Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
10T3ÉPÚJSÁG 1991. április 6. World Press Photo ’90 A World Press Photo Alapítvány évente megrendezett pályázatára és kiállítására hivatásos fotósok, újságírók, magazinok és sajtóügynökségek küldik be legjobb képeidet. A kilenctagú független nemzetközi zsűri, melyben kiváló fotósok, kiadók, szerkesztők, írók és művészeti vezetők vesznek részt, a beküldött képeket elbírálja, és kiosztja a sajtófotó nemzetközi Os- car-díját, az „Arany Szem”-et. A mostani kiállítás a 33. pályázaton legjobbnak ítélt fotókat mutatta be Budapesten a Várban, a tavaszi fesztivál idején. A W. P. P. megalakulása óta 1989-ben vettek részt a legtöbben a versenyben. Ez is jelzi, milyen sokan támogatják az alapítvány fő célkitűzését: világszerte növelni az érdeklődést a sajtófotó iránt, és közben elősegíteni a nemzetek közötti megértést. Az 1955-ben rendezett első versenyen 21 országTermészet sorozat, első díj ból 42 fotós vett részt, most pedig 64 ország képviseletében közel 1300 fotós 11 000 művét kellett elbírálni. Nem csupán a statisztikai adatok bizonyítják, milyen fontos szerepet játszik a W. P. P. a sajtófotó nemzetközi központjaként A Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban működő bizottságok rendszeresen szerveznek kiállításokat, megteremtik a lehetőséget arra, hogy a fotósok kölcsönösen informálják egymást, és védik a sajtófotósok jogait. Emellett kiállításaikat az elmúlt években nagy érdeklődés mellett mutatták be Belgiumban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Hollandiában, Az etnikai küzdelmekről sorozat, első díj E kiállítás 1989 főbb eseményeit, fontosabb személyiségeit és témáit mutatta be. Egy részük az erőszakkal és más vitatott témákkal foglalkozik, de különösen a „Mindennapi élet” és a „Természet” kategóriákban díjnyertes képek optimizmust is sugároznak, a teljes anyag pedig erősíti a látogatók társadalmi érdeklődését. Minden évben verseny, kiállítás és évkönyv - misem bizonyítja jobban, milyen sokat ért el az alapítvány. Az a tény pedig, hogy a föld különböző pontjain több mint kétmil- lióan látják e képeket, mutatja, hogy a fotó képes átlépni a kultúrák és nyelvek határait. A W. P. P. összegyűjti és a jövő számára megőrzi mai világunk képi valóságát, ugyanakkor a történelem „szemtanújává” teszi a nézőt. Havel elnökről készült sorozat, első díj Magyarországon, Mexikóban, Nagy-Britanniában, Norvégiában, Svájcban, a Szovjetunióban és Tajvanon. A gazdag díszítés az élet szépségét hirdeti a hazai biennálékon rendszeresen jelen van. Pakson a rendelőintézetben látható a több mint négy négyzetméteres Életfa elnevezésű zománcképe. Lőrinc Vitus madonnái között sétálva hétköznapi perceinkben ünnepeket érzünk, amelyek kevés szóval állítanak szemlélődni, pihenni, lelket frissíteni. Bonyhádon a Vörösmarty Mihály Városi Művelődési Központban április 2-ig voltak láthatók, de a Völgységi Múzeumban május 15- ig tekinthetők meg Lőrinc Vitus alkotásai. D. K. J. A háttér madarai a lélek szárnyalását jelzik írás közben (A másik Tartu ffe.) Az angol testvérpár, Charles és Mary Lamb, a múlt század első felében újra fogalmazta Shakespeare drámáit, azzal a bevallott didaktikus céllal, hogy az ifjúságot bevezesse Shakespeare világába. Ezeket á „meséket" ma is szívesen olvassák Albionban, egyszerűek, kedvesek, a vérgőzös királydrámák is áttetszőén tiszták, s az olvasó úgy érzi, hogy gyerekek és jó szándékú felnőttek között ül a két testvér mellett, akiknek ajkán megszelídülnek a cselvetések és gyilkos bosszúállások. A valóság egészen más volt. A szerencsétlen, elmeháborodott nagy őrültségi rohamában megölte anyját, s ettől kezdve Charles, az öccse ápolta s két idegroham között, maguk vigasztalására, mesébe foglalták Shakespeare történeteit. A műfaj csábító és hasznos is, segít eligazodni a remekművek rengetegében, s aki ilyenre vállalkozik, talán meg is toldhatja valamivel az eredetit, természetesen mértéktartással, ízléssel. Shakespeare-t a Lamb testvérek már elmondták, de a világirodalom kimeríthetetlen, mindenkinek jut mesélnivaló. Én legszívesebben Moliére-rel kezdeném, legtöbb komédiája nálunk is megeshetett volna, tanulsága is időszerű. Itt van például a Tartuffe, kezdjünk is hozzá. Orgon, a gazdag, de kissé kelekótyá polgár a templomban megpillantja a buzgólkodó Tartuffe-öt, s annyira meghatja áhítata, hogy házába veszi. MÍaz első pillanatban tudjuk Tartuffe-ről, hogy közönséges szélhámos, s csak azért ájtatoskodik olyan feltűnően, mert épp keresztény kurzus van, most ez a divat, korábban ateista volt, esetleg marxista, de most ez a kifizetődő. Orgon pedig, ez a hiszékeny vén marha, meghatódik ennyi alázatosság láttán, s lassan nem is tud élni Tartuffe nélkül. Ráíratja vagyonát, lányát pedig, Mariane-t hozzá akarja adni feleségül. Mariane természetesen - szokásos vígjátéki fordulat - mást szeret, Valért, róluk azonban többet nem tudunk meg, nincs is jelentősége. Tartuffe elfogadja a családi köteléket, de csak az ég kedvéért, s ebben van is valami, mert vágya Elmirához, Orgon feleségéhez vonja, aki olyan hű hóbortos férjéhez, amilyen csak az olyan feleség lehet, akit Moliére választott hősnőjének. Orgon makacs, a szemének se hisz, Elmira azonban továbbra is ragaszkodik ehhez a kelekótya trottlihoz, ezért rábírja, hogy bújjék az asztal alá s onnan hallgassa ki, hogyan próbálja elcsábítani az álnok Tartuffe. A szélhámos mit se sejt, meg sem fordul fejében, hogy Orgon, akit eddig orránál fogva vezetett, ott lapul az asztal alatt, s buzgón magyarázza Elmirának, hogy Istennel lehet alkudozni, a lelkiismeret pedig szükség szerint tágítható. Moliére leleménye, hogy ebben a percben, amikor Tartuffe már lucskos a vágytól, Elmirával kiküldeti a folyosóra, nézné meg, nem ólálkodik-e ott a férj. Orgon ezalatt előbújik az asztál alól, Elmira pedig úgy áll eléje, hogy Tartuffe ne láthassa meg, s amikor vágytól megvadultan meg akarja ölelni az asszonyt, Orgont találja karjai között, aki visszatért férji önérzetével kiutasítja házából a szélhámost. Pontosabban csak szeretné, mert Tartuffe jogosan hivatkozik arra, hogy immár övé a ház, Orgon pedig szedheti a sátorfáját. Itt mindenképp módosítanám a történetet. Rendben van, OrgoQ bebújik az asztal alá, végighallgatja Tartuffe csábító szavait, már-már azt hiszi, győzött, de az új változatban a folyosóról visszatérő Tartuffe észreveszi, mert ha mára folyosón nézelődött, miért ne pillantana be az asztal alá is, legott leleplezi s most már ő kéri számon a buta férjtől gyanakvását, hisz csak próbára akarta tenni. Moliére ezt természetesen jobban tudta, mint én, s Isten óvjon, hogy kiigazítani merészeljem, de ne feledjük, ő a király előtt akart hódolni, ezért a szerencsés befejezés, Tartuffe diadalmas leleplezése, tetézve azzal, hogy a királya féleszű Orgon nak is megbocsátja korábbi tévelygését. Azért ezen is el lehet gondolkozni. A lángész úgy csinál, mintha csak az lenne a dolga, hogy igazolja uralkodója tetteit, legitimálja - ma divatos szó - királyi voltát. Igazság szerint fordított lenne a helyzet, a király adjon hálát Istennek, hogy lángész az alattvalója, bár a francia szó: sujet, tágabb értelmű, alattvalót, alanyt, okot, tárgyat is jelent. Ez azonban nem változtat azon, hogy Moliére kiszolgáltatottja a királyi kegynek, s ez akkor is megalázó, ha a király jót nevet a tréfán. A valóság azonban egészen más. Mi már tudjuk, hogy nem áll mögöttünk jóságos fejedelem, aki helyettünk helyreállítja a világ rendjét, a fejedelmet csak saját hatalma érdekli, s az alattvaló pillanatnyi helyzetét az határozza meg, mennyire tud beilleszkedni a hatalmi rendszerbe. Ha jól viselkedik még államtitkár is lehet. A Tartuffe-ök előnye behozhatatlan. A derék ember jóhiszemű, megbízik felebarátaiban, jóságát kivetíti az egész világra, a gonosz emberre is, aki ezt jól tudja. Következésképp visszaél a jó ember jóságával, aminek lehetősége meg sem fordul a jó ember fejében. Példánkban Orgon úr a mamlaszságlg jóhiszemű, Tartuffe viszont csak az alkalmat lesi, hogy mindenéből kiforgassa. Könnyű a dolga. Nem ismeri a hűséget, csak arra van gondja, hogy jótevőjét megcsalja, kihasználja, akár lakásából is kiűzze. Moliére itt megtorpan. Az álszent rajza egyébként is túl jól sikerült, jó néhány pap - a kortársak közül többek nevét is tudjuk - magára ismer benne, tehát kell az ellenpont, a hódolat a királynak, akinek megértése folytán legalább az udvarban helyreáll a világrend. A valóságban azonban legtöbbször másként történik: a jóhiszemű ember a képmutató áldozata, Tartuffe diadalmaskodik, Orgon pedig fogadkozhat, hogy legközelebb nem hisz a csalónak. De példák bizonyítják, hogy legközelebb is lépre megy. CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Nyelvi ráfogások Sokak szerint azért különösen szép a magyar nyelv, mert sajátos szinonímarendszerével lehetővé teszi, hogy árnyaltan fejezzünk ki finom eltéréseket, éreztessünk a valóságban meglévő apró különbségeket. Talán éppen ezért szomorú látvány, ha egy-egy odavetett szó vagy kifejezés éktelenkedik az őt meg nem illető helyen. A Vasárnapi Hírek március harmadikén azt irta: ... legalább ötszáz lakosra van szükség, hogy öszekerekedjen a 150 ezer forintos támogatás, ami az első lakáshoz megilletne egy fiatal párt.” A kerekedik szótól érezhetően idegen az össze igekötő, ráadásul még hamis képzetet is kelt. Lehet azt írni, mondani, hogy összejön, bár ez nem választékos kifejezés; szemléletesebb és igazabb a kikerekedik ige, de ez meg nem egészen illik ide. Maradjunk ilyenkor a jól bevált szófordulatoknál, itt az együtt legyen, meglegyen használata a legcélszerűbb. A televíziós sportközvetítésben hangzott el a népszerű riporter szájából: X. Y. „kidobta a labdát oldalra”. Hiába néztük azonban a képernyőt, semmi ilyet nem láthattunk. Az ok egyszerű volt: éppen fociztak, abban pedig rúgni és fejelni szokták a labdát, vagy bedobni. Ebben az esetben oldalra rúgták, gurították, sportnyelven szólva passzolták. Nem is kellene ragaszkodnunk ezekhez a szavakhoz, ha nem lenne lehetetlen lábbal dobni. Ilyesmire egyelőre csupán a majmok képesek, a labdarúgók nem. Szintén a tévében láthattuk március negyedikén az Antenne 2. híradóját. Ennek magyar feliratában azt tudatták a gyanútlan nézőkkel, hogy a merénylők „megtámadták a katolikusok pub-ját". A magyar néző számára ez bizonnyal eléggé misztikus, különösen a teljesen fölösleges kötőjellel. Ha a francia szótárt vesszük kézbe, nem leszünk okosabbak. Ha a merénylet színhelyéből következtetünk a megoldásra és az angol szótárért nyúlunk, abból már megtudhatjuk, hogy ez amerikai angol kifejezés. Jóhiszeműen föltételezem, hogy szótáram régi s ezért már nem jelzi, hogy Nagy-Britanniában is ismert ez a szó. Azt viszont végképp nem tudom, miért kellett ilyen ravaszul homályossá tenni, hogy pub egészen érthetően és magyarul kocsmát, sörözőt jelent. A Népszabadság március 23-i számában a bős-nagymarosi vízlépcsőről szólva azt állítják, hogy ez „egy sor osztrák épitövállalat- nak és főleg kézművesnek biztosított volna munkát”. Számos iskolában működik kézműves szakkör, a feudalizmusban is, előtte is történelmi fogalom ez a szó. Ma már viszont nem jelent ipari munkást. Azt pedig csekély fantáziával is ki lehet találni, hogy azon az építkezésen aligha csipkeverőnőket vagy fazekasokat alkalmaztak volna. A Magyar Nemzet március má- sodikán „hezitáló tésztagokat” lát- ^4 tat velünk.egy közgyűlésen, majd azt állítja az elnökről: „a hátrányokat eltitkolva csőbe húzza a termelőszövetkezet tagságát”. Ez csupán látszólag lehet igaz. Mi lenne, ha megkérdeznénk magukat az érintetteket? A téesztagok bizo- nyosann elmondanák, ők valóban tétováztak, haboztak, töprengtek, tépelődtek, ki-ki saját gondolatai szerint, de hogy hezitáltak volna, azt már nem. Az elnök lehet, hogy belerántja valamibe a tagságot, bár ezt feltételeznünk nem vall éppen jóhiszeműségre. Ám ha így is történik, az mégsem ezen a csibésznyelven hangzik igazul, hanem valami enyhébb, szebb, árnyaltabb szókapcsolattal. A választékosság hiányát ebben az esetben még az sem menti, ha a cikk szerint „A széksorokból fojtott idegesség sugárzik a szónoki emelvény felé". Ez is csak ráfogás... DR. TÖTTÖS GÁBOR Lőrinc Vitus bonyhádi kiállítása napról napra több látogatót vonz. A titkot egyszerű megfejteni. A szépség olyan szimbólumrendszerével találkozik a néző, amely minden ember belsőjében jelen van: szerelem. Anyaság, életfák, virágok, madarak, az életöröm megannyi követei ceruzavázlatokon, tusrajzokban, tűzzománcokon tárják elő Lőrinc Vitus vallomásait. A kiállító művészt nem kell a bonyhádi közönségnek bemutatni Azok miatt, akik most találkoznak először nevével, idézzük életrajzi adatait. Bukovinában, Istensegítsen született 1933-ban. Budapesten tanult a művészeti gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán és az egri Pedagógiai Főiskolán. Jakuba Jánost vallja mesterének. A tűzzománccal Bonyhádon kezdett kísérletezni és 1967 óta készít tűzzománcképeket. Ezt a technikát később fafaragással egészítette ki. Hazánkban Pécsett, Békéscsabán, Vácott, Miskolcon, Nagykőrösön, Fóton, Érden, Szekszár- don, Szántódon, Budapesten volt önálló kiállítása. Több ország fővárosában szerepelt csoportos bemutatókon, így például Párizsban, Tokióban, Moszkvában, Szófiában, Madonnák közt sétáló Lőrinc Vitus bonyhádi kiállítása
