Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
1991. május 11. NÉPÚJSÁG 5 A bánatosan szemerkéld esőben két kamaszfiú poroszkál az országúton, hátranéznek, látják, hogy egyirányba tartunk, mégsem stoppolnak. Iparitanulók, lekésték a buszt, így aztán gyalog indultak el Bonyhádról Iz- ménybe. A távolság majd 17 kilométer, ami ha kilépnek három óra alatt fogy el a talpuk alól. „Csak nem lovakat akarnak venni?” - kérdezi kíváncsian az egyikük, majd az úttól beljebb eső épületcsoportra mutatott, arra, a földúton jutunk el a maszek tanyához. A Simon tanya Vigasztalanul csepereg az eső, de az idős asz- szony fáradhatatlanul kapál. Simon Józsefnénak hívják, kedves, beszédes asszony, azonnal a nyári konyha viaszosvászonnal leterített asztalához invitál. Megállunk az udvar közepén, s hirtelen olyan érzése támad az embernek, mintha száz esztendőt visszalépett volna az időben. Nem, nem is: mintha nem Magyarországon lennénk, hasonló képpel mostanában a gyakorta vetített ausztráliai filmsorozatokban lehet találkozni: hosszú parasztház ámbitussal, a hatalmas udvaron félkörívben egymáshoz tapadó gazdasági épületek, ólak, istállók, kutyák, gyöngytyúkok, galambok, hátul a karám mögött fénylő szőrű lovak, tarka, telt tehenek legelésznek.- Hol a gazda? - kérdezzük Simon nénitől, aki az asztalra könyökölve mesélni kezdi a több évszázada ezen a tanyán élő és gazdálkodó ősmagyar parasztcsalád történetét.- Az uram sajnos kórházban van, májgyulladásra kezelték, aztán meg kiderült, hogy epeköve van. Hetvenhét éves, de még jól bírja magát. A Jóska fiunk, aki most már inkább vezeti a gazdaságot, mint az apja, Bonyhádra ment az ügyeket intézni. Bonyhádon lakik, még mi építhettünk nekik, dehát bolondja a paraszti munkának. Úgyhogy most például, hogy ellenek az állatok gyakran itt is alszik. A másik fiunk, az Attila műszerész Szekszárdon, inkább a gép érdekli mint az állat.- Mióta él a család itt ezen a tanyán?- Ha én azt megtudnám mondani! Évszázadok óta. A tanya mellett valamikor egy kis patak folyt, s erre építették az őseim a vízimalmot. Kezdetben csak rozsot őröltek, csak később vettünk hengert a búzának. A malomból éltünk meg mi mindig, egészen 1949-ig, amikor leállították az őrlést, pedig a század elején édesapám a malmot felújíttatta. Még most is áll a malom, teljesen ép a berendezés, csakhogy amikor halastavat épített a téesz, elvitték a patak vizét is. Még mindig lehetne vele őrölni, ha nem vízzel, hát motorral hajthatnánk az egészet.- Soha nem akarták elvenni ezt a kis családi birtokot?- Dehogynem! Jöttek ide mindenféle emberek teherautóval, de édesapám leült, elbeszélgetett velük, borral kínálta őket, egy sajtárt sem vittek el, s aztán valahogy békén hagytak minket. A nyolcvanas évek elején a téesz ki akarta sajátítani a tanyát, de nem tudtunk megegyezni. Az akkori herce-hurcának vagyok az áldozata, megromlott az egészségem, meg még az emlékezetem is. Csak a jókedvem nem hagyott el, hála a jóistennek.- A térképen, amit 1979-ben rajzoltak ezt a helyet Ledneczki-malomnak jelölték, erdő, patak, tó volt itt, ez olvasható ki a jelkulcsokból. ,- Édesapámat, és valamennyi ősömet Led- neczkinek hívták. A tanya körül hat hold földet műveltünk, a többi kinn volt a határban. A malom nekünk annyi pénzt hozott, mint tiz hold föld, dehát sajnos már régóta áll a vizeskerék. A föld főleg takarmányt termett az állatoknak. Az állatok jelentették nekünk a legtöbb boldogságot és a rengeteg munkát. Mert itt a tanyán mi csak tenyészállatokat tartottunk, még a kutyát is törzskönyveztettük. Nem volt olyan országos mezőgazda- sági kiállítás, ahol a mi állataink közül ne lett volna néhány. Például vásárra sem jártunk, mert eljöttek hozzánk a minisztériumtól, a megyétől ha megtudták, hogy hasas lett egy üsző. Az ötvenes években, mikor a leadás miatt megnyomorodtak a parasztok, nekünk semmi gondunk nem volt, jól éltünk. A tenyészállatokkal ugyanis mi letudtuk a beadást.- Mondhatjuk azt, hogy a szakértelem generációról generácóra öröklődött?- Ez pontosan így van. Az uram zombai, de ő is nagyon értett, meg ért is az állatokhoz. Zombán ugyanis minden vasárnap szentmise után előadást tartottak nekik. Mikor be kellett lépni a té- eszbe, ott is állattenyésztőként alkalmazták. A Jóska fiam Palánkon végzett, dolgozott a téeszben , meg a hogyeszi gazdaságban is. Most mar tíz esztendeje, hogy a tanyán gazdálkodik. Sok lovunk van, nem is tudom, mennyi, most vett a fiam egy gyönyörű bogárfekete nóniuszt. Össze- szerezgetett húsz hold földet, kitisztította, rend- betette a tanya körül a mocsarat,- annyiba került, hogy még a nyugdíjunk is ráment. Sajnos most se a tehén, sem a disznó nem törzskönyvezett, egyedül a lovak vannak besütve. A teheneket nem fejjük, a szaporulatot adjuk el, jobban mondva adnánk, mert mostanában nemigen veszik. Pedig még bikát is vettünk mert a mesterséges termékenyítéstől nem fogott az állat. Simon néni botot fog a kezébe, hogy távoltartsa a kuvaszokat, míg megyünk gazdaságot nézni. A malom. A lószerszámok. A lovak, a csi- kaik. A karám mögött a füvet legelésző állatok. Igen, tényleg, mintha szabadtéri múzeumban nézelődne az ember... A melós ember nem áll meg Vajon mit csinálhatnak ezen a búskomor tavaszi délutánon Győrén az emberek a félig lehúzott rendőnyű ablakok mögött? Az asszonyok főznek, varrnak és hímeznek, a férfiak pihennek és - tervezgetnek. Akárcsak Csorna József, a község polgármestere, aki nem álmokat szövöget, hanem épkézláb elgondolásával már két esztendeje azon töri a fejét: hogyan adjanak munkát az itt élő, esetleg munka nélkül maradó bányászoknak, téesztagoknak, hogyan rendezkedjék be önellátásra a falu.- Igen, két esztendeje annak, hogy szóbajött a szászvári bánya felszabadítása. Ekkor kezdtünk el azon töprengeni: hogyan köthetnénk le többek között a bányából felszabaduló munkaerőt. Most még nincs munkanélküli a faluban, de lehet: leépítés várható a mázai betonüzemben, és a Len- és Kenderfonó Vállalatnál. A kenderfonó munkásai egy hónapig már voltak kényszerszabadságon, - úgy néz ki, hogy szeptemberig még van megrendelésük. A szászvári bányát sem biztos, hogy meg tudják menteni - állítólag Komlóhoz csatolják, és a mázai bányaüzem körlete lesz. Hetven aktív és hetven nyugdíjas bányász él a faluban, a nagymányoki téeszben negyvenen dolgoznak. A bányászok közül akinek megvolt a négyezer műszakja, nyugdíjba mehetett. Sokan közülük jó erőben lévő, javakorabeli férfiak, erősek, munkabíróak, kellene nekik az elfoglaltság, a pénzkereset. .- Ez az adott,vagy várható helyzet adta az öteletet: földet kellene mérni azoknak, akik erre igényt tartanak? posztét. De például a helyi kis bank ötlete is fölmerült.- Mi az, amin fennakadt ez a hasznos, és igen értelmes ötlet?- A nagymányoki téesz nem merte meglépni, hogy 2-300 hold földet átadjon a falunak. Akkor még szó sem volt kárpótlásról, a törvény megjelenését követően persze az önkéntes szövetkezeti forma kialakítható. Csorna József egy levélmásolatot tesz elém: többszáz polgármester petíciót nyújtott be az Országgyűlésnek az önkormányzatokkal kapcsolatban. Olvasom Szabad György válaszát, amiből annyi derül ki: átnyújtották, átadták, tárgyalják, és majd valamikor a témát napirendre tűzik.- Képtelen az önkormányzat bármiben is lépni, - nekünk például az lenne jó, ha a község határában lévő föld a községhez kerülne. De hát felmerül a kérdés: ki fizesse az egy hektárra jutó adósságot, a vagyonállományt is el kell osztani. Az önkormányzat, illetve a község mindezt átvállalná. Ha az emberek már tavaly ősszel földet kapnak, maguk húzták volna az ekét. De így? Elkedvetlenedtek. Törvény sehol, a téeszeket hordják szét, tarra vágják az erdőket. Valósággal megútáltatták az emberekkel az állattartást, a fóliázást, - a januárban leadott disznókért most fizették ki a pénzt. A lobbik legfeljebb akkor lesznek érdekeltek a termelésben, ha a saját istállóikban bőg a tehén, sivít a malac.- Mivel foglalkoznak a még jó erőben lévő nyugdíjas bányászok?-Földet bérelnek, szőlőt művelnek, csigát tenyésztenek. Igyekeznek elfoglalni magukat, gyümölcsöt, komlót szednek a bikali gazdaságban, halászni járnak. Nézze: a dolgos, melós ember egyszerűen nem képes, nem tud leállni. A vájár Kő Géza nyugdíjas, 56 éves vájárt éppen délutáni szendergéséből riasztjuk. Nyolcezer műszakot dolgozott le a bányában, és 54 évesen ment végleg nyugdíjba.- Elfoglalom magam, nem unatkozom. Itt a ház, a kert, a szőlő, van mit tenni.- Találkozik azokkal, akikkel a bányában együtt dolgozott?- Olykor-olykor. Itt—ott látom őket, beszélgetünk egy kicsit, aztán megy mindenki a maga dolgára.- x Kő Gézáék emeletes házával szemben, az út túloldalán érdekes, különös kis házikó, látszik rajta: furcsa ember lehetett, aki valamikor a századelőn építette.- Eladó, keressenek rá vevőt - mondja a nyugdíjas vájár. A tulajdonos nemrég költözött be Bonyhádra... D. Varga Márta Fotó: Bakó Jenő- Felkerestük a nagymányoki téeszt, hogy az állami tartaléktőidből 1 -tői 3 hektárig jó lenne kimérni a földet, amin gazdálkodhatnak az emberek. Afféle másodgazdaság alakulhatott volna ki, a téesszel párhuzamosan dolgozhatták volna a földet. Nem lett belőle semmi, nem tudtunk megegyezni, pedig azóta már kiderülhetett volna, hogy ki az, akire a földet rá lehet bízni, s ki az, akitől el kell venni. Arra gondoltunk: először egy évre kötünk szerződést, s később ennek az időtartamát fokozatosan növelhetnénk. Fejleszteni lehetett volna a téesz szolgáltató ágazatát, mert hát a bányászember ért a technikához. Gondoltunk arra, hogy a családi vállalkozásokból önkéntes szövetkezetét hozhatnának létre, bizonyos ösz- szeget a közös alapba befizetnének, azért, hogy ha valaki önhibáján kívül nehéz helyzetbe kerül, legyen mihez nyúlni. Meg lehetett volna oldani a termékek közös értékesítését, a szőlőfeldolgozást, vagy mondjuk savanyíthattunk volna ká„Mélyfúrás” Győrén
