Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

10 népújság

1991. február 23.

Vathy Zsuzsa:

Reggeli románc

Mától kezdve hívjatok Jón Rájsznak. Kicsoda Jón Rájsz? Most nem tudom elmondani, majd legközelebb. - Ez még tegnap este történt.

Most Jón Rájsz, a kisfiú anyaszült meztelenül áll az anyja előtt, és azt hajtogatja, azért nem tud felöltözni, mert nincs ruhája. A nyomaték kedvéért meg is rázza az anyját, ébredjen fel, ha véletlenül aludna.

Ruhahegy az ágyon, kirámolt szekrény, korholás, de szelíd, hiszen végül minden előkerült, egy rövid példázat a rendetlen gyerekről, aki, mint a korsó, addig jár a kútra... - de óvatosan, mert a hétfő reggelt elrontani nem szabad. És ki tudná egyébként is megmagyarázni, hogy egy kilencéves reggelenként miért gunyoros, mérges és ingerlékeny, milyen indulatok, fáradtság és túlfűtöttség torlódik össze egy ilyen szőlőkaró méretű gyerekben?

Szidike, a nagylány dúdol „Domine Deeeus, Domine Deeeus” - szólj neki! szólj neki, hagyja abba! - talán nem kellene mindig szürkét hordanod, mondja neki az anyja, világosszürkét sötétszürkével, és szürkét barnával. De én nem akarok se feltűnő, se divatos, se szép lenni. Talán csúnya akarsz lenni? Igen, csúnya akarok! Csúnya is vagy, mondja Ron Rájsz, és roppantul elégedett saját, talpraesett válaszával.

A feszült pillanat után elmélyült csend, a földön ülnek mind a ketten, a cipőjüket húzzák. Előbb fűzőlazítás, a két szár hosszának egyeztetése, fűzés, majd lassú, gondos masnikötés. A reggeli öltözködés utolsó pillanata ez, ahogy fölhúzott lábbal, egymás háta mögött ülnek a sötét előszobában - akárcsak szánkózni indulnának. Kabát, táska, búcsúzkodás. Vigyázz magadra, te is, te vigyázz - sietős integetés, rohanás. Az egész akció, a felkelés, a reggeli, az indulás, nem tart tovább húsz percnél, hiába, gyorsuló idő, gyorsuló vMg- .

Az asszony, akit Beatncsének hívnak, a lifta/to előtt áll, és el-eljátszik a gondolattal, hogy BEATRICE, az egykor népszerű popegyüttes, nápolyi Beatrix, Corvin Mátyás felesége és szerény személye ugyanazt a nevet viselik, így, ha tetszik, kedve szerint választhat a három szerep közül, lehet bármelyik: délelőtt a baboskendős tinik sztárja, délután a budai hegyekben szánkázó királyné, este pedig tankönyvíró és krónikás.

De Riese egyelőre a lépcsőházban, a liftajtó előtt áll, föl sincs még öltözve, és nézelődik. A ház, mint egy partra vonszolt hajó; hosszú folyosó, antennák, kémények, szélkakasok, és sehol egy lélek. Megnézi, oda- süt-e a nap a tűzfalra, odasüt, és a gesztenyefa csúcsát is éri - ez jó jel -, vár egy kicsit, hallgatózik, hátha feltűnik valaki, egy ismerős, vagy ismeretlen, esetleg a postás, de sehol egy lélek, csak ötven-hatvan csukott ajtó, lábtörlők, üres függőfolyosók.

A bérházban a lakások bonyolult kapcsolatban vannak egymással, a szobákban, kamrákban hallani a fenti, lenti és az oldalsó szomszédok zaját, egyszerre, egymással versenyezve, egyik a másikát túlszárnyalva, s nappal mindezeket túldübörgi az utca ideges moraja, a

prüszkölő, nyugtalan rohanás. A zajok nem ismernek jogviszonyt - hogy albérlő, társbérlő, saját vagy idegen lakás - csak függőlegest, vízszintes irányt. Az ötödik emelet szennyvízlefolyója a negyedik éléskamráján megy át, s mikor valaki ételt hoz ki a kamrából, a feje fölött a vécét éppen lezúzzák.

A zajok rejtett utakon közlekednek, meglehet, az öreg falaknak külön repedéseik vannak rá, hogy az évek során megszokott neszeket megfelelő irányban továbbítsák. Zuhanás, egy tárgy hatalmasan, csörömpölve leesik. Ablak, ajtó, edény, csillár? Nálunk? Nem. De hol, de ml? Szidike, ne rádiózz ilyen hangosan. Be se kapcsoltam. Akkor hol szól? Fönn, lenn, jobbra, balra? kideríthetetlen. Csengettek, nyissatok ajtót. A szomszédban, nem itt. Sírba viszel, sikolt fel valaki. És hagyd abba, kérlek, hagyd abba. De hol, de ki? S így, mint egy kommuna, örök szimbiózisban, együtt, egymással, csak éppen nem ismerik, soha se látják egymást. Riese bemegy a függőfolyosóról. „Szürke gúnár, szállj a folyón át, szürke gúnár messze-e szállj” dúdolja - talán a gyerekektől, talán a rádióból maradta fülében a dallam, és öltözködni kezd. Egy fél pár tornacipő, félreteszi az útból, egy fésű, rakodik, öltözik.

Felveszi városjáró ruháját, fekete nadrág, bohócpulóver, csizma, nyakba akasztós óra, és dúdol, „vidd az írást a hegye-e-en is túl, hol a Rózsám rido-o-o-gál”. Egy pillantás a tükörbe, mert hiába krónikás^ hiába tankönyvíró, akkor is, így is, úgy is nő, ő a NO - de a látványtól arcára szorítja a kezét, micsoda meglepetés, te jó ég! Közelebb lép, hátra, megint közel, de hiába. A tükörben ő, és mintha mégse ö volna, egy öregasszony és egy fiatal egyszerre. A bőre ráncokban borul a nyakára, az orra mellett egyenes, amellett egy horgasvégű, kacskaringós vágás - a homokos földben tör utat ilyen könnyen víz, ahogy az ő arcán az árkok - és az arca közepén két mély horpadás. Lenn jobbról is, balról is egy- egy bőrbugyor, közöttük vértelen ajkak, alul lehetetlenül szögletes áll. „Ne sírj, ne ríjj szép Katyerina, pásztorfiú lett-e-e-e-m én. ” Festék, rúzs, ceruza, s az ijedtségen (romokon?) szerencsére átsüt a nap, hat ferde négyszög a falon, a függöny árnyéka, alul csipkemargaréták. A világosság a fáradt arcot nemhogy csúfítja, inkább, mintha fénykenőccsel vonná be, összetartja, megszépíti. S a nő folytatja az éneket a pásztorfiúról „harminchárom nyájra vigyázok, s rád gondolok mindi- i-i-g én”.

Kabát, sapka, tarisznya, az ajtóból búcsúcsók a szeretett férfinak - alszik? -, kulcs elő, kinyit, becsuk, el.

A lépcsőházban Ricsével szembe jön a felettük lakó ismerős-idegen nő. Tornacipő, viseltes nadrág, rövidbunda - az évszakoktól függetlenül öltözködik. - Örülök, hogy találkoztunk, mondja az ismerős-idegen, már régen készültem, hogy becsengessek. - Névjegyet vesz elő, közelhajol, hátra, megint közel, valamit mond, az utcán éppen feldübörög egy aszfaltfúró, nem érteni, mit. A fiam is ilyen, fejezi be a mondatot, csak zömö- kebb, a férjem családjától örökölte.

Míg beszélnek egymással, kisüt a nap, s mikor elköszönnek egymástól, a tűzfal kormos leple nemcsak fekete, hanem ragyogó fehér. Ez is megtörtént, gondolja Riese, megismerkedtem a felettünk lakóval, és örül, hogy jól kezdődik a hét.

írás közben

(Lángelmék és filiszterek.) A hatéves Mozart, amikor bemutatták Mária Teréziának, gyerekes örömmel a kövér császárnö ölébe ugrott, de az idegesen eltolta magától, az ilyesmi egyébként is mo- dortalanságnak számított az udvarban. Wolfgan- gerl, Woferl, ahogyan otthon becézték, egy évvel később Párizsban Madame Pompadour, a kegyencnő ölébe kívánkozik, de az is elutasítja.

Ez 1763 végén történt. Teleki József, a naplóíró magyar utazó, 1761 januárjában találkozott Pompadour asszonnyal, s azt írja róla, „középszerű vastag”, s öregedvén a királynak már csak arra kellett, hogy lányokat hajtson fel neki. A puritán Teleki egyetlen szóval jellemzi: ringyó.

A gyerek Mozart így is szívesen kedveskedett volna neki, de már ekkor is inkább csodálták, mint szerették. Vagy még azt sem. Mária Terézia fia, Ferdi- nánd főherceg szerette volna szolgálatába fogadni, de a mama szigorúan intette, ne terhelje túl udvartartását haszontalan emberekkel, amilyen ez a Mozart is, aki méltatlan arra, hogy a főherceg környezetében éljen.

Nagyurakkal nehéz szót érteni, legtöbbször nem is érdemes, buta nagyurakkal pedig reménytelen. A tehetség gyanús előttük, akkor is, ha egy hatéves kisfiúról van szó. Pedig megnyerő jelenség lehetett, lakktopánban, bársony zekében, fehér zsabóval. Ráadásul tüneményesen zongorázott s zenét szerzett, nem is akármilyent. Meghallgatták, bólintottak, s voltak olyanok is, akiket valósággal felingerelt tehetsége.

Közismerten botrányos jelenet: Hieronymus von Colloredo gróf, salzburgi hercegérsek, ez a közismerten gonosz főpap, hitvány fickónak, csirkefogónak nevezte (Lausbub, ami németben otrombább: Laus - tetű), lehülyézte s végül kizavarta szobájából. Mozart ekkor huszonöt éves, mögötte remekművek sora, előtte tíz szűk esztendő.

Gyakori jelenség. A kisszerű dölyf - és a dölyf mindig kisszerű - csak a magához mért világban van otthon, s ellenségének tekint mindenkit, aki határain kívül él. Ebnek is eb legfőbb ideálja - figyelmeztet Madách, Salzburg hercegérseke is csak silány udvaroncai között érzi jól magát, s időnként bosszúsan gondol arra, hogy az egész világ felett nem tud uralkodni.

Nézőpont kérdése, aminek az értékhez semmi köze: Mozart is lehet „haszontalan” ember. A kövér császárnő, akiről - legyünk igazságosak, oktalanul - kötetnyi obszcén bakavicc keringett, praktikus és józan. No was? - természetesen kedves, hogy egy

nyiszlett fiúcska klimpíroz a zongorán, de ennek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani, az alattvaló egyébként is csak szabad idejében verje a spinétet, előbb fizessen adót, adja életét a császári házért, s ha nincs kenyere, az öregasszony ezt is mondta, egyék kalácsot.

Babits versében így szól a vámos: tömjéned meg, ami csak van, az mind kell az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni. Hazai hatalmak pedig mindig vannak, s az alkalom sem késik.

1857-ben felszólították Aranyt, hogy verssel köszöntse a Budára látogató császárt, „aranyokat ígérve, sokat, sokat” - mint Tompának irta. Az eredmény: A walesi bárdok. Ezt mindenki tudja, s az sem ismeretlen, hogy a történetet más is megénekelte, mert I. Edward király valóságos alak, s a bárdok 1277-ben történt megölése sem legenda.

Az alkalom, ami Arany versét ihlette, napi aktualitássá tette a történeti eseményt, de ez önmagában még csak politika, bár ez sem csekélység. De költészet is, s amikor ezt olvassuk: ötszáz bizony, dalolva ment, Lángsirba welszi bárd - felkapjuk fejünket, s érezzük, most lépett be a versbe és életünkbe a költő.

Ez a rendhagyó szórend, inverzió, közbeszédben zavaros lenne, értelmetlen, de itt a legszerencsésebb fordulat, képteremtő ereje van, meghökkentő hangulata.

A józan filiszter fölényesen legyint, azt mondja, butaság, szabatosabban kellett volna fogalmazni. Ő a körön kívül áll, s ha van hatalma, el is rendelheti, hogy aki ilyen kacifántos sorokat ír, a nép ellenségének tekinthető, tehát máglyán a helye.

Azért nem küldték máglyára, de amikor a Buda halála megjelent, egyik süket bírálója azt írta, hogy sorai zörögnek, nem tud bánni az alexandrinussal. Az értelmetlen embernek mindig útjában van a tehetség, áldemokratizmusa egyenlőségre hivatkozik, a kiválóban jogtiprást lát, s nem érti meg, hogy Arany helyette szól, az ő érdekében hívja tanúnak az időt és az istent.

A kiszolgáltatott lángelme néha megpróbál kedveskedni, mint a gyerek Mozart, megöleli a császárnőt vagy a királyi ágyast, de nekik ez az önfeledt szeretet sem kell, elhúzódnak, talán félnek is vagy gorombáskodnak vele, mint a rosszhírű salzburgi hercegérsek. Tehetetlen dühükben belekiabálnak az ünnepi zenébe, megzavarják a vers röptét, de az csak száll évszázadok felett, sejtelmesen és mindörökre.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Mozartot büntetlenül lehet haszontalan alaknak, sőt csirkefogónak nevezni, a süket barbár azt írhatja Aranyról, hogy botladoznak a sorai. Az ilyenektől óvakodni kell. Veszedelmesek. CSÁNYI LÁSZLÓ

Kemenes Géfin László:

Jégvirág

Leült a hóra s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok

füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte.

Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak” - mondta s kezében

a jég fortyogott csikorogva.

Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa.

Domokos Eszter

Tüli voltam, lebegtem

Néha nem tudja az ember, hogy ébren van, vagy álmodik. A félálom - ki tudja: innenső, vagy túlsó? - határán létezik egy olyan régió, amelyről úgy hiszem, a művészet szentélye. Aki ezt eléri és képes érzékelni, a tiszta művészet kegyelmében részesül.

Lehet, hogy ez az Isten.

*

Kétségbeesett voltam és kimerült. Egyszerre teltem meg kiábrándultsággal, betegségtudattal, magányérzettel és gyökértelenség okozta szorongással. Hánykolódtam az ágyban, de nem tudtam elaludni, bekapcsoltam hát a rádiót. Máskor zenére alszom el, szövegre ébredek, megszoktam a hamisnak bizonyult román forradalom idején, hogy hírekre automatikusan ébredjek.

Elaludtam végre, és akkor különös dolog történt velem. Kétségtelen, hogy velem történt, nem csak álmodtam, történt, hiszen átéltem.

Egy végtelen hosszú sikátorban jártam, amely kiégetett kaolinkockákkal volt kikövezve. Az épületek is ilyen kövekből épültek, és sok ember volt a sikátorban, éreztem, hogy a házakban nem maradt senki. A szűk utca két oldalán álltak az emberek, és egy fehér köntösbe öltözött fiatal férfi épp gyertyákat és köcsög alakú rituális mécseseket helyezett a kockakövekre. Valami nagyon szent és nagyon fontos szertartásra készülhettek, az emberek türelmesen várakoztak, de tele feszültséggel, és a fiatal férfi meggyújtotta a lángokat. Ekkor éreztem, hogy áttetszővé válók, majd fölemelkedek. Finom

hullású, ezüstös, selymes szövésű tüllé váltam, körülötte lebegtem, az anyag súlya ide-oda lebbentett gyönyörű szárnyalással. Ő pedig elindult, az emberek utána. Egyre sebesebben haladt, és én hol előtte, hol mögötte, hol oldalán lebegtem, a suhogást és a szárnyalás növekvő sebessége keltette szellőt is érzékeltem. Most már valósággal rohantunk valamennyien valami el nem érhető, mégis bizonyossággal bekövetkező katartikus boldogságba.

*

Arra ébredtem, hogy az élmény folytatódik. Zenét hallottam, rá kellett jönnöm, hogy a bekapcsolva felejtett rádió szól, és hogy a zene szépségére tért vissza öntudatom. Az álom olyan elevenen élt bennem, hogy semmilyen erőfeszítésembe nem került most már képzeletben lebegni tovább, a lélek súlytalanságának állapotában. A szépséget és teljességet kellett átélnem, valami olyasmit, ami az őskortól fogva bennünk van kitéphetetlenül. Azután csend lett.

César Franck d-moll szimfóniáját hallottam.

*

Pontban éjfél volt. Nem káprázat, amit átéltem, állapítottam meg, nem őrület. Művészi élmény.

Meghallgattam a híreket. A román elnök, Ion Iliescu azt állítja: Magyarországon nem léteznek romániai menekültek - olvasta be a bemondó. És akkor megértettem: mégis csak őrület az, amit ezen az éjszakán átélek. Ezek szerint nem létezem.

Aztán megint elnyomott az álom. Valahogy nem is csodálkoztam rajta, hogy a magyarországi kisváros állomásán franciául kérek jegyet Párizsba. Másodosztályra. Fizetni nem kell. Egy szál ruhában, pénz nélkül utazok barátnőmmel. A vonat nem a Gare de l’Estbe fut be, hanem egy kisebb, külvárosi állomásra, ahol már sok szegény, pénztelen magyar várakozik. Megtudjuk, hogy nem metróval kell utaznunk, hanem egy olyan ágrólszakadt villamossal, amely lassan jár ugyan, de bebolyongja az egész várost. Egy kispap lép hozzánk, barátnőm előre megy, míg a kispappal beszélgetek, elvesztem őt. Előbb nem értem, mit akar, aztán már világos minden, amit mond, nem tartja valószínűnek, hogy még ma este hazautazunk, akkor sem, ha nincs pénzünk, barátnőmmel együtt szívesen elbeszélgetne velünk a Zuckorelli utca sarkán lévő kisvendéglőben fél nyolckor. Az merre van? - kérdem, és keresek valamilyen viszonyítási pontot, például a Place d’Étoile-t. Igen, ott van, közel, nem a Champs-Elisées felőli oldalon, hanem az Arc de Thiomphe déli kapujával szemben állva bal karomat nyújtsam ki, forduljak balra, és az első utca, amelyre hátam mögött mutatok, az, amelyből mintegy nyolcvan méterre nyílik a Zuckorelli utca. Ott vár bennünket, a vendéglőben. Ez nagyszerű, gondolom, de ekkor már ébren vagyok. Tudom, hogy hajnal van, a világosság még épp csak dereng.

*

Érzem, hogy valami csoda ment végbe. Valahova hazataláltam. Ha nem vagyok romániai menekült, akkor el sem hagytam a földet, ahol születtem. Különben is: hiába akarnak kitaszítani. Az éjjel otthon jártam.

A művészetben. Európában.

„Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János)

Újsütetű sületlenségek

Megesik néha, hogy a beszélők a saját csapdájukba esnek, elkezdenek valamit, amiről nem tudják, hol lesz vége, s az a vég milyen lesz. Ilyenkor - amúgy ismert és jól használható - szavak testét gyötrik oda nem illő ragokkal, más kifejezéseket pedig olyankor és úgy használnak, amikor és ahogy igazi szépségüket sértik. Egykori szerkesztő mondotta újságjáról a Kossuth Rádió január 8-iki adásában: „... olyan lapot indítottam akkor, amely magatartásiig ma is példa értékű”. Mi ez az általunk kiemelt szörnyszülemény? Semmivel nem jelent többet, mint magatartásában, s hogy cseppet sem szebb, azt nyelvérzékünk is jól jelzi.

Első pillanatban meghökkentett az ugyanitt hallott mondat egy országos szervezet vezetője szájából: „minden normális önkormányzat vevő kell, hogy legyen erre” - hangzott el január 14-én. Ha a normális szónak van is olyan jelentése, hogy 'szokásos, természetes, rendes’, de azért van olyan is: 'épeszű'. Kár megkockáztatni azt, hogy valaki az utóbbit értse... Ám mi van akkor, ha az előzőkkel próbálkozik? Semmi, mert úgy meg értelmetlen a mondat. Ami jelentene valamit, a rendes, az sem igaz. A vevő valamire forma használata másutt sem szép és jó, de itt még nem is igaz, mert éppen csatlakozásról beszéltek. A vevő vagyok kifejezést magyarul többnyire úgy mondjuk: megveszem, itt pedig az egész így hangzanék honi nyelvünkön: „minden önkormányzat számára fontos (üdvös, hasznos) lenne”.

Január 29-ikén az egyik nyilatkozó azzal lepte meg a hallgatóságot, amit talán nem akart mondani, de mégis mondott: „Remélem, hogy a politikai helyzet nem fajul el rossz irányba”. Ami elfajul, az az Értelmező kéziszótár szerint 'az elődökhöz képest erkölcseiben elkor- csul, csúnyán elromlik, eldurvul, kórosan elváltozik, elfajzik’. Ebből

kiderül, hogy ez csupán rossz irányban mehet végbe, jó elfajulásról nem beszélhetünk - különösen a politikában nem.

Szintén a Kossuth Rádióban ejtettek szót február másodikán „egy sokkal környezettudatosabb társadalom” érdekében. Ha a fogalom tartalmát meg is értjük, ez még nem ok arra, hogy egyetértsünk vele. Mindannyian szeretnénk, ha környezetünket nem vagy kevésbé szennyeznék, annak is örülnénk, ha ez akár az egész társadalomban tudatosulna, de ezt a szót legszívesebben már most elfelejtenénk. Helyette, vagyis e helyett az erőltetett szerkezet helyett célszerűbb a „környezetével (környezetében) tudatosan élő társadalom” kifejezést használnunk, s a tudatost itt már nyugodtan fokozhatjuk is: nem lesz idegenszerü, mindenki megérti.

Ugyancsak erőltetett és magyartalan a Rádió- és Televízió Újságban közölt videoismertetés egyik mondata, amelyhez előzményül egy másikat is kapcsolunk. „Az indián seriffhelyettes és vámpirkuta- tó haverja is csak kapkodhatja a fejét. Ráadásul mindez olyan kiválóan van tálalva, hogy tökéletesen alkalmas leendő horrorrajongók alapfokú ismereteinek beszerzésére, mindezt andalítóan szép tájképek bemutatásával tetézve.” Nem tudom, lehet-e kiválóan tálalni azt, hogy valaki kapkodja a fejét, de elhiszem. Abban azonban kételkedem, hogy ezzel az említett alanyok beszereznék az őket nézők ismereteit, de itt csak a -nak, -nek részeshatározó rag került rossz helyre, ezt tehát megoldom. De hogy miért oly nehéz a tetézik szót leírni a tetézve helyett, akkor, amikor ez utóbbi így helytelenül lesz állítmány, s összerombolja az egész addigi mondatszerkezetet, azt már nem értem meg.

DR. TÖTTÖS GÁBOR