Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
1991. április 13. NÉPÚJSÁG 11 Tamási Galéria, április 5-28-ig Lippai Tamás-emlékkiállítás Részlet a megnyitón elhangzott köszöntőből Magyar rajzfilmes San Franciscóban Cakó Ferenc és a homokanimáció Jelenet az Ad rém című filmből Gyanítottam, hogy ez a pillanat egyszercsak eljön. Amikor Te, Lippai Tamás, Tamási és azon jóval túli vidékeknek is kedves Lippai Tomija - egyszercsak visszajössz közénk. S nézel ránk a te élő, eleven, furcsa, szomorkás-derűs szemeiddel. Ez a perc itt - most, velünk és veled, ebben a teremben - valóságosan elkövetkezett. S nekem most ezért abba kellene hagynom a beszédet, hiszen elbeszélgetnünk illene. Legfőképpen úgy, hogy téged hallgatunk. Igen, akik itt vannak, értik amit mondasz, ha hangodon szólni már nem is tudsz. Értjük ezekről a képekről, amit fontosnak tartottál nekünk mindig is - ahol vagy most, azon túl is - elmondani. S igazad van: most már nem siratunk, nem némán a földre bámulva fájdalmasan magunk elé idéznünk kell téged - hiszen: itt vagy. Élnünk kell; élni együtt Veled, azzal a Lippai Tamás föstővel, aki, amit számunkra, akik figyelünk rád, - érdemesnek tartottál elmondani, mindazt szálló és múló szavaknál maradandóbban fölföstötted ezekre a képekre. Tájakba, arcokba, emberekbe, utcarészletekbe, templomokba és domboldalakba, hangulatokba, disszonanciákba és harmóniákba írtad azt, amit nekünk vagy rólunk, vagy olykor éppen ellenünk gondoltál, hittél, akartál. Az életednél is fontosabb lényeget. Amit a hit és az értelem éltet - a léten túl is. Igen, emlékszem is: amikor a művelődési ház előterében Heinrich Rudi bácsival, szeretett mestereddel együtt rendezgettük első kiállításodat - nekem a Notre Dame képed volt akkor a legkedvesebb -, majd évek múlva Hajdúszoboszlón is, ahova kiállítani jó szívvel hívtalak, meg Ercsibe később, ahova már te hívtál meg engem egy megnyitóra; emlékszem, rendezés közben mindig volt valami utalásod ezeken az alkalmakon is, hogy lesz idő, amikor majd képeid hallható szavaidnál érthetőbben vallanak. Most itt beigazolódik akaratod és hited... Nem halhatsz meg egészen... * És hadd fordulok csak most, a Tamással történt gondolatcsere után önökhöz, kedves Lippai-barátok! Én úgy jöttem ide emlékekkel és emlékezni- valókkal - s gondolom a jelenlévők többsége szintén -, mint ahol ismét találkozhatnak ezzel a köpés, keserűségre és felvi- dulásra szinte mindig egyaránt hajlamos fiúval: akit ismerősei, barátai, akikben egy csöpp emberség ha volt, mind és mindig csak szeretni tudtak. És azt gondolom, nincs semmi túlzás abban, ha azt mondom: igenis itt van közöttünk. Létrejött vele ez a találkozás. Kérem, forduljanak feléje, nézzék, lássák és értsék: építkezzenek, gazdagodjanak tőle és általa - és szeressék, amíg élnek, ezt a kedves embert. Akinek - tudjuk - nehéz élete volt, - s ne feledjük: közöttünk volt az -, de aki sok örömet szerzett nekünk, s akinek mi is, barátai, munkatársai, ismerősei, tudtunk olykor kellemes perceket szerezni. Legyen az életünknek része most már úgy, ahogy azt ő rendelte nekünk: éljen számunkra tovább az emlékeinkben és a műveinkben. DR. BALIPAP FERENC Cakó Ferenc sorozatai - Sebaj Tóbiás, Zénó - legalább annyira népszerűek a tévénéző gyerekek és a felnőttek, mint egyedi filmjei a szakma, a kritikusok körében. Az Ab ovo 1988-ban Cannes-ban megszerezte a legjobb animációs alkotásért járó elismerést. Legújabb, Ad rém (A száj) cimű rajzfilmes produkciója pedig most 1991- ben San Franciscóban a több mint harminc ország versenymunkáiból megrendezett nemzetközi filmfesztiválon az animációs kategória fődíját nyerte. A rendezővel az Ad rém előzményeiről, a technika, az anyaghasználat és a tematika kölcsönhatásairól beszélgettünk.- Ami az animációnak ezt a fajtáját számomra leginkább megkülönbözteti a többitől, például a rajzanimációtól, az elsősorban a rögtönzés - mondja. - Természetesen ezekhez a produkciókhoz is készül forgatókönyv, ám a munka java mégis menetközben, a helyszínen, a látványtól inspirálva válik véglegessé. De hát jó esetben épp ez a kísérletezés a film legfőbb sajátja. A tervezés stádiumában azon tűnődtem a legtöbbet hogy egy ilyen „történetnek” milyen lehet a képi világa. Az anyag: a homok megválasztása félig- meddig már a választ is tartalmazta.- Az Ad rém véres abszurditásait, szürreális horrorlátomásait a mindennapok politikai aktualitásaként a tévé képernyője előtt vagy újságolvasás közben naponta átélhetjük. A sokko- lóan dinamikus képi történetek vezérfonala ugyanis egyetlen naprakésznek is nevezhető gondolat: a zsarnokság feltámadása és bukása. Ezek a komortónusok, hangulatok mára korábbi produkciót is jellemezték.- Pedig annak idején, az Ab ovo tervezésekor kifejezetten humoros homokanimációs forgatókönyvben gondolkodtam. A tervet ebben a formában aztán annak rendje és módja szerint el is fogadták. Amikor azonban elkezdtem vele dolgozni, kiderült: a több millió éves élet nyomait még ma is jól láthatóan tartalmazó anyag alkalmatlan a humorizálásra. Sajátos kultúrtörténeti, filozófiai dimenziói szinte provokálták, hogy éljek velük. Ennek a hatásnak köszönheti születését az Ab ovo, majd az Ad rém.- Míg azonban az előző kis animációs mozi „cselekményét” szigorú dramaturgia köti, tartja kordában, addig az Ad rém sokkal improvizatívabbnak hat- Fia ezt a technikát összehasonlítom a rajzanimációval, szembetűnő különbség, hogy abban minden fázist lerajzolnak: először pauszra, cellre, majd kihúzzák, mozgáspróbát csinálnak. Végül annyi kézen, munkafázison, utómunkán megy át az egész mozdulatsor, amennyi már szükségképpen visszafog eredeti lendületéből. Az én munkám esetében ilyesmiről nincs szó, sőt.. Nem is egyszer előfordult már, hogy belekezdtem egy jelenetbe, esetleg több száz kockán is túljutottam, amikor kiderült: nem oda lyukadtam ki, ahova elképzeltem, és kezdhettem elölről az egészet. Alkotói szempontból mindenképpen ez jelenti a nagyobb kihívást- Milyen munkára készül a közeljövőben?- Egyelőre még csak terv, hogy az egymással rokon Ad astrát az Ab ovot és az Ad remet mint trilógiát-a cimek elhagyásával - egy körülbelül tizenöt perces animációs produkcióvá dolgozom fel. (így utólag fedeztem fel, hogy még a figurák is hasonlóak, noha ebben a formában való felhasználásuk annak idején meg sem fordult a fejemben.) Fesztiválokra természetesen nem lesz nevezhető, hisz részletei learatták már a maguk babérjait ám reméljük, a 2-5 perces rövidfilmeknél kicsit több eséllyel juthat el a nézőkhöz a mozikba. KÁROLYI JÚLIA Sas Erzsébet | Tamás, Jutka és a temető Kora tavaszi csípős szél fújt. Hirtelen jött az ötlet, hogy Tamást felviszi bemutatni a Mamához, hisz már annyit mesélt róla. Jutka édesanyja nem volt otthon. Biztos a temetőbe ment.- Nincs kedved sétálni egyet a temetőben? - kérdezte Tamást.- Szívesen, tudod én nagyon szeretem a temetőket, csak az a baj, hogy eddig akinek elmondtam, mind olyan furcsán néztek rám.- Nahát! Én is ugyanígy vagyok - örült meg Jutka és jólesően állapította meg, hogy még egy apró pont, amelyben megegyezik Tamással. A kórházban ismerkedtek meg két éve. Jutka elmosolyodik, mert ugyancsak furcsa ismeretség az övéké. Tamás a folyosótelefon melletti szobában feküdt. Már több hónapja volt benn. Húsz éve tartó cukorbetegségének egy rossz periódusában. A nővérek nagyon szerették, hisz már családtagnak számított. Itt-ott segített nekik, nem volt fekvőbeteg. A legfontosabb önként vállalt „feladata" volt, hogy felvette az örökké csörgő telefont. Jutkát naponta többször hívták telefonhoz. Valószínűleg már bejárta a várost a hír, hogy válik, ettől aztán egypár embert a kíváncsiság is hajtott, nemcsak az állapota felőli aggodalom. Tamás eleinte csak beszólt - keresik telefonon. A beszólások azonban mind barátságtalanabbak lettek. Nem csoda, hisz Jutka kórterme a folyosó másik végén volt. Egyszer aztán ki is fakadt. Ki maga, hogy ennyit keresik? - szegezte Jutkának a kérdést. Olyan mulatságos volt, pizsamában, feldúlt arccal, hogy legszívesebben azt válaszolta volna, hogy bizony nagyon kivagyok, hátha szelidebbre válik ez a morc arc. Aztán csak feltápászkodott és ment a telefonhoz. Tamás egy estefelé bejött a kórterembe, odament Jutka ágya végébe, és miután áttanulmányozta a lázlapját, leült az ágy szélére és a világ legtermészetesebb hangján beszélgetni kezdett.- Hát nem érdekes, pont egyidősek vagyunk, egy évben, egy hónapban születtünk. Már tudom ám, hogy ki vagy. Engem Szegedi Tamásnak hívnak. Abban a lapban jelennek meg rajzaim, ahová Te írsz. Jutka agyában fényesség gyúlt. Szóval ezért volt ismerős a név. amikor betegtársai sajnálattal emlegették, hogy milyen beteg Is ez a fiatalember, aki úgy néz ki mint Krisztus. A temetőben sétálgatva Jutka gondolatait elsodorta az emlékezés. Tamás mesélt az eddig látott temetőkről, sírkövekről, a feliratokról, ezeken keresztül hamar eljutott a szobrászatig és a versekig. Jutka hallgatta, néha válaszolt is neki és gondolatai Tamásnál jártak. Milyen furcsa egy szerelem mondta ezt gyakran Jutkának, hogy ne gondolj rám, ha Velem vagy, Ő most mégis Tamásra gondolt, arra aki itt sétált mellette. A kórházban a két hét alatt sok mindent elmeséltek egymásnak. Betegség, házasság, gyermeknevelés, munka, politika, emberi kapcsolatok és azok hiánya, a beszélgetéseknek se vége, se hossza. Aztán olyan nap is volt, hogy csak ültek és hallgattak. Ilyenkor Tamás hozta az elmaradhatatlan papírt és ceruzát és rajzolt. Jutka szerette nézni a kezét, ahogy pillanatok alatt kibontakozott a figura. Tamás nagyon tehetséges volt. Majd én megtervezem a sírkövemet meg a feliratomat is rá; ébresztette fel Tamás hangja. - Akarod, hogy a Tiedet is? - tette hozzá gonoszkodva.-Nem vagy egy kicsit morbid? - kérdezett vissza Jutka, miközben egy monstrum sírbolt előtt álltak, amin márványgalambok turbékol- tak, és arany felirat hirdette, belül üres még. A tulajdonosok időben bebiztosították magukat. Tamás szokásos gúnyos mosolyával megjegyezte, mint mindig, ha valami igazán nem tetszett neki. - Na ez egy felejthető élmény! Olyan jóízűen tudta mondani, hogy Jutka mindannyiszor megjegyezte magában: Tamás egyéniség. Mindenről van véleménye, amit nem rejt véka alá, intelligens, tehetséges, milyen kár, hogy beteg. Eddig jutott ebben a gondolat- menetben, mert ilyenkor rászólt saját magára. Na és aztán. Mászkál egy csomó értéktelen, önző, tehetségtelen ember a világban, akiknek Tamással szemben csak egy érdemük van, hogy egészségesek. Most itt a temetőben viszont nem hazudhatott magának, nagyon jól tudja, hogy Tamás betegsége mindenben megváltoztatja az életét. Ezért vált el tőle a felesége, ezért korlátozódnak rövid kalandra kapcsolatai. Milyen jó hinni abban, hogy ő más. Soha nem beszéltek a kapcsolatukról. Végül is két független ember, egy- korúak, megértik egymást, a külvilág szemében ezek voltak. Jutka azonban tudta, érezte, hogy Tamásnak ő többet jelent, mint jó barátot. Nem biztatta Tamást, mert érezte, ő sosem fogja szerelemmel szeretni. Másba volt szerelmes, és ha az a kapcsolat reménytelen volt is, Tamás nem az az ember, akit pótlásra használt volna fel. Ő Tamásban az embert szerette, a sokat szenvedett tehetséges, őszinte embert. Néha küszködött a könnyeivel, amikor Tamás feltűnően bevonult a fürdőszobába, hogy beadja magának az inzulint. Tudta, azért csinálja ilyen feltűnően, mert élvezi, hogy előtte nem kell titkolóznia, hogy Jutka ezt természetesnek tartja, hisz ilyen betegen ismerte meg. Aztán Tamás kiállításai. Mikor ott állt a képei előtt a kiállításmegnyitón, ő mindig a hátsó sorokban húzódott meg. Tudta, Tamás úgyis megkeresi a szemével. Szükségük volt egymásra. Mindketten érezték, az emberek másképpen néznek rájuk, amikor így együtt vannak, mint külön-külön. A magányos emberektől mindig menekülnek, mondta egyszer Tamás, pedig ő férfi volt és nagyon közvetlen, főleg ha művészetről volt szó. Jutka érezte, hogy Tamást mindenki respektálja. Nemcsak tehetségéért, hanem emberi tartásáért is. Ő többször elkeseredett, pedig fele annyi oka sem volt rá, mint Tamásnak. Egészséges volt, jó munkahelye és szerető családja. Tamást viszont leszázalékolták, éppen azután a kórházi kezelés után, amikor megismerkedtek, édesanyja öreg volt és beteg. Mégis. Jutka felnézett rá. Milyen jó lenne szeretni ezt az embert. Mennyire megérdemelné. Sokszor voltak ilyen gondolatai, pedig tudta, elég sokat tapasztalt hozzá, hogy a szerelem nem érdem és akarat kérdése. Szeretettel szerette Tamást, igazi, őszinte, baráti, már-már testvéri szeretettel. Aggódott érte, ösztönözte a festésre, rajzolásra, táplálta benne az erőt kisfiával való találkozásaira. Mindig baráti szóval, a legkisebb reményt sem keltve benne, hisz annál sokkal jobban szerette. Nem tartotta volna igazságosnak. Tamás, aki olyan sokat szenvedett, minden szóba belekapaszkodott, vigyázni kellett ezekre a szavakra. Aztán eljött a megnyugvás ideje. Tamás több hónapi kórházi kezelése alatt nyolcoldalas levelet írt Jutkának. Igazi baráti levelet. Jutka még most is tudja a befejező sorokat, annyiszor elolvasta. „Jó, hogy mellettem vagy, nem érzem magamat egyedül. Van egy szellemi társam, akinek elmondhatom jó és rossz dolgaimat, aki megértő, tud örülni ha én örülök, vigasztal, ha bánatos vagyok. Örül a sikereimnek. Mit is kívánhatok ennél többet? Fontos vagy számomra, jó Veled lenni, jó, hogy vagy nekem.” Őszinte, egyszerű szavak. Jutka boldog volt, hogy Tamás elfogadja, belenyugszik, hogy ez a kapcsolat így marad. Érzékeny művészleikével rájött, hogy csak így tarthatja meg Jutkát, mert ha mást akar, mint barátságot, elveszíti, tönkreteheti a kapcsolatot, amely mindkettőjüknek oly sokat jelent.- Látod, megint van egy közös titkunk, hallja Tamást, szeretünk a temetőben sétálgatni, tudod ezt sem lehet mindenkivel, az emberek nagy többsége csak végszükség esetén jön ide. Nekünk bezzeg nem lesz olyan tragikus, ha idehoznak bennünket, néz huncutul Jutkára, mert érzi, már megint túllőtt a célon. Jutkán végigfut a hideg. Bosz- szúságot színlelve kezdi korholni Tamást.- Hogy Neked mindenből viccet kell csinálni - aztán megadóan legyint, és Tamásba karolva elmosolyodik.- Tudod, ki cipel ki Téged ide, majd szépen kisétálsz. Ezen aztán mindketten elnevették magukat, még jó, hogy már kifelé tartottak a temetőből. A kapun kívül hideg szél akasz- kodott beléjük. A hazafelé vezető úton egyikőjük sem szólalt meg. Jutka arra gondolt, hogy gyorsan főz egy forró teát, mert érzi, Tamás reszket. Tamás pedig arra gondolt, hogy Jutka biztos azonnal teát fog főzni, mert látta az aggódást a szemében, amikor 6 elkezdett reszketni... Szarka József: Micsoda város Az utcák fénytestű pitonok, időtlen kanyarognak a megvakult házak alatt, ringatóznak fiatal nők hajnal illatú bokáin ..., nézzétek szomorú arcukat, nézzétek; ezekben az ismerős kapukban állva, miként fésülik hajukból a férfi nélkül eltöltött éjszakát (!), és leng, fáradt, álmatlan szemükből ez a különös, hangtalan dallam... Micsoda reggel, a kertekből kristály eukaliptuszok törnek a magasba, és hatalmas, kék pillangók csodálják önmagukat a harmat tükreiben. A kocsma mélyén a Minótaurosz oltja szomját olcsó, vérszínű borral, zöld lángot vet szeme a betérő idegenre; „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel(l)” - mintha szólna újra a Mester. Micsoda város, - vajon mikor úszott el álmából az idő, (?) kik döntötték le egéről isten katedráját, terein kik mészárolták le az angyalokat, és éjszaka, elhagyott parkjaiban kik igézték halálos csókká a verset, és kik hallgatták el, a holnapi szélbe kiáltott ölelést...? Lippai Tamás egyik utolsó rajza
