Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)

1991-03-09 / 58. szám

1991. március 9. NÉPÚJSÁG 9 Szerelmi ügy. Ne bolygassuk, lé­nyeg, hogy az egykori molnárse­géd valami csinos fehérnép miatt vette először nyakába az országot 1946-ban. Persze munkája sem volt, az államosítás elérte a szabol­csi malmokat is, így Balogh János jobbnak látta, ha a fővárosban pró­bál szerencsét. Akkor még nem sejtette, milyen messzire elvetődik majd Köleséről. Dalmandnak, plá­ne Alsóleperdnek hírét se hallotta. A tarisznyájába sem hamuban sült pogácsát tett, sokkal haszno­sabb dologra biztatták az ismerő­sök. Ha Budapesten akar boldo­gulni, egy szociáldemokrata meg egy kommunista párti tagkönyvet vigyen magával. Nem volt nehéz, két-három tojásért mindegyiket be tudta szerezni, aztán nekivágott, hogy rendőr vagy villamoskalauz lesz a nagyvárosban. Egy minisz­tériumi tisztviselő rokon segítségé­vel be is adta odafönn a jelentkezé­si lapot mind a rendőrségre, mind a fővárosi villamosvasúthoz. Hama­rosan kapta a felszólítást, hogy je­lenjen meg az újpesti, burtelepi ok­tatóbázison, ahol aztán hat hét alatt kitanították a fiatalokat minden fon­tos tudnivalóra. Előzőleg megkér­dezték, tagja-e valamelyik pártnak, s nagyon jól jött, hogy zsebében ott lapult a szoedem kiskönyv. Balogh János, az akkor még ifiember ’49- ig villamosokon teljesített szolgála­tot, először a jegyeket kezelte, ké­sőbb már vezette is a szerelvénye­ket A vállalat azonban elkezdett „dolgozó nőket” alkalmazni, a fér­fiakat a nehéziparba tanácsolták. Akkoriban kezdődött Magyaror­szágon a fém- és hulladékgyűjtés, Balogh János az ezzel foglalkozó cégnél kopogtatott munkáért.- A Ferihegyi repülőtér közelé­ben volt egy mellékvágány, oda hordták ki a rengeteg ócskavasat a gyárakból, kohászati üzemekből - emlékszik vissza. - A Rákosi-rend- szer meghirdette, hogy ennyi meg Ki ide belépsz, hagyj fel minden gonddal s érezd jól magad! Mint a kissé átszerkesztett szállóigéből kiderül, jelen írásban nem valami­féle elrettentő helyre kívánjuk elka­lauzolni olvasóinkat, éppen ellen­kezőleg; ahova meginvitáljuk önö­ket, ott a vidám hangulat állandó vendég és soha senki sincs egye­dül. Még akkor sem, ha a helyszín nem más, mintatárstalanok klubja. S vajon mi az oka a bevezető mon­dat tegező formájának? Nos, nem az olvasó iránti tiszteletlenség. A társtalanok klubjában ugyanis mindenki tegeződik mindenkivel. Ahogyan Ilonka néni, azaz Sza­bó Józsefné, a klub gazdasági ve­zetője is. Bár, valószínűleg ponto­sabbak lennénk, ha Ilonka nénit af­féle mindenesként jellemeznénk, hiszen szinte megállás nélkül sü- rög-forog, szervez és intézkedik. Ebbéli tevékenységében még az a bál sem nagyon hátráltatta, melyre jelen sorok írója is hivatalos volt. A szekszárdi tanítóképző főiskola ét­kezőtermében tartott rendezvény szünetében először is az iránt ér­deklődtünk, hogy vajon milyen fog­lalkozási ágak képviseltetik magu­kat a társtalanok klubjában?- Van itt mérnök, jogász, autó- buszvezető, portás - válaszol Ilon­ka néni, akitől azt is megtudjuk, hogy nem is klubról van szó, ha­nem egyesületről. Azaz egészen pontosan a Tolna Megyei Társta­lanok Baráti Egyesületéről. Szabó Józsefné már harmadik éve tevé­kenykedik az egyesületben, amely egyébként önfenntartó, bár az anyagi helyzet - mint mindenütt - itt sem túl fényes.- Amikor valaki idejön, abban a pillanatban megszűnik a foglalko­zás - folytatja tovább a válaszadást Ilonka néni.- Itt mindenki egyforma.