalóság” eme fantasztikus szintézisét, a Beavatások-at! Megéri. Árpás Károly A békelovas „Történelmi pillanatban érkezett meg Venanzo Crocetti alkotása Budapestre - üdvözölte az ifjú békeíovast Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere. - Akkor amikor az ország könnyűnek aligha mondható búcsút vesz a világot kettéosztó katonai tömbrendszerekről... Még néhány hét, és elhagyja az ország területét az utolsó idegen katona. S íme, az Apokalipszis lovai helyett megérkezett a béke lovasa”. Giorgio Morandi művészetének nem ilyen direkt módon van aktualitása. Zaklatott korunkban az állandóság, a nyugalom az egyszerűség képviselője ő, akinek negyven olajképével találkozni igazi művész élmény k.m. Egy világhírű szobrász és egy nem kevésbé híres festő küldte el névjegyét Olaszországból Magyaroszágra, s Szépművészeti Múzeumba. Az olasz kulturális napok rendezvénysorozatának kiemelkedő eseményeként két egymás melletti teremben nyílott meg a két olasz művész kevés, de annál jelentősebb alkotását felsorakoztató kiállítás. A két művész - Venanzo Cro- cetti és Giorgio Morandi - huszadik századi klasszikusok, akik megőrizték függetlenségüket az újabb és újabb divatos irányzatoktól. A művész jelenlétében megnyitott Crocetti kiállítás mindössze egyetlen műre koncentrál, és ezt a hozzá készült rajzok, tanulmányok, szoborvázlatok övezik. Ez a klasszikus szépségű Ifjú békelovas 1987-88-ban alighogy elkészült, már bejárta a világot. Hirosima, New York, Leningrad, Moszkva, Strassbourg után érkezett hozzánk, s innen utazik tovább Párizsba, Londonba, Rómába. A szőlőlevéllel és szőlőfürtökkel feldíszített ifjú és szelíden legelésző lova az olasz reneszánsz hagyományait felelevenítő alkotás. Alkalmas arra, hogy a béke gondolatát szimbolizálja. Gyurkovics Tibor: Szent Pál levele a zsidókhoz Most tehátlan írok néktek és köszöntlek, drága testvéreim, hogy megfürösszem szívemet bennetek. Üldöztetve vagyunk, és üldözni fognak bennünket talán a világ végezetéig. Nem bírja el a népek primitív sokasága, hogy kiválasztottak vagyunk. Hogy egyetlen istent találtunk a pusztában, és nem százat, ezret, növényt, sóskát, oroszlánt vagy aranyborjút. Várjatok, leikeim, valami zajt hallok. Valaki jár künn a homályban, a törött tornácon sikkant a saruja. Hah! Megölnek? Fülelek- fekete csönd a válasz. De most ismét! Mintha a kőfalat súrolná a kéz! Vagy a reteszt babrálja? Jaj. Feneketlen csönd. Talán csak egy gally ért össze a másikkal a szélben, és az hegedült. Krisztus, most volna jó. Mint egy csodaszert, mint egy gyógyító olajbogyót! Használni! Nem félek. Túl vagyok minden hányattatáson. Jól tudjátok. Kiálltam hetven botütést, vízben aludtam a hajófenéken éjszakákon át, évekre börtönre vetettek, a sötét kamrákba, országokon át üldöztek-űztek, hogy rókalyukakba fúródva aludtam, ne találjanak rám, volt hogy tíz napig nem ettem. Nem sajnáltam az életemet, tiérettetek ajánlottam oda, és a magam föltámadásáért. De ez a zaj... Ha egy valaki, egyetlen ember rám tör, puszta késsel akár... Mormolom imáimat: Uram, adj erőt a messzeha- ladónak... Mindegy. Most nem rólam van szó, hanem rólatok. A ti legnagyobb bajotok, hogy zsidók vagytok. Krisztus után nem lehet zsidónak lenni. Akárkinek is van igazga. Mint mondtam, már első kiválasztottságunkat - az izraelit - sem bocsátják meg nekünk a népek, nemhogy a másodikat. A krisztusit. Mert - Krisztus mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Tudjátok, hogy rátörtem Krisztusra. Karddal rontottam rá. Le akaram kaszabolni. Kiforgatni a belsejét, pengémre fűzni a zsige- reit, átdöfni vastag szívét, ha páncél takarja is! Miért? Mert zsidó vagyok. És ő, mint főzsidó, a saját vallásomtól és fajomtól akart megfosztani! Hát hogyan lehetséges ez? Mit csinál ez az embernek álcázott isten? Zsidótlanítani akar? Hogy ne egy néphez, hanem Istenhez tartozzunk? Még ma is beleőrülök, ha belegondolok! Mit akar még velem ez a Krisztus - és rárontottam, tudjátok csak a fény epilepsziája és hőkölt arcú angyala tartott vissza. Krisztus - mindent elvett tőlem. Mindent! És én mindent neki adtam? Krisztus nem engedte nekem az én természetes életemet. Nem én rontottam reá karddal, hanem ő énreám! Kiherélt, földarabolta az érzelmeimet, mint a spárgát, szememet a tarkómba lökte, hogy csak az ő világosságát lássam! Beledöfött a tüdőm közepébe, hogy ne erezzem a természetes levegőt sem! A gondolataim elveszítették a zsidó kacskaringókat, a rabbinus logikai alagutakat, a héber kabalisztikát! Fény-gondolataim lettek, fölnyilazok a napba, isten szívébe célzok! Más ember lettem, zsidók! Könyörgöm, ezt értsétek meg, mer ti is a véremből valók vagytok, és életben kell maradnotok! Tudom, jó várni a Messiást. Talán jobb várni, mint meglelni. De ha már megvan, nem lehet úgy csinálni, mintha nem lenne meg! Nem lehet ott gubbaszkodni a régi ószövetségi sátorban, hajmakamelozni, és hátra nézni az időben! A napraforgó olaj lángoló és sötét szagánál! Zsidók! Könyörgöm, ne maradjatok zsidók! Térdre borulok előttetek, térdre borulok népünk szenvedése előtt, Izráel bujdoklása előtt, két kezem összekulcsolva rázom, itt van a Messiás, nézzetek rá, zsidó a zsidókból, főpap a főpapok közül, Jahvé, Jehova Fia, könyörgök, ne vonjátok fejetekre a vérét, ne szennyezzétek kezeteket a vére harmatával - legyen király, istenfia, Ábrahám küldötte, Mózes barátja, ne vonjátok a szőrös kebletekre széthasított köpenyét! Megint zörren valami. Kimegyek. Hiába nézek, semmit sem látok. A tornácon feldőlt a veder, de azt egy macska is fel- dűthette. Macska? Egy éve nem láttam errefelé macskát, itt inkább csak sakálok óvakodnak be a kert aljába. Akkor sakál, nekem mindegy. És a kút felől jött a zaj. A kútban csak nem lapul egy ember? És ha most kimentem, egyszerűen ledöfhetett volna. Mire vár? Képzelődés. Zsidók. Testvéreim. Apám testvérei. Hallgassatok rám. Én megjártam a krisztusi iskolát. Húsz éve szervezem azt a helyi és világ- szövetséget, melynek kebelén pihenni jó. Ahogy János, a szeretett tanítvány pihent egykoron Jézus szívén. Menedék. Ájulat. Nem kell zsidónak lenni. Ez a második kiválasztottság. Nem egyszerűen faji, nem egyszerűen vallási - új történelem. Higgyetek nekem. Adósa vagyok barbárnak, görögnek, mert megtanítottuk egymást egy emberen túli állapotra. Emberfeletti érzetre. Krisztusra. Vessétek el gőgötöket. Gyűrjétek magatok alá harsány képességeiteket, kötözzétek le eleven, nyüzsgő-mozgó kezeteket, szerkezetbe belefurakodó kíváncsiságotokat Krisztusra fordítsátok, kifürkészni lágy titkait! Adjátok fel féltékenységteket! írjátok, hogy hogy a pogányok is odafurakodhatnak Jézus asztalához? Hova lett a mi több ezer évünk? Sőt! Előbbre törtetnek nálatok, a helyi gyülekezet vezetője sem zsidó, hanem egy őspogány, aki nemrég még hatvan istennek áldozott! És hogy ti vagytok a többség. Sokkal többen vagytok, ti zsidók, mint ezek a nyomorult szíriaiak. S Krisztus jelvényével ők uralkodnak felettetek. Ők a hangadók. Eddig beszélni sem tudtak. Most megeredt a nyelvük. Talán a Szentlélek szállt reájuk apró láng- nyelvecske alakjában? - gúnyolódtak velem. Zsidók, ti zsidók, drága testvéreim - önuralom! Ez a mi zsidó skizofréniánk. Ez a mi új sorsunk. El kell hagynunk zsidóságunkat az új hitért, de szívünk gyökerében marad egy csöpp Izrael. Mohón áhítozzuk Krisztus igáját, de évezredünk rabbibölcsessége agyunk rejtett csatornáiban bolyong. Hősei leszünk Jézusnak, de köszvényes kézzel is markoljuk a tórát. Ószövetségi tömjént lóbálunk, de lelkünk villanásában fölsejlik Krisztus nagyszerűsége. Ez a mi keresztünk. Kettős kereszt. Magam is így vagyok. Az lenne a sors legnagyobb fintora, ha én, szerénytelenség nélkül mondhatom, a legnagyobb krisztiánus, mint zsipó halnék meg. Ha egyszer megfeszítenek, kettős keresztre kellene verniök. De talán meg sem feszítenek. Nem volnék méltó rá? Akármilyen keresztény lettem, mégis zsidó maradtam? Ez a zaj. Várjatok, kimegyek és megné...
