Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

1991. április 20. KÉPÚJSÁG 11 Sohasem lesznek már olyan szép éjszakáink. Ezt Is csak visszatekint­ve látom, most, amikor kezdek tu­datára ébredni annak, hogy kortár­saink is halandóak. Azt kell hinnem, akkoriban a többiek éppúgy boldo­gok voltak, s azt kell látnom, csupán azon a nyáron, azokon a hosszú, csillagoscsöndű éjszakákon volt meg bennünk romlatlanul a világlá­tó nyugalom, a felfedezések felhőt­len öröme, jövendő tettek biztos tu­data. Azt is csak utólag tudom, hogy a kis társaság egy országosan úttörő vállalkozásnak köszönhette létét. Ez nem volt más, mint az akkor egyedül szeszmentesként működő Babits presszó. A művelődési köz­pont mozi felőli oldalán hatalmas, fűzfavesszőkből font székek, szinte fotelek töltötték meg az üvegfaltól a virágágyásig a teraszt, bent pedig hatvan újság, folyóirat remélte, hogy belelapoznak. Az egyikben Utassy József írta ekkoriban: „ Talp­ra, Petőfi, sírodat rázom, lopnak a bőség kosarából...’’ Esténként ide jöttünk össze és to­vább rontottuk a statisztikát, amely szerint sajnálatos, hogy a fogyasz­tás hatvan százalékát a kóla teszi ki. Persze nem sokat nyomhattunk a latba: hatan-heten ültünk körül egy árva üveget, egyivású fiúk, akik egyívásúakká váltak. Bé, aki mindig a helyét kereste, Ákos, aki a legfia­talabb és legötletesebb volt viccei­ben, Levente keserű bölcsesség­gel, Gyuri imponáló tájékozottság­gal a filmben és irodalomban, Dini, aki talán ekkor kezdett Csengey Dé­Töttős Gábor Dini nessé válni, te­remtő kétségek­kel és hitetlen­séggel, még né- hányan néha, s én is, aki bőrö­mön hoztam a kovácsműhely le nem mosható üzenetét. Akkor azt hiszem, nem tudtuk, hogy belül talán már mások va­gyunk, átadtuk magunkat a szellemi élvezeteknek: beszélgettünk iroda­lomról, művészetről fesztelenül, a közlés és a megismerés felszaba- dultságával, s nem emlékszem rá, hogy szóba került volna felvételi, életpálya meg hasonló számításra megérett témák. Gyakran ott, a tera­szon ért bennünket az éjszaka az el­maradhatatlan igazoltatással, amely menetrendszerűen megjött minden este tíz és tizenegy között. „Mit csinálnak itt, miért nem men­nek haza?” - kérdezték ilyenkor a rend éber őrei, „Beszélgetünk” - válaszoltuk rá nap nap után. Élhet­nek még megmondhatói, hogy nem voltunk hangosak, még érveinkben is inkább a tiszta szándék, mint a meggyőző (hang)erő volt túlsúly­ban, de ezzel együtt ajánlatos volta szűk nadrágok zsebébe gyömö­szölni az otthoni induláskor a sze­mélyit. Legtöbbször nevetéseink voltak hangosak. Erre az adott okot, hogy játszottunk, a kinek-kinek fáradtsá­ga, el-elkalandozó képzelete fillé­reket pengetett az asztalra. A szó- póker (helyesebben névpóker) minden este műsoron volt. Az első mondott egy betűt és gondolt egy névre, a máso­dik hozzámon­dott egy másik betűt és szintén gondolt valakire, aki már többnyire nem egyezett az elsővel. S a betűk mindaddig szaporodtak, amíg vala­ki úgy nem gondolta, készen áll a névés ezt nem jelezte. (Kimonda­ni nem volt szabad.) Aki nem tudott betűt mondani, passzolt és fizetett tíz fillért, aki kételkedett, rákérdez­hetett, vajon nem blöffölt-e az előtte szóló. Ha jól kérdezett rá, ötven fil­lért fizettek neki, ha rosszul egy fo­rintot adott ő. A kizárólag egyénileg ismert neveket azzal ejtettük ki, hogy a társaságból még egynek is­mernie kellett a megidézettet. Volt azonban egy úgynevezett belépő, amit mindazokkal „kifizet­tettünk”, akik gyanútlanul és később jöttek játszani. Dini is közéjük tarto­zott.-Pé- kezdte Ákos szemhunyorí- tással, miközben ő mit sem sejtett a készülődő csapdából.-Er- mosolyog a hang után Gyu­ri, aki már tudja, hiába hiszi Dini, hogy Pr-rel kezdődő név is sok van még.- Em - mondom én, mire Dini homlokán összefutnak a ráncok a szeme azzal a különös, vibráló cso­dálkozással villan felém. De még tűr, mert nem ő következik.- Cé - adja meg a kegyelemdö­fést blöfföléshez illő csinált ártat­lansággal Bé.- Ki ez? Ilyen név nincs is! - top­pan elő a türelmetlenség Diniből.- Dehogy nincs, hát még te is is­mered! - mondja egyikünk, miköz­ben a többiek már pukkadoznak.- Na, ki az, kíváncsi vagyok!- Prmcsk kapitány, a füleki vár parancsnoka, aki még az egyik álta­lános iskolai olvasmányban szere­pel.- Tényleg - mondja maga elé megbocsátó mosollyal Dini, mialatt már a zsebében kutat, mi pedig ne­vetünk rajta és magunkon. Hogy ne nevetnénk, amikor eddig Schopen­hauer, Nietzsche, Quasimodo és ha­sonlók izgatták szárnyaló fantázián­kat, most pedig a földre gyűri a tudást ez a gyermeki, elfeledett emlék. Sohasem voltak elég hosszúak ezek az éjszakák. Kitartottunk ameddig lehetett, de kit a szülők vártak ébren, kit a munka vagy reg­geli utazás hívót haza. Hárman kö­zülünk egy darabig egy felé men­tek s a központ táján váltak el egy­mástól. Valamelyik éjjel fogadalmat is tettek abban a felfokozott hangu­latban, ami telve volt gondolatokkal, reményekkel és fiatalos lendülettel. Egyikük azt fogadta meg, hogy kivá­ló filmesztéta lesz, a másik, Bé azt ígérte, híres politikussá válik, a har­madik arra tett esküt, belőle nagy magyar írót avatnak az évek. Az egyik Dini volt, aki soha nem feledte ezt az éjszakát, és sokáig azt hitte, valóban az irodalom lesz az, ahol el­mondhat mindent Egy év múlva je­lent meg első írása a Népújságban... Mire születtem? Csengey Dénesre emlékezünk „1953-ban születtem Szekszárdon, ennyi, amit mindenképpen el kell mondani. Szekszárd, Közép-Európa. Az életrajz másik pillére a térben s időben egyelőre nem kijelölhető, fogadalomnak tűnne elő­legezni, mondjuk, a... Közép-Európa formulát, noha ezt teszem büszke és keserű pillanataimban - fogalmazta Csengey Dénes. Maradna még egy fontos kérdés: mire születtem? Hogy nem arra, amibe, ez a hiedelem a mi történelmi régiónkban általában dacos tartássá szokott kövesedni - e tájakon a méltóság és a körülmé­nyekkel nem egyezkedő életigény többnyire szoborformájú és szo­borállagú, de én nem szeretném beérni ennyivel. Nem arra szület­tünk, amibe - a lélegzetvétel természetességével kellene viselnünk és sugároznunk ezt az érzést, nem pedig dacokkal, fenekedésekkel, átokkal, gyűlölködéssel és vereségek előérzetével megterhelve ván­szorognunk alatta, a közép-európai távozott lelkek évezredes karaván­útjain. De itt, ahol élünk, nehéz a lélegzetvétel is, hát élethitét sem hord­hatja fütyörészve az ember. Legelőször is el kell bírnia, s aztán még készen kell állnia rá, hogy megvédje a szellem útonállóitól. Itt tehát ennek a hitnek a formája a fájdalom. Az eleven fájdalom és az el­szánt, sokszor görcsös és ormótlan igazmondás. És akkor talán erre...” Csengey Dénes a fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb esszé­istája, szépirója első novelláskötetében olyan intellektuális készenlétről s egyben olyan élénk metaforikus képzeletről tesz tanúbizonyságot, ami napjaink magyar irodalmában egyre ritkább jelenség. Novellái, me­lyek a népi irodalom legjobb hagyományaiban gyökereznek, az emberi élet határhelyzeteit, a történelem és a magánélet gyújtópontjait: a hábo­rú, a politikai fordulatok és a magány, a kielégítetlen vágyak és indula­tok, a halálos betegségek pillanatait sűrítik egybe, szürrealisztikus ví­ziókat vegyítenek súlyos naturalizmussal, s a kettő sajátos keveréke­ként aprólékosan konkrét, mégis látomásos, expresszív próza keletke­zik. Lidérces hangulatú, drámai írásaiban Csengey Dénes családi, tör­ténelmi kötődéseiről, hovatartozásáról, elhivatott igazságkereséséről vall emberi sorsok, tragédiák vázában, s a reménytelen életek, remény­telen helyzetek tragikumával nem tud és nem akar mást szembesze­gezni, mint az erkölcsi imperatívuszba vetett hitét a részvét a szenvedés iránt. Ezeket a sorokat olvashatjuk a Gyertyafénykeringő című köteté­nek ajánlásában, amely a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg. E sorokkal emlékezünk Csengey Dénesre, a fiatalon elhunyt, szekszárdi születésű íróra, politikusra. Hány szóból áll a Bánk bán? Új szerepkörben: Pécsi Ildikó Kerek száz esztendő telt el Kato­na József halála után, amikor méltó síremléket kapott az egykor köl­csönpénzen eltemetett drámairó. Emlékmúzeum felavatásáig újabb negyven évet kellett várni. Mind­össze nyolc esztendeje jelent meg híres drámájának kritikai kiadása. Tovább csökkentheti az utókor adósságát a készülő Katona Jó- zsef-bibliográfia és Beke József egy esztendeje sokszorosításra váró Bánk bán-szótára. Csaknem hat évig dolgozott a kecskeméti Bányai Júlia Gimná­zium tanára, a Katona József Tár­saság vezetőségi tagja a drámá­ban előforduló szavak összeszá­molásával, rendszerezésével, elemzésével. Adott beszélgeté­sünk első kérdése:- Mi ösztönözte a hatalmas vál­lalkozásra? Több mint nyolcszáz oldalnyi a szótár kézirata.- A dr. Orosz László által sajtó alá rendezett akadémiai kiadást olvasva gondoltam összeállításá­ra. 1985-ben kezdtem a cédulá­zást.- Jegyzetei jó néhány dobozt megtöltenek. Végül is hány szóból áll legnagyobb nemzeti drámánk?- A névelőket nem számítva ti­zenháromezer szóból áll. Rend­szerezés után 2284 cím- illetve al­címszó maradt. Ezerhétszáz szó csak egyszer fordul elő.- Az író mozgalmas stílusa azt sejteti, hogy az igék csoportja a legterjedelmesebb - vélekedem.- Hétszáznyolcvanat jegyeztem föl, igenévből háromszázötvenné- gyet számoltam össze. A címsza­vak 10 százaléka határozószó. A főnevek csoportja a legnépesebb. A kilencszázhatvankilencből het­vennyolc tulajdonnév.- Feltehetően a drámai műfaj­ban szükség van a sűrű megszólí­tásra, megnevezésre.- Csodálatos bizonyítéka Kato­na nyelvművészetének a megszó­lításokhoz alkalmazott nyelvi esz­közök. A legsűrűbben - száztizen- egyszer - Melinda neve hangzik el a drámában. Jellemző, hogy ki milyen nyelvi környezetben ho­gyan említi. Bánk például „semmi Asszonyának, „szegény szeren­csétlenének, „boldogtalanénak, „áldozaténak, „Istennek remek- jé”-nek mondja.- Tudná-e példázni, hogy a pil­lanatnyi drámai szituáció, az adott színpadi élethelyzet, a szereplők érzelmi állapota miként tükröződik a megnevezésben?- Vegyük a negyedik szakasz nagyjelenetét, Bánk és Gertrudis összecsapását. A bán szájából - például - így következnek a király­nét megjelölő kifejezések: „Nagy- Asszonyom, Asszonyom, büszke Lélek, Asszonyom, Szörnyeteg, Kerítő, Kígyó”.- Mit remélhetünk szótárától? Eddig csak Juhász Gyula és Petőfi költői nyelvezetéről, Arany Toldijá­ról készült hasonló célú könyv.- Segíti a mű régies nyelvezeté­vel egyre inkább küszködő diáko­kat a nemzeti kincs befogadásá­ban, az igényes olvasókat, szín­házba járókat az árnyaltabb értel­mezésben, a nyelvészeket egy ed­dig ilyen módon nem érintett nyelv­állapot és műfaj kutatásában.- Szótára miként pontosítja Ka­tona szövegének mai értelmezé­sét?- Ma mást, mást is jelent sok ki­fejezés, mint a drámaíró korában. Katona például többször használja a száraz szót. Az egyik helyen azt mondja: „szárazon évé a megpe- nészedett kényért”. Miért nevezné száraznak a megpenészedett, nyil­ván száraz kenyeret? Mert ebben a kifejezésben nem szárazát jelent, hanem üreset. Mint amikor Bibe­rach Izidórának bevallja: „Kis Asz- szony! én száraz reménnyel nem tudlak tovább éltetni”. Vagyis: üres, puszta reménnyel.- Mennyire érintette a nyelvújí­tás a Bánk bán szövegét?- Katonát talán a történeti téma is visszatartotta a frissen keletke­zett szavaktól, de azért találni effé­léket. Például: hidegvér, védszent, siker, őrültség, hűs, valódi.- Sorolhatnánk munkája hasz­nosságát, jelentőségét igazoló példákat, de inkább a szaklektor véleményéről kérdem.- Benkő László, a nyelvtudomá­nyok doktora vállalta a szakmai bí­rálatot. A szótár kiadását javasolta.- Szívesen hallanánk néhány értékelő mondatát.- így összegezte véleményét: „A gondosan kimunkált szótár nagy nyeresége lesz nemcsak a magyar lexikográfiánák, hanem a magyar tudomány és művelődés számos területének.”- Mikor?- Egyelőre bizonytalan. A nagy terjedelem és a viszonylag korláto­zott példányszám miatt nyilván csak nagyon olcsó sokszorosítás­ra gondolhatunk. Helyi erőből alig­ha gyűjthető össze ezekben a ne­héz években a kiadási költség. Or­szágos alapítványokhoz fordul­tunk támogatásért, eddig hiába. E sorok írója is országos feladat­nak gondolja a Bánk bán-szótár megjelentetését, bízik abban, hogy az elkövetkezendő években siker koronázza a kecskeméti polgár- mesteri hivatal, a Katona József Társaság ez irányú kezdeménye­zéseit. Nagy a bizodalmám: „eltenyész­tik”, azaz elterjed a kézirat fontos­ságának a gondolata, és előte­remthető a szükséges pénz. HELTAI NÁNDOR Sötétszürke kabátos, korosodó asszony áll a színpadon. Fején sapkát visel, vonásai fáradtak, el­gyötörtek. Lányát szapulja, férjét nógatja, unokáját riogatja. Nagy­darab, fásult asszony. Csak amint megszólal, változik egyszeriben is­merőssé. Pécsi Ildikó új színház­ban. S új szerepkörben? A nagy­mamát játssza a József Attila Szín­ház Csao bambino előadásában. Az ötvenes évek robotjába belefá­radt nagymamát, akinek a kor kín­jain túl szükségszerűen viselnie kell a család minden gondját-ba­ját. Pécsi Ildikó remek karaktert hoz. Első szerepe a megújuló Jó­zsef Attilában. Léher Péter igazga­tó hívó szavára szerződött a szín­házhoz, épp akkortájt, amikor azt rebesgették, megpályázza - tán meg is tette? - az akkor még Nép­színház nevet viselő teátrum igaz­gatói tisztét. Ám úgy látszik, na­gyobb volt a csábítás, a majdani szerepek és főként a közös munka vonzereje. Pécsi Ildikó odahagyta a Józsefvárost, s Angyalföldre szerződött. Pedig tudható-hallható volt, színésztársai nagyon bíztak benne, komolyan akarták is, hogy igazgatójuk legyen. A színésznő­ben azonban győzött a színész! Félredobta színházszervezői aka­rását, hogy részt vegyen egy szín­ház új arculatának kialakításában. És Pécsi Ildikó mostanában nemcsak a színpadon, a televízió­ban, a szinkronban, a rádióban, szóval a színészi munka megszo­kott színterein jeleskedik. Nem­csak azzal hívja föl magára a fi­gyelmet, hogy magán színiiskolát szervez, hogy az Imádok férjhez menni rendezésére készül. Nem­csak így kívánja kamatoztatni azt, amit most már gazdagnak mond­ható művészi pályáján megtanult, megismert. Színházában, kollégái mesélik, új szerepkörben is tetsze­leg. Fejébe vette, foglalkozni fog a színészet menedzselésével. Nos nem menedzserirodát nyit, nem a szó szoros értelmében vett me­nedzselésről van szó. Egyszerűen arról, hogy önmaga szavával, hite­lével, baráti és szakmai kapcsola­taival, önzetlen, jó szóval segít ab­ban, hogy a színészet visszasze­rezze megkopott nimbuszát. Hogy beszéljenek, írjanak a színházról, a színészekről, akikről mostanában egyre kevesebb szó esik, hisz a politikai, gazdasági viharok úgy­mond’ elvonják a figyelmet a szín­házról, elveszik a helyet a kultúra elől. Pedig a színésznek kell a fény - nemcsak a színpadon -, kell, hogy beszéljenek róla. Mert csak így nyer visszaigazolást mindaz, amire fölesküdött, hogy szórakoz­tat, hogy tanít, hogy embert formál. S mindezt Pécsi Ildikó tudja jól. Pécsi Ildikó és Láng József a Csaa bambino című színdarabban Balipap Ferenc: Egy telefon Egy telefon, sziszegő téli délután, valahonnan, mikor az ablak üvegén megcsikordul a hó, egy régi lány, ki asszony azóta, és aki most otthon, a pusztuló, bérházi előszobában a kagylót két kézzel, remegve , a füléhez tartja, és belesuttog a kamaszkorába:- Halló? ... Te vagy az? ... Itt meg én ... Hát nem ismersz meg? . Emlékszel az akkori havazásra?- és lecsukja könny-kő- sújtotta szemét, hogy újra lássa. Múltból kirakható a letett fegyverek az elgyomosodott szavak a féreg furatában huzatos tavalyi tavasz a gallérok alól most fölvillantott igék a múltból kirakható keretes megdicsőülés a fölázott tenger a megásott föld temploma az ember gyalázatán beomló kút isten haza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents