Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

8 NÉPÚJSÁG 1991. április 20. Vasárnapi vásár Szikrázó tavaszi napsütés fo­gadta a vasárnapi vásározókat. Voltak is rengetegen, árusok és nézelődők egyaránt. Azt, hogy mennyien vásároltak és mennyien csak a program és a jó idő kedvéért mentek ki, azt legfeljebb a kereske­dők mesélhetnék el, bevételük alapján. Szóval ott álltunk a nagy lehetőségek, a vasárnapi vásár ka­pujában. Álltunk, ácsorogtunk, to­porogtunk, néhány centivel elő­rébb rukkoltunk, miközben egy­más lábát tiportuk. Valaki már a ve­sémben van, a bögyömben viszont az, aki ilyen keskeny bejáratot ter­vezett a vásár területét körülvevő kerítésre. Mindenki morog, egy sor kifelé, egy sor befelé igyekszik, azért ügyeskedők itt is vannak. Szemesnek áll a vásár, mindjárt a kapunál. Odabent igazi hangulatot árasztó zenebona és pecsenye, lángos ínycsiklandozó illata fogad. Minden elképzelhető áru felvonul­tatva, sőt még olyan is, amit ál­munkban sem képzeltünk el, főleg a bolhapiacon. Jól megfér itt az íz­lés és a bóvli minden formája. Az árusok is sokfélék, akár mi vásár­lók. Van, amelyik hangosan kínálja portékáját, van aki unatkozó arccal nézelődik, és szinte sértésszámba megy nála, hogy áruja felől érdek­lődünk. A kékfestős idős szimpati­kus házaspár valakinek éppen azt meséli, hogy Olaszországban jár­tak. „Rómát látni és meghalni”, idé­zi a feleség a mondást, amit aztán a férj azonnal kijavít, ugyan, azt Ná- polyra mondják. A hangosbemon­dó valamit nagyon kínál tizenöt­ezerért, azzal, hogy soha vissza nem térő alkalom, annál is inkább mert az összeg után az áru nevét átbömböli a lakodalmas rock. Szív küldi szívnek, a cukorkaáruk standján a régi mézeskalácsok mellett a külföldi tv-adók reklámjai­ból ismert csokoládék és egyéb nyalánkságok megszámlálhatat­lan fajtája. A bolhapiacon régi könyvek között, egy Zsiguli tetejé­ről vallásos könyveket árul egy kö­zépkorú férfi. Hit, remény, szeretet a verseskötet címe. Megvesszük, nemcsak mert a kínálás oly ked­ves, hanem mert belelapozva egy mondaton akad meg a szemem: ahol tud, segít. Hisz ez az úttörők tizenkét pontjából az egyik. A könyvárus szerint sosem késő el­kezdeni hinni. Szerintem késett, 40 évet. Vagy ki tudja, manapság any- nyi minden változik. „Egy gyermek­cipőt találtak, tulajdonosa átveheti itt és itt.” Reméljük, a gyermek nem volt benne. Ahol mindig sor van, az az étel- és italárusok standja. Hiá­ba no, a magyar ember még ha csak 1 -2 órára is hagyja el ottho­nát, enni kíván. Vásárban pedig kö­telező, hogy is lehetne ellenállni, mikor a tavaszi szél az orrunk alá hozza a sült kolbász, a pecsenye és egyéb finomságok illatát. A bol­hapiac megint nemzetközi, csak a bolhák benne egyre bóvlisabbak. Egy-két éve még lehetett igazán jó cuccokat meglátni és megszeretni, potom pénzért megvenni, ma már mindenki ugyanazt árulja, illatsze­rek, órák, meg férfiembereknek va­ló csavar- és egyéb készletek gar­madája. Már harmadszor járjuk körbe a vásárt, a szemünk az áru­bőségtől, a lábunk a gidres-gödrös úttól szikrázik, egy-egy kisebb vá­sárfia lapul már szatyrunkban, iga­zából semmi komoly dolgot nem vásároltunk. Faszárú nyalóka, ahogy a mézeskalácsos kínálta, szőlőcukor a mamának, fából hús­lapát, nehogy összekarcolódjon a teflon. Ettünk lángost, ittunk rá na­rancslét, sok-sok kedves ismerős­sel találkoztunk; ti is, mi is, hál Is­tennek, jó idő van, semmit, csak nézelődünk. Kifelé menet a kapu éppoly szűk, de mintha már keve­sebben lennének a befelé igyek­vők. Dél közeledik. Már túljutunk a kapun, amikor még mindig utolér az öreg játékárus vidám portékaki- nálata; asszonyverő légycsapót tessék. Vajon, hányat adott el belő­lük? Vasárnapi vásár Szekszárdon 1991. április 14-én. Hogy kinek mi­lyen volt? Attól függ, ki miért ment ki. Eladni, venni, vagy csak sétálni, nézelődni, jól érezni magát egy ta­vaszi vasárnap délelőttön. Gyaní­tom, csak a harmadik kategóriába tartozók mentek haza igazán elé­gedetten. Nem azért mondom, mi is közéjük tartoztunk.- sas ­Kívül-belül felújítva fogadja a vá­sárlókat Dombóvár központjában, a buszpályaudvar mögött Dákai György bőrdíszműves üzlete.- Tizenöt évig a kis régi boltban árultam, most úgy gondoltam meg- érdemlek egy szép üzletet én is, meg a város is - mondja a tulajdo­nos, a kaposvári Dákai György. Az üzletben bőr- és szőrmeáruk széles választéka. Cowboykalap, övék, szíjak, bőrtárcák, nyolcágú karikásostor, bőrből készült falidí­szek, női táskák, vadásztáskák, ké­zipréseléssel, véséssel, betéttel. Nincs két egyforma köztük.- Mi készítünk mindent a két ke­zünkkel, itt hátul a műhelyben - mondja Dákai György, és mutatja az udvar hátsó felében lévő, több helyiségből álló műhelyt. Az egyik­ben bőrhasító gép, ezen vékonyít­ják kellő méretre a táblabőröket, a másik szobában bőrvarró gép, a falak mellett a polcokon tekercs­ben tárolt bőrök, bőrkiegészítő ter­mékek, csatok, szegecsek, festé­kek, hígítók. A műhelyben édeskés börforgácsszag, a két segéd - Szolnoki József és Gyulai Zsolt - éppen a negyedévi megrendelést szabják ki.- Nemcsak ez a két segédem van, heten vagyunk összesen, né­gyen termelünk, hárman meg elad­ják az árut - mondja a tulajdonos, utalva arra, hogy van egy bőrárukat kínáló üzlete Mosonmagyaróváron is. Mint mondja, a Budapesti Nem­zetközi Vásáron is évtizedekig „A jó bó'rnél nincs jobb” Vállalkozó bőrdíszműves Dákai György részt vett, de az utóbbi időben úgy megemelkedtek a bérleti díjak, hogy lemondta a vásárt, nem érde­mes kiállítani a termékeit. Amúgy eredetileg Dákai György óra-ékszerésznek készült. Három hónapig ezt a szakmát tanulta, de hogy a szülei anyagilag nem bírták a budapesti albérletet, a fiú átirat­kozott szíjgyártónak, mivel ott volt kollégiumi férőhely. Akkor bánkó­dott egy kicsit, de most már úgy lát­ja nem csinált rossz cserét.- A jó bőrnél jobb nincs, kézit csókolom, mindent lehet ezzel csi­nálni, vésni, égetni, festeni - jelenti ki a szíjgyártó bőrdíszműves, és mutatja üzletében a számára leg­értékesebb sarkot. A bolt hátsó felében egy alkovos kis beugróban íróasztal, felette a falon oklevelek.- Itt van mindaz, amit a munká­mért kaptam, amit az életben elér­tem, - mutatja a pécsi, szegedi ipa­ri vásáron, a BNV-n kapott elisme­rő okleveleket. 1972. Pécs, magyar bőr- és cipőipari kiállítás: fegyver- tartó termékével aranydíjat nyert. Mellette kézművesoklevél a né­metországi ulmi vásárról.- Amire még büszke vagyok, két éve külkerjoggal is rendelkezem. Ha minden kötél szakad, kimegyek nyugatra árulni, nyitok ott egy üzle­tet, - mondja Dákai György, utalva arra, hogy hiába a felújított üzlet, a széles áruválaszték, ha a hazai vevőknek nincs pénzük mindeme szépség megvételére. F. Kováts Éva Segédek a műhelyben Nincs két egyforma darab fotó: gottvald karoly Az erdélyiség szellemében az EMTE Ök modern tánccal kedveskedtek az erdélyi magyaroknak Az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesülete a szekszár­di Babits Mihály művelődési központban működő Erdélyi Magyarok Baráti Köréből fejlő­dött ki. Működési frissességéta történelmi demográfia sürgős­sége erősítette. Mind több az erdélyi, aki Tol­na megyébe került, mind több a lakáskérdés, a szakmabeli, az intellektuális probléma. A Vö­röskereszt ez ideig egyedül fi­nanszírozta e mozgalmat. Ma már közel ezerre tehető a me­gyébe került erdélyiek száma, az EMTE tagsága 120 főt szám­lál, tagjai közül 30-35 anyaor­szági pártoló. Nem győzik hit­vallás szerinti helytállással a feladatok megoldását. Hiszen az EMTE elsődleges célja, „az erdélyiség szellemének meg­tartása”. - Ezért álljon be, aki beáll a tagok sorába - mondja Kese Ferenc elnökségi tag. Miklós Lajos (szintén elnök­ségi tag) szerint még kezdeti stádiumát éli az egyesület, az eddigi eredmények egy „jó elindulásaként könyvelhetők el, a továbbiak a tagok hozzáál­lásától függenek. Ám úgy gondolják, az egye­sületnek a pozitív érzelmi beál­lítottságon túl szüksége volna különféle gazdálkodó szerve­zetek anyagi szponzorálására is, hiszen, ha nincs egy állandó helyisége rendezvényei meg­tartására, nincs önálló folyóira­ta (füzete) a közérdekű dolgok­ról való tömegtájékoztatáshoz, stb. - hogyan valósíthatná meg az egyesület az alapszabály­ban is rögzített célkitűzéseit: az erdélyi magyar kultúra megőr­zését, az az egyetemes ma­gyarság európai szintű törek­véseibe való beépülést? Az EMTE legutóbbi ülésén az egyesület tagdíjbefizetési mi­kéntje és az erdélyi magyarok honosításának egyszerűsítése körül merültek föl eldöntendő kérdések, alakultak ki viták a tagság és a jogi intézők képvi­selői között. Akadnak szívbéli támogatói az ügynek. Az EMTE április 13-i, szom­bati találkozóján a Teveli Általá­nos Iskola alsó tagozatos tanu­lói adtak műsort a Babits Mihály művelődési központ márvány- termében. A gyermekek előadásából a legnagyobb sikert az erdélyi hagyományok szerint bemuta­tott Nyiss kaput! - játék és a szatmári táncok aratták. A Sep- siszentgyörgyről Tevelre került tanítónő, Balázs Antalné készí­tette föl a diákokat. Kiskorúa­kat. Nyíltakat. Akikben annyi hit terem majd, amennyit rájuk ál­dozunk, annyi magyarság, amennyit példaként mutatunk nekik. Ez csupán annyi legyen, hogy jövő nemzedékünk ne tartozzon számadással, hol, miért született, ki, miért űzte el onnan... erősödjön meg végre bennünk Tamási Áron hangja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Aki ennek szellemében tud érezni, dolgozni, esetleg anyagi áldozattal is együttműködni, lá­togassa meg az EMTE minden hónap második szombatján a szekszárdi Babits Mihály mű­velődési központban tartott rendezvényeit. GÁNYINÉ FORRAI ÁGNES A szatmári táncokat bemutató teveli kisdiákok fotó: pál Magdolna A Nyiss kaput! - játék egyik mozzanata

Next

/
Thumbnails
Contents