Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-04 / 103. szám
10 NÉPÚJSÁG 1991, május 4. Sumonyi Zoltán: Pál apostol „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.’VArany János/ Nyelvi tövisek és virágok- Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz! Mintha bizony csak ez lenne! Mintha más nem is történt volna vele! Azóta! Azóta, ha egy kis szerencséje van, most már ő a harmadik vértanú! Mintha erről se tudnának! A lisztrai megkövezéséről, ahol már mindenki holtnak hitte, s mint egy tetemet, vonszolták ki a városból. .. De az Úrnak tervei vannak vele! Ezek meg még mindig csak: Damaszkusz! Az ötven felé közeledő köpcös, kopasz férfi mindkét karjával a térdére könyököl, s előregörnyedve úgy támasztja le- csüggő fejét, hogy a jelenlevők azt hihetik, nem is figyel rájuk, hiszen a fülét is betapasztja. Persze, nem nagyon figyel, bár tenyere csak a fülkagylók mögött, s ideges tömzsi ujjai a körben megmaradt göndör és zsíros fürtöket markolásszák, - úgyhogy ettől még nyugodtan hallhatná Jakab apostol érvelését. Meg azt az alig leplezett figyelmeztetést: vigyázz, mi tudjuk amit tudunk, hogy milyen előzmények után csatlakoztál az Úrhoz! Barnabás, akivel együtt citálták fel az atyák Antiochiából, egyre aggodalmasabban figyeli; ő tudja, hogy amikor ilyen tompán fénylik sírna koponyáján a bőr, s a zsíros fényen áttünik egy-egy lila vagy vörös folt, akkor könnyen rájöhet a roham. Ő, Barnabás, már kétszer tanúja volt ennek: elvágódik, a szeme fennakad, egész testében rángatózik, és habzik a szája. Legutóbb is valami kötéldarabot kellett a fogai közé erőltetni, nehogy elharapja a nyelvét. Hát igen, ez is a damaszkuszi út öröksége, mint mondta, akkor jött rá először. A kísérete csak azt látta, hogy lezuhan a lováról, tajtékozva fetreng a forró porban, a száján véres hab. Borzasztóan megrémültek. De ő ekkor hallotta meg a Kinyilatkoztatást. Jézus Krisztus hívó szavait. Tizenöt éve. S azóta dadog is, ha indulatosabban beszél. Ám most Pál is érzi, hogy ez a Damaszkusz, ami véletlenül kicsúszott Jakab száján, a legrosszabb esetben is csak egy kis játékos oldalvágás lehet, hiszen az ellentétek már sokkal komolyabbak a jeruzsálemiek és őkö- zötte, fontos egyházszervezési kérdésben kellene itt közös nevezőre jutniuk, - s most már azon dühöng, hogy nem tud uralkodni. De mit tegyen, ha egyszer nem tud...- Saul, Saul, Saul! Még csak véletlenül sem szólítaná Pálnak! Vagy Paulusnak! Mert biztosan azt hiszi ez a volt halász, hogy a Paulus név is a "damaszkuszi út"-tál van kapcsolatban! Hogy azóta! Egyszerre Saulusból Paulus?! Milyen egyszerű! Hát föl se tudja fogni ez a buzgó galileai, hogy ő már római polgárnak született, s kezdettől joga volt a Paulus név használatára?! Már az Augustus-i összeíráskor két néven szerepelt! Egy zsidó és egy latin név. Megillette! Már az apja római polgárjogot vett magának. .. ! Csak most veszi észre, hogy percek óta társa, Barnabás beszél; ismerősen érvel, hiszen az ő'érveit mondja, s úgy mutogatja a tizenegy jeruzsáleminek Tituszt, mint elméletük élő bizonyságát.„Lám, itt van ez az antio- chiai fiatalember, aki pogány volt, soha nem ismerte Mózes törvényeit, s most ugyanúgy el van telve Szent Lélekkel, ugyanolyan jó keresztény mint ti, akik még testileg ismertétek az Urat. Mint ti, akik Jézussal sétáltatok a Genezáret partján, akik ott voltatok a Csodálatos Halfogásnál. Ha pedig ugyanolyan jó keresztény mint ti, márpedig meggyőződhettek róla, hogy ugyanolyan, akkor miért kellene neki is betartani a legszigorúbb Mózesi törvényeket, és miért kellene előbb körülmetélkednie? Hiszen nem a test szerint üdvözöl az ember, hanem a hit által és a lélek szerint.” Az ismerős emeleti teremben mocorgás, morgás hullámzik, a tanítványok és a prezsbiterek közül egyesek a Mester szavait idézik, mások a vértanú István diakónus védekező beszédéből emelnek ki egy-egy mondatot. S végül is akár az ősatyáktól, akár valamely későbbi prófétától citálnak néhány szállóigévé köz- helyesült jövendölést, csak azt bizonygatják, hogy a választott nép, amelynek most, a Messiás eljövetele után immáron kereszténnyé kell válnia, csakis Ábrahám népe lehet! Hiszen testileg Jézus is az volt, ahogy ők is, az első tanítványok, s mindnyájan azok, akiket eddig megkereszteltek. Ha pedig a pogányok és vadak közül valaki csatlakozni kíván hozzájuk, hát az előbb metéltessen körül, s tartsa be Mózes törvényét! Nem lehet ám csak úgy nyakra-főre mindenkit megkeresztelni, ahogy ez a Saul meg Barnabás elképzeli a távoli s romlott Antiochiában! Ez anarchia! Hová is fajulna így a Mozgalom?!- Szörnyű, szörnyű, szörnyű! - s Pál most már valóban befogja a fülét. - Hát mit akarnak ezek?! Egy szűk szektát?! Különc zsidók maroknyi csoportját, akikkel itt Jeruzsálemben meg Szamária egy-két városában titkos összejöveteleiken ellenzé- kieskedhetnek?! Míg ő, az Úr Jézus Krisztus kinyilatkoztatására jószerint már fél Ázsiát megkeresztelte! Hát az a baj?! Ezért rendelték ide?! S őt, Ge- máel rabbi egykori tanítványát oktatják ki ezek a félanalfabéták Mózes törvényeiből?! Hát hogy merészelik... ?! Pál érzi, hogyha most nem szorítaná tenyerét ilyen erősen a fülére, ha a fejét nem fogná két oldalról össze, az szétrobbanna egy pillanat alatt. Felugrik, ki kell rohannia a teremből, mielőtt még itt kezd vonaglani az apostolok szeme láttán. De ekkor már Péter beszél, Péter, a nagy taktikázó, a kompromisszumok embere. Nyugodt hangon, s felé fordulva, mint aki már csakis őt akarja megnyugtatni. „Rendben van. Pál, Barnabás és Titusz térítse tovább is a pogányokat. S a következő szükséges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjanak rájuk. Ezek pedig: tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állattól és a törvénytelen házasságtól! Testvérünk, Pál, fogalmazd meg eme levelünket, s mi mindnyájan aláírjuk.” A dühödt kis tömzsi ember bólint, álltában látszik csak, hogy milyen alacsony, s megdagadt jobblábát húzva, az asztalhoz biceg. Ahhoz az asztalhoz, amelynél egykor az utolsó vacsorát költötték el a többiek, - az Úr Jézus társaságában. Ott írja meg első zsinatuk határozatát. De pontosan tudja, hogy ez nagyon is időszakos megállapodás, hogy nagyon is sok baja lesz még apostol-társaival. Akiknek behozhatatlan előnyük végül legfőbb érdemükké is magasztosul: ők testileg ismerték az Urat, amikor ő, Saul, még Gemáel rabbinál eminens- kedett. Ezt soha nem nézik el neki... Remélem, nem keverem rossz hírbe Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok című kötetét, ha a nyelvhasználat területéről nyalábolok össze a mű élcelődő szellemében néhányat. A költő maga több helyt is figyelmeztet: „Szólj! 's ki vagy, elmondom. - Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés”. S ha 1811-ben, a versek megjelenésekor sem szerették a fölösleges és értelmetlen fecsegést, hogyan szerethetnénk ma? A Rádió és Televízióújság április 15—21 -ike közötti száma egyik cikkének így hangzik az első mondata: „Elkotródott a télvíz hidege s lehet, hogy még megvacogtat néhányszor, de már nagyon szaporázza léptét az idő a tavasz partjai felé". Érdemes egy kis logikai játékba fognunk, amelynek során megpróbáljuk kitalálni, hogy mi mire képes. A télvíz hidege eddig elillant, eltűnt, itt elkotródik, ami szégyenkező visszavonulást jelez. Megtudhatjuk, hogy az időnek lába van, nyilván ezzel szaporázza lépteit. Eddig alighanem vízen járt/talán éppen a télvízen/, ez a képzeletbeli víz azonban olyan mint a valóságos folyó vagy tó, másként hogyan lehetnének partjai. Az ugyan eléggé különös, hogy az idő vízen jár, de az legalább annyira furcsa, amikor elképzeljük: a víz a tél, a part a tavasz. Kár, hogy már sosem tudjuk meg, ebben a hasonlatrendszerben micsoda az ősz és a nyár... Régebben ezt az egész mondatszövevényt így mondták: tavaszodik. Ebben minden pontosan benne van. Talán nemcsak ez a kifejezés vált ilyen bizonytalanná, hanem az a forma is, amellyel sok szóval lehet nagyon keveset mondani. A Kossuth Rádióban április kilencedikén azt adták tudtul, „az osztrák gimnázium ügye úgy tűnik, hogy megoldódó félben van”. Meglepő, hogy ez menynyire nem jelent semmit! Az úgy tűnik helyesen úgy látszik, ez azt is mondhatja: nincs úgy, a megoldódó félben ismét kétszeres bizonytalanság, mert az első szó sejteti, önmagától valósulhat meg, ami csupán folyamatban van, de nem tudhatjuk, vajon meddig jutottak. Néha egészen érthető, tartalmas magyar szavakat fordítanak le érthetetlenre, olykor idegen szóra. A Magyar Nemzet írta március másodikén „A szikrázó szavakat nehéz lenne értelmezni a mögöttes nélkül.” Az értelmezni itt azt jelenti: megérteni, nem pedig azt. am;* < -«rieti- leg jelent. A mögöttes szóról igaz, hogy azt tartja az Értelmező kéziszótar:„ritka, választékos”, de mennyivel több a háttér szónál és annak jelentésénél? Rossz, érződik rajta a csi- náltság. A Kossuth Rádió április 9-ikén és 17-ikén már nem is magyartalan magyarra, hanem érthetetlen idegen szóra cserélt ismert kifejezéseket. Az előbbi esetben a Napközben bevezetőjében hangzott el: „az iménti hedlájn- ból kihagytam még egy eseményt”. A meglepett hallgató pedig hegyezhette a fülét, mi az a hedlájn, amikor ő eddig azt hitte, a műsorétlapot hallja, vagy az ajánlatot. A másik napon azt hallottuk, a rádió és a tévé „globális faluvá alkotta a világot”. Lehet, hogy ebben az egyetlen nagy faluban már hedlájnul beszélnek? Dr. Töttős Gábor László-Kovács Gyula: Gyönge sásból kosarat fonok Kutak Ilona Banális történet Este van, kanálisok szagát hozza a duruzsoló szél, elém teríti szőnyegnek a hínáros, békanyálas zöldet, s az arcomba kapaszkodó pókfonálon szentjánosbogár-fényű harmatcsillag ragyog. Csillaga a lelkemet betöltő teremtéskezdetnek. Békés, viaszgyertya-lobogá- sos gyönyörű kékség borul fölém, s a földhöz lapuló apró fűszálak, a kagylókeménységű kavicsok szelíden és mosolyogva simogatják talpamat. Rámpazarolják összegyűjtött szeretetüket s minden kincsüket, melyet a kacagva ellibbenő nyár odavetett nekik. És színeiket is, az ezüstöset és az aranybaolvadót, a víztisztát, melyben a bámész nap és a magot kereső fogolycsibék megbámulják magukat. És megbámulom magamat én is, s a hajladozó sás gyönge szárából kosarat fonok, s beléteszem az élet ajándékait, a mélabús tücsök dalát, s a pillangók tűzzel kacérkodó villódzását és a legtisztábbat: a záporozó esők utáni mezők illatát, amikor a határtalan világ haragoszöldbe borul, és a dombok szégyenlős lankáin fölkúszik a repkény és a vadszőlő tenyérnyi levelein remegő kaszáspók lesi a rajban fölzúduló muslicákat. És mindent, ami létezik, ami lépteid nyomán életre fakad. A bújócskázó forrás csobogását, s a megtartó föld sóhaját, amely augusztusi-sárgára érleli mindennapi kenyerünket. Az égen hunyorgó lámpások előtt elúsznak a barokkcsipkés felhők, s én vállamra vonom könnyű szőttesét a vízre omló fűzeseknek, s a kankalinsárga réti virágok őszi illatát táguló tüdőmbe zárom. S homlokom mögé arcodat. Békességes az éjszaka, s én őz-sután indulok feléd, elrabolni pár percet, S ez a langymeleg, puha sötétség betakar, csak a hold világít maszatos arccal, s az utak fölött térdig gomolygó ködben macbeth-boszorkányok mormolnak vajákos imát: eltéríteni akarnak ők! De én csak megyek tovább botorkálva és imbo- lyogva, mint valami kósza árnyék. Ahogy közeledett a háza felé, mintha még a kocsi is átvette volna ellenérzéseit, rángatni kezdett, lefulladással küzdött. Felkanyarodott a garázsajtóhoz, de lusta volt kinyitni, nem állt be. Ahogy kikászálódott a kocsiból, mint minden alkalommal mióta felépült a ház, megállt és körülnézett. Szemével kimerevített filmkockába fogta be az ápolt zöld kertet, a virágukat hullató díszcserjéket, a földszint elő- reugró teraszát, és a ház két szintjét. Ötven éves múlt, ebből több mint húsz év munkája, túlórája, másodállása épült be a házba. Közben a küzdelem az érvényesülésért, a magasabb pozícióért, fontos emberek megismerése, önmaga elismertetése. Győzte erővel és idegekkel, eljutott addig, ameddig emberileg, szakmailag lehetséges eljutni. Régóta nem kell már Katalinnak sem a rajzasztal fölé görnyedni.- Amerikai típusú feleséget akarok magamnak, - mondta egyszer régen neki - aki csak feleség és anya, aki ráér arra, hogy nő legyen. Keserűen elmosolyodott; itt van Amerika! A ház berendezése vetekszik Montreálban élő évfolyamtársáéval, Katalin szebb, mint húsz évvel ezelőtt. A három gyerek helyett ugyan csak egy születhetett meg az építkezés miatt, de Robi jól sikerült fiú. Jövőre végez az egyetemen. Leült a nappaliban, kivett egy dobozos sört a hűtőből és rágyújtott. Valamikor ez a majdnem kétszázötven négyzetméter maga volt a csoda, úgy érezte, mindent elért, semmi nem hiányzik, bár lehet, hogy az állandóan benne vibráló ideges feszültség már akkor is valami Utassy József: Kritikusom színe előtt- Anyámnak Özvegy Utassy Vadász Józsefné faggatlak félve: versem jó vers-é, fürkészem orcád, homlokod ráncát, pillád rebbenését, moccanását, szemöldöködet, ama hatalmas mezőt, mi fölött kereng a nagy sas, és kulcsra zárja a naplementét, mielőtt szemed rólam levennéd. hiányérzetet jelzett. Emese két éve került az intézetbe. A férfiak harminc évesnek tippelték, a nők szerint negyven körül járt. Kislányos teste elveszik a bő pulóverekben, fekete borzas haját maga vágja hasz- náltzsilettpengékkel. Hatalmas zöld szeme neonrek Iámként villog testetlen arcából. Jött a semmiből, senki nem tudott róla semmit, de hetek alatt meghódított mindenkit. Nem pózol, nem sznob, nem viselkedik. Emese ÉL. saját törvényei szerint, önállóan, függetlenül. Lassan másfél éve. hogy őt öleli minden szabad percében, de nem hagy kétséget afelől, hogy tőle is független maradt. Egészen fiatalon elvált. Mikor erről beszélt, azt mondta;-Soha többet nem kap meg egészen senki, szörnyű dolog kiszolgáltatottnak lenni. A két és félszobás bérházi összkomfortban egy tőle független, előtte csak részben ismert önálló életet él. Már fél éve a szeretője volt, amikor a különálló kisszobából hangokat hallott. Sápadt dermedtsége láttán Emese görnyedezett a nevetéstől.- Ne tojd össze magad főnököm! A lányom és a barátja van ott. Akkor tudta meg, hogy tizennyolc éves lánya van. Mélységesen meglepődött. Emese nem anyatípus. Mikor ezt megmondta neki, nem bántódott meg, zöld szemében kis fekete fények szikráztak fel, és csak annyit mondott;- A lányom a te legfőbb biztosítékod arra, hogy nem akarok a feleséged lenni. Nem akarom, hogy megismerd, de legalább ezért gondolj rá szeretettel. Mondjuk olyan szeretettel, mint a BC számládra. Biztosíték a jövőre, hogy kapcsolatunk kockázatmentes marad. Kockázatmentes? Létezik vajon olyan? Úgy látszik igen. Az intézetben magázódnak, soha nem vitte haza kocsival, a lakótelepen senki nem akar ismerni senkit, a liftben néma bábuként nyomkodják a lakók a gombokat. Az eltelt másfél év alatt a gyanú árnyéka sem érte őket. Az is csak két esetben fordult elő, hogy a lánya otthon volt, mikor ő ott járt. A második alkalommal fojtott vita, ablak-, majd ajtócsa- pódás, aztán a lány sírása hallatszott át hozzájuk.- Összevesztek. Ha igazi a szerelem, majd kibékülnek. - mondta akkor Emese, és fel- hangosította a magnót, hogy a zene elnyomja az áthallatszó sírást.- Nem mész be hozzá? - kérdezte meg tőle.- Nem. Ebben én nem tudok neki segíteni, ez az ő harca. Igen, ez is Emese, akinek a nevét a szép pillanatokban Mesének rövidíti. Életében ő a Mese, az izgalom, átlépés a korlátokon. Valóságos életében már nincsenek mesék, nincs már álom, minden a személyekre kiszabott szerepek szerint történik. Napról-napra, hétről-hétre ugyanaz. Katalin szőke haja mindig illatos és csillogó, teste friss és ruganyos, amikor összefonódik az övével. Hosszú évek beidegződésével hangolódnak pillanatok alatt össze, találnak rá a közös hullámhosszra, mindig ugyanúgy, mindig egyformán. Emese manó, kobold és tündér, varázsló vagy boszorkány, ha kedve tartja szajha, és mindig megbízható okos jóbarát.- Ha vége lesz köztünk mindennek - mondta egyszer - azt hiszed álmodtál csak engem. Egészen eltűnök majd az éle-
