Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-29 / 151. szám
10 népújság 1991. július 29. Ludwig Múzeum, Budapest Európa legjelentősebb gyűjteménye Pablo Picasso: A muskétás (1967) Ha nem is végleges helyén, és nem is végleges formájában, örömmel nyugtázhatjuk, hogy megnyílt a Ludwig Múzeum, Budapest. Igaz, egyelőre nem önálló intézményként, hanem a Magyar Nemzeti Galéria részlegeként, de saját koncepcióval. A Nemzeti Galériához tartozást az előzmények indokolják. Amikor 1986-ban kapcsolatba került a magyar kulturális kormányzat a Ludwig házaspárral, akié ma Európa, de talán a világ legjelentősebb kortárs képzőművészeti gyűjteménye, igen közelinek és valószínűnek látszott a hazai modern múzeum létrejötte. Irene és Peter Ludwig még egyetemista korukban alapozták meg gyűjteményüket. Mindketten művészettörténetet tanultak. Kezdetben mindent gyűjtöttek: modern képeket, ókori görög szobrokat, középkori miniatúrákat, polinéziai agyagszobrokat. Érdeklődésük az ötvenes években fordult a kortárs művészetek felé. (Peter Ludwig a disszertációját Picasso művészetének szentelte). Akkor vetették meg gyűjteményük alapját, amikor egy Picassonak, egy Dubuffet-nek, egy Andy Warholnak még elérhető ára volt. Ám a Ludwig házaspár nem olyan tipusú gyűjtő, aki kereskedni, pénzt szerezni óhajt műtárgyaival. De nem is olyan, aki műkincseit féltve őrzi, s távol tartja a közönségtől. Ők meg akarják mutatni azt, amit gyűjtöttek. A Ludwig Sammlung számos múzeummal kötött letéti szerződést, adott ajándékba és alapítványként műtárgyakat. jgy alapították meg a lakóhelyükön Aachenben az első Ludwig Múzeumot. A hetvenes években így került a bécsi Lich- tenstein-palotába egy jelentős kollekciójuk, amely később, alapítványi adományként a város tulajdona lett, s a mai bécsi modern múzeum magját képezi. így adományoztak egy múzeumra valót Köln városának, azzal a kikötéssel, hogy új, méltó épületet emelnek az anyagnak. Azóta már megnyílt a Dóm mellett az a hatszintes üvegpalota, amelyben a Ludwig Múzeum is helyet kapott. S a Ludwig házaspár mind a mai napig szervez vándorkiállításokat, ad letétbe műtárgyakat, támogatja vásárlással is a modern művészeteket. Amikor 1987-ben a Ludwig gyűjtemény válogatott anyaga - 70 kép, szobor. - Magyarországra érkezett, egy évre ígérték a bemutatási lehetőséget. De már akkor szerződésbe foglalták, ha a felek úgy ítélik meg, az egyéves letét meghosszabbítható. S a Ludwig házaspár már akkor kifejezésre juttatta készségét, hogy letéti anyaggal támogatná egy kortárs művészeti múzeum megteremtést Magyarországon. Aztán 1988-ban a Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és az aacheni Ludwig gyűjtemény létrehozta a magyarországi Ludwig alapítványt azzal a céllal, hogy támogatást nyújtson kiállítások rendezéséhez, művészettörténeti kutatásokhoz, modern múzeum alapításához. A következő fontos dátum 1989. március 21. Ekkor írták alá a magyarországi Ludwig Múzeum alapító okiratát. E szerződés értelmében a Ludwig alapítvány a már Magyarországon lévő 70 művet a leendő múzeumnak illetve a magyar államnak ajándékozta. Természetesen nemcsak ajándékozási gesztus volt ez, mert abban is megállapodtak, hogy ez a gyűjtemény, kiegészítve újabb, az aacheni gyűjteményből válogatott letétekkel és a Nemzeti Galéria kortárs gyűjteményéből származó anyaggal, múzeumi feltételekkel működő intézménye lesz a magyar kulturális közéletnek. Mindez azzal a kikötéssel jár, hogy 1995-re megnyílik a magyarországi kortárs művészeti múzeum, s 1992-re átadják a gyűjteményt befogadó épületet. Nos, ezek a feltételek még váratnak magukra. De lehetővé vált a Budavári Palota A épületének első emeletén egy ideiglenes jellegű, hosszabb idejű (egy éves) kiállítás megrendezése. A Ludwig Múzeum, Budapesl ezidőszerint 150 művet tartalmaz. Ebből 54 művésztől 70 művet állítottak ki. Picasso, Guttuso, Beuys, Baselitz, Lichtenstein, Nancy Graves, Oldenburg, Rauschenberg, Zsilinszky, Vostell alkotásait, hogy csak a legismertebbeket említsük. A 70-es, 80-as évek magyar képzőművészetéből, a Galéria tízezres gyűjteményéből pedig 88 művész 108 munkájál láthatjuk. Kádár Márts Mazzag István: Ragyogj rám! (1986) Platán volt, fiatal, alig foltos kérgén a hámlások vékonyan perdültek, de már tekintélyes árnyékot adott a kápolna mögött. Esőktől fényes, nyitott tenyérként szétfeszülő, tagolt leveleit kérőn nyújtotta a késő tavaszi nap felé. Fürtös, még aprócska termései zölden ringatóztak a tavalyról maradt megbámulták között. Az ágak mellett besurranó széltől úgy mozdultak meg a gályák és levelek, mintha a fa mélyeket lélegezne. Hirtelen feljajdult, megborzongott, a fájdalom rándulásától lepergett törzséről egy száraz kéregdarab, az üveggolyónyi termések kétségbeesetten harangozták világgá a felborult rendet. Kápolnától nem védett oldalán a levelek egy pillanatra megdermedtek a gyökerekbe hasító fájdalomtól. A fa földbekapaszkodó magabiztossága megingott, érezte, hogy legvédet- tebb, legnagyobb biztonságba tudott részeivel történik valami szaggatóan fájdalmas, kiteljesedett életét veszélyeztető ártalom. Hullámokban érte a fájdalom, egyre sikí- tóbban, ahogy a fűrész a vastagabb, törzséhez közelebbi, a föld mélyebb rétegeibe kapaszkodó gyökereit marcangolta. Legkisebb sejtjében is ott keringett a tudata annak, hogy az árasztó zsibbadtságot, mely elöntötte, nem a fájdalom okozza: egyik oldalára megbénult. Még életben lévő gyökereit öntudatlanul fokozott munkára serkenKutak Ilona: Sír a fa tette, végső reményként,kapaszkodásért az életbe. Kérő, bíztató szavakat suttogtak a levelek a zsenge bolyháikat épp csak kinövelt termésekért, a fa büszkén egyenes törzséért. A nap már elhagyta, betegen húzódott meg a szomszédos öreg platán mellett, mely óvón terítette be egyre sötétülő árnyékával. És a fa örült az árnyéknak, a lassan mindent elnyelő sötétségnek. Nem kívánta a fényt, nem kívánt meleget; esőt akart, sok-sok nedvességet. Ágainak, leveleinek fájt a szél, a mélyből elővillanó elfűrészelt fehértestű gyökerek rémülten keresték a földet, melytől megfosztották őket. „Kapaszkodjatok, nagyon erősen kapaszkodjatok!” - üzenték az ép gyökereknek. A fa éjszakája fuldoklóan szorító fájdalomban, néma jajongásbán, a hiány véglegességének érzésével telt el. A halálos beteg fáradtságával küzdött a hajnali harmat minden cseppjéért, bénára fűrészelt oldalán a gyökerek földben maradt csonkjai utolsó erejükkel szívták magukba a nedvességet. Esőért rimánkodtak a levelek, a mozdulatlanul lecsüngő termések, a csonkán is élő gyökerek, de a reggel vibráló melegen a Napot hozta magával. Levelei már nem terültek magukkelletően feléje, fényes arcukat a földre fordították, tompa-zöld eres hátukat mutatták az ég felé. Kérgén sebként hasadtak fel a hámló rétegek, megcsonkított gyökerei sorvadni kezdtek, körülöttük a száradó föld porpatakként folyt le a mélybe. Vágyta az öreg fa árnyékát, hogy hű- sébe