Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

8 NÉPÚJSÁG 1991. június 15. Igaz történet A kútba esett fiú Mesés elemek szövik át meg át Nemes Antal Decsen élő, 30 éves fiatalember és családjának élettör­ténetét. Ha valakik, akkor ők min­den bizonnyal hisznek a csodák­ban. * Az erdei munkás édesapát tizen­két évvel ezelőtt baleset érte. Favá­gás közben rádőlt egy fa, és hosszú időre megbénultan feküdt ágyban. Akaratából kifejtett erejé­nek, orvosok segítségének kö­szönhetően, most otthon a ház kö­rül tud járni-kelni, önmagát kiszol­gálja és amit tud, elvégez a kisebb munkákból. Az erdő mindig vonzotta kisebb fiát, Antalt is, aki felnőttként a decsi Egyetértés Téeszben mint szoba- festő-mázoló dolgozik. Gyerekko­rában gyakran elkísérte édesapját a gemenci erdőbe. így a tájat jól is­meri. Pontosan tudja, hol teremnek az ehető gombák, amelyeket gyak­ran szedett a családi étkezéshez. Ez év májusának 14. napján, a munka végeztével az erdőre, Szomfova irányába indult, mond­ván, hoz egy kis fűzfagombát, tüdő­gombát, és mert bátyja nagyon szereti a töltött kucsmagombát, így azt is gyűjtött. Nem kapcsolódik szorosan a történethez, de meg kell jegyezni, hogy bátyja a közel­múltban esett át egy gerincmüté- ten, így mozgása eléggé korláto­zott. Begyüjtve a finom falatoknak ígérkező gombát, hazaindult ke­rékpárjával, a szatyor gombával. Kijutott az erdőből, át az ártéri tölté­sen, amikor orgonabokrot pillan­tott meg. Az illatával is csábító vi­rághoz indult. Kerékpárját egy fá­hoz támasztotta. Elmúlt már hat óra. Az orgonák egy elhagyott ta­nya körül virítottak. Antal letört egy ágat, de kissé beljebb szebbet vett észre. Felé nyúlt és akkor... Eltűnt a lába alól a talajl Zuhanni kezdett eddig ismeretlen mélység­be, sötétségbe. Amikor vizes csob- banás állította meg, rádöbbent, hogy kútba esett. Feje fölött átcsa­pott a víz. Talpa alatt talajt érzett így kiegyenesedett. Derékig érő víz­ben állt. A világosságot a magas­ban újra eltakarták a vadon nőtt növények, füvek, no és az orgona­bokor. Öt darab betonból készült kút- gyűrűt tudott megszámolni. Ösztö­nösen megpróbált felfelé kapasz­kodni. Két gyűrű magasságáig ju­tott, de érezte, a síkos, csúszós, függőleges falon nem tud szaba­dulni. Kiabálni kezdett és újra meg újra nekirugaszkodott, egyre fogyó erővel. Órájára nézett és sikerült megtudni, hogy fél hét volt, amikor kútba esett. Lassan sötétedni kezdett fönt, így fogyott a remény is. Az izmok fá­radtan, mereven támaszkodtak a vizes ruha alatt a betonfalhoz. Meg lehet-e fogalmazni, mi jut ilyenkor egy fiatalember eszébe az őrjítő nesztelenségben, amikor ennek ellenére a legapróbb zajokból is megmentő segítséget vár a bajba jutott? Ekkor esni kezdett az eső. Bízott idáig, majd talán vadászok vetőd­nek erre és fogyó hangjának re­kedt kiáltását meghallják, de az eső ezt a biztatást is elmosta. Na, de majd a reggel. Addig már csak... Zsibbadni kezdett minden végtag­ja. Aludni nem mert! Erejét arra tar­talékolta, hogy ne érjen mindig az alatta levő vízbe. Cipőjét levetette még kifelé próbálkozásainak kez­detén, hátha nem csúszik annyira, de ez sem járt sikerrel. Aki virrasztott már álmatlan éj­szaka egy sötét szobában, számta­lan gondolatot hessegetett hajnalt várva, így könnyebben elképzelhe­ti, mi járt Nemes Antal gondolatai között ezen az éjszakán. Az is eszé­be jutott például, hogy mi történik akkor, ha egy vaddisznó kóborol erre és az sem veszi észre a teme- tetlen kutat és... Reggel volt, megindult az élet. A töltésen