Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
10 népújság 1991. június 15. A magyar fotográfia múzeuma Bottá Ferenc: Szántás (1955) Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.”(Arany János) Hova utaltak? A Magyar Fotográfiai Múzeum a közeljövőben nyílik meg Kecskeméten. Története két esztendeje kezdődött, amikor Katona István, a fotóművészek szövetségének elnöke segélykérésével fordult a televízió nyilvánosságához. A Bács-Kis- kun Megyei Tanács jelentkezett elsőként, hogy felajánlja segítségét, új funkciót keresve a teljes felújítást igénylő kis ortodox zsinagógának. Épp egy esztendeje megkezdődött az újjáépítés a megyei tanács és a szövetség több mint harmincöt millió forintos közös beruházásaként. Az intézmény igazgatójával, Kincses Károlyal a többféle szempontból is előzmény nélküli vállalkozás részleteiről beszélgettünk.- Az utóbbi másfél száz évben nem kis részben éppen a fénykép közreműködésével vált a világ legnagyobb hányada hozzáférhetővé, „fogyaszthatóvá”. A fotográfiai múzeum eszméje éppen százharmincadik születésnapját ünnepelheti. 1861-ben vetették fel a magyar fotográfusok először, hogy szükség lenne az értékes munkák szervezett őrzésére, tárolására. Ezt a nekibuzdulást azóta körülbelül még hét vagy nyolc követte. A régi anyagok egy része végül sok hányódás után a szövetség gyűjteményébe került, s így állt össze 1958 körül az a történeti anyag, amely a múzeum alapjául szolgál.- Milyen korszakokból, körből származik ez?- Jelen van benne fotográfiánk nemcsak itthon, hanem a nagyvilágban is számon tartott színe-java. Többek között a két világháború között hazájuktól távol nemzetközi hírnevet szerzett alkotók, Moholy-Nagy, Robert Capa, Brassai, Munkácsi Márton, André Kertész munkái. Külön fejezetet érdemelnének az amatőrök is. Ha végignézzük a századfordulóig a fotóamatőrök listáját, meglepően sok kitűnő elmét fedezhetünk fel közöttük. Nagy élvezettel hódolt a fotózásnak pédául Jedlik Ányos, a csillagász Gothard Jenő, a fizikus Eötvös Lóránd, vagy Esterházy Mihály. A szövetség által gyűjtött és módszeresen gyarapító« anyag jelenleg harmincezer emlékből áll.- Több gyűjtemény is van Magyarországon. A múzeum kapcsolatban áll velük?- Nagyon örvendetes, hogy ma már szinte mindenki gyűjt fotót: magánszemély, állami intézmény, könyvtár és levéltár. Viszont nem tudnék három olyan magánembert vagy intézményt említeni, aki és amely a szakterület legalapvetőbb követelményeinek megfelelve foglalkozna ezzel. A múzeum attól lesz országos információs és szellemi műhely, ha' példaként szolgál, hogy mit, hogyan, milyen feltételek között kell tárolni és feldolgozni. Segítséget kínálunk bárkinek, aki igényli ezt.- Gondolom, a gyűjtők tisztában vannak fogyatékosságaikkal?- Sajnos, nem. Úgy tudják, a fénykép egy idő után magától megy tönkre, a kora miatt halványul, bámul, öregszik. Pedig csak arról van szó, hogy méltatlanul bánnak vele. A fotómúze- ológia, a megőrzés tudománya mint szakma, ismeretlen Magyarországon. A Magyar Ipar- művészeti Főiskolán például minden anyagra, textilre, bőrre, vasra, fára készítenek fel restaurátorokat, fotóra viszont a mai napig sem.- Pályázat útján került a múzeum élére. Előző munkahelyei: a Gödöllői Művelődési Központ és a Magyar Színházi Intézet múzeuma. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és szerkesztője a Fotóművészet című folyóiratnak. Hol, hogyan szerezte azokat a szakmai tapasztalatokat, amelyekre építhetett, amikor az országban még sosem volt intézmény koncepcióit, tevékenységi körét kidolgozta?- A Gödöllői Művelődési Központ igazgatóhelyetteseként kerültem szorosabb kapcsolatba a fotóval, miközben kiállításokat, különféle akciókai szerveztem. Nyolc éve szerveztem az első, fényképészek, múzeológusok, restaurátorok továbbképzését célzó mester- kurzust. Munkatársaimmal azon igyekeztünk, hgoy ezen a területen is megteremtsük a kézmüvesmunka becsületét.- Az intézmény arról is nevezetes, hogy az ország legelső alapítványi fenntartású múzeuma. Nem függ tehát sem a Fotóművészek Szövetségének, sem pedig az állami támogatásban részesülő múzeumi hálózatnak a sorsától. Fenntartója a cégbíróságon a közelmúltban bejegyzett Magyar Fotográfia Alapítvány. Hogyan gazdálkodnak majd a pénzből?- A múzeum az alapítvány a'aptőkéjét érintetlenül hagyja, s az évi kamatból tartja fönn magát. Kiegészítésként jövedelmet hozó tevékenységekei kell folytatnunk. Természetesen egy múzeum soha, semmilyen körülmények között nem lehet képes önfenntartásra, nekünk sincsenek ilyen illúzióink.- Mennyi pénzzel rendelkezik jelenleg az alapítvány?- Számláján négymillió forint van, de ennek körülbelül a kél és félszeresére lesz szükségünk, hogy nyugodtan belevágjunk az első évbe. Jó lenne, ha mindazok, akiknek közük van a fotográfiához, tudnák', hogy ez az intézmény értük is, általuk is, miattuk is lesz. Károlyi Júlia Kosztolányi azt tartotta, az olvasót egyetlen pillanatig sem szabad bizonytalanságban hagynunk. Arról nem ír külön, mi a véleménye azokról a mondatokról, amelyek nem egy pillanatra, hanem örökre kétségek közé száműzik az érdeklődőt, legyen az hallgató, vagy olvasó. A legtöbbször maga a vétség elkövetője sem érzi, milyen messze kalandozott attól, amit mondani akart; pedig nem tett mást, mint hibásan utalt, rosszul és rosszkor vetett közbe valamit. A Rádió- és Televízióújság május 6-12-i számában például a következőket láttuk: „A másik jóbarát, Doráti Antal arról beszél, hogyan egyengette Székely Mihály útját az Egyesült Államokban, aki így eljutott a Metropolitan Operaházba, ahol káprázatos sikert aratott”. Ki? - kérdezhetnénk, hiszen teljes a zűrzavar. A mondat alanya /lenne/ Doráti Antal, a másik jóbarát, ennek a főmondatnak van egy tárgyi mellékmondata, amelyben birtokos jelző Székely Mihály, helyhatározó az Egyesült Államok. Ehhez kerül közel a vonatkozó névmás, az aki, ezért az utalást elkezdjük keresgélni előre-hátra. Az ország, amely, ez tehát nem jó, utalni az alanyra lehetne, ez viszont Doráti,holott nem ő jutott el a Metropolitanbe, hanem Székely Mihály, akit itt agyony- nyomott a mondatszerkesztés. Szerencsére az életben nem így történt. Ugyanebben a lapszámban akad arra is példa, hogyan ne gazdagítsuk nyelvünket. „Az erdőntúli föld” hegyekbe kapaszkodó, völgyekbe ereszkedő, sújtásos útjait a történelem - amely a gyakrabban jött— ment erre fogát csikorgatva, mint másfelé - taposta ki és hurkolta egymáshoz." Mit csinált a micsoda? Lehet, hogy ki sem lehet deríteni? Próbáljuk meg! Erdélynek erdőntúli föld-formában sohasem volt használatos a neve, ez csupán a szó jelentése. Az út nem lehet sújtásos, mert e szó értelme „lapos zsinórdíszítés”, az út maga is ez messziről nézve. A történelem - ha már ráfogjuk, hogy csikorgatja a fogát - általában mindenütt ott van, nem megy erre vagy arra ritkábban, a fogcsi- korgatást másfelé nem lehet el- képzleni, de zavaróan közel kerül egymáshoz a másfelé és a taposta ki, ami félreértésre adhat okot. Az egész mondatban gazdagság mutatkozik meg: körülbelül olyanformán, mintha az eperfagylaltba kolbászdarabokat kevernek: külön sokkal jobb. Az is hallgatólagos szabály, hogy a gondolatjelek közé tett megjegyzés nélkül is értelmesnek kell lennie a mondatnak. A Népszabadság 1991. április 27-én közölte a következő ellenpéldát; „A tettesek az - egymással ugyancsak közeli rokonságban álló - Lakatos és Rézműves család tagjai közül kerültek ki”. Az Lakatos? Talán a XVI. században még ez volt általános, de ma? Mi lett volna, ha egyáltalán nem használ gondolatjelet a szerző. Semmi, azazhogy úgy lett volna érthető a közvetlen utalás. Ugyanebben a számban született meg a nyomdafesték segítségével a következő mondattorzó: „ide sorolhatók a szolgál- tatásoan (karbantartás, javítás), valamint a humán munkakörökben (oktatás, egészségügy, gondozás) stb dolgozók is”. Mintha a magyar nyelv nem ismerné a ragokat, pedig csupán azok hiányoznak a zárójeleken belül rekedt szavakról. Dr. Töttős Gábor Veress Ferenc: A sztánai vasútépítés (1870) A róka és a holló Az olvasók figyelmébe: Éretsítjük Önöket, hogy a Róka és a holló című ismert mesében a róka szerepét most kivételesen Szedlacsek Ervin magyar kisnyugdíjas alakítja. A holló a faágon ült, és a csőrében egy jókora darab sajtot tartott. Szedlacsek Ervin magyar kisnyugdíjas szokásos délelőtti sétaútja során megállt a fa alatt, felnézett a hollóra, és szomorú megállapítást tett:- Na tessék, ledoktoráltam, van két diplomám, a latin és az ógörög nyelv ismerete mellett kitűnően beszélek franciául, olaszul. De mire megyek vele? Jobb lett volna, ha Szent Ferenc nyomdokain járva a madarak nyelvén tanulok meg beszélni. Ez most jól jönne. Mert kérem szépen, én tegnap ettem utoljára. Igaz, az ingyenkonyhán kapott gulyásleves meg a túrós bukta ízét még most is itt érzem a nyelvemen, de közben korog a gyomrom. Ha most tudnék szót váltani a madarakkal, azt a kis sajtot a róka helyett én kunyerálnám ki a holló szájából. Dehát nem tudok. így aztán minden marad a régiben! És Szedlacsek bácsi, a megélhetési küszöb alatt tengődő, 78 éves magyar kisnyugdíjas szomorúan legyintett egyet a hollóra, és folytatta délelőtti sétáját". Mivel matematikából is jelesen érettségizett, néhány pillanat alatt kiszámította, hogy az ingyenkonyhai ebéd kezdetéig még harminckét kukát tud kényelmesen átkutatni.-kgymBenke László: A veszendő por Ha majd szél süvít át a huzatos termeken s az éj sötét ráncai közt a hiány véresre marja sóvárgó lelketek ne beszélgessetek még csak ne is suttogjatok ne akarjátok kilesni életem titkait Mélyebbek azok a tengereknél magasabbak a csillagoknál és veszendőbbek az úton jajgató pornál Ujjatok puha bögyével ha megérintenétek ajkam érintsétek meg a ti ajkatokat is s szeressétek az életet Ha befognátok fületeket hogy ne halljátok meg a sírást és nevetést ne feledjétek el ígéret maradtunk mindannyian veszendő por égrekiáltó kudarc Fischer Lajos A vizsgálat- Nagy a baj, doktornő!- Majd megnézzük bácsi- kám, kedves. Megnézzük. Tessék csak ide leülni.- Nem is tudom.- Nem kell félni! Jó?- Azt gondoltam, hogy férfi lesz az orvos. Idősebb orvos. Elhallgat. Ősz haj, ősz szakáll. Kék szem. Kínlódva nézi a fiatal orvosnőt és a mosolygó, szőke asszisztensnőt. Nagyne- hezen megszólal.- Ha már öregségemre történt velem ez a dolog, jobb lett volna férfi doktor. Az ember rös- telli.- Láttunk mi már ilyesmit, bácsikám kedves. Ezt csináljuk minden nap. Látta, milyen sokan ülnek kint a folyosón?- Fiatalok.- Hát... a bőr- és nemibe- teg-gondozó Intézetben így szokott lenni.- De az ember mégis röstelli.- Hány éves a bácsi?- Hetven vagyok, kérem.- Nem tesz semmit.- Tetszik tudni, énmár el sem jöttem volna. Egész életemben egészséges voltam, és most ér ilyesmi.- Mindjárt megvizsgáljuk, és reméljük a legjobbakat.- Tetszik tudni, a nejem akarta, hogy eljöjjek. Sokáig halogattam a dolgot, de megértem a kedves nejemet is. Nagy fiatal ő még ahhoz, hogy így legyek.- Fiatal?- Harminc évvel fiatalabb. Megértem, hogy vannak még igényei, hogy nem foghatok mindent az öregségre. Tetszik érteni, doktornő?- Mióta van panasza?- Néhány hete kérem. Én nem vettem észre. Nem szoktam nézni, a nejem gyakran megnézi. Tetszik tudni, olyan kedvesen, játékosan szokta csinálni. így vette észre az elváltozást.- Nem fáj?- Dehogy fáj! Ezért is nem vettem észre. Először foltok keletkeztek rajta, most már csomók is vannak.- Egyáltalán nem volt még ezzel orvosnál?- Nem. A nejem nyomogatta. Különben is szokta nyomogatni.- Akkor lássuk!- Nem lesz valami gyönyörködtető látvány, kérem. Tényleg röstellem a dolgot. Ezért akartam, ogy férfi vizsgáljon.- Orvos vagyok, bácsikám.- Ide se kerülök, de a nejem akarta. Meg is értem, hogy még nem lehetek roggyant öregember mellette. Azzal lehajol és kezdi felhajtani a bal nadrágszárat.- De bácsikám, azt gondolja, hogy ez elég lesz így?- Miért ne lenne elég, kérem? Az alsó végén van. A szőke asszisztensnő elpirul, de kíváncsian figyeli az öregembert. Az felhajtja a bal nadrágszárat.- Mondtam, doktornő, hogy nem szép látvány. Itt a lábszáramon ezek a foltok és csomók. Ez nyugtalanítja annyira a nejem. Attól fél, hogy - ne adj Isten - sántításhoz és rossz járáshoz vezethet. Az asszisztensnő elsápad. És az alföldi kisváros Bőr-és Nemibeteg-Gondozó Intézet folyosóján csak ülnek és várnak az emberek. Főleg fiatalok.
