Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

1991. június 29. NÉPÚJSÁG 9 Ügyes már hétfőn lusta Delelő előtt, a varasdi dombok alatt Tombol a kánikula. Akartuk a nyarat, hát megkaptuk. Még a kutyának is jobban esik a hű- sölés, mint a gulya hajkurá- szása a zsenge kukoricából. Darabos Péter, a teveli Kos­suth téesz állatgondozója is pőre felsőtesttel hűsöl az aká­csor alatt.- Ügyes, ne! Keríts! Kerítsd be ha mondom ... - bíztatja a pulit, s ha a kutya kelletlenül is, de engedelmeskedik. Kutya­sors. Leülünk mi is pár szóra. A fa­lusi ember általában közlé­keny, már messziről megszi­matolja, ki az, akivel egyáltalán leáll „bratyizni”. Ha jó szóval il­letik, meghallgatják, szíves szóval tartja a hallgatóságot. Darabos Péter vígkedélyű em­ber, akinek kezéből nem fordul ki a gulyások ferdenyakú fur- kósbotja. Pedig éveket lehúzott gyárakbah.- Először a tejiparnál dolgoz­tam. A sajtérlelőnél. Később a cipőgyárban Bonyhádon, majd a Zománcgyárban, de a dere­kam ... Mutatja is. Tizenhárom öltés árulkodik Csanaky doktor „de- rekas” munkájáról. Most jobb az a fránya derék, de vigyázni illik vele.- Nem bánta meg a téeszt?- Nem én! Elég jólmenő té­esz a mienk. Hogy lesz-e föl­számolás? Nem hiszem. Re­besgetnek ezt-azt, minden­fele ... Úgy ahogy van jó. A hűsből nekilódul a völgy­nek, és besegít a pulinak, mert mint mondja, Ügyes már hét­főn lustának látszik.- Aztán földet kért-e vissza az új helyzetben?-faggatom.- Én bizony nem. Apám igen. Hatvanhárom éves, jól bírja magát, hát 4 holdat visz- szakér a Pannónia téesztől. Mert, hogy mi kakasdiak va­gyunk, csak ide nősültem. Az új soron építettem - mutat a távolba, a falu széle felé.- Van itt a faluban sok mun­kanélküli?- Akad pár... A kollégám is, aki ott fönn legeltet, munkanél­küli volt. Fölvették alkalmi munkásnak a téeszbe, de nem tagnak. Engem, mikor jöttem, tagnak vettek föl. Leépítés lesz, azt mondta az elnök. Ér­tékjegyet adnak 50 százalékra, a másik ötvenet év végén - ahogy hallottam. Ha fölszámol­ják?! Hát azt nem tudom mit csinálnánk... Vakarja a fejét, gondolkodik, s hozzáteszi - nincs szakmája, s az bizony nagy gond lenne.- A jószágot talán nem en­gedik a jóeszűek elpocsékolni - nyugtatja kicsit önmagát is.- Mit tesznek a munkanélkü­liek a faluban?- Egy-kettő kap segélyt, a többit nem is tudom... Ma­szekba eljárnak dolgozni. A szőlőbe, ha az elnök engedi, meg van itt a faluban maszek fuvaros, ahhoz is ...- A falusi ember még csak megvan, de mi lesz a városi­akkal maga szerint, ha beüt a krach...?- Az ólban van hízó, úgy volt, hármat elvisznek. Túlsú­lyosak, alig ad érte a húsipari valamit. Azért lettek túlsúlyo­sak is, mert időben nem vették át őket. A szomszéd 400 kiló húsért alig húszezret kapott. Nekünk tele a spájz, a mély­hűtő, van kiskert... De a vá­rosiak ...?! Ajjaj... Disznót nem érdemes tartani, mert nem jön vissza a takarmány ára sem. Elmondja még, hogy úgy hal­lotta, most fölszámolják a va­rasdi és dorogi sertéstelepeket is. Még ami van, azt leelletik, aztán vége.- Jó téesz ez - tér vissza újra a kezdethez a gulyás. Ed­dig mindig fizettek. A legrosz- szabb évben 17, a legjobban meg 25 százalékot.- De a tej... Kinek kell a tej?- Tőlünk még mindig elvitte a tejipar, de ahogy fizet...?! Eddig a legelső fizetők voltak, most meg ha jól tudom, a 75 százalékot fizetik jól megkéset­ten, a maradékot meg megvált­ják, vagy hogy van. Elmereng azon is, hogy a 25 mázsa morzsolt a háztájiból mi­lyen jól jön. Aztán a gyerekek­ről mesél. A leányról, akinek már jogosítványa is van, a fiú­ról, aki ács lesz, ha sikerül neki a vizsga.- A sógorom elment Német­országba dolgozni. Ott se mind arany, ami fénylik, de ha haza­Nem engedik őket „kukoricázni hozza a kétezer márkáját, az jó pénz, akárhogy nézzük is. Örül legalább a sógor sike­rének, büszkén mondja, hogy Fiat Unója van, amit már a lá­nya is vezetett. Nagy a meleg, s kérdem, náluk a télen, vajon lesz-e elég meleg?- Lesz. Megvettem 100 má­zsa brikettet, azt még a sógor intézte, mert ott dolgozott a brikettgyárban. A fiáról jut eszébe:- A gyerek bérmakeresz- tapja februárban -kezdett egy cégnél, májusra már kitelt a cégnek, aztán nincs munkája, pedig fiatalember. Kétszázezer munkanélküli...?! Hallott ilyet? Mi leszünk az elsők eb­ben? Ha baj lenne a téeszben, nem is tudom mi történne ... de mondom, jó ez a téesz.- A fiatalok gazdálkodni akarnak a faluban?- Melyik? Ki akar itt a földdel bajlódni?!- Se ló, se traktor... Öt-hat millió kellene. Ha nyernék én kétszázmilliót, mindent meg­vennék - aztán gondolkodik, ingatja a fejét: Egy frászt. Ha nyernék, dehogy dolgoznék! Nevet. Lekísér bennünket a dombperemen át a völgybe. A jószág hűségesen kezdi kö­vetni. Remélik, ebben a rek- kenő hőségben már eljött az itatás ideje. Ügyes mindig a gazda lába mellett, botközei­ben. Nyelve nagyon lóg, ha nem muszáj, ő bizony nem ke­rít be senkit és semmit. S hogy a gazda bekerítve érzi-e ma­gát? Nem kérdezte ... Sz. S. Fotó: Ótós Réka Tolna megye szülötte „Addig szeretnék élni, amíg dolgozni tudok” Találkozás Riba Márta festővel „Ide figyelj, szívem! Én szere­tek gombát szedni, szeretem a természetet, szeretem az em­bereket. Érted, szívem?” Ked­vesen kísér be otthonába ilyen azonnali kitárulkozással Riba Márta festőművész. Mosdós, Medvecsárda utca 5. A takaros kis ház ablakában muskátlik vi­rítanak, az udvaron frissen vá­gott fű illata. Már a lakcím is ki­váncsivá teszi az idekészülőt. Hát még az innen-onnan elju­tott hír, miszerint az itt lakó igazi egyéniség, vendégszerető, egyedül él, fantasztikusan so­kat dogozik, forr körülötte a le­vegő. Kalandos élete volt, mű­vésztelep létrehozását tervezi. Az említettekről aztán, a mű­vész - senkivel össze nem ha­sonlítható közvetlen stílusával - többet is elmond. Riba Márta gyakorlott nyilat­kozó, vagy talán inkább azt mondanám, szívesen és azon­nal megnyíló ember, aki őszin­tén és lelkesen mesél életéről, művészetéről, terveiről.- A falakon egymást érik a képek. Tájképek, csendéletek, portrék. Egy laikus azt hihetné, hogy három élet is kevés ah­hoz, hogy ezt mind megfesse valaki. Pedig ezek a képek az utóbbi pár év munkáját jelentik. No meg jópár kép sosem fog igazán gazdára lelni, mert alko­tójuk, mint elmondta, nem válna meg tőlük semmi pénzért. Ho­gyan is indult ez a termékeny művészpálya?- Döbröközön születtem, föl­dműves családban. Sokat dol­goztam gyermekkoromban. Ez az állandó „tenni kell valamit” azóta a véremmé vált. Oda­haza a faluban a plébános fe­dezte fel, hogy ügyesen rajzo­lok. Elvégeztem az ipar- és képzőművészeti gimnáziumot és három évig látogattam a fő­iskolát is.- Képei látványosak, hangu­latosak. A színek és a formák elevenek, kidolgozottak. Milyen festészeti stílusba sorolja mű­veit? Kik voltak azok a festők, akik hatottak művészetére?- Naturalista realizmussal festem a képeimet. Legjobban a tájképeimet szeretem. Arra törekszem, hogy önmagamat adjam, senkihez sem kívánok hasonlítani, képeim nem tar­talmaznak elvont fogalmakat, nem agitálnak egyik izmus mel­lett sem. Egyszerűen csak esz­tétikai élményt szeretnék adni azoknak, akik megnézik őket. A festészethez értők szerint főleg fiatalkori képeimen Siskin és Paál László hatása fedezhető fel. Ez természetes, hisz min­den festő úgy indul, hogy meg­próbálja „lemásolni” a nagy elődöket, kortársakat.- Hihetetlenül termékeny, hisz mint már mondotta, a meg­lévő képek csak az utóbbi évek termékei, a rendszeres kiállítá­sok után mindig sok festménye talált gazdára. Milyen kapcso­lata van a galériákkal?- A Bagatell Képző- és Ipar- művészeti Egyesület, a Vízivá­rosi Galéria jóvoltából lehető­ségem van idehaza és külföl­dön is a bemutatkozásra. Min­den második évben rendez az egyesület kiállítást, amelyen résztveszek festményeimmel.- Döbröközön született, Bu­dapesten tanult és élt sokáig, volt pár év külföld is az életé­ben, Arizona, aztán újra itthon, a csodálatos Börzsönyben, most pedig két éve, hogy Mos­dóson él. Mi köti ide, hogy talált rá erre a „festői” vidékre, ahol idejövet kérdezgetve az itt élő­ket, mindenki tudta, hol lakik Riba Márta festőnő.- A testvéremen révén kerül­tem ide. Megtetszett ez a ház. Akkor még nem így nézett ki. Rendbe tettem és azóta itt élek. Mindenkit ismerek. Az iskolá­sok eljárnak hozzám, elhozzák a rajzaikat. Az idevalósi embe­rekkel jó a kapcsolatom.- Kérem, meséljen valamit közeli tervéről, amelyhez az öt­letet a házhoz tartozó 600 négyszögöl telek adta. Az Ön által megálmodott művésztelep létrehozása milyen stádiumban van?- Azokat a művészeket, fiata­lokat és öregeket szeretném ennek a művésztelepnek a lét­rehozásával segíteni, akik sze­retik a természetet, közösen kí­vánnak dolgozni és nincs lehe­tőségük saját műtermet építeni. Elsősorban az ő segítségükre számítok. A megvalósításhoz rajtuk kívül még sok-sok segít­ségre van szükségem. A helyi vezetőktől és a faluban élő em­berektől már szóban kaptam ígéretet, amire nagyon számí­tok és hiszek benne.- Mesélne valamit a család­járól?- Egy lányom van és két unokám. Szép családi életet él­nek. Amilyet én is szerettem volna. Nem sikerült. Egész éle­temben nagyon szerettem volna kötődni valakihez, aztán két rosszul sikerült házasság után az örök szerelem, a festés maradt igaz társam az úton. Riba Márta nemrégiben be­teg volt. Hál Istennek már semmi nyoma a betegségnek. Fiatalos lendülettel mesél, mu­tatja szobáról szobára képeit, idéz régi történeteket, megállít­hatatlanul. Munkájáról el­mondja, hogy sosem készíl vázlatot, hogy képei pillanatok alatt „szakadnak” ki belőle. Nem akar megöregedni és ad­dig szeretne élni, amíg dolgozni tud. Kidőlt keresztfának nem köszön már senki, mondja, mi­közben nevet a szeme, arca a beszélgetés hevétől kipiroso­dik. Későre jár. Riba Márta von­zásában gyorsan telik az idő. Köszönjük, hogy bepillanthat­tunk életébe. Sas Erzsébet Az átalakított régi ház „A derekam miatt hagytam ott a gyárat" Puli portré

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents