Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

■1991. június 15.

NÉPÚJSÁG 5

szók a tábort, akkor gyalog, ahogy tudott felment Pestre, és lehozta a családját Simontor- nyára. Utána kezdték helyrehozni a gyárat. Kijavították a lebombázott részeket, gépeket rendeltek, nyersbőrt, vegyszereket, festékeket, beindították a termelést. Lassan kezdett minden a régi kerékvágásba rázódni. Mire ismét felfuttatták a termelést közel a háború előtti szintre, jött az államosítás. 1948-ban vették el a bőrgyárat. Soha nem felejtem el, éppen nagyhét volt, én ágyban feküdtem, beteg voltam. Abaligeten voltam káplán akkoriban.

— Mától kezdve nincs itt szükség magára, mert államosítottuk a gyárat, - mondta a munkástanács tagja, idős Perger Imre Laci bátyámnak az igazgatói szobába belépve. Mit tehetett a bátyám, felállt, leakasztotta a falról édesapám képét, és elment. Nem léphetett be többé a gyárkapun, csak negyvenkét év múlva. 199o. őszén látogatott haza Laci Micikével, elmentünk Si- montornyára, a szüléink sírjához. Akkor találkoztunk a bőrgyár jelenlegi vezérigazgatójával, Karnitscher Tamással. Beszélgettünk. Laci bátyámat, akit érdekelt a gyár helyzete, meghívta. Pár nap múlva autót küldött érte, megmutatta az üzemet. A bátyám szívesen eljönne a bőrgyárba tanácsadónak, ha hívnák, neki még mindig Simontornya a világ közepe. A felesége ugyan hallani sem akar az egészről, nem kívánja elhagyni Mexikót.

ó

— Amikor 1948 karácsony másnapján letartóztatták Mindszenty bíborost, akkor összeült a családi tanács. Ilyen országban nem lehet élni, ahol egy főpapot csak úgy bezárnak, innen el kell menni, született meg a családi döntés. Az egész család disszidált, tizenhármán. Nyolc gyerek, öt felnőtt ment ki Ausztriába. Az oroszok vitték ki a családom tagjait nem kevés pénzért. A nővérem, a Micike segítette őket. Lakást, munkahelyet biztosított Kanadában.

— 1948-ban a disszidálás gondolata engem is foglalkoztatott. Mindig is családszerető voltam, a testvéreim, a sógornőim ragaszkodtak hozzá, hogy menjek velük. Én haboztam. Úgy gondoltam, talán kiengednének hivatalosan, egyházi vonalon is. Leutaztam Pécsre, a püspökségre, megkérdeztem. Azt a választ kaptam, ne féljek, az egyház meg fog védeni. így aztán itthon maradtam. Egyedül, rokonok, család nélkül. Vigasztaltam magam, imádkoztam. Azt mondtam, harminc évnél nem tarthat tovább az orosz megszállás. Ha azt a napot megérem, amikor innen kivonulnak, akkor megérte, hogy nem mentem el innen.

— A családból anyánk maradt csak Magyarországon. Neki még negyvenhétben vettek a testvéreim Pesten egy lakást tízezer forintért. Óriási pénz volt az akkor. Ő látogatott meg mindig. Húsvétkor, karácsonykor lejött hozzám, mikor épp hol voltam. A szabadságomat meg én töltöttem nála. 1983-ban halt meg, azóta egyszál magam vagyok. Az utóbbi időben, mióta kapok útlevelet, jobb. Azóta meglátogatom a testvéreimet.

<■

— Ahogy öregszem, egyre többet gondolok a gyermekkoromra. Este lefekszem, alszom egykét órát, aztán felébredek, reggelig virrasztók. Olvasok, meg gondolkodom. Négy éve már, hogy elment a házvezetőnőm, azóta egyedül vagyok. Fúrok-faragok, mindent megcsinálok a házban. A kaput is én barkácsoltam, van felszerelésem. Negyedévenként egyszer eljön két jótét lélek asszony takarítani, egyébként minden munkát én végzek. A téeszből kapom hétköznapokon az ebédet. A leves elég sok, mindig marad belőle, összeöntöm, hétvégén azt eszem, meg még valami mást.

— Vasárnap egymás után három misét kell mondanom. Bedegkér, Tengőd, Kánya, ez a körzetem, ezt látom el. Olykor a harmadik szentmise elvégzése nehezemre esik már.

— Fried Vilmos plébános úr asztalán oklevél. „A nagy egérirtónak a döglött egérrel díszített, fehér arany gyűrűnek álcázott díjat adományozza: Balázs Ildikó”.

— Huszonhét egeret fogtam tavaly télen ebben a lakásban, utána kaptam ezt a kitüntető címet kedves kis rokonomtól — neveti el magát a plébános.

— A családi kriptánk a simontornyai temetőben van, ott nyugszik édesapánk, édesanyánk, anyánk. Ha meghalok, mint nyugdíjas, oda temessenek. Megnéztem, van még hely nekem.

a

F. Kováts Éva Fotó: Gottvald Károly

— A bőrgyár nem kell, de a villát visszakérném, azt ami a kultúrház mellett van, meg a szőlőt. Mert olyan bor sehol nem terem, mint a simontornyai Mózsé-hegyen, - jelenti ki az 1780-ban alapított gyár valamikori tulajdonosának egyetlen, Magyarországon élő leszármazottja, Fried Vilmos.

0

Vigasztalan a táj, mintha még az útszéli fák is satnyábbak volnának Iregszemcse után Kánya felé haladva, bizonyítva, nem ok nélkül kapta ez a vidék a „hátrányos” jelzőt. A faluba érve látjuk, a római katolikus templom szépen ki van festve, a vele szembe lévő plébánia épülete viszont 100 évvel ezelőtti állapotában búslakodik. A falakról mállik a vakolat, a zsalugáterekről rég lepergett a zöld olajfesték. A bejárati ajtón hatalmas rigli. Hosszú, rideg, kopott kőkockákkal kirakott folyosó vezet a falu plébánosának otthonába. Lakatlan szobák sora után a legkisebben találjuk a plébános urat. A viszonylag kis helyiség az egyetlen barátságos pont az üres házban. A szoba dohos falát szőnyegek takarják. A heverő felett feszület és az áldást osztó Jézus szobra. A sarokban íróasztal, szemben vele hősugárzó. Az egyszerű, politúrozott hármas szekrény tetején könyvek. És általában mindenhol könyvek. Ilyen körülmények között él, ez az otthona Fried Vilmos plébánosnak, akinek édesapja Tolna megye egyik leggazdagabb gyárosa volt.

ő

A falon képek. Egyiken joviális, mosolygó idősebb ember, gyerekekkel körülvéve.

— Pál úr, csak így hívták édesapámat a munkások. Nem fogadta el a felkínált méltóságos címet, mindig azt mondta, neki elég, ha Pál úrnak szólítják. Bárki, még a legszegényebb munkás is nyugodtan mehetett hozzá, kérhetett tőle kölcsönt, vagy segítséget, mindenkinek adott - mondja visszaemlékezve az 1920-as, 30-as évekre és a bőrgyárat fellendítő édesapára, Fried Pálra a család egykori Benjáminja, a 70. évét taposó őszhajú pap.

Miközben mesél, egyfolytában mosolyog. Pedig _a családtörténet nem sok okot ad a derűre. Ükapja, Fried Salamon Morvaországból jött 1780-ban Magyarországra szerencsét próbálni. Nem tudni, ha az egykori tímársegéd a jövőbe látott volna alapít-e gyárat a Sió mentén, vagy inkább sürgősen visszafordul civilizáltabb vidékek felé.

— Édesapám Imre nagybátyámmal együtt fejlesztette fel a gyárat, mely a század elején még tulajdonképpen manufakturális kisüzem völt. Nagyüzemmé a huszas években lett - folytatja Fried Vilmos. - Dél-Amerikával, Ausztráliával álltunk üzlet kapcsolatban, onnan importáltuk a marhabőrt. A gyárnak volt bölcsődéje, óvodája, étkezdéje, szolgálati lakásai, villái a tisztviselőknek. A kultúrházat a gyár alapításának 150. évfordulóján adták át.

ő

A plébános úr szívesen emlékezik a régmúlt időkre. A közelebbiekre viszont annál kevésbé. A gyár alapításának 200. évfordulóján nagy csinnadrattával ünnepséget rendeztek, ahová mindenkit, akinek valaha is valamilyen kapcsolata volt a simontornyai bőrgyárral meghívtak. Egyedül a volt gyáros fiát nem. Persona non grata volt a munkások által még ma is visszasírt Fried-örökös. Pedig nem volt mitől tartani, a többi Fried gyerek szétszóródott a világ különböző tájaira. Vitte őket a történelem forgószele. Már azokat, akik szerencsésebbek voltak, és túlélték a holocaustot.

— Akik 1919. előtt kikeresztelkedtek, azok nem számítottak zsidónak, - mondja Fried Vilmos, akit a sors paradoxonaként éppen 1944. június 3-án szenteltek katolikus pappá. Akkor, amikor a család másik ágát Auschwitzba hurcolták.

— Imre bátyámat, a feleségét, a keresztanyámat összeszedték, Simontornyán a szentháromság téren kellett gyülekezniük. Innen Hő- gyészre, a téglagyárba vitték őket, majd onnan internálták. Mind meghaltak Auschwitzban, elhamvasztották őket.

O

A család másik ágának legkisebb fia pedig katolikus papnak ment. Sokan csodálkoztak is rajta, amikor Vilmos bejelentette szándékát, hogy pap akar lenni.

— Nyolcadik gimnáziumba már Székesfehérváron jártam. Az utolsó órán az ábrázoló geometriát oktató tanár a padsorok között sétálva megkérdezte mindenkitől, milyen pályára készül, mi akar lenni. Mindenki mondott valamit, orvos, tanár, mérnök. Hát te Fried? - kérdezte

«»11/

Az a bizonyos villa, fénykorában

tőlem, amikor hozzámért. Bizonyára más választ várt a tanár úr, mert ugyancsak meghökkent, amikor azt mondtam, hogy katolikus pap akarok lenni. Nem is mondott mást, csak annyit: „te marha”, - neveti el magát a plébános úr.

— 1944-ben szenteltek pappá. Pincehelyen voltam káplán az 50-es években. Szerettem ott lenni, átjártam néha Simontornyára a szőlőbe. Följelentettek. Az volt a vád, hogy izgatom a bőrgyári munkásokat. Pedig nem igaz, az volt az izgatás, hogy a Fésűékhez elmentem néha, ők voltak nálunk régen a vincellérek. Meg a szüleim sírját látogattam.

0

— Négyen vagyunk testvérek, Gyuri bátyám a legidősebb. Annak idején ő Pesten élt, kereskedelmi akadémiát végzett Svájcban, Fried Bern és fiai néven intézte a gyár export-import dolgait. Most Montreálban lakik, ott csemege kereskedése volt, 77 éves.

— Laci bátyám vegyészmérnök, apánk után nagybátyámmal ők irányították a gyárat. Most Mexikóban van, nyugdíjas, előtte egy bőrgyár mérnöke volt.

— A nővérem Mária, a családnak csak Micike. Paul Andorné a férjével, aki orvos volt, 1938-ban vándorolt ki New Yorkba. Több mint negyven évig nem láttam. Az IBM-nél volt titkárnő. A férje már régen meghalt.

— A családfát nézve édesapámnak 42 leszármazottja van, vökkel, menyekkel, unokákkal együtt. Már a dédunoka is útban van.

— Édesanyánk 1925-ben meghalt, édesapánk

1930-ban újra nősült. Anyánkat, mert csak így neveztük apánk második feleségét is, úgy szerettem, mint a saját édesanyámat. Mi, a három fiútestvér Pesten jártunk iskolába, a nagyné- nénknél laktunk. Micike, a nővérem az angol kisasszonyokhoz járt. Édesapánk 1936. május 18-án halt meg, 57 évesen. Szarkómája volt. „Fiacskám, nálam boldogabb ember nincs” - mondta anyukánknak 17-én. Másnapra meghalt.

— Utána a nagybátyám, Imre vette át a gyárat, Gyuri mellette volt. Laci 1937-ben végzett Zürichben, akkor került haza. Harminckilencben nősült, Bajor Vilmát vette el, egy csendőr alezredes lányát. A jáki kápolnában volt az esküvőjük. Utána nősült a Gyuri bátyám, König Stefánia gyógyszerésznőt vette el, aki egy ideig a bőrgyári laboratóriumban volt vegyész.

ó

— Jött a front, a bombázások, jöttek a „drága, jó ruszki testvéreink”. Anyám a testvéreimmel elmenekült. A villát kifosztották. Az értékek nagy részét még előtte a pincében, az úgynevezett „molykamrába”, egy ablaktalan helyiségbe befalaztatok. Azért hívtuk molykamrának, mi gyerekek, mert nyáron ott tároltuk a téli ruhákat. Mikor vége lett a háborúnak és visszajöttünk, a molykamrát feltörve, kifosztva találtuk. Nem az oroszok törték fel, hanem a simontornyaiak, akik tudták, hogy ott vannak az ezüst, arany ékszerek, festmények, szőnyegek.

— Laci bátyám Simontornyán élte meg a háború végét, Gyuri bátyámat elvitték munkatáborba, Borba. Amikor fölszabadították az oroAhogy öregszem, egyre többet gondolok a gyerekkoromra

„A bőrgyár nem kell, csak a villa”

TOLNATÁJ