burkolózva védett legyen a szikkasztó fénytől. Az első árnyékfoszlányok már elérték, amikor egészséges gyökereivel megérezte a föld dobbanó rezdüléseit a lassan közeledő léptek sokasága alatt. Fájdalmas volt a zaj, a megrendülő föld aritmiás dobbanásai. Síró emberek állták körül, volt ki nekitámasztotta vállát, hátát, őgyelgő gyerekek téptek leveleiből. Zokogó fájdalom rázta meg a fiatal fát, miközben a levágott gyökereket talán engesztelő áldozatul magának akaró sírgödörbe leengedték a koporsót. Eleinte kíméletesen csendes lassúsággal, majd egyre szaporábban hullott a lapátokról, kapákról a föld a sírba. A fa száradban fonnyadt gyökérdarabjai is visszakerültek a földbe. A szépen formált sírhalomra, alig egy lépésnyi távolságba a fa törzsétől, hamarosan felkerült a fejfa; „Élt 79 évet". „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Lehetetlen követelések Eszembe jutott a minap a régi vicc. „Áz ifiasszony panaszkodik anyjának: Az uram mindig kitúr az ágyból. - Hát mond meg neki, hogy csak a fele az övé. - Igen, de ő középütt veszi ki a felét, nekem pedig azt mondja, feküdjem a két szélére.” A korabeli humor a Lehetetlen követelés címet viselte, de ugyanezzel dicsekedhet néhány újkeletű nyelvi megnyilvánulás is. A Kossuth Rádióban még február 24-én kérdezték a riportalanytól: „Milyen fórumokat járt meg az elképzelés-csomag?” A látszólag egyszerű mondat mögött egész regény rejlik. A fórum, amely az ókori piactértől, politikai színtértől kezdve, a közéleten, nyilvános szereplésen, hatóságon és hivatalon át a bíróságig mindent jelent, tág teret enged az értelmezésnek. Az elképzelés-csomag fájdalmasan csinált szó, amit még megbocsátanánk, ha lenne értelme ebben a mondatban. Ezt azonban kizárja a járt, mert az többszöri megjelenést, látogatást jelent. Ha viszont egy csomag ide-oda jár, nem pedig megérkezik valahova, az bizony sohasem jó, mert sejthetően eltévedt - akárcsak ez a mondat. Március 16-án ugyancsak a Kossuthon idézték - némi torzítással a régi hírt: „A dél-afrikai partoktól nem messze összeütközött egy tartályszállítóhajó”. Ismereteim szerint egy hajó nehezen ütközik össze, legföljebb kettő tudja ugyanezt. Ha egy hajót ér szerencsétlenség, de nem a másikkal találkozik, akkor nekimegy valaminek. Ezenkívül az is furcsa, hogy egy hajó tartályokat szállít. Nem tartályhajó, vagy szállítóhajó volt az, amiről szólni kellett volna? Persze úgy, hogy elkerüljük a manapság divatos tanker (tartályhajó) szót. Néha más masinák is szenvednek az előbbi adón. Június 18-án azt állították a Máltai Szeretetszolgálat katasztrófa-elhárításra alkalmas eszközeiről „Az egész országot be tudják teríteni ezekkel a gépekkel”. A beteríteni kifejezés a régi konyhaművészetből származik: a rétestészta asztalra húzását és nyújtását jelenti. Ez meghonosodott a szállító vállalatok szóhasználatában, mert ott egy-egy körzetet terítenek be áruval. A fenti gépek azonban sem nem rétesbe valók, sem nem áruk, így csupán darabokra szedve lehetne velük a mondott műveletet elvégezni. Kár lenne, ha így lenne. A Magyar Nemzet május húszadikán azt állította egyik tudósításában: „S ami a legfontosabb: a tőkés utálja, ha parlagon hever a pénze”. Szép és szemléletes kifejezés ez a parlagon hever, csak az a kár, hogy jelent is valamit. A parlag a műveletlen föld, amelyben kihasználatlan termelő energia szunnyad. Ezért szokták mondani, hogy parlagon hever a tehetség. A pénzt azonban nem lehet megművelni, ezért nem azt nem szereti a tőkés, ha parlagon hever, hanem azt, ha nem fiadzik, vagyis nem hoz hasznot. A szemléletesség eredeti jelentést megőrző csapdája másutt is leselkedik a lehetetlen követelést támasztókra. A Kossuth Rádió május 15-én azt próbálta elhitetni „... ha egy láncszem kiesik, az egész bukik ...” Ha valamit láncon tartunk - például egy kutyát -, akkor elszakadhat a lánc, nem pedig bukhat. Ami bukhat, az csupán a beszéd és világos gondolatok közlésének ügye. Dr. Töttős Gábor Szentmihályi Szabó Péter: Mi, magyarok Felteszem, nem sokan látták Jordán Tamás 1988-as filmjét, melyet nemrég a televízió is műsorára tűzött: a Szózat egy-egy sorát mondta - vagy próbálta elmondani - egy-egy magyar állampolgár. Ifjak és vének, műveltek és tudatlanok. Ki többször is nekigyürkőzve, lámpalázasan, ki flottul, de a szöveg iránt értetlenül. Nem volt lélekemelő élmény, inkább szívszorító, elgondolkodtató. Közös sorsunk érzelmi látlelete volt ez a néhány perc, akárcsak Kardos Sándor filmje, a Himnusz, melynek minden csodálatos szavát más-más személy mondta ki, összevágva régi filmhíradókból, archív anyagokból, s mint a kissé tiszteletlen felirat tudatta, „Kornis Mihály nyomán írta Kölcsey Ferenc”. Hát igen, ilyenek vagyunk. Úgy hozták a századok, hogy mostanra ezek a meggyötört arcok vallják magukat magyarnak, vagy inkább dehogy is vallják: beleszülettek magyarságukba, miként a nyúl sem születhet farkasnak. A történelemben mindig volt egy felső tíz- avagy százezer, mely - arisztokraták, kalmárok, céhlegények, tudósok, bankárok - szabadon választhatott hazát, nemzetiséget, vallást, de a többségnek nem volt választása. Az ételnek is fölül van a hígja, alul a sűrűje: a forradalmak néha fel-felkavarják a nagy közös bográcsot, melyben a nemzet kiforrja magát, de mindig a hígja marad fölül, az szaval földről, hazáról, az csinálja a politikát és a törvényt, az lajstromozza a bakákat, és menekül külföldre, ha túl magasra csapnak a lángok a közös bográcsa alatt. Eljött az idő, hogy idegen katonák nem lesznek magyar földön, egyórás harangzúgás fogja hirdetni helyreállt függetlenségünket. Szép, felemelő dolog ez, de ne áltassuk magunkat. Miként a tatárok maguktól mentek haza, mert a Nagy Kán halálával trónviszály tört ki, s miként a török birodalom sem a keresztény seregek fegyvereitől roppant össze, most sem a mi érdemünk, hogy a romok közt szabadok lehetünk. A mi érdemünk legfeljebb 1956, a mi érdemünk, hogy túléltük, életben maradtunk, átügyeskedtük magunkat az új ezredév küszöbéig egy harmadolt országban, idegen eszmék, szokások, jelképek árnyékában. Most itt vagyunk, Nyugat és Kelet között, a senkiföldjén, mert így, kifosztva senkinek sem kellünk igazán. De lehet-e független a szegényember? Ahhoz, hogy éljen, munkát kell találnia, pénzt kell keresnie. A szegényem- ber-Magyarország most működő tőkét keres, kunyerál, mint tizenöt-húsz éve már teszi ezt. És jönnek a jóságos bankárok, tankok nélkül, katonák nélkül, kérlelhetetlenül. Jönnek a középkori Fuggerek utódai - családnevükből származik fukar szavunk -, és megtanítják nekünk, mi a tőzsde, a kamat, a piacgazdaság. Tudom, hogy mindez elkerülhetetlen. Száz év múlva talán a mostani Fuggerek is tudják a Himnuszt és a Szózatot. Legalább valamely világnyelven. Mi, magyarok pedig talán túléljük ezt a korszakot is. Csak ne feledjük: a nemzeti függetlenség nem csupán harangkongatásból áll. Legalább a harangok szavát ne adjuk el.
