Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

1991. június 15.

Képújság i 1

Az író néha politikus-szerepre kényszerül

„Az egyik legkedvesebb a pannon virág”

Beszélgetés Mészöly Miklóssal

Ha a háború nem lenne lényegéből adódóan iszonyatos és elborzasztó, talán még kalandosnak is nevezhetnénk a hetven évvel ezelőtt Szekszár- don született Mészöly Miklós katonaéveit. A II. világháborúban ugyanis először Danzig, a mai Gdansk mellett vetették be, majd Berlinbe került, innen a németek megszállta Prágába vezetett az útja, s végül némi jugoszláviai kitérővel sikerült hazavegődnie. Érdemes

egyébként megjegyezni, hogy Mészöly Miklós - néhány mai magyar politikussal, vagy magát politikusnak tartó személlyel ellentétben - hazánk ll.világhá- borús részvételét nem a jogos érdekek képviseletének, hanem bűnrészességnek nevezte. Ugyanígy elítélően nyilatkozott Csoóri Sándor korábban nem kis vihart kavart antiszemita színezetű megállapításairól, vagy éppen arról, hogy művelődési miniszterünknek, And- rásfalvy Bertalannak éppen a nyilas idők egyik jellegzetes figurájával kellett közös sajtótájékoztatót tartani - egy „humanista” kezdeményezéséről. Legutóbb pedig az Élet és Irodalom című újság hasábjain aláírásával tiltakozott egy - a

parlamentben dr. Torgyán József által elrettentő példaként bemutatott - avantgárd művészeti lapot ért hajsza ellen.

Demokratikus politikai rendszerünkben is van létjogosultsága az effajta tiltakozásnak? - kérdeztük Mészöly Miklóst, a megyeszékhely díszpolgárát, a szekszárdi orvosklub legutóbbi vendégét.- Azt hiszem, messzéme- nően igen - hangzott a válasz. Egy ilyen akció nem azt jelenti, hogy egy jól működő demokrácia a maga problémáit nem képes jogi úton rendezni. Viszont ebben a társadalomban is léteznek olyan hangsúlyos etikai és politikai kérdések, amelyek megérdemlik azt, hogy jelentős vagy annak vélt személyek ki- álljanak mellette. Az erkölcsiszellemi kiállás mindig időszerű lehet. Persze, az aláírás nem lehet mindennapos tevékenység, annak meg kell adni a méltóságát.- Az író szerepe korábban - talán kényszerű módon - politikai szerepvállalást is jelentett. Az ön véleménye szerint meghaladottá vált ez az állapot?- Ez az összefonódottság históriai örökség, nem lehetett kitérni előle. Elég megemlítenem a klasszikusokat, Vörös- martyt, Petőfit és másokat. Egy érettebben fejlődött társadalomban a szerepmegosztás már körülhatárolhatóan megtörtént. Aki ugyanis politikával foglalkozik, az elfogadottan és szükségszerűen ért a szakmájához. Akárcsak ahogyan egy jó szabó vagy egy cipész tisztában van saját mestersége fogásaival. A baj ott kezdődik, amikor hiány van szabóból, cipészből, vagy éppen politikusból, s az egyik kénytelen bele- kontárkodni a másik szakmájába. A magyar írók történelmünk folyamán sok esetben kénytelenek voltak kölcsönözni a maguk erkölcsi érzékét és észbeli képességeiket a politika számára. Bizonyos szempontból ez a szerepvállalás még ma is időszerű, a hirtelen váltás okozta kényszerhelyzet következtében. Mindenestre az írók túlzottan nagy résztvételét a politikában személy szerint nem helyeslem, mert alapvetően más felelősségnormák alapján teljesíthető az írói, illetve a politikai hivatás. Azért akad természetesen kivételes helyzet is, példa erre Csehszlovákia, ahol Havel személye emberi, politikai, irodalmi szempontból egyaránt garancia. S ugyanígy tisztelettel tekintek Göncz Aprádra is, akivel kapcsolatban egyfajta sors-analógiát látok teljesülni.- Politikai-társadalmi, avagy inkább földrajzi, a tájegységgel kapcsolatos élmények gyűjteményeként jellemezné a könyvhétre megjelent új művét, Az én Pannóniám című novel- láskötetet?- Nem hiszem, hogy ebben az esetben elsősorban a politikai élményekről van szó. Geográfiai elhelyezkedésünk, a tájképi idill, amiben önmagunkat megszervezzük, ez viszont rendkívül fontos számomra. Ennek a vidéknek olyan aurája, kisugárzása van, ami örökre elkíséri az embert. Döntő hatá„Az erkölcsi-szellemi kiállás mindig időszerű lehet"

súak azok a gyerekkori évek, amelyeket nemcsak a társadalmi, hanem a természeti adottságú környezetben töltöttem. Számomra Pannónia a szellemi kisugárzáson kívül egy olyan speciális tájegységet is jelent, mely hitem szerint egész Magyarországot számításba véve egyedülálló ízt és mentalitást képvisel.- Létezik tehát az úgynevezett pannon szellem?- Semmiképpen sem akarom ezt a tájegységet ennyire autonómmá tenni. Ám az kétségtelen, ha gondolatban átröpítem magam az Alföldre, például Debrecenbe, s beszélek az ottani cívisekkel, akkor egy teljesen más világgal, mentalitással, érveléssel, érzelmi jellegzetességgel találkozom. A különbség létezik, ám szó sincs tragikus különbségekről. A magyar virágokból nagyon szép bokrétái lehet készíteni, annál szebbet, minél több fajta van benne. Hogy nézne az ki, ha csak pipacsból készítenénk csokrot? Sehogy. Én a bokrétát úgy szeretem, ha sok virágból áll. S számomra az egyik legkedvesebb a pannon virág.

Szeri Ár pác Fotó: Ótós Réka

A valóban gondolatébresztő találkozás résztvevői

Szentmihályi Szabó Péter:

Utazás Nihilonban

Kedves angol íróm, Alan Sillitoe, akinek művéből készült A hosszútávfutó magányossága című film is, a hetvenes években publikált egy igen szórakoztató regényt, amelynek az volt a címe, hogy Utazások Nihilonban. Akkoriban személyesen is találkoztam vele Londonban, egy interjút is készítettem vele, de szövege nem jelenhetett meg, és a regényt sem sikerült kiadatni. Nihilon túlságosan is a létező szocia- lizmúsra hasonlított, pedig Sillitoe elsősorban a létező kapitalizmust vette célba szerintem.

Valószínűleg azért jutott eszembe a könyv, mert ráébredtem, hogy most már ez az ország nem hasonlít egyáltalán Nihilonra: ez itt Nihilon, a létező anarchia földje, ahol minden lehetséges, és semmi sem érvényes.

Sillitoe regényében például kifejezetten kötelező ittasan vezetni, és akinél a szondázás megállapítja, hogy józanul mert volán mögé ülni, nyomban bevonják a jogosítványát. Ugyanígy, kötelező egy vizierőmű repedező falú duzzasztógátja mögött épült városban lakni, sőt, az ottani lakosoknak bizonyos perverz örömet jelent ez a tudat. Sillitoe nyilván nem a bős-nagymarosi erőművet jósolta meg, ám a mi kis világunk annyira abszurd lett, hogy úgy érezhetjük, immár Nihilonban élünk, azazhogy: túlélünk. Hallom a hírekben, hogy idén eddig kétezer autót loptak el, és hetvenet találtak meg, s a gépkocsilopásokkal tizenhá- 1 rom rendőr foglalkozik. A kifizetett biztosítási kárérték pedig mintegy kétmilliárd forint. Annyi abszurd, hihetetlen és logikátlan történés híre zuhog rám, tagióz le, hogy vég nélkül sorolhatnám. Nihilon polgára vagyok, egy országé, ahol annyi új törvény készül,

hogy egy régi sem érvényes, de az újakat sem érdemes figyelembe venni, oly átmeneti jellegűek, ahol állítólag a demokráciát tanuljuk, azt a demokráciát, amelyhez régebben hozzátettük a „szocialista" jelzőt avagy fosztóképzőt, most pedig Anatole France-i értelmezését kóstolgatjuk, miszerint demokrácia az, amikor a milliomosnak és a koldusnak egyformán joga van a híd alatt aludni. Hallom, amint jelentik, valamely főhatóságnak már szegénységi programja is van, és biztos vagyok benne, legalább ez az egy program maradéktalanul teljesül. Teljesíti az a legitim - ó, mely dicső szó - országgyűlés, melynek legtöbb tagja mindenféle személyes megméretés vagy program nélkül jutott be pártlistán a tisztelt házba, márpedig a pártlistás bejutást nem a népakarat, hanem pártközi tárgyalások ügyes jogászai emelték törvényerőre. De hát kit is érdekelne mindez Nihilonban, a fegyverek, valuták, kábítószerek, szabad piacán? Adogatják el Nihilont a fejünk fölül, és szomorúak vagyunk, hogy nem zökkenőmentes a tranzakció. Munkahelyem székhelyét, a New York palotát most árverezik, legutóbb már nem volt villany, fűtés, lift és telefon. „Kafkai világ - summázta kolléganőm”. Minden nap utazón Nihilonban, HÉV-vel, metróval, villamossal. Buszbérletre nem telik, inkább bliccelek. Blitzkrieg? Villámháború? Nem, hölgyeim és uraim, ez itt nem Közép-Kelet-Európa és nem Kelet-Közép-Európa. Ez Nihilon.

Elnök-vezérigazgatók, menedzserek, tanácsadók és tanácsosok, temetkezési vállalkozók, bankárok és masz- százsszalon-tulajdonosok, íme, a ti országotok. Hagyom magam privatizálni.

Kamarás István:

Csigamese

Csontos Gábor

A másik sor

Már hetek óta nagyon üresnek érezte házát, fogta hát magát és elment a csiga a rendelő- intézetbe. A sor csigalassúsággal haladt. Végre odaért a kis- ablakhoz.- Fülészetre? - kérdezte a kartonozó hölgy.- Kérem, nekem nincs fülem- pironkodott a csiga.- Fogászatra? - kérdezte a hölgy.- Kérem, nekem nincs fogam- sajnálkozott a csiga.- Szülészetre?- Kérem, nekem nincs udvarlóm - szégyenkezett a csiga.- Akkor csigászatra! - döntött a hölgy, és kiállította a kartont.

Csigasor állott a csigászat előtt.- Nyugalom, csigavér - nyugtatta a csüggedt csigákat egy facsiga.- Búúúúúúúúúúúú! - búgta a búgócsiga.- Magának könnyű - mondta a csigabiga.- Aztán miért? - csodálkozott a búgócsiga, mert még sohasem érezte úgy, hogy könnyű neki.- Mert, ha gondol egyet, elbúgja magát - magyarázta a csigabiga.- Azt hiszi, ez ilyen egyszerű? - kérdezte keserűen a búgócsiga.- Azt! Búgni akárki tud. Tessék: Búúúúú! - búgta a csigabiga.- Ez így könnyű! De gondolni egyet és utána , búúúúúgni! - búgta a búgócsiga.- Ne búgjanak olyan nagyon!- figyelmeztette őket az asz- szisztens, és behívta az éti csigát, a meztelen csigát és azt a csigát, aki már hetek óta üresnek érezte a házát.- Mi a panasza? - kérdezte a doktor az éti csigát.- Ennivaló vagyok - panaszolta az éticsiga.- Valóban ennivaló - állapította meg a csigadoktor, és igazolást adott erről.- Vetkőzzön le, kérem - kérte az asszisztens a következőt.

A meztelen csiga levetkőzött, egészen meztelenre.- Mi a panasza? - kérdezte a doktor.- Pucér szeretnék lenni. Valami könnyű kis anyagból.

Felírták neki.- És ön? Látom, teljesen el van csigázva - bólogatott a csi- gász, s megkopogtatta az ürességet érző csiga házát.- Szabad! - felelte a csiga.- Tessék befáradni!

A doktor befáradt, a csiga hellyel kínálta.- Itt minden olyan otthonos.- Maradjon, hajói érzi magát!- biztatta a csiga.- Csigabiga, gyere ki! - hívogatták őket odakintről.- Egy fityiszt! - kiabálta ki a csigadoktor, és kényelmesen elterpeszkedett a karosszékben.- A szarvunkat sem toljuk ki?- kérdezte a csiga.- Van eszünkben! - nevetett a csigadoktor.- Kapsz tejet, vajat - búgta a csiga szerelmetesen, és kisietett a konyhába.

A kutyák veszettül rohangáltak a sövény mentén, s üvöltöttek, mint a farkasok. Zubor Imre épp elégszer hallotta odakint az éhes farkasok vinnyogó üvöltését. Mintha a bélüket tépnék, gondolta, de hiszen az éhség csakugyan tépi a belsejét az embernek is. Azt is elégszer megtapasztalta. Odakint azt is. Julis, a húga, a moslékkavaró fával megállt a kamraajtóban:- Te, Imre, jön valaki.- Ki merne idejönni?

De már maga is arra gondolt, hogy valaki csakugyan közeledik a tanya felé a fasor takarásában. A kutyák persze rég észrevették, a kutya orra a legjobb távolbalátó. Ézt is odakintről hozta magával, ezt a tudományt: a kutyák etetését évekig ő intézte. Persze volt vagy három-négy segítője, akiket maga választott. Könyörögtek neki, hogy szeretnének a kutyák mellé kerülni, volt aki enélkül el is pusztult volna. A kutyák eledeléből annyit loptak, amennyit büntetlenül lophattak.

Az öreg Keresztes Balázs állt a kaput helyettesítő saroglya- rúdon kívül, az egyik nagy nyárfa tövére húzódva.- Mit akar már megint? - mordult rá Zubor Imre, miután elverte onnan a kutyákat.- Engedj be, Imre! - mondta az öreg alázatosan.- Mire lenne az jó, Balázs bátyám? Minek jön ide folyton? Megmondtam már elégszer, nem tudok semmit Sanyi felől.- Ki tudjon, ha nem te!? - Számonkérő volt az öreg hangja, de továbbra is áradt belőle az alázatosság, meg a ri- mánkodás. - Valamit kérdenék. Mért ne felelnél, ha tudsz.- Semmire se tudok felelni!- Azt se tudod, mit fogok kérdezni.- Dehogynem! Nagyon is tudom ... Nem mentek innen?! - kiabált rá a kutyákra. Azok végre megjuhászkodva elóda- logtak. Négy kutyát látott Keresztes, de úgy lehetett hallani, hogy egy ólban rácsok mögött nevelkedik vagy egy tucat, ha ugyan annál is nem több. Mióta Zubor Imre megjött a málenkij robotról, kutyákkal vette körül magát. Azt beszélték, meghibbant odakint egy cseppet, mert senki emberfiát nem tudott elviselni.

Juliánná odaszólt a bátyjának a konyhakert lécajtajából:- Hallgasd meg, Imre! Úgyse nyugszik, amíg meg nem hallgatod.- Jöjjön, Balázs bátyám! Ha már ide ette a fene.- Lehetnél barátságosabb is - motyogta Keresztes, s rá akart gyújtani, de hogy látta a másik türelmetlen mozdulatát, visszanyomta zsebébe az agyondrótozott cseréppipát. - Honnét veszed, hogy meghalt a fiam, ha egyszer nincs konkrét tudomásod róla?- Annyiszor elmondtam már magának...- Láttad tán?- Más látta. Több transzportban jöttünk, aki később jött, az mondta. Aki látta és eltemette.- Azzal kívánnék én beszélni.- Keresse meg!- Magad mondtad, hogy beteg se volt.- Amíg együtt voltunk, nem. Le volt gyengülve, de mind le voltunk. Én harminchat kiló voltam, rühes, mint a koszos malac, a rongy lefoszlott rólam, a lábam körme kopogott a földön, mint a kutyáé . .. Aztán engem is, másokat is a kutyák mentettek meg. Három évig voltam mellettük. Két évig meg sírásó voltam. Az is jó volt, mert kijárhattunk, loptunk, találtunk ezt azt. Na, akkor segítettem meg Sanyit is.- Ő is temető ember lett?- Az lett. Elkértem. Láttam, hogy alig bír lábra állni. Te, Sanyi, csak addig tartsd magad, amíg a halottakat felrakjuk a taligára, akkor kapaszkodja meg a saroglyábán, majd én kihúzlak. Odakint már másképp lesz. A temetőben a fényes lapátomon sütögettem a csalánt, azt faltuk. Attól kapott oszt lábra Sanyi is.- Elhiszem, a csalán az jó.- Fenéket jó. A kacsának, annak igen! Embernek csak muszájból. Hogy megmentsem az éhhaláltól. Meg a betegségtől.- Na ládd! Nem lehetett beteg! Fia a csalánt ette!?- Én már akor nem voltam ott.- És a lány? - pislogott az öreg ravaszul, hogy most kifog Zubor Imrén. - Azt is mondtad, hogy egy bárisnya csalogatta. Hátha mégis csak kiment hozzá?! Oszt azóta ruszki unokáim vannak.- Nem mondom, ilyen is megeshetett - kapargatta ősz sörtéjét Zubor Imre.- Csak azt tudjam, hogy nem halt meg! Akkorugye ... Egyszer csak fogja magát, és hazajön. Most már jöhet... nem igaz?- Úgy mondják, enyhült a politika ... De az a bárisnya mindenkinek duruzsolt, mondta az nekem is, amikor a kolhozban krumplit szedtünk, hogy elbújtat, legyek az ura. Három napig keresnek, aztán elfelejtkeznek

rólam ... Meglátom, jó lesz.

Keresztes elbóbiskolt az ákáctörzsön, amin ültek. De hirtelen, mint aki rosszat álmodott, eszelősen belecsapott a levegőbe.- Él, ha egyszer mondom!- Ha magának úgy jó, én megértem ... Zubor tehetetlennek érezte magát az öreggel szemben. Ez még nála is bolondabb. gondolta, neki csak kutyái vannak, de azok valóságos kutyák, az öregnek viszonl kísértetei a fejében.- Hiszen, ha élne, se jönne az már haza. Aki egyszer annyi időt tölt Szibériában, az már nem vágyik el onnan. Nem is tud az máson, mint priccsen aludni, répát rágni, és kását za- bálni...- Holnap kimeszeltetem a kisházat - hadonászott az öreg, - ott ellesz akár családostul is. Jó kis ház az. Földes, de száraz amúgy.

Zubor Imre a gyomra környékét nyomogatta és nyöszörgőit. A kutyák megint közelebb kerültek, s a farkukon ülve, moccanatlan lesték Zubort, várták a parancsot, hogy mikor ugorjának neki az idegennek. Az öreg meg nagy könnyeket sírt, ráncaiban megült a nedvesség.- Te, Imre, ugye beszélsz vele? Megmondod, hogy bocsásson meg nekem. Rád biztosan hallgat...- Mit kellene megbocsátani?- Amikor összeszedtek bennünket, először megálltunk a Geretanyán. Ahogy ott álltunk a sorban, jött egy lityinánt. Kezdte válogatni az embereket. Valaki azt mondta, azokat hazaengedik. Sanyi, mondtam, eredj át oda, legalább te maradj meg .. . Szaladj, na, most nem néznek ide! Én mondtam neki, hogy a másik sor, az a jó!

Az öreg száján buborékot vetett a nyál, ahogy tátogva sírt.