Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-07 / 5. szám
4 KÉPÚJSÁG 1991. január 7 Tv-jegyzet Haláli történetek A novella nem tűr mellébeszélést - vallja Tóth Máté Miklós, akinek írásaival olvasóink is találkozhattak. Négy novellájának televíziós változata mintha ellent mondana vallomásának. Olyan ötleteket dolgoz föl, jelenít meg, amilyeneket az élet produkálhat szatirikus, már-már groteszk valóságával. Sajnos, mind a négy novella dramatizálása „túlbeszéltté” kerekedett. Zsótér Sándor alkalmazta televízióra, a dramaturg Fáy László volt. A Lomtalanításban az utcára került régi bútorok közé, a fotellel együtt a nagymamát is kiteszik. Ez semmi többet nem igényel. A Haláli történetben egy gazdagnak tekinthető, egyedül élő férfihez becsönget egy csinos fiatal lány, aki úgy mutatkozik be, hogy ő a Halál. Míg a férfi „bemosdik az utolsó útra", addig a „szép Halál kirabolja”. Ezt a történetet is rövidíteni lehetett volna. A Befőttek realista poénja már a kezdet kezdetén elcsattan, tudniillik egy főbérlő nő még a szűk befőtteskamrát is kiadja albérletbe - külön lakrészként - ákára fürdőszobát. Felesleges jelenetekkel tarkították tovább a bemutatott drámai helyzetet. A Fehér bot című novella az Új nyitott könyv január 3-i adásában utolsóként jelent meg a képernyőn. Fiatal házaspár egy gyermekkel elviselhetetlennek érzi a feleség idős anyjának jelenlétét a másfél szobás lakásban. Az öregasszony naphosszat maga elé nézve ül és úgy érzi, megvakul. Egy fehér botot kér megtakarított pénzéből. Amikor megkapja, az utcára megy vele. Mit jelent a fehér bot számára? Feléje fordulnak az emberek, átsegítik a zebráknál, karon fogják, a buszra emelik. Ennyi és nem több, felesleges minden kép, szó. Mihályfy Sándor rendezte a Haláli történeteket, de „mellébeszélt’’, amit - a szerző, Tóth Máté Miklós szerint - a novella nem tűr. Ezt a rendezőnek is látni kellett volna. DECSI KISS JÁNOS A vetkőzés divattörténete Beszélgetés dr. Sárdy B. Ferenc társadalomkutatóval- A fa csupán addig él, míg a kérge, az ember pedig addig, amíg él benne a szeméremérzet. Ha a nyárra gondolunk, olykor úgy tűnik, nyugodtan elfelejthetjük ezt a régi, arab közmondást, nem gondolja?- Elfeledhetjük, ez ugyanis a középkorviselkedési szokásaira utal. Márpedig minden kornak megvoltak a ruházattal, a beszéddel, a gesztusokkal kapcsolatos szabályai. Ezek be nem tartása bűn volt, de mindenképpen szégyenérzetet keltett. Vagyis azt az érzést, hogy a szóban forgó személy alábbvaló másoknál, hogy kedvezőtlen véleményt alkotnak róla. Ebből máris kitűnik, hogy nem lehettek örökérvényű normák; a mai felfogásunk is változik tehát. És erről bárki meggyőződhet, hiszen a szemérmesség - szégyentelenség téma úgy jellemezhető, hogy egyaránt támadják és védelmezik, keresztes háború folyik ellene és védelmében. Attól függ, melyik táborból szemléljük a dolgokat. S ugyebár az is közismert, hogy igen sokan nosztalgiával emlegetik a régi szép időket.- Végül is kinek van igaza?- Nehéz, talán nem is lehet egyértelműen dönteni. Mondok két példát. Általános tapasztalat, hogy még ma is feszélyezettnek érzi magát a legtöbb nő, ha az orvos előtt le kell vetkőznie. Ezzel szemben a strandokon - és elsősorban Nyu- gat-Európában - már befogadták a monikinit; nem zavarja a viselőjét, a többiek meg igyekeznek feltűnés nélkül hozzászokni.- Dehát Ön is említette, hogy él még a nosztalgia a többség által elfogadott, de már kikezdett öltözködési, vagy ha úgy tetszik: vetkő- zési szokás iránt...- Azt gondolom, hogy a szemérmes, avagy szemérmetlen viselkedés pontos megítélése a leglátványosabb példája lehet a közös egyet nem értésnek. Tény, hogy a társadalomban jelentős liberalizálódás játszódott le, számos tabu dőlt le, de pontosan senki sem tudná megmondani, hogy hol is tartunk.- Arra gondol, hogy hol tartunk mi magyarok, vagy a tágabb közösség?- Csak a szűkebb körre gondolhatok, hiszen például Európa északi és déli része között is óriási az eltérés. A finnekről és a svédekről köztudott, hogy meztelenül szaunáznak együtt a vendégeikkel. Ugyanakkor Palermóban, Szicíliában, néhány évvel ezelőtt egy bíró megbüntetett egy dán turistalányt, mert forró nadrágban járt-kelt a műemlékek között. Ott természetesnek veszik a meztelenséget, itt a legszívesebbn Donatello Dávidjára is gatyát adnának...- Az Ön példájánál maradva: a Dávid-szobornak szánt fürdőnadrág végül is egyfajta divatfelfogást képvisel. A monokini is. Az egyiket már elfogadták, a másikat még botránykőnek tekintik. Hol van tehát a sokat emlegetett közszemérem?- Azt hiszem, nem lehet pontosan meghatározni, de azt tudjuk, hogy a nevelés terén kell keresni. Arról van szó, amire otthon, az iskolában, a különféle közösségekben tanítottak bennünket. Tehát olyan viselkedésforma, amely ma is változik. Szoktuk mondani, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni. A közszeméremről lehet, noha ez is ugyanúgy a társadalom lenyomata, mint az ízlés. Az egyén valakitől eltanulhatja, lehet, hogy ebben éppen a divat segíti őt. Més kérdés, hogy manapság már többnyire szexuális vonatkozásban szokták említeni a vitatkozók, noha tudjuk, hogy a fogalomkör bővebb: „szemérmetlenül hazudik, szemérmetlenül lop” - ezt is lehet mondani jellemzésként. Inkább azonban az intimitással kapcsolatos magatartásra vonatkoztatjuk.- És elsősorban a nők magatartására, miért?- Ma a nő, s itt főleg Közép-Euró- pára gondolok, végső sorban a testét szerzi vissza. Arra törekszik, hogy ezt minél kisebb szégyenérzettel, tehát fokozatosan tegye. Ne felejtsük el, hogy alig két nemzedék ment el azóta, hogy a nők még bokáig eltakarva jelentek meg a strandon.- Hogyan határozná meg röviden a szemérmességet?- A szemérmesség a szerelem egyik fegyvere. A leghatékonyabbak közül.- Aki tehát monokinit vesz fel, az lefegyverzi önmagát?- Ezt nem mondanám. De az biztos, hogy aki leveszi a felső részt, az többnyire nincs tisztában vele, hogy a teljes látvány kevésbé hatásos, mint ami csak sejtet.- Mit ért azon, hogy a szerelem egyik leghatékonyabb fegyvere?- A kevésbé szép nőknek lehetőséget ad, hogy palástolják tökéletlenségüket, a szebbeknek, hogy kiemeljék erényeiket.- Végül is mit tanácsolna?- Az a véleményem, hogy a függönyt nem szabad azonnal felhúzni. A színházi példánál maradva: a közönség mindig szívesen él a boldog várakozás tudatában. Azonban az is kínos, ha a függöny kezelő elkésik.- Miért?