traktorok, autók, más gé­pek mozogtak, elhozva a bizako­dást, de zajuk elnyomta a pár száz méterre föl-fölszakadó, segítséget kérő kiáltásokat. Talán a kutyák! Igen! Ez jutott mentő ötletként eszébe, amikor biztos volt benne, majdcsak keresni fogják munka­helyén! Aztán rendőrség és a ku­tyák! A család tudta ugyan, hogy gom­bázni ment, de arra gondolhattak, elmaradt a barátokkal éjszaka. Nem tartozott ugyan szokásai kö­zé, de miért ne tehette volna meg. Nem kell azonnal valami hihetetlen rosszra gondolni. Amikor ebédelni se tért haza, édesanyja elment a munkahelyére. Miután kiderült, az­nap nem állt munkába, keresésére indultak. Egy terepjáró kocsiba ült Prohászka József, Mészáros Lász­ló, az édesanya, és magukkal vitték az apát is, aki ismerte fia erdei út­jait. A sáros úton semmi nyomot nem találtak az erdőben, és kifelé indultak. Az édesanya észrevett egy fának támasztott kerékpárt. Megismerte, hogy ez a fiáé! A kocsi fékezett, az anya csúsz­kálva, sírva rohant a biciklihez. Ne­mes Antalt lent a kútban új erő szállta meg. Hallotta az autó ajtajá­nak csapódását, anyjának sírását. Maga is kiáltani próbált, de mintha a hangok is eláztak volna. Lassan jutottak csak föl a keresőkhöz, de a mesék rendje szerint egymásra kellett találni anyának és fiának! Az anya hirtelen elesett. Előre nyúj­tott karjai valami ürességet tapo­gattak, ujjival a semmit markolász- ta. A fia valami olyat kiálthatott, hogy vigyázzanak mert kút van.... ne sírj, édesanyám! Drótkötelet engedett le a két fia­talabb segítő, amit a derékszíjához kapcsolt Antal és így húzták ki a kútból. Pokrócokba csavarták, mert vacogott a hidegben, amit csak ő érzett. Délután két óra el­múlt már. Otthon meleg fürdő következett, és napokig ágyban feküdt. Az or­vos semmi sérülést nem talált a testén, láza sem volt, a vérnyomása is normális. Izmaiban csak gyen­geség, gyengeség, de jártányi erő sem volt. Ismerősöknek, barátoknak, munkatársaknak azóta számtalan­szor el kellett mondania ezt a me­sébe illő, de igaz történetet és azt, hogy a kutat azóta betemették. D. K. J. Írás közben (Simone Weil időszerűsége.) Simone Weil 1943. augusztus 24-én halt meg, 34 éves korában, teljesen ismeretlenül. Öt évvel később jelent meg első köny­ve, az Attente de Dieu, Várakozás Istenre, ezt követte még néhány, s már az is csoda, hogy kéziratai meg­maradtak, mert Thibon és Perrin - úgy tudom, mind­kettő dominikánus volt - a háborús zűrzavarban akár el is veszíthette volna őket. Életében egyetlen köny­vének kiadására gondolt, deaL ’Enracinement, A be- gyökerezettség is csak 1949-ben jelent meg. Paul Valéry, a költő, tudott róla, neki küldte el egy versét, s Simon de Beauvoir említi emlékirataiban, mert együtt tanultak a Sorbonne-on. Azt írja, nagy híre volt műveltségének és szokatlan öltözködésének, s azt is, hogy forradalmár volt és sírva fakadt, amikor meg­hallotta a kínai éhínség hírét. Filozófus volt, a híres Alain tanítványa, filozófiai doktorátust szerzett, majd középiskolákban tanított, később beállt maróslány­nak a Renault-művekbe. Rövid életében más nem is történt vele. Illetve még annyi, hogy keresztény volt, egész pontosan katolikus, aki áhítattal és alázattal kereste Istent és a megváltást. Az 50-es években Európa hirtelen felfedezte. Mintha angyal szállt volna át az atomtöltetekkel fe­nyegetett égbolton. Mauriac éppúgy felfigyelt rá, mint Julien Green, Camus, T. S. Éliots dicsérte VI. Pál pápa is. Nálunk is feltűnt sejtelmes alakja, a Vigilia már 1950-ben közölte Füzéressy Katalin