Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
10 Népújság 1991. április 13. Állandóságnak gyönyörű titkai Kaponya Judit kiállítása Dombóvári Galéria Nem mindenkinek adatik meg, hogy egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján jelen lehet és avatott szemléletű ember szavait, gondolatait hallgatva sétálhat a bemutatottalkotások között, lelkének kellő nyugalmat találva. Aki tehát Kaponya Judit dombóvári kiállítását csak jóval a megnyitás után tudja megnézni és csak egyedül lépi át a város galériájának küszöbét, akkor is megérzi Ady Endre sorait; tudja, hogy itt az „állandóság gyönyörű titkaival” áll szemben. Igen. Kaponya Judit, a ritkán jelentkező festőművész engedve valamilyen parancsnak, hívásnak, közreadja gyönyörű titkait annak a városnak, melyben gyermekként, ifjúként gyűjthette az állandóság emlékeit. Ezeket osztja meg rövid időre. Milyen a fogadtatás? Ha csupán egyetlen pillanatot idézünk a megnyitó ünnepi óráiból, amikor egy helyi cukrászmester - Bujáki Attila - egy szív alakú tortát adott át a kiállító művésznőnek azzal a felirattal, hogy „Dombóvári emlékei édesítésére szeretettel, mert hazajött,,, talán elegendő elismerés, bünvallás és bocsánat, amiért ezek az emlékek nem kellően „édesek”. Kaponya Judit azzal köszönt el, mikor Dombóvárról otthonába visz- szaindult: „- Talán a mennyország ilyen, mint ez a négy nap itt a kiállításom és a hangverseny körül, csak onnan nem kell hazamenni...” Bizonyára nem az udvariasság fogalmazta meg ezeket a szavakat Kaponya Juditban, hanem a körülmények, amelyek közé most kerültek festményei. Supka Magdolna művészettörténész arra a merész de általa zseniálisnak nevezett rendezői ötletre hívta fel a figyelmet, amely egy fő falra komponálta az „Angyali üdvözletét” a „Halotti beszéddel” és az „Édesapám halálával”. A kiállítást Szeverin Ferenc rendezte. Ez a képelhelyezés, hangsúlyozta igazán Kaponya Judit életről, halálról kimondott, megjelenített gondolatait. Akad egy-egy kép, amely közelebb kerül, hamarabb utat talál a nézőjéhez. Számomra ilyen a „Szent Ferenc és Klára” találkozása. Nevezhetnénk a bűnbeesés pillanatának is ezt a jelenetet, amikor egy szép nő - alma helyett - egy madarat nyújt egy férfi felé, aki nyilván elfogadja. A madarak a szár£***-)* jva-' Plakátrajz a budapesti Haydn Vonósnégyes dombóvári hangversenyéhez nyalás, a szabadság szimbólumaiként is megjelennek a művészetben. Fontos tehát, hogy mit kínál, mit ad át a nő, mire csábítja a férfit. Nem lehet kérdés, hogy a két egészséges ösztönű ember föl tud-e emelkedni a földi élet béklyót jelentő törvényein. Számos festmény szólal lírikus hangon ezen a dombóvári tárlaton. „A piros ruhás nő”, a „Szentendrei madonna”, a „Bohóc”, az „Abortusz”, „Ady”, „Léda”, „Csinszka”, „Veronika kendője”, „Királylány bohóccal” nehéz lélegzetű atomoszfé- rát teremtenek abban a galériában, melynek még mindig nincs igazi gazdája. Aki rendszeres látogató e kiállítási teremben, annak föltűnik a változás, hogy eltűnt egy falrész és így nyertek egy főfalat, ahova... nem folytatom, hiszen már rég megfogalmazódtak a tervek egy tökéletesebb bemutatóterem átalakítására, kérdés, meddig várat a megvalósítás. Kérdés az is, miért nem tartjuk nyilván Kaponya Juditot a Tolna megyéből elszármazott művészek között? Lehet oka a halkszavúsága, hogy csak akkor szól rajzi, festői eszközeivel, ha nagyon-nagyon szükségét érzi? Ki-ki illetékességből feleljen lelkiismerete szerint és ha módjában áll, akkor nyújtsa át az „emlékédesítő tortáját" Kaponya Juditnak cserébe, a festményein örökített életünk állandó gyönyörű titkaiért. DECSI KISS JÁNOS Hét művészet ötvennyolcért Február első napján kelt az első számadat: addig a napig ötvennyolc színművész bízta meg a sejtelmes nevű Seven Arts (Hét művészet) ügynökségét a nálunk eleddig szokatlan impresszálással. Az ügynökség, melynek ügyvezető igazgatója Kapitány Iván, mana- gerigazgatója viszont nála a szakmában sokkal ismertebb Traub Pál, aki a Madách Színház művészeti titkári székét hagyta oda az ügynökségért, mintegy száz fölkérő levelet küldött ki elsősorban fővárosi művészeknek. Közülük került ki az az ötvennyolc, akik vállalták, hogy ezentúl érdekeiket a Seven Arts képviselje, föllépéseiket a Seven Arts szervezze, valamennyi szerződését a Seven Arts bonyolítsa. Értelemszerűen tisztes jutalékért, amint az üzleti világban ildomos. A Seven Arts ajánlata szerint minden színésszel személyre szóló megállapodást kötött, figyelembe véve a művész speciális kívánságait, kikötéseit is, s a szerződés hatályba lépésének pillanatától magára vállalta az egyeztetés minden gondját színházzal, filmgyárral, televízióval, szinkronnal, rádióval, esetleges külföldi partnerrel. Ennyi lene a szűkén vett információ, a Seven Arts indulásának hírértékű ténye. Nem titkolható azonban, hogy a lényegét tekintve kétségtelenül örvendetes ötlet igen sok kérdőjelet hagy maga után. Mindenekelőtt azt, hogy milyen lesz a színházak és az ügynökség kapcsolata. Jelen helyzetben a színészek - az ügynökséggel szerződöttek jó része is - tagjai egy-egy társulatnak, szerződés köti őket színházakhoz. Felvetődött a kérdés: vajon tagok maradhatnak-e, avagy az évad végén el kell válniuk a társulattól, s attól kezdve egy-egy szerepre szerződhetnek, ha a színház, a művész és természetesen az ügynökség úgy látja jónak. Nos, a válasz nem volt egyértelmű: maradhatnak is, meg nem is. Mintha e téren még nem lett volna kikristályosodva a koncepció. Valószínűnek mégiscsak az tűnt (a sajtótájékoztatón elhangzottakból), hogy legjobb, ha a színész kiveszi a munkakönyvét, s szabadúszóként rendeli alá magát az ügynökségnek. (Ez annál is inkább elképzelhető, mert két komputer egyezteti az időpontokat, így az ügynökség garantálni tudja, hogy a színész megbízhatóan, fölkészülten lép színre vagy a kamerák elé. A Providencia Biztosító Társasággal dolgoztattak ki egy betegség-, baleset- és életbiztosítást, és egy nyugdíj-kiegészítő részből álló biztosítási formát is.) Persze jogos kérdés, vajon lehetséges-e ezek után megőrizni a színház prioritását? De vajon szükség van-e efféle prioritásra? A feleletet csak a hiteles, jó, fontos dolgokról beszélő színház adhatja meg! Van persze másfajta probléma is. Ha megnézzük a megkeresettek és a megtaláltak listáját, azonnal adódik a kérdés: vajon csak olyan művészek impresszálását vállalja a Seven Arts, akik magukat is köny- nyedén „el tudják adni”?. Persze gondolható, hogy az ügynökség nem merő altruizmusból jött létre, mégis érdekes lenne kipróbálni, nem lehet-e olyan színészeket ajánlani, akik ilyen-olyan okból (s legkevésbé sem a tehetségtelen- ségre gondolok itt!) nem olyan keresettek, nem olyan futtatottak. Netán nemcsak a fővárosiakban, a viszonylag könnyen „egyeztethetők- ben” gondolkodni, hanem bevonni a körbe a vidéki városok színházaiban fellépőket is. Persze tudom, ez nagyobb befektetést, sokkal több munkát jelent, s talán kevesebbet is hoz. De ha a Seven Artsnak valóban komolyak az elképzelései, ezt a kört sem hagyhatja számításon kívül. Nem titkolom, nem tartom rossznak a Seven Arts kísérletét. De ne feledjük, egyelőre még csak kísérlet! RÓNA KATALIN írás közben (Csoda.) Minden kor másként értelmezte a csodát. A görög ember soha nem tudta, hogy egy vénasz- szonnyal találkozott-e vagy Pállasz Athénével, aki álruhában elvegyült a járókelők között. De ebben nem csodát sejtett, mert úgy tudta, hogy a világ emberre méretezett, az isteneket csak lakóhelyük különbözteti meg tőlünk, egyébként éppoly esendők, mint mi, szerelmesek, féltékenyek, hűtlenek, s a bosszú sem idegen tőlük. Kronosz lánya, Ananké, a szükségszerűséget testesítette meg, ma statisztikai törvénynek mondanánk, az istenekkel pedig csak arra vigyázzunk, hogy haragjukat ne vonjuk magunkra, egyébként majd csak lesz valahogy. Az Ószövetségben a csodák forrása Isten vagy választott embere, akinek szavára a.balta nem merül el a folyóban, Illés próféta segítségével nem fogy ki a szegény asszony vékájából a liszt, korsójából az olaj, a halott kisfiú feltámad, ezért dicséri a zsoltáros is a csodatévő Urat. A Hánukká ma is eleven ünnepén az olajszaporítás csodájára emlékezik a hívő, ami a visz- szafoglalt szentély felavatásakor történt s Eszter könyve is csodáról szól, ezt ünnepük purim idején. Az Újszövetség is bővelkedik csodákban. Jézus szavára borral telnek meg az üres korsók, a vakok látnak, a bénák járnak. A szentek is csodákat tesznek, a középkori ember ezek nélkül nem tudta elképzelni az életét. Később más csodák jöttek, a XIX. század második felében egymást követték a meglepetések, amikkel ezúttal a technika szolgált. Kigyulladt a villany, megszólalt a telefon, az Atlanti-óceán mélyébe fektetett kábel Európát és Amerikát kötötte össze. Gyerekkorom csodája a mozi volt, a hangosfilm és a rádió. Tátott szájjal ültünk a moziban, amit akkor még mozgóképszínháznak vagy fontoskodva projektográfnak hívtak, s néztük az első hangosfilmet, ami két majomról szólt. Csak ennyire emlékszem: két majom beszabadult a konyhába s ahogy viháncoltak, sorra leverték a falra akasztott rézedényeket, melyek szörnyű csörömpöléssel potyogtak a kőpadlóra. Mindenki a lármára figyelt, mert csak ez volt fontos, a hang, a fülsértő csörömpölés a technika diadalát hirdette. Miként a rádió is, bár amikor megszólalt, dédanyám, aki nem sokkal előbb farkasfogat akasztott nyakamba a boszorkányok ellen, hitetlenkedve ingatta fejét, s azt mondta, csalafintaság az egész, nyilván egy ember bújt el a dobozban. A többi már magától jött, megtanultunk együtt élni a csodával. A technika nem fukarkodott, villanyborotvával éppúgy szolgált, mint atombombával, s a mai gyerekek igazán szegények, mert a csodán kívül élnek, számukra az is természetes, hogy egy gombnyomásra megjelenik az esti mese csodapókja vagy a Bagdadot - szó szerint - halálos pontossággal támadó bombázó. A csoda ma házhoz jön, éppen ezért már nem is csoda, hanem az élet része, s a táguló világegyetemről éppoly könnyedén csevegnek a háziasszonyok, mint arról, hogy kifutott a tej. A teológia azt mondja, a csoda mindig Isten beavatkozásának következménye, nem változik meg a világ rendje, de egy bizonyos ponton Isten visszafordítja az események menetét, amit felfoghatunk akár a tartam és egyidejűség filozófiai magyarázatának is, amiről Bergson oly érzékletesen értekezett. Lázár feltámad, Jézus szavára előjön a sirkamrából, s ha jól meggondoljuk, végtére csak annyi történt, hogy az idő kereke visszafordult, s Lázár ott folytatja, ahol nemrég abbahagyta. Az orvosok ma úgy mondják, a klinikai halál állapotából hozták vissza betegüket, s felírják a kórlapra, ennyi az egész. Leszoktunk a csodákról. Képzeletben ma mindenki úgy lépkedhet a Holdon, mint kimenős katonák a promenádon, közben felhajtanak néhány fröccsöt, a Julcsának meg vesznek fagylaltot. Azon sem csodálkoznék senki, ha egy nap ufóemberek ereszkednének a földre, s megszólítanák az első járókelőt. Élelmes vállalkozó már tanítja is, hogyan kell velük értekeznünk, amire szükség is van, mert az utóbbi évtizedekben leszoktunk a jómodorról. Adjon Isten, mondja az ufóember, s legott kiderül, hogy jól megértjük egyást, a Tau Ceti, ahonnan tíz fényévvel ezelőtt indult el, itt van a szomszédban. Egyébként ilyenkor náluk is tavasz van, virágzik a barackfa, köszöni, Mariska, a felesége jól van, meghagyta, hogy valamit vigyen majd neki Pestről. Ilyen egyszerű az egész, a lapok is mértéktartóan írnak az esetről; jött egy ufóember, no és akkor mi van, már rég itt volt az ideje. Azt talán érdemes megjegyezni, hogy szereti a paprikás csirkét és a káposztás rétest, de megeszi a spenótot is, tükörtojással. De akkor van-e még csoda a földön ? Reménykedjünk, hogy van, vagy lehetne. Mondjuk, egy nap nem történik semmi, az égvilágon semmi. Aki tegnap még fente a kését, hogy megölje haragosát, mára meggondolja magát, inkább elmegy ibolyát szedni, a rablók sétálni viszik gyereküket s esténként máriást játszanak a szomszéddal. A fiatalok Hegelről vitatkoznak, a politikusok elmélyednek a retorikában és Arany János összes műveiből tanulnak magyarul. Nincs áremelés, pártharc, az öregek gondtalanul sütkéreznek a napon, a nyugdíjukból még félre is tesznek, s esténként, lefekvés előtt elégedetten gondolnak arra, hogy hála Istennek, ma sem történt semmi, mialatt észrevétlenül beköltözött életükbe a csoda. CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) beszéd A szép magyar versenye Az idén immár tizenkilencedik alkalommal került sor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak szép magyar beszéd versenyére. A színhely ezúttal Sárospatak volt, az a főiskola, amelynek nevében Co- menius jelzi a közel fél évezredes oktatási hagyományokat. Mindehhez s a versengést életre hívó Péchy Blanka emlékéhez is méltó volt az idei megmérettetés, amelyen öt ország harminchat intézményének hatvanhat hallgatója vett részt. A bevezető szakmai tanácskozás után Gál Sándor kassai író szavai idézték föl az anyanyelv valódi jelentőségét: „Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az első az anyaöl, a második az anyaföld, a harmadik pedig az anyanyelv. Az első az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikereink és kudarcaink színtere, s majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybefogja - a harmadik - az az anyanyelv. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egységét az anya szavunkkal kapcsolja egybe, az nemcsak azt jelenti, hogy e három fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a nyelv, a magyar nyelv sűrítő erejét és képességét is fölra- gyogtatja”. Ezután a versenyzők a szabadon választott szöveggel kezdték meg bemutatkozásukat. Az elmondandó egy oldalnyi részlet a 20. századi magyar esszé- és tanulmányírás legjavát vonultatta elénk, sajnos, nemritkán a versenyzők képességeit is meghaladó színekkel és árnyaltsággal. Sokan ifjúi hevülettel oly nehéz szöveget szemeltek ki előadásra, amely eleve lehetetlenné tette jó szereplésüket. Jellemző, hogy a második forduló utáni ösz- szesítésben győztesnek nevezhető hallgató a saját szöveg alapján csupán az ötödik volt a rangsorban, a legjobbnak bizonyult Dióssy Klára, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola hallgatója pedig 85 százalékkal került a zsűri ítélete szerint az előkelő helyre. A következő napon várakozásteli izgalommal vehették kézbe a versenyzők Cs. Szabó László Sárospatakról szóló esszérészletét, vagyis a kötelező művet. A számos csapdát rejtő, megszólaltatási nehézségekkel ékes írás feldolgozására, megismerésére mindössze fél óra állt a tanulók rendelkezésére. Itt világlott ki elméleti fölkészültségük, szövegalkotási tehetségük és képzettségük. Legjobban vette ezt az akadályt Bordi András, az ELTE Tanárképző Karának növendéke, aki ezzel az összesítésben is az élre került. Ideje szót ejtenünk a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola hallgatóiról is, akiket a házi verseny _________*9 9 *_________ e lső két helyezettje, Péger Györgyi és Szabó Ildikó képviselt. Mindketten a középmezőnyben végeztek a 25-85 százalékosra teljesítő mezőnyben, s Péger Györgyi könyvjutalomban részesült. Hogy ez menynyire nem lebecsülendő, azt jól mutatja a tény: kétszer annyi pontot szereztek mint a sereghajtó, s közelebb álltak mindketten a tizenöt Kazinczy-érmeshez, mint a pontszámban legkevesebbet mutatóhoz. Szereplésük során alkotó szellemben valósították meg a tanultakat, maguk mögé utasítva ezzel nagy múltú intézmények igen tehetséges diákjait. Amikor dr. Bolla Kálmán tanszékvezető egyetemi tanár zsüriel- nökként elmondott szavai a tapasztalatokat összegezték és az apróbb vétségekre is rámutattak, mindenki érezhette, az élő magyar nyelv ünnepe volt ez a rendezvény. Kívánatos volna, hogy a hétköznapokban is több figyelemmel forduljunk nemzetünk e nagyszerű öröksége, a szép magyar beszéd felé. DR. TÖTTÖS GÁBOR Királylány a bohóccal
