Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
8 NÉPÚJSÁG 1991. március 23. Egymás kezét fogva Egyedül még nem megy - Szabóné Dobos Erzsébet konduktor és Ferike fotó: gottvald karoly Mozgássérült óvodások Pakson Megfogni a poharat és úgy inni, hogy ne loccsanjon ki a viz. Egyenesen és nem jobbra-balra eldőlve ülni a széken. Megállni és elindulni, egy lépést tenni előre elesés nélkül. Mindez egy egészséges, ép idegrendszerrel született gyermeknek semmi, de hogy mennyi gyakorlásba, milyen erőfeszítésébe kerül ez egy mozgássérült, központi idegrendszeri sérüléssel született emberpalántának, azt csak az tudja, aki már látott torná- zás közben ilyen kicsinyeket. A központi idegrendszeri sérüléssel született gyerekeknél, ha nem kapnak időben megfelelő ellátást, nem vesznek részt speciális tornán, később már mindez nehezen pótolható. Az ilyen gyerekeket eddig a szülők legfeljebb a budapesti Nemzetközi Pető Intézetbe vihették ahol szakképzett mozgáspedagógusok, konduktorok foglalkoztak a sérült kicsik szellemi, mozgás-, és beszédfejlesztésével. Ha a gyereket az intézetbe nem vették fel, a szülők nem tudtak mit tenni, normál óvodai csoportban nem fogadták őket. A gondolat, hogy ilyen óvodai csoportot kellene létrehozni, többször, több helyen felmerült, de a megvalósításig egyedül a paksi 4-es számú városi óvodában jutottak. Az ötlet, hogy az egyik üresen lévő teremben mozgássérült csoportot alakítsanak, Haholt Miklósné vezető óvónőtől származik.- Két éve a televízióban láttam egy műsort a Pető Intézet munkájáról, akkor merült fel bennem, mi lenne, ha felkutatnánk, hány ilyen gyerek van Pakson? - kezdi a vezető óvónő. - A városi művelődési, egészségügyi osztály és a védőnők segítségével megállapítottuk, hogy lenne igény egy ilyen óvodai csoport indítására. Ezután megkerestük a Pető Intézet főigazgatóját, dr. Hári Máriát. Hári doktornő örült az ötletnek, de egyben elmondta, hogy akkor van értelme ilyen csoport indításának, ha később egy iskolai csoport is létrejön, mert csak akkor biztosított a gyerekek fejlődése. Az óvodában hely volt a csoportnak, a speciális bútorokat, fogós székeket, fapriccseket a Paksi Építőipari Szövetkezet és a bajnai téesz készítette a PAV szponzorálásával. Az óvoda vezetője a városi főorvossal és tanácselnök-helyettessel ellátogatott a budapesti intézetbe hospitálni, ahol folyamatában látták a rendszert. Az óvoda a Közoktatásfejlesztési Alaptól pályázat útján 50 ezer forintot nyert, ebből és adományokból fedezték az első évben a konduktorok fizetését. A csoport éves működése 700 ezer forintba kerül. A szülők ugyanannyit fizetnek a gyermekek után, mint egy normál óvodai csoportban. Némelyiküknek még ez is megterhelést jelent, hiszen van köztük vidéki, az óvodába járás anyagi megterheléssel jár, ezenkívül ilyen gyerekek mellett a szülök munkát nemigen tudnak vállalni. A csoportban jelenleg 6 napközis gyerek van, ezenkívül három bejáró, akik szüleikkel együtt látogatják a speciális mozgásfejlesztő foglalkozásokat. A gyerekek között van szekszárdi és pusztahencsei is, a többiek paksiak.- A konduktív pedagógiai módszer értelmében a gyerekek meglévő képességeiből indulunk ki, egyénileg változó képességfejlesztő programokat dolgozunk ki részükre - mondta Szabóné Dobos Erzsébet konduktor. - Az óvodai foglalkozásokon túl napi rendszeres mozgást fejlesztő foglalkozást tartunk. Ennek keretében segítjük a járás kialakítását. De gondot fordítunk a gyerekek beszéd- fejlődésére is. Azt szeretnénk elérni, hogy ezek a mozgássérült gyerekek ne legyenek elszigetelve az egészségesektől, hanem szokják meg egymást, fogadják el a másságot. A mozgássérült csoporton kívül az óvodában hét normál csoport van, a gyerekek az udvaron játék közben találkoznak, segítik egymást. A cél minél előbb integrálni a mozgássérült gyerekeket, elérni, hogy normál óvodai csoportba járhassanak. A hároméves Peti január 9-e óta van a mozgássérült csoportban. Járásán a laikus nem lát semmit.- Enyhén mozgássérült a Pétiké, kissé koordinálatlan a mozgása, de hamarosan normálcsoportba kerülhet - halljuk a konduktor véleményét. Melinda ötéves. Rendes óvodai csoportban kezdte a szocializációt, de gond volt vele, nem beszélt, nem játszott a többi gyerekkel. Miután átkerült ebbe a csoportba sokat fejlődött a beszédkészsége, most már kér, válaszol, játszik a csoportbeliekkel. Az egyik legsúlyosabb eset Ferike. Amikor idekerült, nem tudott ülni, állni, nem evett, ivott önállóan, nem volt szobatiszta. Kis teste szinte teljes görcsben volt. A rendszeres tornászásnak köszönhetően ma már ül, székbe kapaszkodva áll, önállóan iszik, és elkezdett beszélni. A paksi óvodában a mozgássérült csoport 1989. október 9-én indult. A csoportban még van szabad hely. Induláskor a városi gyermekorvosok- naktájékoztatót küldtek, hogy milyen gyerekeket várnak a csoportba. Jelenleg két konduktor, egy dada és egy félállású gondozónő foglalkozik a gyerekekkel. Eddig adományokból, illetve a pályázat útján elnyert pénzből biztosították a csoport működését. Az idén a helyi önkormányzat adott pénzügyi fedezetet, ezzel mintegy elismerve, legalizálva a csoport működését. így vált lehetővé, hogy a konduktorok státusba kerülhessenek. A paksi óvoda kezdeményezése figyelemre méltó és követendő. Annál is inkább, mivel egyre több óvodában, bölcsődében szabadulnak fel csoporttermek a demográfiai hullám miatt. Jó lenne, ha az ilyen gyerekek részére a megye más településein is létrehoznának bölcsődei, illetve óvodai csoportokat, biztosítva ezzel azt, hogy beilleszkedhessenek környezetükbe, alkalmazkodjanak az egészségesekhez és azok hozzájuk. F. Kováts Éva Bukovinától Bátaszékig „A tehenek voltak a tanúim” Etelka keserves útja „Ezt a történetet 1986-ban írtam le 61 éves koromban. Ha majd egyszer olvasni fogja valaki és hibásan írtam volna, elnézést kérek, mert én nem vagyok író... Román iskolába jártam, csak hittanórán beszéltünk magyarul. A pap Kolozsvárról hozott könyveket és abból tanultunk.” Itt-ott hibás szavak, dülöngélő sorok egy kockás füzetben. Félelmek, fájdalmak, könnyek papírra vetve. Kismődi Nándomé született Puskás Etelka emlékei. Keserves útjáról Bukovinától Bátaszékig. Megcsókoltuk az ajtófélfát Ülünk a Kolozsvári utca 13-ban, odakint éled a világ, tavasz van. Ugyanúgy mint 1941-ben, amikor a józseffalvi székelyeknek össze kellett szedniük a batyujukat és elindulni Magyarország felé.- Apám, anyám megcsókolták az ajtófélfát, imádkoztak: vajon mikor lesz megint hajlékunk. Csak mi, gyerekek örültünk az utazásnak - fog bele a szomorú históriába Kismődi Nándorné. - Vonatra kellett szánnunk, mentünk egészen Szegedig. Először úgy volt, hogy hamarosan vissza is mehetünk, mert Horthy Miklós felajánlotta Kenderesen a birtokát, hogy oda telepítsék le a székelyeket. Nem lett belőle semmi. Szerencsre kerültünk, onnan meg Monokra. Kossuth Lajos egykori házával szemben laktunk, dolgoztunk segítettünk a földeken. Aztán megint vonatra raktak bennünket és elvittek Bácska alsó felébe, majdnem a Duna Tisza találkozásáig. Innen meg Szabadka és Csantavér közé. Itt, Bács-Józseffalván végre letelepedtünk, földet mértek ki nekünk, örültünk, hogy együtt marad a falu. Először egy rozoga házban laktunk, aminek a talajvíz miatt majdnem ösz- szedőlt a vert fala, aztán építettünk egy újat. De másfél év múlva megint csak menekülnünk kellett, mert elvesztettük a háborút. Az utcákon ko- lompokat, szirénákat szereltek fel, a papunk azt mondta, legyen mindenki éber, mert nem tudhatjuk mire ébredünk. Október 8-án meg is szólaltak a kolompok, hogy menni kell. Nekünk volt szekerünk, azzal indultunk. Összeszedtünk zsákokba ruhát, ágyneműt, bunyevác szomszédaink levágtak egy disznót, megsütötték „Végig hittem, hogy megtalálom a családomat” Fotó: Ótós Réka nekünk a húsát, de a bútorok, minden más ott maradt. A jószágot nem hagytuk. Azt mondták, azt hajtsák a leventék. Négy testvérem közül tizennyolc évesen én voltam a legidősebb, apám engem állított két tehén mellé: lányom, neked kell velük menned. Akkor még nem sejtették, hogy elszakadnak egymástól, s nagyon soká látják újra egymást. Egyedül a legények között Etelka egyedül volt lány a sok fiú között, akikkel a 2-300 üszőt meg tehenet terelték Szabadka felé. Amelyik lesántult, lebetegedett, netán megellett, azt ott kellett hagyniuk. Kelebián át Tompára vezetett az útjuk. A községbe bemenni nem volt szabad, kint a határban telepedtek le. A legények sátrat vertek, kártyáztak, Etelka félrehúzódott a tehénkéi mellé. Megvédték az esőtől, melegítették, úgy érezte, még az olykor szemtelenkedő suhancokkal szemben is megoltalmazták. Cipője nem volt, fázott, megrémítették az utcai harcok, a sebesültek, halottak látványa, ennivalója sem maradt. Kivájta egy tök belsejét, s a héjába fejt tejjel csillapította kínzó éhségét. Mert tejet adtak a szerencsétlen jószágok any- nyit, hogy gyakran a földre kellett kifejni, nehogy begyulladjon a tőgyük. Az első falubelivel, Bács József bíróval, aki tudott valamit Etelka szüleiKocsi, szekér, kocsi, szán Gyűjtemény a szekrényben Lovas kocsi, eke, borona, arató-és cséplőgép, vasból, gittből, kicsinyítve. A paraszti gazdálkodás egykori eszközeit, szám szerint 225 gépet, gömbölyű vasból, hidegen kalapálta ki Pancza Ernő dombóvári nyugdíjas.- Kovács akartam lenni, 1933-ban mentem inasnak Al- sószelibe, de nem tudtam befejezni, két év után édesapám hazahívott. A bátyámat elvitték katonának, nekem kellett a helyibe állnom. Pedig de mondta a mesterem, hadd a fiadat, nagyon jó kovács lesz belőle! De édesapám hajthatatlan volt, mennem kellett, búcsút mondhattam a szakmámnak, - sóhajt fél évszázad után is szomorúan kovács pályája ilyetén alakulásán tűnődve a Csehszlovákiából áttelepült, ma 75 éves férfi.- Huszonöt hold földje volt édesapámnak, azt műveltük. Életem felét mezőgazdasági munkával töltöttem, Csehszlovákiában, meg itt is eleinte a földet túrtuk, volt időm megismerni a paraszti gazdálkodás eszközeit. Nézzen ide, ezen a kocsin még a féder is mozog - mutatja egyik alkotását a sok közül. Pancza Ernő 1969 óta, mióta nyugdíjas, múlatja idejét ilyen kicsinységek készítésével.- Harminc év után vettem elő a kalapácsot. Elébb csak úgy, időtöltésből készítgettem ezt- azt, aztán annyira belemerültem ebbe a munkába, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Pedig akkor még állataink voltak, etetni kellett volna, de teljesen elfelejtettem. Mérgelődött az asszony, volt hadd el hadd az elején. Má meg ezzel dolgozol, mikor hagyod abba, kérdezte, amikor kijött ide, a műhelynek kinevezett hátsókonyhába. De hiába volt minden asszo- nyi berzenkedés, az egykori kovácsinas csak nem mondott le szenvedélyéről, tovább hajlította a kerekeket, kalapálta az ekevasat.- Vasárnap ünneplőbe kellett öltöznöm, nem volt mit tenni, az asszony ragaszkodott hozzá. Fölvettem hát a nadrágot, kaPancza Ernő és felesége bátot, tiszta inget, bementem a városba, sétáltam a Főutcán egy kicsit, aztán rögtön haza. Levetkőztem, megint vertem a vasat. így telt-múlt az idő a Pancza családnál egészen az elmúlt évekig, amikoris látásának romlása miatt kellett letennie a kalapácsot a ház urának. A 225 darabból álló gyűjtemény becsomagolva, szekrénybe rakva vár.- El akarom adni, vigyék egy múzeumba, ahol láthatja mindenki - mondja Pancza Ernő. A kérdésre, mit is ér a gyűjtemény, mennyi pénzt szeretne kapni érte, nem kis kereskedelmi érzékről tanúságot téve csak azt válaszolja:- Vannak szakemberek, mindent fel tudnak becsülni, miért pont ezt ne tudnák? F. K. É. Csoroszlyas vetögép
