Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

1991. április 6. NÉPÚJSÁG 11 A székely festékes szőnyeg „csillagos” motívuma alapján készített szőnyeg TORDAY ALIZ Játszani mindent, míg a közönség partner Az Ördög vigye című filmben Be- zerédy Zoltán egy Géza nevű vízve­zeték-szerelőt alakit, akit a sors szerény szellemi képességgel, ám annál nagyobb tisztességgel és az emberek iránti bizalommal áldott meg. S ahogy az ilyen esetben len­ni szokott, ő az, aki nagyon sokat dolgozik azért, hogy rajta minél többen élősködhessenek. Pajer Robert rendező filmjében az ördög Psota Irén, segítője Kishonti Ildikó, de játszik benne Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Dörner György, Zsíros Ágnes, a manöken Dénes Andrea és Újlaki Dénes is. Bezerédy Zoltán számára Géza szerepe csak egy a többi között, mert játszott a nemrég bemutatott Makk Károly-filmben, a Magyar re- quiemben, és a még bemutatásra váró Sztálin menyasszonyában, amelyet Bacsó Péter rendezett. Elhisszük, hogy ő a szánandó kisember, s ezért csetléséért-bot- lásáért is szeretnivaló, mint ahogy azt is elhisszük, hogy ő a főgonosz. Nézőiben képes erős érzelmeket ébreszteni, holott eszköztára első látásra nem különösebb: szabály­talan, keményen barázdált arc, ki­csit dülledt szem, az alkatából szin­te idegen könnyed mozgás és ki­csit rekedtes hang. Már főiskolásként fel kellett rá fi­gyelni. Azóta tizenegy év telt el, s mind Kaposvárott. Tíz ebből színé­szi, s a legutóbbi egy már rendezői státusban. Közvetlenül a főiskola után került Kaposvárra, ahol mind­eddig módja volt 60-70 „nagy” szerepet eljátszani. Első volt Beze­rédy Zoltán számára ezek között a Szentivánéji álom Puckja. De ő volt Bobcsinszkij a nagy hírű Revizor­ban, s játszott a Marat halálában, a Mester és Margaritában, Maja­kovszkij Gőzfürdőjében, Orwell Ál- /affarmjában is. Mindenféle szere­pet játszott és sokféle stílusban. Legtestreszabottabb mind közül talán az abszurd és a groteszk. Ha kell táncol, énekel, koreográfiát ké­szít, s rendez. Ebben az évadban a Kaposvári Csíki Gergely Színházban Hubay Csárdás című operettjét rendezi, s vendégként ő állítja színpadra Veszprémben Erdélyi Mihály Vedd le a kalapod a honvéd előtt című háborús operettjét. (Itt a rende­zésen kívül övé a darabválasztás érdeme is.) A nagyközönség elsősorban filmjeiből ismeri. A Te rongyos élet rendőrkapitányát nemigen lehet elfelejteni, de nevezetes a Hány az óra, Vekker úr, a Birodalom, s az El­ső kétszáz évem filmszerepe is. Mi­vel évente két-három filmet forgat, már ezekből a szerepekből is ösz- szegyűlt vagy huszonöt. De szink­ronizálni is szeret, s ha van ideje, stúdiómunkát vállal. Élvezettel és örömmel játszik. Úgy tűnik, nem volt szerepálma, csak sok-sok jó szerepe, mert nem került bele semmiféle skatulyába. Mindenben hisz, ami színház. He­gedűs Géza szavaival vallja, hogy a közönség partner a játékban. Hi­szen ha a színpadra egy korintho- szi oszlopot tesznek, akkor a néző elfogadja, hogy az ott előtte Görög­ország. Nemcsak hiszi, de éli is, hogy ameddig az emberekben ez a ké­pesség megvan, addig érdemes játszani, érdemes a benne rejlő ké­pességekkel, tehetséggel építkez­ni, ami egyet jelent azzal, hogy igazi színházat csinálni. JÓZSA ÁGNES Jelenet az Ördög vigye című filmből. Psota Irén és Bezerédy Zoltán (Kolosi György felvétele) Változatok székely festékesre Arjai Ildikó kiállításáról A szövésben az egyik, a vízszin­tes fonal keresztezi a másikat, a függőlegest. Ez a szövés alapja, le­gyen az vászon, szövet, gyapjúta­karó vagy francia gobelin falikárpit Ardai Ildikó egy sajátos szeletét vá­lasztotta ki a hagyományos válto­zatoknak, a székely festékes sző­nyeget. Amikor megismerkedett vele, már elvégezte az Iparművé­szeti Főiskolát, mögötte volt egy finnországbeli ösztöndíj - jó alka­lom a._konstruktív gondolkodásra és az egyszerűsödésre -, s jó né­hány sikeres kiállítás. Most, a mű­csarnokbeli bemutatón mégis e székely festékesek hatása, ihlete a szembetűnő. Amikor eljutott a Székelyföldre, mindenek előtt megkereste s le­fényképezte a legszebb darabo­kat. Aztán leült az egyik falubéli szövő mellé és - már diplomás szövőként - megtanulta a készítés naiv módjait. Itthon először csinált egy sorozatot majdnem-másola- tokból, majd visszafelé indult el: kiemelt egyetlen motívumot - a „vízfolyásost” vagy a „csillagost” -, leegyszerűsítette, megsokszoroz­ta. Még finomabbá, modernné tette azáltal, hogy egymáshoz közelálló színeket használt, zöldeket, lilákat, mályvaszínt. S ezzel az egyszerű mintával dolgozott tovább: egye­nesből átlóssá irányította, ívessé rendezte, megnagyította, lekicsi­nyítette. Egy izgalmas megbízás alapján készítette el búzakéve sorozatait; a szizálból, a ragyogóan szőke afri­Ardai Ildikó szó kai kenderből épített álló, összesi­muló kévék egy olyan kísérlet eredményei, amelyekből, ismét a székely festékeshez visszanyúlva szalagfüggönyöket is készített. Ezek akkor is tartják a motívu­mot, ha széthúzzák őket vagy ha élükre állítják a szizállamellákat. Még egy „műfajta” Ardai reper­toárjából: a rongyszőnyeg. E sorok közül is a legszebbek a nagy abszt­rakt mintásak és a fekete-tarka mélytűzű harmóniát idézők. Ami közös a különböző textilek­ben az a sorozatszemlélet, a nép­művészet sajátja. Ardai Ildikó úgy variál, hogy a sor folytatható! Szá­mítógéppel is modellezhető lehet­ne a lépés, ahogyan egyik műve a másikra épül, folytatása az előző­nek. Csakhogy Ardai művész. És a számítógép sem tudná a székely festékest olyan arányok felé moz­dítani, amint azt Ardai tette; nem tudná remegő vízfelületté tenni a türkiszeket, kékeket, zöldeket. Amit a számítógép csinál, az ipar, amit Ardai tanult és tesz: iparművészet. Sőt: valódi művészet. Horányi György Apadó kút Apadó kút bánata a lelkem. Útszéli bánat. Egér elhagyta, madár se járja. Magam vagyok e szélfútta csupahomok világban. Magányod Magányod már mindörökké örök a lég megállt remény se rebben de ott ül a vágy hogy láss mély távú szemedben. Én magam Én magam kettő vagyok; vagyok idegen utak jobb és bal oldalán, de vagyok egyszerre mindkettőn míg középütt sétál a MAGÁNY. Magyar­országon Maroknyi föld aprócska gyöngyszem Európa árnyékos szívében. Gulay István: Kicsi magyar Isten Amikor kamaszodtam, hiszitek vagy sem, mégnem volt Magyaror­szágon televízióadás. E régi-régi időkben a családok nem a szobá­ban, fél szemmel a tévét nézve va­csoráztak, hanem a konyhában. Akkoriban az apák voltak a legre­gényesebb férfiak; nem volt kihez hasonlítani őket, nem töpörítették naponta kisemberekké, a történe­lem mellékszereplőivé a televízió­ban látott félistenek: miniszterek, pártvezetők, akik óvodákról, isko­lákról gondoskodtak nekünk, s akik minden liter tejhez, mozi-, színház- és vonatjegyhez, gyerekinghez és -cipőhöz, minden adag üzemi ebédhez hozzájárultak néhány fo­rinttal, mert szerettek bennünket, és gondoskodtak rólunk. Akkori­ban még nem a televízió, hanem az apák hozták a családokba a híre­ket. Vacsora közben valósággal it­tuk a szavukat, mi történt a nagyvi­lágban - vagyis a városban, a mun­kahelyen. Ők voltak az eleven ma­gyar történelem is, ők voltak éle­tünk meghatározó gondolkodói (fi­lozófusai) lelkünk gyógyászai (pszichológusai), és - hogy végre témánkra térjek - pályaválasztási tanácsadóink. A vacsora volt a mi szemináriu­munk, ahol hálát adtunk Istennek, hogy ételt, italt adott, és a főzeléket bundáskenyérrel úgy fogyasztot­tuk el, mint mennyei mannát, mert­hogy apánk folyton fölemlegette, mennyire örült volna, ha a katona­ságnál ilyen fejedelmi lakomát csaphattak volna, nem beszélve a hadifogságról, ahol egyetlen szem fagyott krumpli is megörvendez­tette őket. S a vacsora legtöbbször azzal az intelemmel zárult: „Sza­kács, hentes sose hal éhen! Nyolc nyelven beszélő papok, tudósok fagytak meg mellettem, mert nem volt étel a hasukban, ami fütse ókét! Szakácsnak vagy hentesnek menjetek!” így történt, hogy nővérem cuk­rász, bátyám hentes, én meg sza­kácstanuló lettem. És csakugyan, ahogy a szakma közelébe kerül­tünk, csodálatos, mi mindentehet­tünk: marcipánt, borjúhúst, svéd gombát, és őzfiiét, áfonyával töltött főtt almával. Vittünk ezekből haza is, s apánk evés közben elégedet­ten bólogatott: „Na, ugye!” Még egy ideig otthon vacsoráz­tunk, de már beköltöztünk a szobá­ba, a díszhelyen álló televízió-ké­szülék elé, és lassacskán elfelej­tettük áldani Istent, hogy ételt, italt adott, hiszen tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy finom falatokról nem Ö gondoskodott: mi loptuk! Nem Is­ten, mert Isten ilyet nem tesz. Nem tehet. Furcsa lett volna hát a nevét emlegetni az asztalunknál. Aztán egy közétkeztetést folyta­tó vendéglátóvállalat kétezer főre szolgáló. konyháján dolgoztam. Megvoltam itt is, jutott is, maradt is. Rég elfelejtettem már, miért lettem szakács, amikor egyszercsak kos­latni kezdtek utánam, lépjek be a kommunista pártba. Bezzeg eszembe jutott megint apám, sza­ladtam hozzá, mit ajánl? Szükség lett a bölcsességére.- Ha nem lépek be - mondtam - oda 3 szajré, a teli has. Aki belép, szabadon rabolhat, de aki ellenke­zik, azt lebuktatják, s akkor kész! Priuszos lesz, sehol sem alkalmaz­zák szakácsként...- Hát lépj be - mondta apám. - A hasáért megy az ember szakács­nak, a hasáért lép be a pártba is. Egy életed van, ne éhezz! Elgondoltam, így előre is hozha­tom kicsikét a kommunizmust, amikor mindenki szükséglete sze­rint részesül a javakból. Hiszen ezt ajánlották föl, mint párttagnak... Huszonkét éves voltam már. Kezdtem lábra meg észbe kapni, dolgoztatni az eszemet, mi történik körülöttem, melyik ország, melyik város az enyém. Kellett volna egy ország meg egy város, ami az enyém, hiányozni kezdett, hogy va­lahol otthon érezzem magam a szülői házon kívül is. Már nem egyedül apám testesítette meg a történelmet, nem csupán ő volt okos, hanem én is. Nem élhetek, gondolkodhatom úgy, sejdült fel bennem, mint ő, aki a hadifogság­ból hazatérve is hadifogoly maradt, hiszen a mai napig a megmaradás alázatos és gyalázatos technikáját űzi, mintha nem a saját hazájában élne, nem ő lenne a nemzet egy tagja, akire, ha haloványan is, de hasonlítania kellene a nemzetnek. Beláttam azonban, hogy igaza van, amikor azt hajtogatja: „Vigyázz, fiam, nehogy elhidd, hogy szük­ség van rád. Ha üres a hasad, sen­ki vagy. Csak addig vagyunk vala­kik, amíg tele a hasunk. A hasunk foglyai vagyunk!” Ettől kezdve párttag szakács­ként főztem. A környék gyáraiba, iskoláiba, intézményeibe vitték nagy alumíniumedényekben a főz­tünket, ott felmelegítették, kipor- ciózták, az emberek pedig meget­ték. Ez a közétkeztetés. Ettek, amit kaptak. Közben az egyik lány, aki a konyhában dolgozott, kiszemelt magának. Tetszett neki a pepita nadrágom, a szakácssüvegem, neki én nagy ember voltam; azon kívül, hogy férfi, biztos támasz is. Összemelegedtünk, a családjának is juttattam ezt-azt. Egyszer meghívott magukhoz vasárnapi ebédre. Akkor tudtam meg, hogy apja is, anyja is - vak! Az ebédrevalóról persze előre gondoskodtam. Az asztalnál a va­kok rákezdték. „Aki nékünk ételt, italt adott, Legyen annak neve ál­dott!” Mint valamikor nálunk. Csak­hogy most úgy éreztem, hogy ne­kem szól a hálaadás, mert a négy vak szem rám irányult. A lány két élő szeme is! Annyira megzavarodtam, hogy kis híján azt mondtam, ne nekem, hanem a pártnak köszönjék, hiszen ha nem lennék a párt tagja, nem hozhattam volna ki a konyhából a dézsmát szabadon, s a fizetésem­ből bizony nem telne a szüleim meg az ő asztalunkra, és a sajá­tomra is ennyi ennivaló. De még mielőtt szóltam volna, megérez- tem, hogy nagyon kicsi a Magyar Isten, alamizsnával szerez jogot a nevére, nem csodákkal! Ezt olvastam ki a vak öregek Pá­va, s a kedvesem könnytől csillogó szeméből, amelyek mellé odalát­tam a szüléimét is. Megértettem, milyen ára van az üdvözülésnek... Hiszen a vakok nem látják, amikor a konyhában sportszatyorba cso­magolom a húst, amit hazaviszek, vagy ideküldök. Nem láthatnak, amikor párttaggyűlésen a közét­keztetésről nagyokat mondok. A vakok (akár „látók”, mint apám, akár csakugyan vakok, mint ezek itt) áldásukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók egyformák le­gyenek. Jó fiatalembernek érez­tem magam, és büszke voltam a jó­ságomra. Jó voltam szüléimhez, jó ehhez a lányhoz és a szüleihez. Hozzászoktam a tudathoz, hogy én jó vagyok, és szerettem is jó lenni. Nekem természetes érzés volt jót tenni, és sosem gondoltam arra, hogy lopott konyhai nyersanyagért (húsért, zöldségért és egyebekért) dicsérik az Istent és engem, mint (enyveskezű) jobbágyát a Földön. * Itt a vége. Elmondtam ezt Nektek harmadik gyermekünk születése napján, a kommunista párt hatalmá­nak összeomlása után, pártokon kí­vüliként, mint változatlanul a közét­keztetésben dolgozó szakács, aki el­temette ugyan édesapját, de most is hála telt szívvel gondol rá, hogy erre a mesterségre indította, különben ta­lán nem is tudná egyetlen keresetből jóllakatni a családját. így legalább most is alkalom adódik minden étke­zéskor - ha kicsi és magyar is - di­csérni Istent.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents