Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

1991. március 23.

NÉPÚJSÁG 9

ről, Dunaföldváron találkoztak. Ő adott neki némi pénzt is, hogy valami rendes élelmet vehessen. Kecel, Kalocsa felé vették az útjukat, de akkor már csak későbbi komájával, Várda Bálinttal. A többi fiú egyenként négyszáz pengőért eladta a tehenét a katonaságnak, biciklit vettek rajta s két keréken folytatták a vándorlást Etelka nem tette, nem tehette pénzzé az öreg Zsemlét meg Fakót.

Karéj kenyér három napra- Hogy adhattam volna el őket? - fakad ki belőle a sírás. - Ök voltak a tanúim. Ha csak úgy magamban kószálok a vadidegen országban, ki hitte volna el nekem, hogy szerencsétlen menekült vagyok, s nem valami utcanö?

Mentek háttovább. Éjjel áta Duna- hidon, aztán Előszállásra egy ismerőshöz, akinek a felesége egy kis kenyeret, egy bögrét meg egy darabka szappant adott az elcsigázott lánynak. Eldobhatta végre a tökhéjat, s hosszú hetek óta először rendesen megmosakodhatott. De nem sokat időztek itt sem, nekivágtak Simontor- nya felé. Együtt, egymást el nem hagyva, bár Bálint tehenei „járatlanok” voltak, nehezebben bírták az iramot. De a veszélyt mintha az ösz- szes jószág érezte volna, ha gazdáik csak pár lépésnyire is előresiettek, hogy zöldet szedjenek nekik, már bőgtek is utánuk.

Az emberek hol jók, hol szívtelenek voltak a két elkeseredett menekülővel. A simontornyai pék elzavarta őket, mondván, hogy ő csak az ottani népeknek süt, egy asszony azonban megkönyörült rajtuk, s kaptak tőle egy karéj kenyeret. Ezt osztották be három napra. Az erejük persze egyre fogyott, mégis húsz kilométert megtettek reggeltől estéiig. Enyingen az uradalmi szójababföldeken rátaláltak néhány sátoroskocsira, körülöttük meg józseffalvi rokonokra.

Ök mesélték el, hogy Etelka édesapja minden áldott este elindult visz- szafelé a megtett úton, hátha rátalál a lányára, s hogy most már Tapolca közelében, Szentimrefalván vannak.

Nosza volt öröm, másnap befogták a teheneket a járomba, Etelkát felültették a szekérre, indult tovább a földönfutók serege. Csakhogy az állandó hideg harmatban, sárban gyaloglástól el voltak gémberedve a lány lábai, görcs állt beléjük, nem bírta ülve. Próbáltak rá cipőt is, de egyik se ment rá.

Később Keszthely előtt aztán kettévált a csapat, s a két fiatal megint magára maradt Zalaszentgrót Szentpéter, Sümeg, Csebrendek felé vánszorogtak, rettegva az amerikai bombázóktól, imádkozva, rózsafüzért morzsolgatva, utolsó jártányi erejüket összeszedve, hogy viszontlássák szeretteiket Reményük fogytán volt, Etelka meg is fogadta, ha itt sincsenek a szüleik, ő már egy tapodtat se megy tovább. Vigyék akár börtönbe is, ha akarják. Szentimrefalva határában azért mégis megmosta a lábát, hitte, hogy rátalálnak az övéikre, s ha igen, akkor ne sárosán kerüljön a család elé. Bizakodása nem volt hiábavaló... Mikor édesapja meglátta, kitárta felé a karját, Etelka meg ráborult az egyik tehénre és csak annyit mondott: Itt vannak, édesapám, most már gondozza őket maga. Aztán vagy egy órán át egy hang se jött ki több a torkán. Csak álltak, sírtak, és hallgattak.

November 2-a volt.

A vándorlásnak azonban ezzel még nem lett vége. Etelka cselédnek állt a sümegi főjegyzőékhez, tőlük kapta édesanyja madzaggal bokájára kötözött cipője helyett az első normális lábbelit. Menekülés közben ugyanis szüleit Zámolyban kirabolták, s a leány cipőit is elvitték a tolvajok.

Se Zsemle, se Fakó

Mikor bejöttek az oroszok, hogy együtt legyen a család, Etelka felmondott a nagyságáéknál. A háború után pedig újra nyakukba vették a világot, Bátaszékre telepítették őket. De a házban, amit kijelöltek számukra, még benne lakott tulajdonosa, egy asszony a két lányával. A menekülteket nem engedték be a lakásba, természetesen nemigen fért meg egymással az erőszakkal egy tűzhely mellé kénysze- rített két család. Puskásék továbbmentek Vaskútra, s az aratás végéig ott dolgoztak felesbe. Két hónap múltán üzentek nekik, jöjjenek vissza, van már üres porta. Mikor meglátták, milyen rossz állapotban van, az idős Puskás így szólt: jó, hogy ez lesz a miénk, legalább nem sajnálja senki. Ma Kismödi Nán- dorné fiáék laknak a helyén, a Deák Ferenc utca 19-ben.

A régi ház, az első itteni otthon már csak az emlékekben él. Akárcsak a két tehén. Az egyiket még Szentimrefalván el kellett adniuk, a másik elkísérte őket Bátaszékre is. Mikor az ifjú Etelka férjhez ment, apja neki akarta adni, de őt nem vitte rá a lélek, hogy elvigye a háztól. Egy csikót kapott helyette.

Később aztán tartottak tehenet egészen 1972-ig, de akkor már olyan drága volt a takarmány haza- fuvaroztatása, hogy nem bírták pénzzel.- Mondtam az uramnak, vigye ki a tehénkét a vásárra, aztán ha nem kell senkinek, akkor is kösse ki egy fához és hagyja ott - mondja szomorúan Etelka néni. - De persze nem bírtam ki, azért csak megsirattam. Ettől kezdve egy darabig bolti tejet ittunk, de most már megint háztól hozom. Annak még az illata is jobb. Az én kedves jószágaimat juttatja eszembe.

Cser Ildikó

II. világháborús emlékmű Bonyhádnak

Megjárni a lélek hosszát

Valami mérhetetlenül nagy elégtételt, csendes büszkeséget éreztem az idős székely ember kézfogásából, amikor velem együtt ott tülekedett Lőrincz Vitus festőművész kiállításának megnyitóján. Felvette ünneplőjét, begombolta a nyakat feszegető fehér ing legfelső gombját és érezte, a télen kicsit fölszedett a nagy semmittevésben.

De végre itt a tavasz, szabad a dicső ünnep és a „mi gyerekeinkre”, a föstőre, meg az íróra a Menyus gyerekre kíváncsi ennyire a nép.

Aztán a tömeg elsodort bennünket egymástól, s jártuk a magunk útját, mígnem Bertalan Sándort nem hozta elém jó sorom. Ők együtt kezdtek Lőrincz Rítussal vagy inkább Bertalan Sándor nevelkedett a Vitus-iskola műtermi érájában. A ma is Bonyhádon élő művész olyan hévvel és ihletett- séggel beszélt a stációról, a képben megjelenített Krisztusi szenvedésen, a színeken, a fa keménységét szembeállító lobogó tűzben kiteljesedő zonáncon át a harmóniáig..., hogy újranéztem a Lőrincz-képeket, immár tömeg nélkül.- Ezt nem lehet és nem is szabad másképp aposztrofálni mint ahogy Vitus tette. Számomra ez olyan csoda, mintha vízből lehetne szobrot készíteni tűzben. Az ember - az egészen egyszerű ember is - megmentheti lelkét ezeken a képeken. Ez a gondolatűzés iskolája, ahol a mese a motívum alapja.

Bertalan Sándor mesélt nekem a Lőrincz család összetartó erejéről, barátságukról, a népről, mely csodával határos módon képes volt megőrizni génjeiben az ily mély ihletettséget is. Egy életmű hagyatékából származó, plakátféle papírból, többméteresre ragasztott papírcsíkra írott verset mutat:- Vályi László marosvásárhelyi költő halálsikolya ez a vers az erdélyi magyarok sorsáról. Próbáltam már itt is ott is publikációját segíteni, de nem nagyon reagáltak rá.

Eléteszem hitelen azt a fotómontázst, mely a II. világháború emlékére Juhos Lászlóval közösen alkotott emlékművet ábrázolja s melynek makettje éppen március 15-én került a nagyközönség elé a művelődési házban. Kérdem a mű létrejöttének történetét...- Minden alkotó- művésznek vannak megvalósításra váró gondolatai, ráadásul igen aktuális is, mert a II.' világháborúnak nincsenek emlékezései.

Megmutatja három alkotását, melyek 1956-tal foglalkoznak, melyekkel már jó időben politizált, a Roppantót, az Egyensúlyt - melynek eredetijét éppen Szőts Zoltán segítő szándékának köszönhetően a gimnázium melletti kis téren láthatják a bonyhádiak - és a Fészkén ülőt.

jA zsűriben is megfogalmazódott annak idején, hogy merészeli a művész az ilyen kemény kifejezési módot...

Merészelte.

Fejtegeti Bertalan Sándor, hogy értelem kell mindehhez, mert nem elég, mi több kevés, ha sablonokhoz fordulunk minden emlékműnél. Oszlop, katona és fegyver nélkül is kellene tudni végre emlékeznünk.- Gondolat kell, a lélek mélységéig megjárni mindent mint Radnóti tette, s úgy járta a lélek hosz- szát... Aki élt, az levelezőlapon küldte, üzente: vagyok, lélegzem, élek, reménykedem! Félthettek, mert még vagyok! Ez volt a kapcsolat a család és a hozzátartozói között.

Nyírfakéreg levelezőlapokat muBertalan Sándor és Juhos László alkotása a II. világháború mártírjainak állítana emléket (Fotómontázs)

tat, s meséli, ha nem lesz bronzra pénz; kőből faragja meg a lapot, s a dekorációja lesz a bronz.- Bonyhádi vagyok, s ennek a városnak kellene valami, így éreztem. Az emlékmű hátuljára írjuk fel majd a neveket, az elején ott lesz - mint akkor régen - a cenzúra jele a hírhozó sorokon.

Eszembe jut ismét Bertalan Sándor szobra, amit a városnak ajánlott, s mely csak szinte közelharc árán kerülhetett Bonyhád közterére.

Ennyire gazdagok lennénk?! Ma is viaskodni kellene azért, hogy egy ilyen_ roppant nagy munkát, egy nagyszerű emlékművet tudhassunk magunkénak?- Sohasem juthat ennek a városnak osztályrészül egy ilyen szobor,

ha értékén kell mindenestül megvenni. Az alkalmat úgy érzem, illik megragadni. Bonyhád 10 ezer lakosú volt a háború végén, s lakosainak 25 százalékát elvesztette. Kétezer ember emlékezete... s ebből 1200 volt a zsidó. Nincs még egy település az országban, ahol ekkora arányú lenne a veszteség. Emlékezzünk!

A közel 400 zsidó családból, akiket közvetlenül is érintett a szörnyűség, jó ha 20-25 megmaradt. S egyik sem dúsgazdag.

A képen látható szobor anyagi fedezetét mi városlakók adhatjuk össze.

Erőnkhöz mérten, s lehet, hogy a legérdekeltebbek tudják majd a legkevesebb forintot hozzátenni.

Falura költöztek

Cikó nem egy világváros... de

A távirat így szólna: - Falura költöztünk. Stop. A város kifosztott. Stop. Boldogulni akarunk. Stop. A többi a kormány dolga. Stop.

*

Huncut hazugsággal csalja elő a napsütés a tanyatulajdonosokat. A metszőollóra még rágémberedik az ember ujja, és a Babettán dermesztőén hat a márciusi fuvallat. Az idős úr elöl motorozik, a •mama mögötte tapossa a női kerékpár pedáljait. Kormányt szorító markában barkaág. Jobbikban aranyeső, fakadóan duzzadó rügyekkel. A kisöreg megáll a háznál. A villany- oszlopon vesszőkosarak hivalkodnak. A mama hajt tovább. Tán csak egy fröccsre... hú, azt nem szabad írni... pár baráti szóra állt meg cimbora a cimboránál. A cikói úton éled a világ. Kocsit mosnak, szenet hordanak. A vasúti átjáró mellett, a zöldre mázolt fabudinak kerékpár támaszkodik. Bent telefon lármá- zik.- Mondja bátyám, ismeri maga a Fegyvernekiéket?- Hát. Itt laknak. A betonút bevisz az udvarba, dé az ember mindig úton van. Sofőr. Meg én a fölső faluban lakom, ráadásul nem is találkoztunk. Nemigen jár az a kocsmába.

Elballag.

Maradunk kívül a kapun, mert a házőrző „fogja az idegent.” A nagyfiú kinéz, mi meg bemehetünk. Korát meghazudtolón kemény izmokat rejteget kockás inge. Béla nem

szeretett tanulni, őt inkább a munka köti.

Még két hét vissza volt az iskolából, mikor már fölvetette magát a zománcgyárba, hogy biztos legyen a helye.

Dolgozni szeret. Neki a munka nem nyűg, csak haladni lehessen vele.

Bemutatja a család legifjabb tagját, mindenki szeme fényét: Robikét. Késői gyerek, hisz bátyja, Attila 12 évvel megelőzte őt, de úgy mondták, a kicsi fényt hozott a cikói csendbe. Apa? Apa dolgozik, éppen fáért ment a teherkocsival, mert bizony a központi fűtés ha csak fát nyel, elég jó étvágyú. A család négy éve vonult ki Bony- hádról a faluba.- A kényelmet hagytuk ott - meséli a ház asszonya. De boldogulni akartunk, a gyerekek nőttek, s most, hogy négyen is vannak, a Fáy lakótelepi lakás kicsi lett volna. Alkalmi vétel volt a ház. A férjem úgy foglalta le, hogy még a bonyhádi lakás is megvolt. Nagyon megtetszett neki, s nagynehezen ki is tudtuk fizetni egyszerre.

A hatalmas parasztházon akadt persze renoválnivaló. Átrakták a tetőt, aszfalthoz szokott városiak lévén rögtön udvart betonoztak. Központi fűtés, műhelyátalakitás, konyhanagyobbítás, hogy végre a család egy ünnepi ebéden valóban körbe tudja ülni az asztalt, s hogy a ház asszonyának is legyen kedve benne a sürgésre-forgásra. Fürdőszoba? Persze, ahhoz akna kell., istálló, abba meg állatok. Puff neki. Városiak falun állatot tartanak.- A szomszéd bácsi biztatott fel bennünket a két holstein-fríz bikára. Csak hozzuk, majd meglátjuk... - meséli nevetve az asszonyka.

Hát hozták és meglátták. A munka rengeteg volt, de az udvaron baromfi szaladgál, a spájzban meg nyolc hízó bánja a telet.- Nagyon gyenge ára van a hízónak, ötvenkettőért nem adtuk le, inkább feldolgoztuk, felfüstöltük. Tele a hűtőláda, van tojás, a férfinép naponta viszi az uzsonnának- valót.

A tágas, melegre fűtött parasztházba fekete kábel bújik be a szomszédból. Kábeltévé. Éppen a napokban kötötték be, s Béla, a nagyfiú, akinek kiváló műszaki érzéke van, a videó behangolásán fáradozik. A két testvér, a nyolcadikos leány és Attila kicsit irigykedve próbálja ellesni e tudomány átkapcsolásokra, videózásra vonatkozó részét.- Még nincs hét éve, hogy kiköltöztünk - mondja a háziasszony - miközben kinti cipőbe bújik. - Azt mondják, annyi kell a megszokáshoz. Vágyom is vissza a városba meg nem is.

Kimegyünk a gazdasági udvarba. Itt még akad tennivaló - vallják a háziak, de a teherautó ha egyszer kimegy innen, bizony tavaszelőn mindent összesároz. Szép lassan, sorjában mindenre sort kerítenek majd. Most az istálló vakolása következik. Az állomány szép, a disznók pihennek, a bikák megérzik az idegent.- Már abban a súlyban és erőben vannak, hogy épp elég velük. A múltkor az egyik a nyitott kapun át kivágtatott, szétnézett Cikón. A szomszéd fogta meg. Ha a téesz nem venné őket a szerződésre visz- sza, nem is tudom mit tennénk? Nagyon drága a takarmány, igyekeztünk is tavaly, hogy fűszéna, szalma, kukorica jusson.

A háziasszony valaha falun nőtt fel, nem furcsa neki a gazdaság. A férj inkább városi gyerek, de jobban ő akarta a kiköltözést. Most haladnak is előre. Nagyon sok munkával, de haladnak.

A bolt az lehetne jobb is, - mondják, mert tejért hatkor kell menni, kenyeret csak az tud vinni aki föliratkozott.

Hiába, ők városi boltokhoz szoktak, s itt bizony sok minden nem így van.- A falu befogadta-e a családot? - érdeklődöm.- Azt hiszem igen. Bélát, a férjemet kedvelik az emberek. Igaz, mikor jöttünk, lesték mit hozunk? Mint falun szokott is lenni. Mink van, kik vagyunk? Az udvaron kisteherautó, mellette személykocsi, hátul az IFA... nem mindenkinek tetszett. Az IFA a férjem jobbkeze. Takarmány, széna, trágyahordás, fa... kell a gép. Az ipart leadta, mert nem törték ránk fuvarért a kilincset.

Mire végignézzük a gazdaságot, befut a férj is, aki a Volán buszsofőrje.

Vidám lelkű fickó, akinek ami a szivén, a száján is. A járatán kedvelik, mert amúgy beszédes.- Járt itt az inszeminátor? - hangzik az első, gazdaságra vonatkozó kérdés, aztán a pici kap puszit, majd sorra érdeklődik mindenki után.- Főnyeremény, hogy kijöttünk ide Cikóra. Cikó nem világváros, de mi szeretjük. A legrendezettebb falvak egyike. Van aki várja a sült galambot, mi megyünk, dolgozunk, hajtunk. Az én gyerekeim meg tudják különböztetni a répát a céklától. Megfeszített munkával anyagilag talpraálltunk, pedig ott voltunk ahol a part szakad. Ma van ház, tanya, teherautó, videó, gazdaság. Meg munka. Rengeteg.

De így van jól.

Azt mondja a ház ura, csak az igazságtalanságot nem képes elviselni.

Ha ilyet érez, kiakad, mint a ka- kukkos óra. Most kiváló járata van, Bonyhád-Szekszárd között a csuklóson. A Volánnál is elégedett, de a mai gazdaság... hát mit is mondjon.- Komolyan vettük. Kocák, hízók, bikák. Beinvesztáltunk. Hetven mázsa kukoricát etettünk meg szezonban. Szeretek dolgozni, ha van értelme. Akkor meg tudom szakítani magam. De így... Alig tudom eltartani a családomat. A kiváltságosokat meg a kiváltságokat le kellene állítani. De üsse kő, mi már boldogulunk valahogy.

A kutya újra ugat. Ide be kell csöngetni, külön el kell jönni, meg kell fogni a kilincset... Mert ők birtokon belül vannak. Döntöttek, s úgy érzik, jól vannak. Van múltjuk, mely a városban maradt, jelenüket élik Cikón, ahol a jövő még - remélik - előttük van. Mai magyar család a Mecsek lábához bújtatott kis faluban.

Sz. S.- „Falura költöztünk, hogy vigyük valamire” foto: ritzel z.