- Mert a néző felkel és hazamegy, vagy átmegy egy másik színházba, és akkor a művészek sikerélménye is elmarad. D. M. Cini meg a negyedszázad * Zalatnay Cini december 29- én a Budapest Kongresszusi Központban tartotta 25 éves énekesi jubileumi koncertjét. Eljöttek a pályatársak és jóbarátok, akik mind egy-egy dallal kedveskedtek. A műsorban fellépett Zorán, Dobos Attila, Kontár Laci, a Pa-Dö-Dö és Stefan Margittá, a prágai operaház magánénekese. Sorra csendültek fel a régi és újabb dalok. A közönség pezsgőt iszogatva néha könnyes szemmel hallgatta a Hol jár az eszem, a Tölcsért csinálok... és a többi nagy slágert. Az est fénypontjaként Kovács Katival együtt énekeltek. A műsort, melynek házigazdája Déri János volt, a televízió várhatóan január végén sugározza. * Útban a kongresszusi központ felé Színházat játszunk? Apa szigorú, lányát féltő, amolyan „zord apa”. Az anya igazi jó barátja tizenhét éves kamaszlányának. A lány menne társaságba, most van egy fiú, akiért igazán szívesen menne. Ám, mintha száz évvel ezelőtt élnénk, a „zord apa” tiltja. Az asszony kéri szépen a férjét: higyje el, hogy az ő lányuk rendes, becsületes, és kell neki egy kis szórakozás. Az apa engedni látszik. Engedni, de csak egy bizonyos határig. Azt mondja, ha az anya elkíséri a lányt oda a társaságba vagy a moziba, vagy bánja is ö, hogy hova, de, ha elkíséri, akkor egy héten egyszer elmehetnek. A férjnek volt már egy infarktusa, az asszony nem akarja idegesíteni. Kitalál hát valamit. Elindul együtt a lányával, akit az első saroknál várnak a barátnők, vagy vár az a bizonyos fiú. A lány megmondja az édesanyjának, hogy elmennek sétálni, moziba, diszkóba vagy éppen felmennek valamelyik barátnőjükhöz. Azután megbeszélik, hogy este pontban tíz perccel tíz előtt újra találkoznak, és együtt szépen hazamennek. A lány hálás az édesanyjágak, bár egy kicsit szégyellj a dolgot a barátai előtt, de jobb így, mint sehogy. így múlnak el hónapok. Egyszer meglátják, hogy az apa lesi őket a saroknál. Kétségbeesve mennek haza: mi lesz ebből? Nincs semmi. Az apa már előbb otthon van, újságot olvas, és a kisebbik gyerek, a fiú már félig alszik az ágyában. A nővér odasúgja neki: „Nem láttad, hogy édesapa is épp az előbb jött haza?” A fiú még félig alszik, amikor válaszol: „Mindig les titeket, akkor is, amikor elmentek, meg akkor is, amikor hazajöttök.” Les, lát, és nem szól. És a színjáték folytatódik... (sm) Könyv: Joseph Heller: Képzeljétek el A közhellyé vált című „A 22-es csapdája" óta a szerző kilétét nerr kell magyarázni. Az Európa kiadásában tavaly megjelent „Képzeljétek el” kötetéhez nemcsak némi képzelőtehetség kell, hanem valamelyes műveltség is. Ami nem baj. Ha valaki nincs képzelőtehetség híjával, úgy Joseph Heller semmi esetre sincs. Az alapötlet nem éppen pofonegyszerű. Rembrandt festi „A Homérosz mellszobra felett merengő Arisztotelész” című művét, ami az éppen megszülető Arisztotelésznek a legkevésbé sem tetszik. A legszabályosabban dühös Rembrandtra, de ugyanakkor megcsodálja fantasztikus technikai tudását. Közben értesülünk a keze alatt lévő szobor nem biztos, hogy élt eredetijéről alkotott véleményéről, mesteréről Platónról, a mindegyiküknél rokonszenvesebb Szokratészről. Nem beszélve Rembrandt anyagi viszonyairól, életéről és minden szereplő korának társadalmi viszonyairól. Heller meglepő összehasonlításokat tesz az ógörög és a holland nagyhatalom körülményei között. Kombinálva mindezt a demokráciáról, az önmagában semmilyen értéket nem hordozó pénz mibenlétéről szóló véleményével és nem szűkölködve a saját hazája irányába tett oldalvágásokkal sem. Ide értve a vietnami háborút, a politikusok értelmi képességeit és történelmi ismereteit egyaránt. Az olvasó eleinte kapkodja a fejét, aztán már nem kapkodja, mert a meghatározhatatlan műfajú, 376 oldalas kötet letehetetlen. Egyszerre bölcs, gúnyos, történelmi és művészettörténeti ismereteket terjesztő. Nem szűkölködik a gazdasági viszonyok mérlegre tételében és fölényes pszichológiai tudásban. Ha - természetesen egy sor szerző - mindezt külön-külön kötetben adagolná, együttesen se juthatnánk tizedannyi olvasóhoz se, mint Heller 1988-ban megjelent és magyarra ezek szerint döbbenetes sebességgel átültetett könyve egymaga. Az élvezetes, szellemes fordítás egyébként Szilágyi Tibort dicséri. (Ordas) Dédapáink víg kedélye A változások korát éljük, ezért a régi szófordulat átalakításával jelentem be, hogy van egy jó hírem, ami rossz. Miként lehetséges ez? íme: „Adómentes benzin. A kereskedelemügyi miniszter rendeletet adott ki, melyben a kisiparosok és kisgazdák részére, kik benzinmotoros gépekkel dolgoztatnak, a benzinnek adómentes beszerzését engedélyezte. Kisiparosokon azok értendők, kik 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztatnak és 25 lóerőnél kevesebb motorerőt használnak. Kisgazdákon pedig, kik 100 holdon alul való gazdaságot, akár mint saját birtokot, akár mint bérletet kezelnek”. Eddig tartott a jó hír, s a rossz benne csupán az, hogy a Közérdek című újságban jelent meg 1906. január 20- ikán. Mentségül szolgáljon, hogy nem ez az egyetlen hasonlóság a letűnt korok és a mostani időszak között. Az Üstökös 1860. január 28-iki számában a mostani miniszterelnöki jóslathoz fogható éle látott napvilágot. Kormányfőnk azt mondotta, 1991 lesz a legnehezebb év, a kérdés csak az, mihez képest? Ám lássuk a hajdankort! „Két héber atyafi hosszabb időköz után egymással találkozván, köztük a beszéd ilyképen folyt: - Scholem álechem, Dávid, hogy folynak a gescháftek (üzletek)? - Hát, Éliás barátom, csak úgy mint jövő évben. - Mint jövő évben? Hogyan kell ezt értenem? - Tudod, öcsém, a gescháft évről évre rosszabbul megy, de ezen évben máris úgy megy, mint tulajdonképpen még csak jövő évben kellene mennie.” Az új év első napjai másként is a számvetés idejét jelentették, hiszen ilyenkor szokott lenni a nép- számlálás. Az éppen száz éve új lapként megjelent Tolnavármegye 1891. január 18-ikán néhány érdekes szekszárdi jelenetet idézett föl. „Népszámláló: - Férjének foglalkozása? Parasztnő: - Igazgató. Népszámláló, nagyot nézve: - Miféle igazgató? Nő: - Útigazgató, mert kérem ő igazgatja meg az utakat, ha az eső kimosta, meg nyáron ő kaparja fel a gyomot... Másik népszámláló: - Hol született? Gazda, hencegő hangon: - Hát hol születtem volna? Itt, ebben a szobában! Népszámláló: Márpedig születhetett volna, barátom, akár az istállóban is; lám, Krisztus urunk is ott született, mégis különb ember lett belőle, mint maga!”. Néha még a nevekkel is baj volt: Hogy hívják? Kelemen Ferencné- nek. - De a maga nevét mondja. - Ez a magam neve. - Mondja atyai nevét. - Édesapám Róka János volt. - Mondja a keresztnevét. - Julianna. - No, hála isten, tehát Róka Julianna. - Nem kérem, mert mink csak magyarul vagyunk Rókák, becsületes nevünk Fuchs.” A legkedvesebb válaszok mégis a mikor született kérdésre hangzottak el. íme néhány: „- Abban az esztendőben, mikor apám ezt a házat vette. Aztán, hogy melyik hónapban? ? Éppen akkor, amikor kidobolták, hogy a páskum fel lesz osztva. Apám mindig emlegette. Aztán keddi napon. (Egy másik válasza mjkor született? érdeklődésre:) - Én csak azt tudom, hogy kendernyűvés napján voltam öt hetes még három napos. Éppen szőlőőrzési vásár előtt hat héttel meg három nappal. Kemencerakáskor, délután”. A legelőrelátóbb azonban az az atyafi volt, aki ugyanitt egy párbeszédben vallott a számlálóbiztost segítő áldásos tevékenységéről: Na, komám, én rászedtem azokat a finánezokat! - Miféle finán- ezokat? - Hát, akik itt jártak. - Nem finánezok voltak azok, hanem népszámlálók. - Féreg rágja meg, hiszen az egy. Át is küldtem a gyereket a szomszédba mindjárt. Több vagyona van annak, mint nekem, hadd fizessen utánuk az adót! - Hisz nem kell azért fizetni. - Ne beszéljen, ha a kutyámért ötven krajezárt fizetek darabszámra, hát a gyerekekért ne fizetnék?!" Gyermekekkel persze nagyon csoda is megesett Szekszárdon, egyiküknek a születése - A Tolna megyei Közlöny 1897. január 17-i száma szerint - már maga is eseményszámba ment. „Havasi Rózsa. így nevezte el*á nép azt kis újdonszülöttet, akinek múlt szombaton Bencze Mária szegzárdi hajadon az utczán, a Dittrich-féle ház előtt adott életet. A hajadont, ki néhány évvel ezelőtt apácza akart lenni, hirtelen fogták el a fájdalmaks így a havon szülte meg a kis Havasi Rózsát, akit anyjával együtt hamar Gungl szülésznéhez, majd pedig a Ferencz közkórházba szállítottak...” Az újszülött évről azonban nemcsak ilyen történetek juthatnak eszünkbe, hanem nagyon is régszülött adósságunk. Valahogy úgy lehetünk mi ezzel, mint annak a humornak a főszereplője, akit a fenti lap két évvel később, január 8-án mutatott be olvasóinak. „Ők ketten egy hiten. Jámbor, istenfélő, templomos ember az öreg Szűcs Flórián. Ritkán mulasztja el a misét. Már a veje, a Pálinkás Jóska egészen más ember. Kivált mióta szo- czialista lett. Nem jár az még a templom tájékára se. Bántja ez az öreget nagyon, meg is szólítja egyszer a Jóskát: - Te, Jóska, miért nem jársz templomba, pokolba jutsz. Vagy tán hited sincs már? - Ej, dehogy nincs - szól Jóska -, van biz’ a. Én meg a Glinfeld zsidó egy hiten vagyunk! - Tyhű - ször- nyülködik az öreg -, aztán hogyhogy? - Hát tudja, ipám uram, a Glinfeld zsidónak tartozom két koronájával. Ő is, én is azon a hiten vagyunk, hogy ezt a két koronát sohasem fizetem meg. - Na - szól Szűcs uram - ehun a két korona, fizesd meg, hogy ne légy vele egy hiten. (Méltatlankodva így dörmög erre Pálinkás:) - Csak nem gondolja ipám uram, hogy két koronáért megtagadom a hitemet!” DR. TÖTTŐS GÁBOR Hogy megy az üzlet? (Jankó János rajza)
