Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
1991. június 1. fi f* NÉPÚJSÁG 5 A község egykori okmányok szerint az 1500-as években a „régi faluhelyen” települt, és a török hódoltság másfél évszázada alatt teljesen elpusztult. Pontosabban már az 1610-es esztendő táján ismét kezdtek itt megtelepedni, elsősorban rácok. Az új falu feltehetően a mostani helyén alakult ki. A dombokba pincéket vájtak és az onnan kitermelt földből verték aztán a házak falát. Az 1775-ös évben nagyszámú német telepes költözött Alsónánára. Több mint másfél évszázadon át gyarapodtak, szaporodtak, zavartalanul fejlődött a dombok közötti kis település. Aztán elérkezett a második világháború és utána a győztes nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy a németek menjenek vissza oda, ahonnan őseik jöttek. Európa átrendezése, az újkori népvándorlás során Alsónána lakosságát szinte az utolsó szálig kitelepítették. Helyükre hatvanhat településről költöztették a többnyire menekült családokat - Csehszlovákiából, Romániából, Jugoszláviából, Hevesből, Békésből. A betelepítettek főként a termelőszövetkezetben kezdtek dolgozni, de sokan jártak és járnak el a környékbeli állami gazdaságba, a közeli ipari üzemekbe. Egy hete közös ünnepre készültek, gyűltek össze a falu jelenlegi és egykori lakói. Azok is, akiket éppen 45 esztendeje üldöztek el otthonaikból. Templomszentelés Alsónánán. Elszakadtak, de nem feledtek. Az összefogás, az őshaza iránti soha el nem múló mélységes vonzalom indította arra az elszármazottakat, hogy összeadják a pénzt a templom felújítására. Te is ott születtél Du bist auch dort gebohren A kitelepítettek közül, akik a pénz összeszedé- sét kezdeményezték, akik az itthoniakkal tartották a kapcsolatot, akik megszervezték azt, hogy két busszal olyanok is hazajöhessenek, akik autóval már nem vállalták volna ezt a hosszú utat /gondoljuk csak meg, aki akkor 20 éves volt most 65/, akik összekötő kapocs voltak az elszármazottak és a falu lakói között: Rottenbiller Jakob és Sprau Magdalene. így emlékeznek vissza a kezdetekre, az elhatározásra: tűrhetetlen volt, nem lehetett már tovább várni a pusztuló alsónánai templom felújításával.- Ideahaza járva láttuk, hogy milyen siralmas állapotban van a templom. Németországban két évvel ezelőtt kezdtük el a gyűjtést. írásban kerestük meg az összes volt alsónánait, akik szerencsére egymás melletti falvakban laktak. Sokukat személyesen is meglátogattuk, hogy erősítést, segítséget kérjünk a nemes cél megvalósításához, ahhoz, hogy megmentsük régi templomunkat az enyészettől. Ebben a gyűjtő munkában öt házaspár vett részt. Bankszámlát nyitottunk. Eleinte nehezen indult minden, később egymást ösztönözték az emberek, mondogatták: te is Alsónánán születtél, te is ott kötöttél házasságot, és neked is ott nyugszanak a szüleid. Nagyon sokat segítettek meggyőző munkával, és persze pénzzel is az egyházközségek, a plébánosaink. Tavaly már látszott, hogy a pénz, amit összegyűjtöttünk jó kezekben van. Idehaza, Nánán Turbán Henrik volt, aki elvállalta ezt a rengeteg időt, és enerigát kívánó munkát, amely a tatarozással együtt jár. Aztán kitűztük a napot, amelyre már mindenki nagyon várt: 1991. május 26. Ettől a perctől kezdve lázas várakozással, készülődéssel telt az idő. Sokan közülünk, most először jártak idehaza mióta elmentünk. Mi pedig, akik már többször voltunk itthon, éreztük: ez a hazafelé tartó út más mint az eddigiek. Két busszal és több mint húsz személykocsival jöttünk, szívünkben a 45 évig dédelgetett vággyal, amely végre valóra vált. Hazajönni. Hazajönni úgy, hogy az egész falu, a mi régi, egykor oly kedves, szeretett otthonunk vár bennünket... Sok mindent hoztunk magunkkal, amivel ezen ■■■■■BHHBI Hazajöttek Heimgekommen az ünnepen még szorosabbra szeretnénk fűzni a most itt élő emberekkel a kapcsolatot. A holt tárgyak mellé egy fát, egy élő fát hoztunk. .. „Ma összejöttünk, hogy egy fát ültessünk, egy hársfát. Ez a fa Németországban lett nevelve, a mi új hazánkban. Most itt lesz elültetve az óhazában. Egy helyen, amely mindannyiunknak ismert, ahol az élet lezajlott, ahonnét sok emlékünk van.” „Wir sind hier unten heute zusammen gekommen, um einen Baum zu pflanzen, eine Linde. Sie wurde in Deutschland, in unserer neuen Heimat gezogen, und wird nun hier eingepflanzt. An einem Ort, der uns allen sehr vertraut ist, wo sich das Leben sozusagen abgespielt hat, wo viele Erinnerungen sind.” /Részlet a faültetés alkalmából Katharina Petz által elmondott beszédből/. A fán kívül hoztunk a templomba egy oltárbibliát, amelyet a három egyházközség küldött, hoztunk hímzett oltárterítőket és más ajándékokat. Nagyon jóleső érzés volt, ahogy várt bennünket a falu. Ahogy végigsétáltunk a községen, láttuk, hogy minden házban mennyire készültek a mi fogadásunkra. Olyan ebéddel vendégeltek meg bennünket, amit sosem fogunk elfelejteni. Reméljük, hogy ez alatt a két nap alatt kialakult jó kapcsolat megmarad közöttünk. Egészen biztosak vagyunk abban, hogy ezután többen fognak újra és újra hazalátogatni, és azok a fiatalok, akik odakint születtek, és most itt voltak ezen a felejthetetlen ünnepen, máskor is eljönnek. Mert kiváncsiak arra, hogy szüleik, nagyszüleik honnan származtak el. „Wir danken Gott, das wir dieses alles erleben dürfen.” „Köszönjük Istennek, hogy ezt mind megélhettük.” Eltéphetetlen lánc Zerreiszenlosßene kette Kollár László, Alsónána polgármestere atemp- lomszentelés előtt köszöntötte az elszármazottakat. Köszöntője vendégszerető és meleghangú volt. Az elismerés és meghatottság moraja futott végig az egész teret betöltő, ünnepi díszbe öltözött, egykori és mostani alsónánaia- kon, amikor köszöntőjét német nyelven is elmondta. „Köszöntőm önöket a szabad Magyar- országon, abban a községben, amelyhez eltéphetetlen lánc köt minden Alsónánáról elszármazott embert.” „Ich begrüsße sie im freien Ungarn, im Dorf, daß wie eine kette alle aus Alsónána übergesin- delten Leute bindet.” /Részlet Kollár László polgármester által mondott köszöntő beszédből/. A község fiatal polgármestere már túl a legnagyobb eseményen, a templomszentelőn, így összegezte a kétnapos ünnepet, és az előkészületeket.- Nagyon nagy erőpróba volt a falunak és nekem is ez a két nap. A megválasztásom óta ez volt a legnagyobb feladatom. Amióta kitűztek a templomszentelés időpontját, azóta csak erre a napra gondoltam, csak ez foglalkoztatott. Most már jól érzem magam, nagy megkönnyebbülés, hogy sikerült, hogy vendégeink meg vannak elégedve, hogy elismerésüket lépten-nyomon kifejezik. A szervezés közben felmerült kisebb nehézségeket legyőztük, és úgy gondolom, hogy a jól sikerült ünnep után a feledésbe is merülnek. Nagyon sokan segítettek abban, hogy ez a nap emlékezetes maradjon, abban, hogy a községünk központjában a már szinte romokban lévő templom eredeti formájában díszítse falunkat. A feladat nagy volt, úgy hiszem az utóbbi évtizedekben talán nem is akadt olyan nagy esemény, amely ennyire megmozdította volna a falu lakóit. Mindenki igyekezett kivenni a részét az előkészületekből és az ünnep lebonyolításából. Nem szeretnék neveket felsorolni, hisz senkit sem akarok megsérteni. Talán azért mégis... Turbán Henrik volt az, aki az első pillanattól végig kísérte a munkálatokat. Henrik bácsi ellenőrizte a szekszárdi Athéneum Kft. templomfelújítási munkálatait, ő tárgyalt a kivitelezőkkel, könyvelést vezetett a kiadásokról, tartotta a kapcsolatot az elszármazottakkal, szinte éjjel-nappal már-már erejét is meghaladva dolgozott. Köszönettel tartozom mindenkinek, minden alsónánainak, aki hozzájárult ahhoz, hogy a vendégeket köszöntő beszédemben, nyugodt lelkiismerettel mondhassam el: „Kívánom Önöknek, hogy a mai napon érezzék jól magukat. Nagy szeretettél készültünk az Önök fogadására, úgy, ahogy kedves rokonokat várnak az emberek, hiszen Önök tulajdonképpen most hazajöttek.” „Ich wünsche Ihnen, fühlen sie sich heute sehr wohl. Mit großer Liebe haben wir uns auf Ihren Empfang vorbereitet, so, wie man auf liebenswürdige Verwandte wartet, weil Sie jetz eigentlich heimgekommen sind.” Egy marék föld Ein handvoll erde A volt alsónánaiak újra és újra végigsétálnak a falun. Keresik szülőházukat, a kutat, a fát, az utcát. .. Emlékszel, emlékszel? - hangzik el ezredszer is a kérdés, hisz az emlékezéshez társat keresnek, aki, megerősíti őket abban a hitben, hogy van amit negyvenöt év alatt sem lehet elfelejteni. Azok, akik odakint emeletes házakban laknak, gyönyörű kocsikkal járnak, remegő kézzel simogatják meg az omló házfalat, felkiáltanak, ha ráismernek egy-egy vénséges vén fára. Elfelejtik a korukat, fiatalos lendülettel sétálnak, beszélgetnek a Keller-bergen. Számukra ez a falu, ez a hely az maradt, ami valaha volt. A szülőföldjük. Talán nem, sőt bizonyosan nem tudnának már itt élni, hisz évtizedek óta egy más ország, más törvényei, más értékrendje, más szokásai szerint élnek. Odaköti őket a család, a szorgalmas munkával megszerzett jólét. A mostani közös ünnepről magukkal viszik, itthonról otthonukba az óvodások német dalait, amit ők maguk is énekeltek gyermekkorukban. A hajdani népviseletüket, táncaikat őrző fiatalok szívből jövő előadását, a falu történetét bemutató kiállítást, afinom ebéd ízét, a most nyíló akácok illatát, a bál után, az utcán is utánuk integető alsónánaiak vendégszeretetét. Magukkal viszik a téren árult színes térítőkét, és a kis ajándékaikat. Fülükben a harangok zúgását, szemükben a templom ablakain megcsillanó napfényt. A sok-sok ezer fényképet, a találkozások pillanatát, az örömet, a bánatot és az elhunytak iránt érzett fájdalmat. Magukkal viszik idetartozások legkézzelfoghatóbb bizonyítékát. Egy marék földet - itthonról. Fehér zsebkendőbe csomagolva, nemzetiszínű szalaggal átkötve. Sas Erzsébet - Fotó: Gottvald
