Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
8 NÉPÚJSÁG 1991. június £ Innen kiűzetve fotó: ótós Réka Írás közben (Emberbarát) Ki gondolná, hogy volt Idő, amikor élethivatásnak tekintették? Rökk Szilárdról, akiről Pesten utcát neveztek el, azt írják régi könyvek, már- már a foglalkozási rovatba jegyezve: emberbarát. Idegen megfelelője is van, németül Menschenfreund, ami némileg más, mint a filantróp, a franciában is inkább a misanthrope, az embergyűlölő ellentéte, akivel Moliére vígjátékában szánandóan humoros figuraként találkozunk. A múlt században az emberbarátok szívesen alapítottak emberbaráti intézményeket, árváknak, szegényeknek. Az emberbaráti intézmény önmagában dicséri alapítóját, igazolva, hogy nem önző szörnyeteg, hanem a társadalom jótevője, nyájas télapó. Győrben mesélték, hogy volt egyszer egy öreg kanonok, aki minden reggel megtömte zsebeit krajcárokkal s leereszkedve a Káptalandombról elvegyült a Rába-parti piac forgatagában, minden szegényhez volt jó szava és néhány krajcárja. Mára nevére sem emlékezett senki, csak a legenda élt a jóságos kanonok úrral, aki megpróbálta jóvátenni a teremtés mulasztásait. Mit csinál egy emberbarát, amikor valami mást csinál, mert senki nem lehet reggeltől estig csak emberbarát? Időnként másra is gondol, új pantallót vesz magának, kifújja az orrát, megtetszik neki egy arany zsebóra, az utcán megfordul a csinos nők után, ami öreg kanonokokkal is megtörténhet, vagy azt mondja a házvezetőnőjének, Zsófika, úgy ennék egy kis kapros túrós rétest. Az öreg Zsófi morog magában, mert a rétessel sok a vesződség, még hozzá kaporral! - de végül csak nekilát, s az emberbarát tekintélyét nem rontja, hogy szereti a túrós rétest és parancsolgat öreg házvezetőnőjének, ő továbbra is emberbarát, akiről majd utcát neveznek el. A múlt században is éltek hitvány emberek, szélhámosok, hűtlen bankpénztárosok, még gyilkosok is. De voltak emberbarátok is, s bármennyire jó emberek voltak, óvatosan kikerülték a javíthatatlanokat, akik nyitott bicskával ólálkodtak az utcasarkon, hogy ledöfjék a jobb öltözékü járókelőt, aki emberbarát éppúgy lehetett, mint hamiskártyás. Az emberbarát azért a hitvány alakoka t is szerette, meglátogatta őket a börtönben, papot küldött hozzájuk s bizakodott, hogy a helyes útra térnek. Jó szívvel tette, mert úgy érezte, valami keveset javíthat az egyébként javíthatatlan világon. Egyszerűen élt, hivalkodás nélkül, s luxusnak számított, ha néha azt mondta a házvezetőnőjének, Zsófika, túrós rétest ennék. A pénzét bankban tartotta, ellenőrizte, hogy jól számították-e ki a kamatot, s időben megírta végrendeletét, mint Rökk Szilárd is, pontosan felsorolva, hova mennyi pénzt szán. íme: százezer forintot kapnak, arányosan elosztva, vallási különbség nélkül az iskolák, ipartestületek, óvodák, zenedék, jutott a pénzből a Nemzeti Múzeumnak s még a csángók letelepítésére is maradt valami. Kétszázezer forintot hagyott az árváknak, betegeknek, raboknak, vakoknak, hülyéknek, cselédeknek, a kórházaknak, a segélyezőegyesületeknek és a men- helyeknek. A tudomány és művészet előmozdítására háromszázezer forintot szánt, az állatvédőknek pedig ötvenezret. Abban az időben hatalmas őszszeg, mai forintra nem is lehet átszámítani. Életrajza szerény, szóra is alig érdemes. Feljegyezték, hogy Dunaföldváron járt iskolába, az egyetemet Pesten végezte s itt nyitott ügyvédi irodát 1820-ban. A jókedvű adakozót szereti az Isten, tehát Rökk Szilárd is magas kort élt meg, kilencvenedik életévében hunyt el, 1888-ban. íme, egy emberbarát. Nem várt senkitől hálát, amikor végrendeletét felbontották, már köszönetét sem mondhattak neki. Nevét utca őrzi Pesten, innen tudom, hogy élt egy ilyen nevű ember, életének néhány adatára azonban csak véletlenül akadtam. Valószínűleg ez is az emberbarátot jellemzi, aki titokban űzi hivatását, nem fedi fel kilétét s csak halála után derül ki, hogy milyen nemes lélek volt. Minden egyéb mellékes. Ifjabb éveiben szívesen utazgatott, olvasom róla, de nem jegyezte fel senki, hogy magas volt-e vagy kövér és királypárti, nem tudjuk, voltak-e nőügyei, mi volt a kedvenc étele... Emberbarát volt, érjük be ennyivel. Ez a foglalkozás azóta kiment a divatból. Diákkoromban a latin példamondatok között ez is szerepelt: homo homini lupus, ember embernek farkasa, amit jó kétezer évvel ezelőtt Plinius írt le először, de a mi korunkban lett igazán időszerű. Nem tudom, manapság vannak-e még emberbarátok? Naponta többször is felszólítanak, hogy adakozzunk, de az emberek gyanakvóak, nem is ok nélkül. Nemrég lepleztek le egy csalót, aki beteg gyereke gyógyítására gyűjtött, bankszámlát is nyitott s kiderült, nőtlen, gyereke sincs. Korábban a Nemzeti Színház javára adakoztunk, de se színház, se pénz. Vannak, akik hangzatos célokat hirdetnek, s úgy gondolják, jobb, ha pénzünkkel helyettünk jótékonykodnak. Közben az emberbarát eltűnt, hírmondónak se maradt belőle. Már szelíd öregurakat se lehet látni, akik észrevétlenül élnek közöttünk, téli estéken prémes kabátban bandukolnak haza, vacsora után isznak két pohár vörösbort és megírják végrendeletüket. Minket folyton rászed az, amit történelemnek gondolunk, ők nem dőlnek be a napi politika furfangjá- nak. Rökk Szilárd nyilván tudta, hogy a király is halandó, előbb-utóbb megtér őseihez a kapucinusok kriptájába, a világ viszont itt marad, nyomorúságban, kitéve ínségnek, háborúnak, felebaráti kapzsiságnak. Rökk Szilárd, mint minden hivatásos emberbarát, tudta, nem mentheti meg a világot, de azt is megtanulta, hogy alkalmas időben egy szelet kenyér, pohár bor többet ér, mint zajos ideológiák, üres ígéretek. Rökk Szilárd ebben a személyre szóló megváltásban hitt, ami valószínűleg vele együtt múlt el. Kapkodó világunkban egyre több a törtető próféta, aki azt ígéri, hogy ebben a végzetes szerencsejátékban tudja a nyerőszámokat, de sehol egy jámbor öregúr, akinek a bejelentőlapján, a foglalkozási rovatban ez olvasható: emberbarát. CSÁNYI LÁSZLÓ Dédapáink víg kedélye- Tartozom bejelentei a kedves közönségnek, hogy ma este utolsó alkalommal lépek fel szólistaként a Művészetek Házában. Mindössze ennyit mondott, aztán leült az orgonához és eljátszotta a műsorán szereplő darabot. A közönség nagy tapssal jutalmazta produkcióját, szűkszavú közlését a mű végére talán már el is felejtették. Pedig hosszas tépelődés, több álmatlan éjszaka után született meg a súlyos döntés, átmenetileg véget vetve Lozsányi Tamás szekszárdi orgonista itteni szerepléseinek.- Mi a visszavonulás oka, miért nem akar többé ebben az intézményben szólistaként a muzsikakedvelők elé állni? - kérdeztem még akkor, márciusban a Thész László Alapítvány hangversenye után a fiatal zenészt- A Művészetek Háza vezetősége, konkrétan Méry Éva és a köztem immár két éve fennálló állandó feszültség, ami a Thész László emlékkoncert főpróbájának napján szinte már elviselhetetlenné vált - mondta - mikor én közöltem, hogy szerintem egy hangversenyterem funkciójához az is hozzátartozik, hogy abban próbáljanak. Méry Éva ekkor tudatta velem, hogy drámai bejelentése van: keressek magamnak más gyakorlóhelyet, mert ez az orgona nem arra való, egyébként sem lehet elviselni az állandó zajt. Vagyis kirúgott Fél órával azután, hogy ez a döntés már bennem is megérlelődött. Annak, hogy szándékomat éppen az ünnepi koncerten hoztam nyilvánosságra, egyetlen oka, hogy saját szólóestre, amikor ezt megtehettem volna nem volt kilátás. S bár azóta megvádoltak, hogy sértettem egykori kollégám kegyeletét, ez természetesen nem volt szándékomban. Ezért is nem kezdtem bele akkor és ott döntésem okainak taglalásába.- Az igazgatónő csak arra hivatkozott, hogy a hangszer tönkremegy a folyamatos igénybevétel miatt?- Nem. Arra, amire két év óta mindig: nem lehet kibírni, hogy a Művészetek Házában folyton szól valami. Tagadhatatlan, hogy köztünk kezdettől fogva kölcsönösan- tipátia áll fenn, de szerintem a vezetői bölcsességgel nem egyeztethető össze, hogy személyes érzelmek meghatározhassanak, nagyobb szabású kérdéseket Minden hangszeres számára fontos, hogy fellépés előtt az adott helyen próbálhasson, mivel az akusztika nagyon meghatározó egy igényes fülű muzsikus számára. Lehet, hogy egy orgonista vagy zongorista egész más billentést, tehát rövi- debb hangokat játszik, és egész más izomzatot alkalmaz egyik teremben, mint a másikban. Ez fontos szempont, ráadásul az orgonistát sújtja legjobban, hiszen én nem tudok otthon gyakorolni. Méry Éva utolsó alkalommal azt mondta, keressek magamnak egy templo- moL Igaz, legtöbb orgonista kántor is, de én, mint a mesterem, Lehotka Gábor, ettől elhatárolom magam. Részben azért, mert a templomi orgonák színvonala - talán négy-öt orgonától eltekintve - országosan siralmas. Az állagmegóvás után a templomok kasszájában alig marad a hangszerre fordítható pénz. így a templomi orgonák közül én a Mátyás-templomét tartom valóban alkalmasnak, a Batthyányi téri Szent Anna-templomét, a kalocsai érsekség templomát és esetleg az egri illetve az esztergomi bazilikáét Errefelé az egész környéken messze nincs olyan kvalitású orgona, ami egyáltalán gyakorlásra érdemes lenne. Vagyis van Szekszárdon is több templomban, be is tudnék járni, mert az embert mindenütt szívesebben fogadják, minta Mű vészetek Házában. Tavaly nyáron például Németországban zongorán kísértem a mözsi női kart Egy templomban ugyanakkor mindennap megengedték, hogy gyakoroljak.- Vagyis a szekszárd i orgonákhoz hozzáférne, csak alkalmatlannak tartja őket a felkészülésre?- így van. Reménykedünk, hogy az evangélikus templom új orgonája őszre elkészül, saz ottani lelkész nyitott is a dolog iránt hisz maga is zeneértő, zeneszerető ember, de addig nincs más lehetőség. Hogy egy ötperces produkció is milyen felkészülést igényel, azt persze csak azok értik meg, akik maguk is művelik a muzsikát Ennek ellenére egyszer például - csupán, mert egy kiállítást rendeztek a Művészetek Házában - egy egész hétig nem gyakorolhattam. Úgyhogy nekem nemcsak az alapítványi hangversenyen való fellépésem, hanem az előzőek is megfeszített energiát igényeltek, mondhatnám, teljesen meditativ szinten kellett megoldanom azokat a problémákat melyeket gyakorlással kellett volna. Szerintem az a vélekedés nem elfogadható, hogy a Művészetek Házában, ami funkcióját tekintve eredetileg a művészek háza lett volna, egész nap néma csendnek kell lenni, csupán azért, mert a zene idegesíti az irodistákat meg a teremöröket Tény, hogy amikor fővárosi művészeket hívnak meg, ők valóban keveset próbálnak itt, de nekik otthon adva van a gyakorlási lehetőség. Mégis sok az importált muzsikus, pedig az a legdrágább. Egyébként Egerben hagyománya van annak, hogy turistáknak megszervezik a bazilika megtekintését s ilyenkor az orgona is felcsendül. Itt én is csináltam ilyen programot egy ismerős pesti csoportnak, s meg lehetne oldani szervezett formában is. De ahogy a mindössze heti 3 óra gyakorlással járó orgona tanszak indítása is meghiúsult a Művészetek Háza negatív hozzáállása miatt, ilyen turistacsalogató rendezvényekre sem kerülhet sor. Az orgonista tehát szólistaként elköszönt a művészetek palotájától, de zeneiskolai tanítványait művész kollégáit nem akarta cserben hagyni. Kísérőjükként továbbra is fel akart itt lépni. Igen ám, de - bár a márciusi koncerten egy árva szó el nem hangzott a Művészetek Háza és Lozsányi Tamás viszályáról, az orgonista a publikum előtt nem teregette ki döntése okát -, az igazgatónő zokon vette a búcsúszót s a muzsikust azóta kísérőként is kitiltotta az intézményből. A zeneiskola vonós tanszaki hangversenyét erfliatt már nem is tarthatták meg ott, s egészen a közelmúltig úgy volt hogy nem a Művészetek Házában lesz a növendékek eddig hagyományosan ott megtartott évzáró koncertje sem. Pedig az orgonista főnökével, Szily Lajos, zeneiskolai igazgatóval néhány hete felkereste Méry Évát, hogy békülje- nek ki a felek, de a beszélgetésükről Lozsányi Tamás által készített magnófelvétel tanúbizonysága szerint a kísérlet eredménytelen volt. (Méry Éva, mikor véleményét kértem, nem tartotta szükségesnek nyilatkozni, azt javasolta, hallgassam meg a fenti kazettát azon minden rajta van. így írásom ez alapján született.) Mint megtudtam, az igazgatónő nem enged elhatározásából, hogy megleckézteti a szerinte „szemtelen, hálátlan” fiatalembert, úgy véli, az, csak kapott eddig a Művészetek Házától - gyakorlási lehetőséget, fellépési alkalmat külföldi zenészt hívtak meg a kedvéért, hogy ő is szerepelhessen a határokon túlon s ezért köszönettel tartozna. Ehelyett Lozsányi neveletlenül viselkedik, nem köszön az alkalmazottaknak, s direkt erős hangerővel gyakorol, ráadásul olykor olyan műveket is, melyeket aztán a koncerten nem is hallani tőle. Méry Éva szerint kijelentésével, hogy nem lép fel itt többet, kétszázhúsz ember előtt mélységesen megsértette az intézményt annak dolgozóit a takarítónőtől az igazgatóig. Olyan túlkapás ez, ami szankciót érdemel. Ezért aztán egyelőre nem teheti be a lábát a Házba muzsikusként. Az igazgatónő még azt is felajánlotta, hogy inkább bérel a Ház a zeneiskolának valahol egy termet az évzáró hangverseny megtartásához... Hogy ezt megtehetné-e az irányítása alatt álló létesítmény pénzén? Nem az újságíró feladata eldönteni, s nem isaktuális töprengeni rajta, mert az évzárón mégis a csillogó-villogó volt zsinagógában játszhatnak a zenészpalánták. Természetesen Lozsányi tanár úr közreműködése nélkül. Ö továbbra is persona non grata, nem kívánatos személy e falak között. Aki őt szeretné hallani, vagy az ő kíséretével szeretne szerepelni, annak le kell mondania erről. Az igazgatónő tehát, míg a - tagadhatatlanul konok, csökönyös - orgonistát leckézteti, egyúttal másokat is büntet. S nem szakmai kifogások miatt És ez már nem magánügy. CSER ILDIKÓ Ha nekünk, sokat megérteknek már nem is, de a felnőttkor küszöbén lévőknek bizonyára a legfontosabb dolog mostanában az érettségi. Kozma Andor Andronicus álnéven fejtegette gondolatait a Tolnavármegye 1903. június 7-i számában erről. „Csaltam-e én is az írásbelin? Igen. És ki nem? Mindazt, amit nyolc átténfergett gimnáziumi esztendőn át elmulasztottam, iszonyú erőfeszítéssel igyekeztem pótolni néhány hét alatt az érettségi előtt. Ment is a dolog - nem egészen csalás nélkül... Úgy voltam, mint az adomabéli kártyás, aki - midőn a kibic figyelmeztette, hogy az utolsó ütést hamis kártyával csinálta, azt mondta: Igaz, de ezt a játszmát másként nem lehetett megnyerni.” Kerek harminc évvel e szavak előtt egy másik csalás izgatta az akkor éppen negyedéves Tolnamegyei Közlöny olvasóit. Egy falusi bíró, aki spekulált címmel az 1873. június 11-i számban meséltek az esetről: „A nagyszékelyiek a múlt február hóban szállítván be Tolnára a kincstár számára termelt dohányukat, bírájuk is elment, hogy az átadásnál előfordulható visz- szaéléseket ellenőrizze. Itt azonban megszállotta a spekuláczió ördöge. Összesúgván nevezetesen több lakostársával, saját és ezek dohánykönyvébe három-, sőt, négyszeres mennyiséget íratott be, mint valósággal átadva volt. Az illetők ily módon szép összeghez jutván bíró urammal, mint ezen nagyszerű pénzügyi művelet főrendezőjével, barátságos kézszorongatások és hamis szemhunyorgatá- sok közt megosztoztak. Idáig hát jól ment az üzlet. Hanem az a május hóban történt tanitóválasztás! Ekkor az örök titokra esküdött czim- borák összeveszvén, feljelentették ezen becsületes bírót, ki megválasztása után alig hat hétre így mutatta ki nagyratörő szellemét... Alkalmasint itt is bizonyul majd az egyszeri főhivatalnok igazmondása: lopok, lopsz, lop. Mint nevezetes mozzanatot ez ügyben, még azt sem szabad hallgatással mellőzni, hogy ezen bíró mind e mai napig még csak hivatalából sem füg- gesztetett fel, bár maga is beismeri vétkét, s bár a szomszéd magyar falvakban a népköltészetben is - ad nótám Here tyu! - eképpen zeng: A székelyi öreg bíró, / Szűk lett neki a bugyogó, / Tolnán csinálta a vásárt, / Szegzárdon veszi fel árát”. Azt nem tudhatjuk, mennyit verejtékezett a szekszárdi járásbíróságon nemzetes bíró uram, azt ellenben a Tolnavármegye 1899. június 4-i Megfelelt című életképéből ismerjük, nem sok lehetőség volt megye- székhelyünkön a megtisztulásra. „Idegen (izzadtan és porosán érkezik meg a Keselyűsi állomásról, megszólítja a Szegzárd Szálló főpinczérét):- Hol lehet itt meg- fürödni? Főpinczér (szánalmas mosoly- lyal néz az idegenre): - Szegzárdon, kérem, nem szoktak fürödni, itt nagyon tiszták az emberek...” Valahogyan csak föltalálták magukat, akárcsak az az elődünk, aki az akkor még megcsodált vasparipán száguldott a mai 6-os út elődjén s lett főszereplője a Megtámadott kerékpáros című hírnek a Szekszárd Vidéke 1897. június 5-i számában. „Múlt hó 28-ikán az esti órákban jött Mirth László szekszárdi törvényszéki aljegyző kerékpáron hazafelé az esőtől sáros úton. Amint Kokasd (!) elé ért, az út melletti árokból kóbor czigányok ugráltak elő, meg akarták állítani, s tőle pénzt követeltek. Mirth leugrott a biczikliről s feltalálva magát, gépéről lerántotta a légszivattyút (pumpát) s lelövéssel fenyegette támadóit, ha közelednek. A czigányok Mire jó a kutya? (Jambó János rajza) Kit zavar a zeneszó? A megleckéztetett orgonista
