Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
10 NÉPÚJSÁG 1991. március 9. Dédapáink víg kedélye Márciusban már megcsöndese- dik az emberek mulató kedve. Végképp elmúltak a bálok, amelyek 1899-ben a Tolnamegyei Közlöny újdondászának agyából különös bölcsességeket csalogattak elő a március ötödiki számban: „Kétféle szórakozás van, amelynél sokkal mulatságosabb dolog nézőnek lenni, mint aktív szereplőnek. Ez a két szórakozás a kártya és a táncz. A kártyajáték nézői, a népszerű ki- biczek ugyan sok gúnynak és gáncsnak vannak kitéve a játékosok részéről, viszont a játék végén ők a jókedvűek és megelégedettek. Körülbelül így van a táncznál is. Atánczosok elfáradnak, letörnek, a nézőket pedig felfrissíti a pletyká- zás meg a szapulás. Az elite-bálo- kon az ember megfigyelheti a különböző tánczosokat és eféle tapasztalatokra jut. Legveszedelmesebb tánczos a lyrikus. Messze tartja magától hölgyét és fenkölt őrületben úgyszólván magával tánczol. A zene rythmusa költeményeket kelt szívében s ő lábával skandálja a verslábakat. Mindegy neki, hogy asszony, leány vagy vasvilla van-e karjai között, ő álmodozva tánczol. Ez álmodozásból rendesen a rövidlátó tánczos zökkenti ki, ugyanis belé ütközik. A rövidlátó persze sohasem tudja, hogy kibe ütközzön, de nem is törődik vele, hanem halálmegvetéssel tánczol tovább. Olyan, mint egy nekivadult ló, nem szabad az útjába állani, mert baj történik. Nem utolsó típus a vad tánczos sem. Ö sem ismer határokat s keresztül gázol mindent, mindenkit. Mulatságos az ugrándozó, végtelenül előkelő a szeczesszionista tánczos, ki minden tánczlépésével Werther szenvedéseire emlékeztet: csak markírozza a tánczot, mialatt bús- komoran súgdos hölgye fülébe. Ismert típusok még a balog, a lábtip- ró és csúszótánczos. Mindezek pedig egy évi nyugalmat érdemeltek ki ismét az elmúlt farsangon, amelyen megfigyeltük és megmosolyogtuk őket.” Akkoriban a bálokat gyakran követték a böjtmás havi gyónások. S ha ezek titkaiba nem is illik beleavatkoznunk, megteszi azt helyettünk a száztíz éve napvilágot látott Szekszárd Vidéke 1881. március Táncosok egy régi táncrendből (újházy Ferenc rajza) 31 -iki története. „Párizsi élet. A párizsi körökben a következő pikáns eset jár szájról szájra. X abbé, aki egy népes plébánia feje egy előkelő hölgy estélyén volt. Szóba került a mai világ erkölcsi romlottsága is.- Oh - mondá az abbé -, szerencsétlenségemre abban a helyzetben vagyok, hogy én tudom legjobban, mily nagyok manapság az emberek hibái. Gondolják csak, ugyanaznap, melyen egyházamat felszenteltem, az első hölgy, ki nálam gyónt, azt vallá bűnéül, hogy férjét - ki egyike a legjobb és legtiszteltebb embereknek - megcsalta. E perczben az inas Y grófot jelentette. A belépő gróf, mikor az abbét meglátta, feléje tartott s barátságos szemrehányást tett neki:- Miért nem jön már hozzánk? Elfeledte már, hogy nőm volt az első gyónója? Képzelheti, mily arczot vágott a társaság...” Jobb lesz talán ebből a körből szép csöndben eltűnnünk, s meglátogatnunk az éppen száz éve megjelent március 22-iki Tolnamegyei Közlönyt, abban is egy kicsiny falu népét, amint éppen a Farkasvadászat című hírhez szolgáltat alapanyagot. „Kisdorog községben egy kissé borult, havas nap délutánján a harangozó elhíresztelte, hogy az ő határjukban két valóságos élő farkast látott, megjelölvén azon helyet is, hol azok tartózkodnak. Fél óra alatt a község 18 fegyverrel rendelkező, katonaviselt embere együtt volt, s a harangozó utasítása szerint a farkasok üldözését megkezdték. Magukat több részre felosztván, kört képezvén szerencsésen sikerült a fenevadakat bekeríteni. A kört mindig szűkebbre vonni iparkodtak, mígnem lőtávolságra értek. Feltűnő csak az volt, hogy az üldözöttek a lárma daczára sem mozdultak helyükről, amit a vadászok félelemnek tulajdonítottak. Annál bátrabban előlépett azon legbátrabb, ki megbeszélés szerint az első lövést teendi s ezért az állat bőrével meg- jutalmaztatik. Társai aggodalmától és félelmétől kísérve nekiindult az irtandó vadnak. Lassan-lassan, meg-megállva czélzott, de nem lőtt. Egyszerre csak visszavonult s intett társainak, hogy hasonlót tegyenek, mert bíz a képzelt farkas nem más mint kukoriczacsuta. Az egész község népe várta a falu végén vitézeit, de azok nem jöttek oly csoportosan mint indultak, hanem mindegyik külön-külön, az ún. Hofstellen át haza sompolygott. Hogy néhány év előtt Mucsiban a szarvas helyett szamarat lőttek, még tűrhető tévedés, de kukori- czacsutát farkasnak nézni kissé sok” - méltatlankodott az újság. Azt javaslom azonban, ne ítéljünk mi is ilyen korán. Ha Buday László Hírlapírás című tárcájának segítségével a Tolnavármegye 1895. március 10-iki számába pillantunk, némi kétségünk támadhat. „A hírrovat már komolyabb nehézségeket okozott. Az öt(!) előfizető családos ember volt s velünk az egész família levelezésben állott. A papa azt kívánta, hogy a piaczi árakat mindig pontosan közöljük és el ne feledjük apróra kifejteni, miért száll le a repcze, minek emelkedik a gyapjú. Mintha bizony nekünk kötelességünk lett volna az ilyesmit is tudni... A mamák lányaikra való tekintettel kérték, hogy olyan szerelemről, amelyik öngyilkossággal végződik és olyan öngyilkosságról, amely szerelemmel kezdődik, ne írjunk. A leányok pedig éppen erről szerettek volna részletesebb referádát. Mindegyiknek teljesen eleget tettünk: irtunk a repczéről és a gyapjúról találomra, az öngyilkosságot és szerelmet külön tárgyaltuk.” Lehet, hogy a kisdorogi csutából is így lett farkas? Ki tudja? DR. TÖTTÖS GÁBOR Írás közben (Világtörténelem.) A világtörténelemben az a rettenetes, hogy soha nem történik semmi meglepő, az események konokul ismétlődnek, egy verkli következetességével. Közben emberek döglenek meg, a városokat lerombolják, a nőket megerőszakolják, aki életben marad, visszaóvakodik az üszkös falak közé, beveti a földet, családot alapít, arról ábrándozik, hogy jómódú emberhez adja férjhez a lányát, de még végére sem ér a gondolatnák, a kertek alatt martalócok tűnnek fel, kiéhezettek prédára és nőre, s minden kezdődik elölről. A világtörténelem kezdetén egy szörnyeteg áll, kezében bunkó, éppen az áldozati tűzzel bajlódik, de a szél szemébe csapja a füstöt, s ettől éktelen haragra gerjed. A neve Káin, a többit tudjuk. A teremtésmítoszok valóságos rémtörténetek, az ember, amikor körülnézett a teremtettvilágban, csak vérre és kegyetlenségre emlékezett. Kronosz megcsonkítja apját, Uránoszt, hogy megszerezze a hatalmat, de tíz esztendei harc után őt is fiai űzik el, s Kró- nosz, az istenek második nemzedékének királya, a Tartaroszban, az alvilágban végzi. A sumér mítosz sem kíméletesebb, mint a görög. Itt rémséges harcok után Enlil veszi birtokába a mindenséget, majd agyagból és isten vérből teremti meg az embert, akiben így egyesül az égi és a földi. Az ellenőrizhető történelem is vigasztalan. A belátható múlt kezdetén, valamikor a Kr. e. IV.-III. évezredben, sumér és akkád városállamok harcoltak Mezopotámiában, szövetséget kötnek és elárulják egymást, városok emelkednek fel és tűnnek el, népeket hajtanak rabságba s ez így megy a mi korunkig. A győztesek mindig azt hitték, hogy meghozták az aranykort, most végre béke lesz és jólét, de aki végigtekint a mi évezredünk hegyormáról, csak vért tát és szenvedést. Schopenhauer, akit egy időben nem illett olvasni, azt írja, hogy a világban szemlélődni jó, de benne élni rettenetes. De mit tudott Schopenhauer a világról? Anyja, Johanna Schopenhauer érzékletes levelekben számolt be fiának a franciák weimari bevonulásáról, de a marcona hódítók mai mértékkel mérve egészen tisztességesen viselkedtek, legföljebb az okozott izgalmat, hogy a bakák, akik a parkban táboroztak, hatalmas tüzet raktak, tyúkokat húztak nyársra, sőt, ökröt is. De hát milyen is a háború? Én is ott voltam, valamit tudok róla. Amikor a bombázások megkezdődtek, Pestszent- lőrincen laktunk. Éjszakánként Sztálin-gyertyák világították be a várost, olyan volt, mint a bengáli tűz, de az egymáshoz kapcsolódó világító gömbök nem hunytak ki, fényüknél olvasni lehetett az udvaron. Fölöttünk repülőgépek zúgtak, keresték célpontjukat, időnként robbanások hallatszottak, de engem csak a látvány érdekelt, az égre emelt karácsonyfák üstö- kös-lobogása. A repülőgépek baljós zúgását nappal is lehetett hallani - Liberátoroknak hívták őket -de a földi események egyelőre fenyegetőbbek voltak. Már április 5-én elrendelték a sárga csillag viselését s május elején megkezdődtek a deportálások is. Az éjszakai kivilágítások sűrűn ismétlődtek, de kezdeti kíváncsiságom gyorsan alábbhagyott, s egy éjjel félni kezdtem. Ez engem is meglepett. Igaz, nem vagyok hős, gyanakvással hallgatom, amikor valaki azzal kérkedik, hogy rettenthetetlen bátorsággal rontott az ellenségre, mert ellenségem sincs, olyan végképp nincs, akire rárontanék. 1944 tavaszától tele voltunk félelemmel, mert addig el sem tudtuk képzelni, hogy mindez bekövetkezhet. A történelemmel kapcsolatban nem voltak illúzióim, azt is tudtam, hogy a háborúban az a hős, aki embereket gyilkol le, minél többet, a sumér vagy akkád harcosok hősiességét is ezzel mérték. Livius könyveiben a római hadvezérek csata előtt retorikailag kifogástalan szónoklatokat tartanak, azonban ott sem a szabatos fogalmazás fontos, hanem a harci kedv szítása. A római hősök - ez már diákkoromban meghökkentett, amikor Liviust fordítottuk - módszeresen és elszántan gyilkolnak, mert az ellenséget meg kell semmisíteni, ausradieren, harsogta Hitler, s Sztálinnak is ez volt a véleménye. Ezekben a hónapokban, 1944-ben, küszöbünkön ült a történelem, a lebombázott házak romjai alatt ezrek pusztultak el, az életben maradottakra fegyveres csavargók vadásztak, mert már csak üldözők voltak és üldözöttek, bár emberhez csak az utóbbi volt méltó. Ennek az iszonytató esztendőnek képei gyorsan peregnek. Minden valószínűtlen, az is, ahogyan az őszi ködben látom magam az országúton, menekülve. Mögöttem komor díszletként a lángokban álló ta- szári repülőtér, amit a visszavonuló németek gyújtottak fel, távolból időnként puskalövés hallatszik. A tél eleji ég szürke, érzéketlen. A lábam nem visz tovább, leülök az árokpartra: ha valaki erre jönne, büntetlenül megölhetne, mint annyi mást, s most máraz is valószínűtlen, hogy valahol szeretteim várnak. De ne érzékenykedjünk. Ilyen reménytelenül nézett maga elé több ezer évvel ezelőtt az üldözött sumér vagy akkád, ilyen védtelen volta Rómából menekülő írástudó, amikor 1527-ben a császári horda rontott asz örök városra. Nyomorultul éreztem magam. Fáztam, viharkabátomon átfújt a történelem szele. Szégyenkeztem is, mint abban az időben annyian. A történelem nevében, a gyilkosok helyett. CSÁNYI LÁSZLÓ L. Németh Erzsébet Mementó Fák, kiszáradt út menti fák. Üzentek ti múltnak, jövőnek, jelennek és az elmúlásban kapaszkodó gyökeretekkel örök emlékművet állítotok minékünk. Jegenyeálmokat hordoztatok egykor magatokban, sudárakat, madárcsicsergő fényességűeket, égbetörőket! És álmotokat folytatjátok most halálotokban. Fák, kiszáradt út menti fák. Fák, ti örök mementók... Őrt vigyáztok kitartón az utak mentén, nem mint az elmúlás kopjafái, de mint a megmaradás örökérvényű őrei. Kapaszkodtok kiszáradt gyökeretekkel a rögbe, amelyből egykor vétettetek, megfogantatok és suhángként törekedtetek törtetőn a Nap felé. Tudtátok már akkor is, hogy a mindent legyőző, mindig fölfelé törő önpusztító nagy akaratnak ellenállni soha nem tehet. Féreg ha rágott - viseltétek azt türelemmel, őrzitek örökkön örökké fogatlan szájuk nyomait. Ágaitok pihenőt adott vércsének és verébnek - itt béke volt - nem vadult vértollas végzet. Tudjátok rég, életnek vég, a végső ára! Száraz karotokat most az ég felé tárva várjátok az utolsó vonagló repülést, mi földre dönt majd - a megmérettetést! Tanulni tőletek - hozzátok kijárok. Erőm van addig - ameddig ti álltok. S ha földre buktok, mint konok bálványok, túlélitek humuszos hatalommal a pitypangkönnyű semmicske szárnyalást... Kutak Ilona Behívó- Légy szíves add nekem ide azt a csomag papirzsebkendőt. Neem, dehogy is sírok, csak ebből a buta náthából nem tudok kikeveredni hetek óta.- Köszönöm. Mondtam már, hogy nem sírok! A náthától előjött a kötőhártya-gyulladásom, azért ilyen vörös a szemem. Láthatod, hogy könnyezem is tőle.- A csodákat azért, mert megkaptad a behívódat! Mindannyian tudtuk, hogy most mész katonának, szóval egyáltalán nem meglepetés ez a dolog. Végül is csak egy évről van szó.- Ülj már le, ne állj itt ilyen szerencsétlenül! Tévedsz, nem azért mondom, mert most órákig lelkizni akarok, meg ellátni téged mindenféle szülői intelemmel. Eszemben sincs! Normális, egészséges felnőtt vagy, akkor miért mondanám, hogy úgy általában nagyon vigyázz magadra. Biztos vagy abban, hogy felesleges beszélnem erről, hiszen úgy neveltünk fel, hogy egyszer katona is leszel. Azért nem is kényeztettünk soha.- Majd ha elmegyünk meglátogatni, viszünk pudingot. Azt nem lehet csomagban küldeni. Rengeteg csokoládésat, tudom hogy az a kedvenced. Na, ami igaz, az igaz. Egy kicsit aggódom a kaja miatt, eléggé válogatós vagy. Erről persze nem csak te tehetsz, de kicsi korodban olyan vézna voltál, hogy mindig azt főztem, amit biztosan szeretsz.- Látod milyen vagy? Pontosan tudom, hogy mióta kinőttél a kamaszkorból, már mindent megeszel, csak sok legyen. Most miért kezdesz el veszekedni velem, hogy azt feltételezem éheztetni fognak. Pedig ez igazán eszembe sem jutott. Attól viszont komolyan tartok, hogy támadhat néhány kellemetlen pillanatod, ha ott is ekkora szád lesz, mert momentán állandóan a szavamba vágsz.- Nem oktatlak, eszem ágában sincs most tanitgatni arra, hogy néha nem árt, ha tartod a szád.- Szóval szerinted én most mégis tanácsadást tartok? Hát nagyon tévedsz fiam! Csak arról van szó, hogy szeretnék beszélgetni veled, és megnyugtatni téged, hogy minden rendben lesz. Sportoltál, futni tudsz, gyalogolni tudsz, csak azért ha lehet egyél meg mindent, amit adnak, és próbáld megoldani, hogy nem dumálsz állandóan vissza mindenkinek, mert esetleg ritkán engednek akkor haza. Ezt azért szeretném, ha megjegyeznéd. Különben nekem aztán mindegy, nehogy azt hidd, hogy itthon nélküled nem forog a föld! Kimenőt azért majd biztosan kapsz. Feltalálod te magad, nem féltelek.- A kimenőről jut eszembe, hogy nőügyekben legyél óvatos. Nem mintha rémeket látnék, de ez egy eléggé veszélyes pont a katonaságnál.- Oké, oké, igazad van! Nem csak ott veszélyes, de tudod van az AIDS, meg egyéb kevésbé veszélyes, de azért kellemetlen dolgok. Szóval nem árt észnél lenni. Azt kérded, mit bámulok rajtad? A hajadat nézem, szabad nem? Mikor mész el fodrászhoz? Jó lenne minél előbb, hogy szokjalak egy kicsit rövid hajjal. Nem nagyon tudlak elképzelni úgy...- A fene ezt a náthát, már elfogyott az összes zsebkendő. Hoznál egy másik csomaggal?- Nem vesztem el, a fürdőszobában voltam. Megmostam egy kicsit a szememet hideg vízzel. A zsebkendő azért még kelleni fog, azt hiszem. Szóval azt akarom mondani, hogy te csak ne félj semmitől, gyorsan eltelik ez az egy év. Csak három hónappal több, mint egy terhesség, és hidd el az sem mindig fáklyásmenet. Azért jobb lett volna, ha már tavaly bevonultatnak. Nem csak azért, mert akkor már túl lennénk az egészen, hanem azért is, mert engem kimondottan nyugtalanít a háború. Tudom, hogy messze van tőlünk, de manapság a távolság eléggé relativ dolog. Eléggé keserves ha végig gondolom, hogy azoknak a katonáknak is van anyjuk...- Jaj, de undok vagy! Ez nem lelkizés, csak az ilyen süketfajd férfiak tartják annak, mert a háborúkat férfiak csinálják, aztán a nők sírnak. Most nem is miattad sírok, csak eszembe jutott egy híradós kép, amit a tévében láttam, és most jött ki rajtam az utóhatása.- Igen, én ilyen lökött vagyok! Tudok idegen emberek miatt is sírni. Te meg úgy teszel, mintha ez meglepne, pedig eddig is tudtad rólam. Különben sem érzékenykedem, és eszembe sem jut, hogy azért sírjak, mert te katona leszel. Elvégre van szakmásított jogosítványod, valószínűnek tartom, hogy kocsira kerülsz. Csak nagyon vigyázz vezetés közben, mert nem hinném, hogy autópályán fogsz közlekedni. Ezt csak úgy mondtam, mert az egészen biztos, hogy nem lesz semmi bajod. Akárhova kerülsz, emberek lesznek ott is. Hibákkal és jó tulajdonságokkal, úgy mint te. Próbáld meg a hibáikkal együtt elfogadni őket, hogy téged is elfogadjanak. Vannak dolgok, amiken nem szabad vitatkozni, amikkel nem lehet perbeszállni, csak egyet lehet tenni; elfogadni.- Nagyon félreértettél! Dehogy mondtam azt, hogy megalkuvó legyél, hogy hunyászkodjál meg! Erről szó sincs, sőt próbálj megmaradni ilyennek mint most vagy. Tudom, amikor hazajössz már nem egészen ilyen leszel. Kicsit átformál, talán higgadtabbá tesz a sok megélt tapasztalat, de azért maradjon meg benned ez az alap, ne add fel önmagadat.- Természetes, hogy elkísérlek én is, amikor indulsz a seregbe. Ezen ne vitatkozzunk, jó? Nem ígérek olyant, amit nem tudok megcsinálni, és az egyszerűen képtelenség, hogy én akkor ne legyek ott!- Most mit izgulsz? Nem fogok sírni, nem foglak égetni, borzasztóan fegyelmezem majd magam. Fülig érő szájjal fogok elbúcsúzni tőled. Ezt megígérem, mert tudom, hogy menni fog.- Az ég világon semmi közöd hozzá édes fiam, hogy éjszaka mit fogok csinálni! Ezen én sem szoktam témázgatni, amikor bejelented, hogy nem alszol itthon. Ha én éjszaka bőgni akarok, akkor az az én dolgom. Spéciéi magánügy! A te dolgod az, hogy soha ne felejtsd el; várunk rád itthon, és... és nagyon fogsz hiányozni...- Látod, most majdnem elsírtam magam. Na, menj aludni, te..:, te „katona”.