szép tanul­mányát, de Pilinszky János áhítata tette igazán nép­szerűvé. Vas István a rokon lelket ismerte fel benne, s hatása alól Németh László sem tudta kivonni magát. Fordul az idő kereke, egyre kevesebbet emlegetik Simone Weilt, ma már nevére is alig emlékeznek, pe­dig épp most keltene tanulni tőle, tisztességet, hitet, bölcsességet. Simone Weil a felismert hivatás elszántságával volt keresztény. Érdek nem vezette, élete nagyobbik fele menekülés volt a világ és a német megszállók elől, így került Párizsból Marseille-be, ahol a domini­kánus atyákra hagyta kéziratait, majd az Egyesült Ál­lamokba ment, onnan Angliába, immár meghalni. Weöres Sándor kedves versében „a csiga sétál, tudod, minden estén / füvem közt, mint templomban a keresztény”. Szelíd idill, de hát mit csinál a keresz­tény, amikor nincs a templomban? Simone Weil Is­tent keresi, azt mondja, csak a természetfeletti jó és rossz között választhatunk, s drámai lelki önéletraj­zában, amit Perrin atyának irt, abban látja az egyetlen bizonyosságot, hogy aki kenyeret kér, nem követ fog kapni. Fontos felismerés, főleg annak, aki nemcsak Istent akarja szolgálni, hanem az embert is. Simone - szívem szerint szentnek mondanám - forradalmárként kezdte, ezért állt be munkáslány­nak, könyvet is írt a munkások helyzetéről. De hamar rájött, hogy az osztályharc nem old meg semmit, a marxizmus nem olyan üdvtan, ami meghozza a fel- szabadulást. Perrin atya arra figyelmeztette, nagy kárát látja, ha saját hibájából elmulasztja a jót, de minden fenyegetően néz rá, a világot háború szag­gatja, maga körül nyomort, éhezést lát, s aki kenyeret kér, néha mégiscsak követ kap. A megoldás? „Azt gondolom - Reisinger János fordításában idézem -, hogy az elkövetkező két-három év kötelessége (olyan szigorú kötelesség, hogy elhanyagolása fölér az árulással) hihetővé tennünk az embereknek a ma­radéktalanul megtestesített kereszténység lehető­ségét.” A magyarázat valósággal látnoki: a történe­lem folyamán a lelkek soha nem voltak olyan nagy veszélyben, mint most. Simone felismerése pontos, érzékelte és hite elő­re jelezte a veszélyt, ami számunkra már történelem. De ahhoz, hogy a kereszténység történelmi hivatását teljesítse, meg kell újulnia. Az állam és egyház szétválasztása politikai kér­dés. Simone azonban szétválasztja az egyházat és Istent is, mert számára a kettő nem jelenti feltétlenül ugyanazt. Azt írja Perrin atyának: „Szeretném fölhívni a figyelmét egyetlen tényezőre. Arra, hogy szerintem van egy szinte áthághatatlan akadálya a keresztény­ség megvalósulásának. Ez az anathema sit két kis szavának használata. Nem megléte, hanem haszná­lata, amivel eddig visszaéltek.” Anathema sit - legyen átkozott, a kizárólagosság szava, a totalitarizmusé, s Simone megjegyzi, hogy a Római Birodalom után az egyház építette ki előszóra totalitárius módszert, s egyes pártok, Berlinben és Moszkvában, ennek példájára valósították meg kor­látlan hatalmukat. Simone a gondolatszabadság híve, mert a sza­badság a gondolkozás feltétele. Csak az a kérdés, van-e gondolat a szabadsághoz? Nincs, feleli Simo­ne, s ez olyan, mint amikor valaki sót kér, hogy meg­sózza nemlétező ételét. Mi már tudjuk, hogy volt azért gondolat ezekben a szörnyű években, de ez a hatalom, a politikai rögeszmék szava volt, a pusztu­lásé. Az erőszak a legnagyobb rossz, s a győztes szá­mára éppoly szerencsétlenség a legyőzött, mint an­nak a győztes, a legyőzött pedig, ha úgy hozza a sors, a korábbi győztes helyébe léphet. Csak a kegyelem segíthet, figyelmeztet Simone, a lélek békessége, s a költészet is mindig a belső csendet keresi, a névte­lenség nyugalmát. A világi hatalomnak ehhez nincs köze. Arz egyház is, amikor világi hatalmat gyakorolt, az anathema sit fegyveréhez nyúlt, s az inkvizíció tetteit, amikre Simone hivatkozik, csak a totális hata­lom dölyfös önelégültségével lehet magyarázni. A hatalom mindig harc, s jaj a legyőződnek, de jaj a győztesnek is. Ezért Simone meghitt, tiszta kapcso­latot keres Istennel, melyből hiányzik minden világi hiúság. Ebben az oldhatatlan szeretetben a szere­pek akár fel is cserélődhetnek. Azt írja, Szent Ferenc, amikor templomot épített, abban a tudatban hordta a köveket, hogy Isten pa­rancsát teljesíti, s amíg ezt hitte, Isten valóban így akarta. Simone is ezt a mennyei összhangot kereste s ezeket a „misztikus megsejtéseket” csodálta ben­ne VI. Pál pápa is. Hogy el ne felejtsem, a misztikus Simone Weil zsi­dó volt s nem keresztelkedett meg soha. CSÁNYI LÁSZLÓ Nem eshetsz soha reménytelenségbe! Találkozás Dobai Tamás zongoraművésszel Matti Saarnio, Timo Kakko, Mart- ti Hárkönen, Arvi Takalo-Haikola, Asko Ojamáki, Lauri Linna, Marita Tapper csupán néhány név Dobai Tamás szekszárdi zongoramű­vész, zenetanár finnországi barátai közül. j Szekszárdon, az Alkotmány ut­cai lakásban beszélgetünk Dobai Tamással, aki a belépés pillanatá­ban sűrűn kér elnézést a lakás ren­detlenségéért, de átmeneti állapot­ról van szó... Aztán kezdődik a két évvel vagy pontosabban közel két évtizeddel ezelőtti történet. Baján a tanítóképzőben dolgozott Dobai Tamás, amikor Finnországba is el­jutott koncertezni. Ez 1976-ban volt, aztán a szekszárdi madrigál­kórussal ismét finnországi turnén vett részt. így szaporodtak finn ba­rátai. Olyan szorossá vált a kap­csolat, hogy fölmerült a gondolat: pályázzon meg egy zongoratanári állást. Erre kínált lehetőséget a Rondo című finn zenei szaklap egyik pályázata. Ma már kissé egyszerűen hang­zik, hogy összecsomagolt a Dobai család, szülők, gyerekek, és irány a 3092 kilométerre levő Sievi! Mindezt néhány álmatlan éjszaka előzte meg, de a csábító ajánlat erősebb volt. Megérte-e? Nem lehet kérdés, mert ha semmivel sem lettek gaz­dagabbak csak a nyelvtudással, az emberi, baráti, ha történelmi szem­mel nézzük rokoni kapcsolatokkal, akkor már igenlő a válasz. Dobai Tamás atyai szívének nem kis büszkeségével említi ez előbbiek bizonyítékaként, hogy Zsuzsi lánya és Attila fia angol, német, finn és magyar nyelven milyen könnyedén megérteti magát. Szó esik termé­szetesen az idősebb fiúról Tamás­ról is, aki a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán tanul. Ez a tény újabb kérdés szülője, mert közben az is kiderül, hogy Do­bai Tamás felesége és leánya idén nyártól itthon marad. Ettől kezdve a család a lakó- és munkahely sze­rinti élete úgy alakul, hogy a fele­ség Szekszárdon dolgozik, a leánygyermek Kecskeméten tanul, az idősebb fiú Budapesten, a ki­sebb fiú Nivala (finn) gimnáziumá­ban, az apával egy lakóhelyen. Ál­dozat ez a vállalkozás, kockáza­tos? Melyik nem az manapság? A finnországi élmények mozaik­ként állnak össze egy egységes egész, teljes képpé, melyben kiraj­zolódik, miként éli ezt meg egy ma­gyar család, melynek két felnőtt tagja zenét tanít a finn iskolában. Természetes könnyedséggel ej- tődnek a finn városok nevei, az az útvonal, amelyen Dobai Tamás minden szerdán megtalálható: Sievi-Ylivieska-Reisjárvi-Sie- vi-Ylivieska-Sievi. Ez egy száz­nyolcvanhat kilométeres utazást jelent. Saját kocsijával, Volkswa­gen Golffal teszi meg ezeket az uta­kat. Az élmények között sorolódik az idegen országban történt alkal­Osuuspanki - banképület jellegzetes építészeti formákkal A felvétel este tiz órakor készült - napsütésben. A háttérben a Kunnantalo - „a tanácsháza” ahol a hivata­los ügyek intézése mellett, helye van diszkó- és koncertteremnek is. A képen látható lányok Dobai Zsuzsa osztálytársai. mazkodás, ami talán Zsuzsa asz- szonynak okozott némi nehézsé­get. Ki-ki döntse el maga, hogy a téli mínusz 25, 38 Celsius-fok hi­degnek számít-e! Magyarországi viszonylatban kibirhatatlannak tű­nik, ám Dobai Tamás olyan ked­vességgel beszél a finn télről, hogy a hallgatónak vágya támad azon­nali indulásra. Sievi városka vagy falucska ne­ve magyarul annyit jelent: csinos. Az elbeszélésből ennek igaza ki­derül, hiszen a templomos falu, a központ körül úgy helyezkednek el a házak, hogy közöttük majdnem tízkilométeres távolságok vannak. Közben nyírfás ligetek, fenyves er­dők, parkok. A szomszédok termé­szetes érintkezési formája egy­részt a telefon. Dobaiék egy évig nem kértek telefont. Amikor úgy gondolták, nekik is jó volna, az ille­tékesek első kérdése az volt, mikor tartózkodnak otthon. Magyar fü­leinknek szokatlan hallani, hogy rögtön megkapták a telefonkészü­léket, ami nyomban üzemelt. Emberi karakterek, külső-belső tulajdonságok rokonítása nem ne­héz finn és magyar között, de a kü­lönbözőségek éppen a társadalmi, politikai, történelmi körülmények alakulása miatt égbekiáltóak. Kezdhetnénk a tulajdonviszonyok­kal. A közösségi szellem formáló­dása ott azon az erős nemzettuda­ton alapszik, hogy „én finn vagyok, te finn vagy, mi finnek vagyunk. Egyik legértékesebb kincsünk a szellemi tőkénk!” így aztán nem vé­letlen, hogy a finn értelmiség a majdnem legjobban fizetett mun­kaerő! Magasak az árak, de a bé­rek is! A roppant magas ár ott olvasható az alkoholos, szeszesitalok cím­kéin. Meggondolja, hogy 45 márkát leenged-e a torkán, amikor 100 márkáért cipőt vásárolhat. Ennek az a „következménye”, hogy ke­vés alkoholt fogyasztanak a finnek. Lakodalmak üdítővel! Dobai Tamás leginkább az er­kölcsi értékekre teszi a hangsúlyt, amelyekkel naponta találkozik em­beri megnyilvánulások közben. A másikra való figyelés, barátsággal közeledés, a segítő szándék azon­nali bizonyítása tettekkel. Lehetne folytatni a sort. Mindez társadalmi szinten úgy jelentkezik, mintha ott valósult volna meg a szocializmus! A gyermekek ingyen étkeznek az iskolában, tanulmányi segélyt kap­nak. A tankönyveik nagyon drágák és a szülők magas összegű adót fi­zetnek. Nyomban hozzáteszi Dobai Tamás, hogy van miből! Senki nem tiltakozik az adórendszer ellen! Színes prospektusok, saját ké­szítésű fényképfelvételek kerülnek elő a két év történeteinek illusztrá­ciójaként. Azzal a megjegyzéssel, hogy lopások, bűnügyek biztosan vannak, különben nem lenne ren­dőrújság. Az pedig van! Az a vidék, ahol Dobaiék eddig két évet töltöt­tek - Sievi - nagyon csinos hely! A finnek üzenete magyar barátaik­nak tapasztalásukból fakad: - alá vaivu koskaan epátoivon! Nem eshetsz soha reménytelen­ségbe! És még hozzáteszik: - Nézd a honkát - fenyőt! Több száz kilo­gramm hóteher alatt mégsem haj­lik, sudár, egyenes marad! Ez szólal meg Einojuhani Rauta- vaara: Jézus és a halászok című szonátájában, amely június 24-én, hétfőn 19 óra 30 perces kezdettel hangzik el Dobai Tamás zongo­raestjén, Szekszárdon a Művésze­tek Házában. DECSI KISS JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents