Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
1991. június 15. NÉPÚJSÁG 9 Juliska ágyúi Égre merednek a csövek és a végeikből halvány füstcsík száll föl. A harci rendből azonnal előlép a parancsnok, aki irányítja a műveleteket. Igazít felszerelésén és azonnal tájékoztat az állásokról. Elpusztítottak negyven tyúkot, két sertést és sorolja, sorolja mindazt ami elengedhetetlenül szükséges a győzelemhez. A konyhai hadművelet - mert a csövek talpazatai nem egyebek, mint háromlábú kazánok, üstök - irányítója Bocz József- né, Juliska, a bátai mezőgazda- sági termelőszövetkezet konyhájának a vezetője. A községben aligha van olyan személy, aki még nem evett volna az általa főzött ételből, hiszen nem csupán a téesz konyháját vezeti, de nincs olyan lakodalom a faluban, ahova ne őt hívnák főszakácsnak. Van olyan év, hogy tizenhárom, tizenöt alkalommal is násznépnek kell terített asztalhoz készíteni harap- nivalót. A ma egészséges étkezésnek minősített ételek hívei jobb, ha messze kerülik Juliskát és csapatát, mert bizony az ellenség legderekabbjai- val találják szembe magukat. Ők ugyanis a legtöbb embert könnyen leveszik Löszerkészlet, muníció a lábáról, amikor bevetik a fokhagymás csirkehúst, a cigánypecsenyét, a töltött káposztát - bátai módra. Utána kegyelemdöfésnek számit a foszlós mazsolás kalács, diós, mákos apróbb süteményekkel. Sátoros alkalmak étkei ezek, de a hétköznapokban is olyan létszámra kell Bocz Józsefének elegendő ételt készíteni, ami lakodalmak seregének is elegendő. Ezen a ponton fordult a helyzet napjainkban, ezt is bevallja őszintén és megindul a panaszok áradata, mert eléggé bizonytalannak érzi a jövendőt, a maga mestersége területén. Megdrágult ugyanis a téesz-konyha és nagyon megfogyatkozott az ott étkezők száma. A valamikori 35 forintos ebéd dija, ma 78 forint. Emelkedtek az energiaköltségek és bizony így már nem kifizetődő a munkahelyi étkezés. Sokan meggondolják. A lakodalom az persze más! Itt a gazda, az örömapa nem nézi mi menynyibe kerül, mert megtérül a háromszázötven, négy-, sőt ötszáz személyes vendégsereg mulatozása után. A jószágokat általában otthon hizlalják és a saját munkát sosem számítják a költségek közé. Ennyi talán elegendő is volt a szomorkásabb hangulathoz, mert búfelejtőnek olyan illatos frissen sültet kanyarít a fehér tányérra Juliska, hogy a hetedik határban is megemlegeti ízét, aki megkóstolja és ágyúi békésen pöfékelve hirdetik győzelmét a vegetáriánusok, a csupán növényi eredetű ételek fogyasztói felett. DECSI FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY Bocz Józsefné Hogyha nékem sok pénzem lesz... Kellemes, adomázgató társaság közepén ült a kisöreg. A figyelem ráirányult, s ő látszólag élvezte is, hogy a központban van. Lebilin- cselően, élvezetesen adta elő történeteit. Kivételesen a fiatalabb korosztály is figyelt, amelynek tagjai pedig nem sokat adtak a szavára. Még ugratták is, hogy mese ez habbal, papa...! Adja ezt be kend a tejcsarnokban, az asszonyoknak. Ők talán elhiszik... Az öreg kapta magát, s újra mesébe kezdett. A történet a tejről jutott eszébe.- Már lassan sötétedni kezdett, amikor nagy rohanvást átszaladt a szomszédból a köresztfiam. Kiabált ám feszt, de úgy, ahogy mondom. Ha hiszitek, ha nem - „To- josztapám gyüjjön gyorsan, azztán tossa meg a tehenet. A mama izeni. Mondom neki, mondd csak meg az öregapádnak, hogy toss...a meg ű, ne engem biztasson.” A társaság hasát fogta nevetté- ben. Még az üvegből is kilöttyent a sör az egyik fiatalember kezébe, mikor valaki megsajnálva elmondta neki a poént. Már, hogy keményen sejpített a lelkem, amit aztán a körösztapa rettenetesen félreértett, és persze az elszabadult teheneket igy nem kötötte meg akkor senki. Csendesedni látszott a nevetés vihara, mikor az egyik tagja a társaságnak előkotorta a zsebéből a nagy pakli lottószelvényecskét. Mármint azt, ami a fogadónál marad.- Lehet az vagy száztíz lottó is, igaz Jancsi...? - kérdezett át a szomszéd asztaltól egy úr.- Annyi biztos, mert háromszáz! Nyerni akarok, tudja? No itt aztán hatalmas szóáradat kezdődött, mindenki egy pillanat alatt a mennyben volt, s játszott a társaság a gondolattal, ki mit is venne, kinek mennyit ajánlana meg, ha nyerne? Egyvalaki nem szólt egyetlen árva szót sem. S ez a kisöreg volt. Kezdték ugratni, lassan csipkelődtek is vele: na bátyám, maga mit venne?- Én-e? Semmit. Haggyatok!- De mégis tata! Ez sok pénz ám az annyát, mi a fészkes fenét kezdene maga majd kétszáz millióval? Az öreg ült, csak ült, arcáról lefagyott a mosoly. Azonnal öregebbnek látszott. Kisebb lett, mintha ösz- szement volna, mint a vásári bóvli pulóver, az első mosásban.- Most meg mi baja? Nem szólt. Elővett egy ütött-kopott, régen szebb napokat látott bőrtárcát. Széthajtotta a szárnyait, s belőle egyetlenegy lottószelvény hullott ki. Nyögve, keserves képpel felmarkolta. Ujjai nem engedelmeskedtek elsőre, még másodszor is a koszos kövön maradt a szelvény. Csak harmadikra sikerült. Rajta a 23. hét felirat díszelgett. S az öreg nagyon csendesen mondani kezdte.- Az első szám a fogságba esésem napja, a második a fiam születésének évfordulója, a harmadik a feleségem halálának éve, a negyedik az éveim száma, ... az ötödik meg az, hogy hány évesen megyek majd ki... oda a sárgaföldbe. Pillanat alatt lett döbbent csend. Mindenkinek megállt a kezében a pohár. A kisöreg körbepillantott, mint aki nem érti, a csend okát, s folytatta.- Ha én nyerek, befizetem magamat előre az öregek otthonába. Annyira hosszú ideig, mig számoltam, hogy élek. Az mán jó kis summa. Aztán szólok a taxisnak, tudjátok a Karcsi fiúnak, a fuvarosnak. Annak van az a szép kék taxija, aztán bevitetem magamat a városba. A Náncsit is fővesszük a faluvégen. Tudjátok, azt a sánta bábaasszonyt. Az majd vesz nekem valamire való ruhát. De a kalapot azt én választom. A Bérkocsis utcában volt egy olyan kalaposmester... de olyan... Akkor a Náncsit hazavitetem, én meg irány a repülőtér. Vessek egy jegyet Kanadába, oda meg mindjárt vissza is, és csak leülök a bőrfotelbe, mint aki úr.- Hová megy Miska bácsi? - koty- tyantotta el magát egy fiú, mire keményen lehurrogták.- Hallgass, te hatökör! Hová menne... hová menne?! Hát a fiához menne Kanadába, aki elment 56-ban.- De, a múltkor az öreg be volt eresztve, akkor azzal hőzöngött, hogy a gyereknek magánrepülöje van. Még fényképet is mutatott róla - most mit izélsz?! A kisöreg szót sem szólt, csak kért még egy hosszúlépést. Meghagyta, majd kifizeti nyugdíjhordás idején, úgy mint máskor szokta. Csak írják föl. Aztán elindult kifelé a kocsmából. Lassan, kedélyesen dúdolga- tott: - Hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre... úgy el szállók, mint a fecske odafönn a levegőben... SZABÓ SÁNDOR Él-e még Magyar Sándor? Az óceánt átrepülő gép, Bicskén Emberek voltak, talpig emberek. Azt éreztem, hogy bármikor rájuk bíznám életemet, s akkor is kitűnő embernek tartanám őket, ha véletlenül nem repü-lik át az óceánt Kosztolányi Dezső Az esemény ötvenedik évforuló- ja csendben, jószerivel említés nélkül múltéi: 1981-ben „nem volt aktuális” megemlékezni Endresz György és Magyar Sándor világraszóló tettéről. Miért is? A sportteljesítménnyel még nem lett volna baj, hiszen az önmagáért beszél. Két magyar pilóta átrepülte az Atlantióceánt 1931 -ben, s noha nem voltak e téren elsők az aviatika történetében, ők tették meg a leghosszabb távot a két földrész között. A baj ott kezdődik, amikor az ember a gépet nevezi meg. Justice for Hungary, azaz Igazságot Magyarországnak, így hívták a masinát Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy ez az óhaj az első világháború utáni békerendszer megváltoztatását célozta, s természetesen politikai célok szolgálatában állott. Ezzel egy csapásra alkalmatlanná vált a téma - teljesítménytől, embertől függetlenül. Pedig ez a nagyszerű út minket Tolna megyeieket közelebbről is érint: Magyar Sándor szűkebb hazánk szülötte, Szekszárdon látta meg a napvilágot 1898-ban. Atyja, Wilczek Sándor a helybeli gimnáziumba íratta gyermekét aki azonban nem sok fogékonyságot mutatott a magasabb tudományok iránt Családi gondok is nehezítették előmenetelét, így történt hogy édesapja halála után, amikor a család anyagi helyzete megrendült, a fiú négy tárgyból állt bukásra év végén. Emiatt, no meg az ingyenesség okából a katonai pályára lépett, s a Ludovika Akadémiát végezte el. Az első világháborúban repülőstisztként kísértette a szerencsét, ami akkoriban valóban szó szerint értendő. Ötödik felszállása alkalmával, 1917-ben már találat érte gépét lezuhant „Egy temetőbe pottyant, egy frissen ásott sírba, mely épp várta halottját De nem ő lett ennek a sírnak a halottja. Csak karját törte ki. Rá még nagy dolgok várakoztak” - írja róla Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap hasábjain, ahol jellemzi is hőseit Magyarról megjegyzi, „meglepő, hogy fényképei milyen kevéssé adnak fogalmat róla. Magas, délceg s finom alakja van. Orra és arca szellemes. Szája szögletében gúnyos mosoly bújkál. Cimborája, kenyeres pajtása inkább nevet tele torokkal. Ö inkább mosolyog, némán. A szavakkal is jobban takarékoskodik”. Endresz mellett, aki a gépet vezette, sokan amolyan másodhegedűsnek tartják, mivel „csak” navigálta a gépmadarat. Lehet hogy a mai körülmények között, modern repülőkkel, automata irányítással ez valóban a kisebb teljesítmény lenne. De akkor?! „Előzőleg a mérnökök töprengtek, elbír-e a gép ilyen óriási megterhelést. Nem várta meg szakvéleményüket... Lassan döccent a gép masztodonteste, ropogott taváza, sziszegett szárnya, de még mindig a földön gurult.. Tíz idegcsigázó percig tornászta föl magát a levegőbe, fokról fokra.” Annak, aki konyít Endresz György és Magyar Sán- % dór valamit a repüléshez, a kiemelt részek, azt hiszem, elég meggyőzőek. Kosztolányi - mivel talán maga sem szívesen emlegette volna - elhallgatta, hogy mitől volt olyan súlyos az a gép. Ennek okát azonban bizonyosan tudhatjuk: minden lehető üres helyet teleraktak képeslappal, amelyen a gépre is névül írt jelmondat szerepelt némi térképrajz háttérrel. Ezt szórták végig a fél világon - lord Rothermere szellemében. Az angol főrend ugyanis tízezer dollárt tűzött ki azok díjául, akik megvalósítják az óceánrepű- lést s egyúttal fölhívják a nemzetek figyelmét arra a békére, amelyet még Lenin is „rabló, imperialista jellegű” diktátumként jellemzett Az óceánrepülés tehát egyszerre volt sportteljesítmény és politika. Ha ma csupán az utóbbit látjuk benne, akkor is igazságtalanok vagyunk, ha céljaink nem vetíthetők határvonalakra. Akkor is elsősorban az ember képességeit próbálta. Ahogy Kosztolányi írja. Magyar Sándort „főképp három csillag tájékoztatta: a Sarkcsillag, az Arctu- rus meg a Vega. Minden parányi tévedés halálos lehetett volna. Aki egy millimétert hibáz, az újában száz kilométert tér el, s valahol a világ másik pontján bukkan ki”. Endresz és Magyar nem tévedtek, a New York melletti Harbour Grace-bői a Budapesttől 20 kilométerre levő Bicskére repültek, ahol elfogyott üzemanyaguk, leállt motorjuk és 25 óra 40 perc után egy kukoricásban értek földet Az egész világ emlegette őket itthon pedig külön tisztelet övezte alakjukat Endresz neve ma is benne van a legtöbb lexikonban, azzal a szomorú adattal, hogy alig egy évvel a nevezetes út után Rómába, az óceánrepülök kongresszusára menet száz méterrel a cél előtt 1932. május 21-én lezuhant Bitai Gyula navigátorral. Magyarról az újabb kézikönyvek nem beszélnek. Sem az országos, sem a helyi lexikonok nem tarják számon. Aligha azért, mert a későbbiekben feledtette 1931-es teljesítményét Eljátszom a gondolattal: lehet hogy még ma is él? Elméletileg miért ne emlékezhetne ő maga? Ki- lencvenhét évesen vajon mit mondana ama repülőseinek? Azoknak, akik - bátorság ide vagy oda - az ő gépükhöz hasonlóval aligha vágnának neki a majdnem biztos halált ígérő vállalkozásnak. DR. TÖTTÖS GÁBOR
