Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
1991. március 15. NÉPÚJSÁG 5 Az elemek, kik eleiünket teszik, Batan csakugyan együtt vannak, ezért mondom tündérkertnek, mesebeli szépség, buja változatosság fogad, amerre csak lépek. (Féja Géza: Sarjadás, 1963) Egy éve is van már annak, hogy Bétára igyekeztem. Bátaszéket elhagyva, Furkó előtt, valahol ott, ahol az aszfalt ismét ráfut a régi, rómaiak építette hadiútra, egy pillanatra balra néztem. Alattam a hajdani mocsár helyén a rég kiszáradt fekete iszap foltjai keveredtek a löszdombokról lemosott sárga föld holdjaival. A Nap ki-kivillant a felhők közül, sugarai a pára nélküli tiszta levegőn áthatolva olyan szinkavalkádott rendeztek, hogy míg élek előttem lesz. A mélyfekete váltakozott a sötét- és világos- barnával, a sárgával, és az egésznek kékeszöld keretet adott a látóhatár szélén húzódó erdő. Szemben a falu, messziről harmóniát sugárzó házsoraival, a domb alatt, meg a domboldalon a két katolikus templom tornya. * Eredeti légkört lehel itt minden: ház, kert, táj, a csöndes kis zugok, nemkülönben az emberek. Akármerre lépek, nem győzök betelni a látnivalóval... Midőn utcáit járom, mindig úgy érzem; milyen jó lenne házat építeni itten, gyökeret verni. (F. G.) A falu kissé megkopott. Az új, ízléssel vagy enél- kül tervezett, épített emeletes házak irigységre késztetik a vakolatjukat vesztett, roggyant tetejű parasztportákat. A stílus, a forma - meghatározható, behatárolható évtizedek tükre. A legrégebbiek az oszlopos, tornácos építmények. Elöl az elsőház, aztán az annak idején szabad- majd mennyezettel lefojtott kéményű „fujtottkonyha”, végül pedig még egy helyiség. Eddig húzódik a gang is, utána már a pajta, az istálló, esetleg a présház következik. Velük szemben, a keskeny udvar másik oldalán a góré, az ólak, a szín. A szigorú, racionális elrendezést az élet, a munka, a létfenntartás, a gyarapodás szándéka diktálta. Ezek a porták a múlt század legvégéről, e század elejéről maradtak itt, a boldog békeidők utolsó tanúiként. A másik háztípus leginkább a harmincas években vált jellemzővé. Tűzfala nem hegyes, „A” alakú, hanem ennek inkább dühreri, csapott tetejű változata. Magasabb, erősebb, tágasabb az előbb leírtnál. A fontosabb falakat nem földből verték, hanem téglából rakták a bátaszéki kőművesek. Aztán itt vannak még a sátortetős kockaházak, széles, redőnyös ablakaikkal, a szocreál falusi mementóiként, és az emeletes, kastélynak álmodott otthonok, amelyekben az utóbbi évtizedek szerencsésebb sorsú, iparkodóbb családjai élnek. Tavalyi ottjártamkor üres volt az utca, már megkezdődött a közgyűlés. Az Epres kerti művelődési házban megteltek a széksorok, az ajtókban kívül, belül álltak, néhányan a gázkonvektorok közé húzódva a falat támasztották. Az elnök még javában ismertette a beszámolót, de az előcsarnokban, a csikkel teli hatalmas fémkelyhek körül már megkezdődött a vita. Két, negyvenhárom éves férfi feszítette egymásnak a szavakat. Az életkort azért tudom ilyen pontosan, mert annak idején egy osztályban koptattuk a torony nélküli tornyos iskola olajos padlóját. M. szülei jómódú középparasztok voltak, B-ék pedig az ötvenes években költöztek a faluba, sok gyerekkel, kevés holmival.- Beszélhet az elnök énfelőlem akármit, csak a földemet adják vissza! - így M.- A földet?- Azt! Amiért az én őseim gürcöltek, nemzedékeken át.- Aztán mit csinálsz vele?- Tudom én, bízd rám.- De hát mivel műveled meg? Vagy azt hiszed, te viszed a földet, a téesz meg szántja, veti?- Nem kell nekem a téesz, meg ki tudja, lesz-e egyáltalán.- Ja! Én meg elmegyek hozzád cselédnek, mivelhogy nekem földem nincs, csak az életem van ebben az egész... Emlékszem, jófejű gyerek volt mindkettő. Egyszer valamikor a nagy téeszszervezések idején Istók tanár úr vendégeket, két fiatalembert hozott az irodalomórára. Az egyik egészen bizonyosan Csoóri Sándor volt, a másik talán Gyurkó László. Amikor elmentek, a tanár úr föltette a kérdést: szerintünk melyik a lírikusabb alkat? Tündérkeit, szélfújásban M. tette föl a kezét elsőként. Alighanem Csoórira tippelt, az viszont biztos, hogy dicséretet kapott a megfigyelésért. A tavalyi gyűlés véget ért. Az elnök marhapörköltre invitálta a tagságot. A mellettem lévő széken idős bácsi kapta ki a fejét a kabátgallér közül. Kissé hátralökte a bundás sapkát, pislantott kettőt, aztán megkérdezte:- Mivan, mivan?- Vége, bátyám. Nem tudtak határozni, ismét ösz- sze kell ülni.- No... nem baj, majd levágnak még egy marhát. * „Mert mit is tudtam volna nekik mondani? Azt, hogyne tétovázzanak, álljanak be? Vagy bizonygattam volna nekik, hogy a szövetkezet magasabb rendű gazdasági forma, mint a magángazdaság?” (Csoóri Sándor: Falu, szélfújásban, 1961) Volt néhány tekintélyesebb középparaszt a faluban. A szervezők tudták, ha ők aláírják a belépési nyilatkozatot, a többiek mennek utánuk. Napokig győzködték őket a tanácsháznál, egészen addig, amíg be nem adták a derekukat. Egyetlen kikötésük volt, talán csak azért, hogy ők is szabhassanak valamilyen föltételt: egy ideig maradjon titokban a belépés. Megígérték nekik, aztán még át se értek a tanácsházzal szemközti Bokányi féle kocsmába, már harsogta a „pléhpofa” faluszerte a nagy eseményt. Álltam a házunk előtt, fönn a Szúnyog utcában, hallgattam a hangosbemondót. Hirtelen kivágódott a szomszédban a kapu, B. néném szaladt lefelé a mohos téglajárdán. Talán moslékot kevert vagy mosogatott éppen, kezét a „mejjezős” kék köténybe törülgette, szeméből folyt a könny.- Jaj istenem, édes fiam, eladtad magad, meg a fődet! * „De ha már elnökhelyettes valaki, miért legyen szabad vasárnap estéje? Itt a vacsoraidő, a konyhában ülünk, mivel jó meleg van itten, a fiai elhúzódnak kezükben egy-egy cubákkal...” (F. G.) Ismét Báta felé igyekszem. Idillnek semmi nyoma, szomorú, tél végi péntek délelőtt. A gépműhely kapujában Szabó Péter vár, akit annak idején Féja Géza „cubákkal” a kezében örökített meg a Sarja- dásban. Beülünk a Nivába. Balról a központi major jobbról az egyik szemétlerakóhely marad el mellettünk. Utóbbival, azt hiszem, utolérte a falu a várost. Tudós szemételemzők biztosan azt állapítanák meg róla, hogy az összetétel legalábbis hasonlít a városi kommunális szemétére. Leérünk a betonról, a terepjáró meg-megfarol, messzire fröccsen a hideg sár. Ez a tizenkét öles út A két világháború között lerakott vaskos termésköveket már rég mélyre döngölték a többtonnás erőgépek. Próbálom kitalálni az elfeledett dűlőneveket Péter segít. Balról Szántó szállása, aztán Tórógyér. Hiába keresem a támpontokat: az ismerős facsoportokat, tanyákat, kutakat, út menti feszületeket. Mégis, jobb kéz felől egy fa alatt csonka kőkereszt Megállunk. A talapzatról csak annyit lehet leolvasni, hogy „Szántó Erzsébet 1909”. Valahonnan, nagyon mélyről, nagyon messziről apám bukkan fel, amint a kalapját emeli, aztán előtűnik az alattunk csúszkáló ülésdeszka, a lőcs, amit markolok, a hosszú gyeplőszár, a két sodrott pej. Előttünk, jobbra feltűnik az öreg tölgy, alatta a Lukácsék tanyája, majd az aranyai kút Megállunk, én leugrom a kocsiról, forgatom a reves vaskart, a kanalak csendes kattogással hozzák fel a szép tiszta hűvös kútvizet, lassan megtelik a cserépkorsó. Péter már másodszor kérdezi:- Na, tudod még, hol kell letérni az Ágastó felé?- Igen, tudom. Balra, át a paptavai árkon, rá az ebe- si dülőútra, aztán máris itt van a kanális, attól jobbra a rétünk, mellette a göröndön a búzaföld, a kettő között a nyárfasor. Ott kéne megállnunk alatta, ahol kifogtuk a lovakat, a saroglyához kötöttük őket, szénát vagy füvet dobtunk eléjük... Csakhogy se rét, se nyárfa, hanem egybeszántott, hatalmas táblák, ameddig a szem ellát. Özcsapat húz át előttünk, arrafelé tartanak, ahol harminchét esztendővel ezelőtt apám vágta a búzát anyám szedte a markot, én meg teregettem a kévék alá a kötelet, déltájban mezítláb trappoltam az út porában, hogy ebédre friss vizet hozzak. Állok a sáros dülőúton, valami varázslatra vagy legalább a harminchét esztendővel ezelőtti hangulat töredékére várva. Az előbb leírt képeket valahogy tudatosan még sikerül felidéznem, de azon túl semmi, csak a Niva motorja duruzsol, egyenletesen, türelmesen. * Lényeget érintően se jót, se rosszat nem tudtak mondani a szövetkezetről. Egyszerűen csak hánykolódtak. Arra gondoltam pillanatig: lehet, hogy nem is maga a tény fáj nekik, sokkal inkább a bizonytalanság, a fejükben szédelgő homály. (Cs. S.)- Te Péter, mi lesz itt egy vagy két év múlva?- Ha azt kérdeznéd, hogy két hónap múlva mi lesz, arra se tudnék válaszolni.- Majd ismét tehénfogatok, lovas kocsik vagy kis- traktorok népesítik be a dűlőutakat este meg reggel? Milyen hatékonysággal termelnek, ki veszi meg? Az agyondotált, vámokkal, diszkriminációval védett mezőgazdasággal rendelkező Nyugat? A fizetésképtelen Kelet? És ha marad a téesz, hány ember kell ehhez a művelési módhoz, termékszerkezethez? Ötven, száz? Mi lesz a falu többi lakójával? Már az ígéretben járunk, találgatjuk, honnan az elnevezés.- Talán onnan, hogy ez jó föld, mindig sokat ígért annak, aki művelte. Visszafelé ismét feltűnik Szántó szállása. Itt mértek vagy hatvan hektárt azoknak, akik kivették a földet a téeszből. Vajon most mit csinálnak a túlhízlalt disznókkal, az eladhatatlan tejjel? Beszélik, a mohácsi vásárra süldőket vitt az egyik atyafi. A vásár vége felé magára hagyta kis időre az eladatlan portékát. Amikor visszament három guvadt malacot talált a süldők között. Valaki közéjük csempészte. Ha eszembe nem jutna az ötvenes évek elején hallott történet az utcára kicsapott tehénről, amelyiknek a passzust a szarvára kötötték, talán még mosolyognék is egy kicsit Beérünk a faluba. Az úton komótosan két öregember ballag a téeszkonyhára, ebédért. Nekik egyelőre harmincötért mérik, amíg bírja a rezsi. Arrébb öregasszonyok beszélgetnek, harmadik társukkal túl a nagyhídon, a Szigetben találkozunk. Rőzsét tol tragacson. Meg-megáll, igazít a laza berlinerkendőn. Lehajol, a ráncba szedett szoknya rásimul inas lábikrájára, felsőtestével előredől, mintha el akarná hagyni a tragacs szarvára fonódott két, csontos kezét. Gondolom, az ő úticélja már nem Európa, hanem az alszegi kis ház, ahol majd begyújt a sparheltbe, odahúzódik egy kicsit melegedni és csak vár... Gyuricza Mihály