- Sokan találtak eddig itt egy­másra?- Erre is volt - és reméljük, lesz is - példa. Akik viszont összeháza­sodtak, azok külön-külön nem lá­togathatják rendezvényeinket. Csak egyszerre, mint férj és fele­ség. Persze, az egyesületnek nem mindenekfeletti célja a házasság­közvetítés, sokkal inkább a társta­lanok kimozditása a négy fal közül, azaz a magányosság megszünte­tése. S ebből a szempontból nem is ennyi hulladékfémet le kell adni, de miből? Megtörtént, hogy valaki ki­hozta az esztergapadját, lemérette, került egyet, és visszavásárolta. Csakhogy előfordult az is, hogy mi­re visszaért, addigra nekünk már össze kellett törnünk ripityára a gé­pét. Csak jajgathatott szegény. A rendszer másik nagy találmá­nya, őrületesen felsrófolt normák elöl végül innen is továbbállt Ba­logh János. Ipari munkásból egyik napról a másikra megint mezőgaz­dasági szakember lett, a pilisi ser­téstenyésztő vállalatnál helyezke­dett el magtárosként. De felettesei kétes üzletei miatt egyre gyakrab­ban gyötörte félelem, rettegett, hogy belekeverik valamibe, s le­csap rá az ÁVO, inkább felmondott. Főnöke marasztalta, s gondozási felelősi teendőkkel bízta meg, ami annyit tett, mint ma a brigádvezető. Édesapja lebénulásakor azonban végleg leköszönt, hazautazott Sza­bolcsba. Ha azt hinnénk, a másik tag­könyvre nem is volt szükség, téve­dünk. Negyvenkilencben, ahogy ő mondja „a nagy párthajsza idején” megkeresték s győzködték, vállal­jon tisztséget az egyik miniszté­riumban. Paraszti származású, cselédemberfia, csak jó elvtárs le­het. Hogy mindössze hat osztálya van? Az nem baj. Azt kell tennie, amit a párt mond, és akkor minden rendben lesz. Nem ment.- Pedig micsoda lehetőségeket szalasztottam el - sóhajt nagyot - de másik részről jobb így. Makacs ember vagyok, kimondom, ami nem tetszik, úgy is járhattam vol­na, mint Nagy Imréék. Mert amiben ők hittek, a szocialista eszmékben, azt keresztény ember vagyok ugyan, de én is hiszem. Szabolcsban azonban kínke­serves volt az élet, Balogh János idővel megint a fővárosban kötött ki. Innen volt főnöke a dunaföldvári lehet panasza egyetlen tagnak sem. Kirándulások, vidéki utazá­sok, más megyék társtalanjaival való kapcsolatfelvételek jelzik a si­keres kezdeményezéseket. Éppen egy mókás játék veszi kezdetét az Ury Boys együttes zenéjére - a höl­gyeknek lábbal kell szétdurrantani a körbesétáló férfiak bokájára erő­sített léggömböt - amikor csatla­kozik a társaságunkhoz Eszenyi József, az egyesült elnöke.- Mi a titka a rendszeres jó han­gulatnak? - fordulunk hozzá.- Nincs különösebb titok, min­den szervezés kérdése - adja meg az egyszerű magyarázatot Eszenyi József. - Olyan segítőim vannak, állami gazdaságba hívta. El kell jönni, János, biztatta. - El kell men­ni, el kell menni, morfondíroztam magamban egy darabig - mondja - de aztán a jobb fizetés ígérete győzött. Csakhogy itt se maradtunk örökké. Egy földvári származású ismerősöm, bizonyos Komjáti hí­vott, legyek náluk brigádvezető Dalmandon, azállattenyésztésben. Tudta, hogy a fiam akkor kezdett is­kolába járni, s hogy engem bánt az, hogy sokat kell gyalogolnia. Mert meg tudtam volna ugyan ol­dani kocsival, de a bolsevik világ­ban azt mondták volna, hogy ez igazságtalanság. Komjáti meg az­zal csalt: akár meztéláb is elszalad­hat a gyerekem az iskolába, olyan közel van. Mégsem álltam rögtön kötélnek, féltem a határhoz köze­lebb költözni. Akkor volt Tito láncos kutya. Mégis felkerekedtünk a ma­mával és ideutaztunk körülnézni. Tetszett. Egy sorházi összkomfor­tos lakásban kaptunk helyet, öt-hat év múlva hurcolkodtunk át ide, a kastélyba. Az egykori tiszttartói kastély - ré­gi dicsősége bizony a múlté - ak­kortájt a tanító lakása volt. De mint­hogy megszüntették a tanyasi is­kolákat, nem volt szükség tanítóra sem, a háromszobás épület gazda nélkül maradt. Azóta Baloghék él­nek benne. Bevezették az ipari ára­mot, hőtárolós kályhát állítottak be, a hatalmas udvart bekerítették, jó­szágtartásra alkalmassá tették. Vettek egy sövénynyíró ollót is, hogy a bukszusokat szépen, szak­szerűen tudják formára vágni. Ne legyenek prédává, ha már az ura­ság odaültette őket. De hogy a szolgálati lakásban éljen haláláig, azt nem gondolta Balogh János. Kuporgatott, építkezni kezdett Dombóváron. Kész is a ház, de nem egészen, beköltözni szerintük még nemigen tudnának. A jószá­gok ai Alsóleperdre kötik őket, hisz a gazdasággal szerződésük van akik a lelkűket kiteszik a siker ér­dekében. } Már javában táncol a társaság, amikor elköszönünk a társtalanok egyesületének vezetőitől, vendég­látóinktól. A tjölgyeken és urakon látható, alkalomhoz illő ruha nem megy kivételszámba, hiszen - jegyzi meg Ilonka néni - a tisztele­tet minden egyes rendezvény al­kalmával a megfelelő öltözettel is megadják egymásnak. Mi pedig ezzel a rövid írással kívánunk tisz­telegni a társtalanok előtt, akik az egyesület tagjaiként remélhetőleg nemcsak a kéthetenkénti összejö­veteleken feledkeznek meg magá­nyukról. - szá ­arra, hogy idén leadjanak száz sül­dőt. Pár évig még maradnának te­hát, hogy a nyugdíj mellé kigazdál­kodjanak valamennyi pénzt a csempézéshez, belső munkákhoz. Most mégis úgy néz ki, másé lesz Ahol a kőbaltát nemcsak nézni lehet... Cölöpház­ország A vízi emberek Európa-szerte le­gendákat szőttek a folyókban, ta­vakban lévő, kör alakú kőszórá­sokról, facölöpökről. így volt ez a Zürichi-tó partján fekvő Meilen fa­lunál a vízből kilátszó oszlopcson­kok esetében is, ahol Ferdinand Keller (aki később a Zürichi Ókor- történeti Társulat vezetője lett) 1854-ben a vastag cölöpök között bronzkori edénydarabokat, fém­eszközöket, újkőkori szerszámo­kat talált. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a part közelében szilárdan álló osz­lopokat több ezer évvel azelőtt az őskori emberek verték mélyen az iszapba házaik alapozásakor. A víz és az iszap nemcsak a cölö­pöket, hanem a vízbe hullott faedé­nyeket, -kanalakat, -szerszámnye­leket, szalma- és gyékénykosara­kat, textilféleségeket is hosszú időn át, jó állapotban megőrizte. Ha a cölöpökhöz kapcsolódó le­gendák nem is igazolódtak, a ko­rábbi, szárazföldi ásatásokon elő­került égetett agyagedények, csont-és kőeszközök, fémtárgyak mellett pontosan ismertté váltak az egykor élt emberek házai, azok be­rendezése, ruházatuk, fa-, gyé­kény-, szalmaedényeik, sőt az éte­leik is. Ferdinand Keller leletei „roman­tikus lázba” hozták a kutatókat, és a német, francia, olasz tavakban egymás után tárták fel az őskori, cölöpökön álló falvak maradvá­nyait. Ezek az ásatások nagy hatással voltak a múlt század végén a ma­gyar régészekre is. Wosinsky Mór például a regölyi tőzegtelepnél az egykori part közelében néhány ku­tatóárkot húzott, hátha ő is talál egyebek között cölöpökre épített házra utaló leletet. Sajnos, csak egy-két kő- és csonteszközre buk­kant, famaradványokat nem talált... A víz alatti kutatások a modern, könnyűbúvár-felszerelések elter­jedésével egyre gyakoribbá váltak. Az igazi víz alatti ásatások először a Ma is hiszek a szocialista elvekben a lakás, lejárt az idejük csomagol­hatnak. Balogh János úgy érzi, ed­dig ugyan minden segítséget meg­kapott a főnökeitől, de ezúttal mél­tánytalanul bánnak vele. Áll gyér fényű lámpával megvilágított szo­tengerekben, az elsüllyedt hajók ókori amfora- és szoborleletei, vagy a felfedezések korabeli ne­mesfém kincsek feltárására szer­veződtek. A kevésbé látványos, ám annál több tudományos adattal szolgáló munka - a folyókban, tavakban lé­vő őskori leletek szakszerű feltárá­sa - jóval később, csak a hatvanas években kezdődött el. Ma már a fejlődés oly mértékű, hogy a fából készült leletek korát az évgyűrűk növekedési üteme alapján évre pontosan meg tudják határozni. A múlt nyáron Zürichben rende­zett F’fahlbauland („Cölöpházor- szág”) című kiállításon az érdeklő­dők főként az utolsó két évtized izgalmas munkájának eredmé­nyeit tekinthették meg. A rendezők a leletek és régészeti megfigyelések alapján felépítették egy őskori falu néhány házát. így a látogatók személyes élményeket szerezhettek az egykor élt embe­rek mindennapjairól. Bárki elkészíthette a tárlókban bemutatott őskori leletek mását: a kőbaltákat, kőpengéket, csont­szerszámokat, agyagedényeket. Sőt, külön műhely működött a szö­vés-fonás, bőrmegmunkálás, bronzművesség tanulmányozásá­ra is. A legkülönbözőbb országokból érkező, eltérő életkorú, foglalkozá­sú látogatók között hétközben kü­lönösen sok iskoláscsoport volt. Valóban: a legjobb történelemóra volt ez a közvetlen találkozás. Min­den magyarázatnál többet ért pél­dául, ha a diák önmaga fúrt át egy kőbaltát ijas fúró és nedves homok segítségével, vagy a köveken ma­FOTÓ: ÓTÓS RÉKA bájában a lelkiismeretes munkáját dicsérő tucatnyi oklevél meg az öles Lenin-kép előtt és széttárja a karját: Megint el kell menni, János? Cser Ildikó ga őrölte gabonából megpróbált kenyeret sütni. Vasárnaponként a szülők, nagy­szülők hozták el a kisebbeket: ta­lán kicsit alibiként is. A felnőttek hamar kivették a gyerekek kezéből a nyilat, a tűzcsiholó szerszámokat, a csiszolandó csonteszközöket „majd én megmutatom, hogyan kell...” felkiáltással. A nagyközönség számára e - nálunk még szokatlan - „működő kiállítás” játék, kikapcsolódás és tanulás volt egyszerre. A szakem­bereknek pedig fontos kísérletso­rozat: miként készíthették az em­berek használati tárgyaikat az ős­kor különböző időszakaiban. * Hasonló célokat tűztünk ki ma­gunk elé, amikor elhatároztuk, hogy idén nyáron Regölyben egy sajátos konferenciát szervezünk. A Magyar Nemzeti Múzeum, a szol­noki Damjanich János Múzeum és a Wosinsky Mór Múzeum segítsé­gével a szakemberek mellett sze­retnénk összegyűjteni azokat az érdeklődőket, akik már járatosak is valamennyire az őskori eszközök készítési módjában. Az a szándékunk, hogy a részt­vevők ne csak beszéljenek tevé­kenységükről, hanem mindenki a gyakorlatban is bemutathassa, mit tud. S ez a rendhagyó konferencia talán kiindulópontja lehetne egy évről évre ismétlődő, később eset­leg diákok és csoportok által is lá­togatható kísérleti régészeti bemu­tatóhely kialakításának. Szabó Géza régész Belépéskor megszűnik a foglalkozás Társak a társtalanság ellen bz Ury Boys együttes a társtalanok rendezvényeinek állandó zenekara Nemcsak a húszéveseké a világ Régészeti megfigyelések alapján épült őskori falu néhány háza El kell menni, János!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents