Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-20 / 116. szám
991. május 20. NÉPÚJSÁG 3 Hagyományt teremtettek Kiirtott németség, megtizedelt magyarság Remek hangulatban zajlik a pünkösdi fesztivál Lerakták a közösségi ház alapkövét Vajdaság tények a négy és fél évtizeddel ezelőtti rémtettekről Beszélgetés László Lajos íróval (Folytatás az 1. oldalról.) igyházi szervezetek is. A magyar idományokból eddig 900 ezer fo- int folyt be. Az ismertetéseket követően a rörösréz hengerben elhelyeztek léhány dokumentumot. Keresztet, Jlária-érmet, a pápa látogatására részült ezüstérmet, Mindszenty- ironzérmet, a közösségi házenge- íélyezési tervét, az alapitó okiratot, íz Új Ember május 18-i számát, a íémetországi anyagok dokumen- umait, az egyházközösség fő ada- :ait, a szórólapokat, a jelenlegi fém- oénzek mindegyikét, a Tolnai Nép- jjság május 18-i számát, a koronás címert, és egy követ, ami a pé- ssi székesegyházból származik, azt helyezték el. Miután Mayer Mihály megyés püspök megáldotta, alapkőletétel következett. A délutáni programok helyszíne a Prométheusz-parkban felállított sörsátor volt. Itt adódott lehetőség az ismerkedésre, a barátkozásra, a szórakozásra, a kikapcsolódásra, hiszen a színpadon megjelenő csoportok éneke, zenéje, tánca a szívekig ért, s megdobogtatta azokat. Jóleső érzés járta át a fesztivá- lozókat, hiszen látta egy nép kultúráját. Telt ház előtt léptek fel a bonyhádi csoportok, a teveli német klub tagjai, a mórágyiak, a palota- bozsoki vegyes kar, a székelysza- bari székely trió, a szekszárdi német nemzetiségi kórus, a gyönki tánccsoport, a bánáti sváb tánccsoport, az ingolstadtiak és a gratschi fúvószenekar. A dicsérő jelzőt mindegyik megérdemli, ugyanis jobbnál jobb produkciókkal szórakoztatták a közönséget, igazi fesztiváli hangulatot teremtettek. Itt jegyezzük meg, ugyancsak kiválót produkáltak a zisterdorfi fúvósok a Gyermekek Házában. A szombat este bállal, olyan mulatás- sal zárult, amire - bárhogy is akarjuk - nem lehet megfelelő jelzőt találni. így elégedjünk meg annyival, ez volt a csúcs. A vasárnap istentiszteletekkel kezdődött, az evangélikus templomban a bietigheim-bissingeni, a belvárosi templomban pedig a zisGyermeknéptánc Bonyhádról Vendégek a terdorfi fúvószenekar működött közre. Jó volt nézni a Babits Mihály Művelődési Központban az utánpótlás, a fiatalok bemutatkozását. Tiszteletet, elismerést érdemelnek a pedagógusok és a szülők a hagyományőrző munkáért. Az eső kicsit ártott a délutáni programnak, de rugalmasan átszervezték a rendezők és így mutatkoztak be a sörsátorban a fúvós- zenekarok. A szekszárdi német nemzetiségi kör fúvósai után a bie- tigheim-bissingeniek, majd pedig a szászváriak arattak megérdemelt sikert. A „desszertet” az az orgonakon- cert jelentette, amit Sebestyén János adott a Művészetek Házában, a mecseknádasdi sramlizenekar muzsikája a sörsátorban rendezett bálon pedig egy jó hangulatteremtő alkalom volt. A történtekhez tartozik még, hogy id. Hanák Ottó németkéri helytörténész dedikálta tegnap délután a településről készült könyvét. Korai még ezt a hagyományt teremtő rendezvényt értékelni, hiszentmisén Mayer Mihály megszenteli az alapkövet szén egy nap hátra van - ma este 6 órától ad koncertet a sörsátorban a Pecze István vezette, népszerű, remekül muzsikáló Szekszárd Big Band -, de annyit már el lehet mondani, hogy jó célt szolgált a szekszárdi német egyesület és a Kispi- pa Kft. ezzel a négynapos rendezvénnyel, hiszen követendő példát adtak. (ékes) Fogadás a városházán Bonyhádi felnőttek tánca FOTÓ: KISPÁL MÁRIA Üti emlékek 71 ezer kilométerről (12.) Töredékek Jó szerencsém úgy hozta, hogy eddig 32 alkalommal 14 országban hozzávetőleg 71 ezer kilométert sikerült megtennem. Sok mindent láttam, ezek többségének bárki utána nézhet az útikalauzokban. Ebben a sorozatban apróságokról lesz szó. Töredék országok természetesen nincsenek. A fenti cím alatt olyanok értendők, melyeken átutaztam, vagy csak nagyon rövid ideig tartózkodtam, így élményeim, amiékeim töredékesek maradtak. Liechtensteinről olyannyira, hogy az egész országot észre se vettem, ugyanis átaludtam. Nem tudom, ma megáll-e az Arlberg expressz Vaduzban, 1948-ban mindenesetre átsüvített rajta, és én a teljes nagyhercegséget átaludtam, anélkül, hogy észrevettem volna. Pedig ott kellett lennie a helyén, mert különben nem sikerült volna eljutnom Svájcba, melyet - ez sorozatom 3. részéből remélhetőleg kiderült - természetesen már nem aludtam át. Csehszlovákiai emlékeim is fogyatékosak. Másfél óra Pozsonyban, alig valamivel több a nagyon szép Brnóban, ahol se a cseheket, se a szlovákokat nem szeretik, lévén lakói morvák. Ez a szeretjük, nem szeretjük egymást egyébként szörnyű örökség, nem tudom, hogy hány nemzedék hordja majd még a terhét. Poprádon kevés számú hőstetteim egyikének véghezvitelére kényszerített az, hogy érezhető kitolási szándékkal a legkülső vágányra állították a magyar szerelvényt. Úgy tervezte, hogy amikor majd az utolsó pillanatban betolják, a nagy kapkodásban, tolongásban senki se találja majd meg számozott helyét. Dühbe gurultam és két súlyos táskámmal a kézben turistacsoportunk élén valósággal megrohamoztam a vonatot. Nyomunkban átkozódó vasutasokkal, egy-két milicistával és a nem hízelgésként utánunk repített: „Cigány! Cigány!” jelzőkkel. Nem volt szép emlék. Szívből utálom az olyasfajta közléseket, hogy „Jártunk Spanyolban, Olaszban!”. Olaszországban azonban egyetlen alkalommal én is jártam, méghozzá Friaul tartományban, hozzávetőlegesen 40 méter hosszan. Életem egyik legszebb riportútja volt a tavalyi, amikor a simontornyai általános iskola igazgatójával és Kispál kollegi- námmal a Dolomitokban voltunk, ahol kegyeletes (nem magyar, hanem osztrák) kezek a I. világháború magyar hőseinek sírjait (is) ápolják. Az első estén meghívtak ben- nünketaPlöcken-hágó olasz felén, a határállomáson lévő étterembe vacsorázni. A határőrökkel sikerült megértetnünk, hogy csak az éhün- ketelvernijöttünkés nem megyünk tovább, egészen Szicíliáig. Az első szóra átengedtek bennünket. A vacsora jó volt, a bor szintúgy, az olaszok pedig feltűnően magyarbarátok és nagyon kedvesek. Olasz útunk mégis keservesnek bizonyult. A „Dolomitbarátok” vendégei lévén, mi úgy értelmeztük, hogy koszt-kvártélyos meghívásunk ottlétünk teljes idejére szól. Ők viszont csak az osztrák határokon belül vélték érvényesnek, így sikerült a bőrünkön kipróbálni a magyarvilágjárók tőlünk nyugatabbra el nem képzelhető szegénységét. A vacsora árát természetesen közerővel sikerült összedobnunk, de gépkocsink üzemanyagmérő órájára pillantva nem volt nehéz megállapítani, hogy a magyar határig csak óriási szerencsével és esetleg hátszél segítségével juthatunk el. Már-már látni véltem magunkat gépkocsitolásba merülve a pompás osztrák utakon, ahol eléggé jelentős szintkülönbségek is akadnak. Végül, mint már annyiszor, szerencsénk volt. „0” óraállásnál gördültünk át a magyar határon, ahol végre hasznát vehettük csak itthon konvertibilis forintjainknak... (Vége) ORDAS IVÁN Európában a II. világháború befejeztével elhallgattak ugyan a fegyverek, ám néhány nép, nemzetiség számára az igazi megpróbáltatások csak ekkor kezdődtek el. Vagy talán a megpróbáltatás szó nem is fedi a kegyetlen valóságot: azt, hogy déli szomszédságunkban, Jugoszláviában az 1945 körüli időszakban mintegy 40 ezer magyarnak és 200 ezer németnek oltották ki az életét. Utóbbiak megdöbbentő sorsáról László Lajos író közölt könyveiben Magyarországon eddig nem publikált adatokat.- Jugoszláviai német származású feleségem révén számtalan adalék jutott birtokomba erről a szomorú időszakról - utalt az indíttatás hátterére László Lajos. - Addig nem volt nyugalmam, míg utána nem eredtem a történteknek, s meg nem győződtem azok valódiságáról.- Mi is történt tulajdonképpen a II. világháború befejezésének idején Jugoszláviában, illetve annak magyar- és németlakta területein, a Bácskában, a Bánátban, illetve a Szerémségben?- Ismét hadd hivatkozzam a feleségemre, aki akkoriban egy felerészben német, felerészben szerb nemzetiségű dél-baranyai faluban lakott. A két nemzetiség között mindig is jó volt a viszony, így természetes, hogy a németek is megvárták a frontot, nem menekültek el szülőföldjükről. A helybeliek nem is bántották őket, viszont az átvonuló szovjet és jugoszláv hadsereg nyomában megjelentek a partizánok. A zömmel dél-jugoszláviai, Crna Go- ra-i, hercegovinál partizánokat a legkevésbé sem foglalkoztatták a helyi viszonyok, s miután szabad rablást kaptak, a német nemzetiségű embereket kitették otthonaikból, majd megsemmisítő táborokba hurcolták külön a nőket, gyermekeket és a férfiakat, s kényszer- munkára fogták őket. A szerencsétlenek olyan körülmények közé kerültek, melyeknek vége nem lehetett más, mint a lassú pusztulás, az éhen halás.- Az eddigi ismeretek szerint milyen méretű lehetett ez a népirtás?- A német források szerint 200 ezer bácskai, bánáti és szerémségi német pusztult el ebben az időben. A magyar áldozatokról az utóbbi időben egyre több adat lát napvilágot, számukat 40 ezerre becsülik.- Az azonnali kivégzésen és a lassú éhhalálon kívül milyen módszereket alkalmaztak még az ellenségnek minősített nemzetiségek megsemmisítésére?- Különös kegyetlenségek is előfordultak. Tudok arról, hogy fogoly katonákat egyszerűen agyonvertek husángokkal. A bodolyai magyaroktól azt hallottam, hogy az idős embereket beterelték az ottani téglagyárba, mondván, hogy ott majd jó meleg lesz. Ezek után rájuk gyújtották az épületet, s valamennyi ott-tartózkodót elevenen megégették. Az éhezéstől legyengült öregekkel sem kínlódtak, őket László Lajos: „az egyszerű emberek nem bántják egymást” FOTÓ: ÓTÓS RÉKA a táborok melletti erdőkbe vitték, s ott végeztek velük.- A németekkel és a magyarokkal szemben elkövetett népirtás között milyen közvetlen kapcsolat mutatható ki?- Az összefüggés abban áll, hogy a magyarokat és a németeket a háború után Jugoszláviában egyaránt ellenségnek tekintették, kortól és nemtől függetlenül. Különösen gyűlölték a németeket a hitleri hadigépezet valóban embertelen tettei miatt. A magyarokat pedig az újvidéki vérengzés okán tartották számon. Persze, a háború után alkalom adódott a vagyonszerzésre, a vélt vagy valós sérelmek törlesztésére, s mindezt a legyőzöttek kárára lehetett megvalósítani.- László Lajos az adatgyűjtés folyamán több alkalommal is járt Jugoszláviában. Tapasztalatai szerint a célzatosan kiélezett nemzetiségi ellentétek tompultak az elmúlt négy évtizedben déli szomszédunknál, avagy - ismerve napjaink szerb- horvát-szlovén konfliktusait - azok éppenséggel erősödtek?- Amikor én jártam Jugoszláviában - s ez nem most, hanem néhány évvel ezelőtt volt -, akkor nem lehetett annyira érezni ezeket az ellentéteket, melyeket mostanság talán mesterségesen is szítanak. Négy évtized diktatórikus rendszerét lerázva az emberek néha szabadjára engedik érzelmeiket, s ezt látva sokan ráadásul fűtik és még jobban egymásra uszítják őket. Arra, hogy ok nélkül egymásnak ugorjának, mindig szükség volt a hivatásos uszítókra.- Ez egyúttal az a tanulság, amit László Lajos kutatásai, munkássága alapján megfogalmazott a maga és mások számára?- Igen. Az egyszerű, dolgos emberek nem bántják, hanem békében hagyják egymást. Azok az erők használják fel őket egymás ellen, akik éppen az ő munkájukból akarnak megélni, s közben azzal sem törődnek, ha patakokban folyik a vér. Szeri Árpád Baleset Vasárnap reggel negyed ötkor Tolnanémedi belterületén Horváth István állatgondozó, helyi lakos motorkerékpárral közlekedett és elütötte az előtte szabályosan haladó Török Zoltánné kerékpárost, tolnanémedi lakost. Mindketten súlyos sérülést szenvedtek.
