Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

10 NÉPÚJSÁG

1991. január 5.

A kocsi

Hattyúnyakú lovakat hajtott, s mint hajdanvolt huszár őrmester, úgy trónolt a bakon, villásra pödört, hatalmas bajuszával.

Gyí Madár, gyí Szellő! - vágtára buzdította kényes paripáit, s hozzájuk pattintott ostorával.

Micsoda pompás út! Orrában a lovak mámorító szaga, körötte csend, csak odafönt, a felhők magasában énekelt önfeledt pacsirta. Messzibe nyúló búzatáblák, akácok ölelte tanyák, távolból harang kondulását terelte felé a szél, s megnyugvást adott neki, hogy hű komondora kitartóan lihegett a zörgő szekér után.

Szőcs Gáspár felébred. Szaporán pislog s körbetekint a sivár szobán. Fektéből felül, tűnődik kicsit s mélázva szól maga elé:- Eh - legyint -, álom. Mit érek vele?

Vagy mégis? Fejét hirtelen felkapja, tekintete megkeményül, kezét ökölbe szorítja s egész teste, tartása maga a tenni akarás.- Úgy ám, úgy bizony - homlokához kap -, a kocsi!

S a lelki szemei előtt felszivárványozó lehetőség megpezsdíti, hátán kellemes borzongás kél, s úgy kapkodja magára avítt gönceit, mintha űznék, hajtanák. Igen, mert az álom számára színtiszta kinyilatkoztatás volt, félreérthetetlen útmutatás a boldoguláshoz, az előrébb jutáshoz. Mert arra nagy szüksége van. Napjait gondoktól nehezültén pergeti, hovatovább nehezen elérhető célja a mindennapi kenyér. Régen egyedül él már, odahagyta asszonyát s mit kezdhet magában a vékonyka nyugdíjjal? Épp, hogy megél, éppen hogy.- De majd most - szilajul s elszántan dobbant, s amint az öltözködéssel végez, a fészer felé veszi az irányt.

Ott lapul az a kocsi, amifelől ez ideig nem is gondolkodott. Feledte. Mert amire kellett, amire összeeszkábálta, szóval a válás, tizenöt esztendeje is, hogy megesett.- Fájintos, szemrevaló portéka - állapította meg Szőcs Gáspár, amint az udvarra húzta a szekérforma tákolmányt. Régi lovas kocsi kerekéből s deszkából fabrikálta. Célszerű, állította kocsijáról s ezt erősíti újfent.

Agyában hatalmas tervek tüze lángol. Hogy majd fuvart vállal. Reggelente odacövekel a táposbolt elé, s ha kora miatt röstellik felkérni a fuvarra, majd ajánlkozik maga. Ha többet nem, csak száz forintot keressen naponta, okoskodott, máris nyert ügye van. Százat? Többet. Jól látja, hisz évek óta tapasztalja, nagy kincs a fuvareszköz. Ott az Orbán gyerek is, az a nagy mélák. Maga szerkesztette motoros kocsival kezdte s mára már pótkocsis teherautója van. És hívják, folyton hívják s annyian, hogy idestova ő válogat, hogy mit visz el és mit nem.

Tegnap is, noha öreg Szőcs nem is figyelt rá, megsejthette volna, mekkora érték ez a kocsi. Odalent járt, az Alsósoron, az Erőséknél, s szemrevételezte, miként készülnek elfoglalni a fiatalok az új házat. Mondták is neki, Gazsi bácsi, kommendálhatna, ajánlhatna valami jó fuvarost, sürgős volna s a pénzt sem sajnálnák rá. Ő csak hümmö- gött s a fejét csóválta. Ám e pillanatban már az a gondja, hogy miként adjon hírt magáról, a vállalkozásáról. Hogyan tudathatná a falu népével, hogy ő is fuvart vállal? Mondassa be a hangosbeszélőbe, járjon házról házra avagy cédulát tűzzön ki a kiskapura?- Majd kiadja magát - jelenti ki megfellebbezhetetlenül - jó munkának hamar híre megy.

Lecsiszatolja a kocsit, majd reményekkel telten áll s látnivaló, hogy felettébb elégedett.- Gyerünk Gáspár, gyerünk - adja ki önmagának a parancsot, s vasmarokkal szorítja a rudat.

Tudja már, hová visz az útja. Irány Erősékhez!- Meggyött a fuvaros - az utcáról kiált.

Lendületes léptekkel ifjabbik Erős közelít.- Az meg mi? - dörren az öregre s a kocsira mutat.- Nem látod? Kocsi. Fuvarra való kocsi.

Erős előbb somolygott, de mégis komolyra vette a szót:- Szállít is vele valamit, vagy csak parádézik?- Szállítok ám, de nagyon is. Kezdhetjük is menten, ha kinyitod a nagykaput.

Öreg Szőcs kevélyen, feszes léptekkel bemasírozott a portára, s felvetett fejjel kérdezte:- No fiam, mi a dolog? Csülökre, ha te is úgy akarod.

Ifjabb Erős megfelhőzve szólt:- Gazsi bátyám, nem mondta, mibe kerül a fuvar? Nehogy utána savanyodjon meg a képünk.- Attól sose félj. Megegyezünk. Hanem te, rakodunk vagy nem? Mert ha csak totojázol, menten fogom magam, megyek tápot vinni. ’ - De fölvitte az Isten a dolgát.

Rakodnak. Székek, asztalok, állólámpa, kissámli a kocsin. S uram, láss csodát, akárha lába nőtt volna a tárgyaknak, amint megindul az öreg. Úgy felpakoltak, hogy a kocsi ki sem látszik a terű alól.

Öreg Szőcs elszánt arccal araszol, fújtat és zihál hozzá. Ötvenmé- terenként megáll, merít valamicskét maradék erejéből. Most az egy- szem lánya háza előtt baktat, s mert hogy haragban vannak a hajdani válás miatt, széles karimájú kalapja alól óvatosan pillog a porta irányába. Az asszonylány ruhát tereget a hátulsó udvaron, a vő nyeregre állított biciklivel babrál, savasgyúró fiúcska, az egyszem unoka, sebes léptekkel közelít a kapuhoz. S úgy kémleli, pásztázza rég nem látott nagyapját.- Rég láttalak, kisfiam. Rég - kiált az öreg, de nem áll meg.

Perc múltán különös sejtés.e támadt. Ugyan mi történhetett? Mert,

hogy eddig alig bírta vonszolni a kocsit s most, lám, a léleknek legyen hála, unokája látásából erőt merített és ha nem félne a kinevetéstől, akár futóra is foghatná magát.

Karnyújtásnyira a cél, ez már az Újsor eleje, látja az újdonatúj házakat s felettébb kedvére van, hogy az egyik ház előtt az Orbán gyereket ismeri fel, pakol, rakodik, költöztet az is.- Gazsi bátyám - harsan a szó a teherautóról - tisztázzuk, a szamár húzza a szekeret, vagy a szekér a szamarat?

Öreg Szőcs, noha Orbán biztosan másra számított, hevesen bólogat:-Jól mondod, gyerek. Nagyon is jól. Mert szamár vagyok, aláírom. Hogy eddigelé nem jutott eszembe ez a kocsi, hogy én is vállalhatok vele fuvart. Ez az őszinteség.

íme, a cél. Az új házú portáról máris kifelé csörtetnek ifjabb Erdős szülei. Nyitják a kaput s teret engednek az újdonsült fuvarosnak.- Az áldóját - dohog öreg Szőcs - megizzadtam. Meg én, de nagyon.- Miben, Gáspár, miben?- Mibe? A cipekedésbe.- Mesebeszéd. Könnyű így, ha a gyerek is veled van.- Miféle gyerek, te?- Az unoka. A Jani fiú.

Öreg Szőcs meghőköl. Még ilyet! Mert csakugyan ott az a gyerek, most lép elő a rakomány takarásából.- Hát te, kisfiam? - mered rá öreg Szőcs - Mire végzed?- Arra, hogy segítettem. Toltam ám én is, ahogy csak bírtam.

Öreg Szőcs, hogy fuvarosi tekintélyét mentse, eképpen szól:- Mondtak amit akartok - nézte a háziakat -, gondoltok amit akartok, nincsen igazatok. Gyerek ez még. Mit számít, hogy segít vagy nem segít? A teherhúzó erőt itt én képviselem - húzta ki magát - igaz-e, kisfiam?

A gyerek nem szólt, durcásan nézett.

Vagy úgy. S öreg Szőcs, ha már így esett, alaposan megnézte magának azt a gyereket. S akarta, nem akarta, nyiladozó öröm hálózta borostás ábrázatát.

VARGA S. JÓZSEF

írás közben

(Az ördög dilemmája.) Faust miután megtanult mindent, amit lehetett, filozófiát, orvostudományt, teológiát, fájdalmasan felsóhajt: Den Göttern gleich ich nicht - az istenekhez nem vagyok hasonló és keserűen érzi nyomasztó „kínját a szűkös földi létnek”. Ekkor lép színre Me- fisztó, előbb pudlikutya, majd vándordiák képében. A bölcs Faust nem ütközik meg ezen, nekünk azonban illik gyanakodnunk, mert az alvilág fejedelmétől mégis csak olcsó varázslat. Látványosabb jelenést várnánk tőle, bengáli tüzet, manók felvonulását, hétfátyoltáncot. Az ördög azonban szerény, Faust pedig kevéssel beéri. A kérdésre, hogy valójában kicsoda, csak annyit mond: része az erőnek, mely mindig rosszat akar s mindig jót cselekszik, vagy Goethe szavával: stets das Böse will und stets das Gute schafft. Ez nem olyan titokzatos, mint amilyennek hangzik, mert a jó és a rossz fogalma mögött földi múlandóságok rejtőznek s Faustnak is első dolga, hogy ördögi segédlettel elcsábítsa az ártatlan Margitot. No, jól nézünk ki. Faust, aki az imént még messzi világokba vágyott, az ismeretlent akarta meghódítani, első pillantásra belehabarodik a csinos polgárlányba, ez lett hát a mindenséget szólító vágyakból.

Helyben vagyunk, ugyanis Mefisztónak csak itt a földön van hatalma, eszközei is földiek. Ékszeres ládikót rejt el Margit szekrényében, máskor csábos nőket mutat a szenteknek, miként oly sok középkori táblaképen látható. Elsősorban Szent Antalt pécézték ki, hiába bújt előlük tüskebozótba, a hiányos öltözetű nők oda is követték. Vannak más adataink is, történetileg hitelesek. *

A francia XVII. században, a Napkirály uralkodása alatt, nagy divat volt a fekete mágia, ami egyszerűen az ördöggel való cimboraságot jelentette. A gondolatmenet logikus, ha van ördög, már pedig miért ne lenne, akkor bizonyos esetekben segítségül is lehet hívni. De az ördög nem áll olyan könnyen kötélnek, mint általában hiszik, barátságát ki kell érdemelni, ennek pedig legalkalmasabb módja a fekete mise, amit oltár helyett egy meztelen nő testén mutattak be. A művelethez legalkalmasabb hitehagyott pap - de hagyjuk a részleteket, Isten őrizzen, hogy valakinek kedvet csináljak hozzá. Annyit azért nem árt tudni, hogy a varázslás nyelve a latin volt.

Quid tu moraris! - mit késlekedsz, mondja a bűvölő szöveg feddően Mefisztónak, aki végül előkullog az alvilágból, s példák mutatják, nem is hiába, a Napkirály környezetében sóvárgó hölgyek ugyanis szívesen fecsegtek titkaikról.

De nem csak szerelmi praktikákról van szó. Valamikor a 60-as években - nálunk csak a bizalmas hírekben szerepelt - az albán hírügySzóljatok játszók, regölők!

Foglalkozása:

mesemondó

Van valamink, ami igazi érték

Áll a színpadon a népviseletbe öltözött, hímzett főkötős asz- szony, és mesél.

Mesék, a huszadik században? Kit érdekelnek még? Kell ez egyáltalán?

De mennyire! Szükség van rá. Érdemes végignézni a nézőtéren, hogy elcsendesül. Milyen odaadással hallgatják a történeteket. Nem akármilyen mesék ezek: életből ellesett, pikáns fűszerezésű huncutságok, gyöngéd szerelmi üzenetek, vagy szívfájdító tragédiák, balladákká nemesülve. Eredeti székely népmesék.

Valós történetekből születtek. Az előadó tehetsége csak fokozza szépségüket: a jóízű szavakat mély átéléssel, zengő hangsúllyal osztja meg hallgatóságával.

Kóka Rozália bukovinai származású. A háború előtt még Bácskában élt. Családja 1944- ben menekülni kényszerült, s rövidesen elvesztette édesapját is. Úgy érzi, ekkor ért véget a gyerekkora. „Mi nem tudtuk még, mennyit érünk, kik vagyunk valójában” - idézi a múltat. Emlékszik, amikor egyszer a népdalkörük az Erkel Színházban szerepelt, s utána színes népviseletben kitódultak az utcára. A közönség azt hitte, orosz énekeseket lát. „Ez nagyon bosszantott! Úgy éreztem, tenni kell valamit a székely viselet megismertetéséért, egyáltalán a népi kultúra elfogadásáért.”

Változtatni! A kívánság már élt benne, de egyelőre tanított Diósdon, egy általános iskolában. A gyerekei, hajói végezték a feladatukat, az óra végén meghallgathatták a tanító néni

mesemondását. így kezdődött valahogy.

Felsőnána. Itt ismert ni eg hajdanán egy valódi mesemondót. Ült a többi gyerekkel együtt a körtefa alatt, és szívrepesve hallgatták.

Tizenkilenc éves volt, amikor egy országos pályázaton sikert aratott mesegyűjtésével. Emlékei nem mindig időrendi sorrendben bukkannak elő. Mindenképpen fontosnak tartja, Andrásfalvy Bertalant. „Ő indított el az életben.”

Mit tett érte?- Elmagyarázta, milyen értékesek is a bukovinai táncok, a népdalok. Szinte felemeltem a fejem, mikor biztatott. Tartást adott, büszkeséget.

Tanított Kaposváron, s egy ideig Érden is. Közben megkezdte a moldvai történetek gyűjtését, s újságot is írt: gyermekoldalt szerkesztett a Kisdobosban. Most is van egy gyerekeknek szóló oldala a Heti Hírhozóban. Összegyűjtött meséi a közelmúltban könyv alakban is megjelentek, a címük: Egy asszony két vétkecskéje.

A tanítók emlékét őrzi ma is. Aranyosi Árpád mesemondóra emlékezik, s mind, a többiekre is.

Szóljatok játszók, regölők címmel korábban már összegyűjtötte munkáit, s egy drámapályázaton is helyezést ért el. Csíki Verő élete című gyűjtése alapján film készül. Megzenésített dalok, versek világában otthon érzi magát Kóka Rozália.

Megtalálta a helyét a világban; nemcsak őrzi a mesék szép szövegét, maga is tovább gazdagítja azt.

MOLDOVÁN IBOLYA

nökség elégedetten jelentette, hogy elítélték és kivégezték az ország utolsó papját. A vád kemény volt, enyhítő körülményeket nem találtak. A koncentrációs táborban, ahol a szerencsétlen pap évek óta sínylődött, megkeresztelt egy csecsemőt, aki a táborban látta meg ezt a vigasztalan világot. Természetesen az anyát is halálra ítélték, azt azonban nem tudom, hogy a csecsemővel mi lett.

Az eset nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ha a kegyetlen ítélet áldozatai valami régi népi babonasággal próbálják elhárítani a vihart vagy elősegíteni a jó termést, nyilván kinevetik őket s megússzák azzal, hogy tanulmányozhatják Enver Hodzsa összes műveit. De az igazi vádlott, üldözött szolgája képében, az Isten volt, márpedig mégis csak lennie kell, mert fantomok ellen ugyan ki harcol? Ha így van, a hatalom az ördög csapdájába esett, Isten pedig elforditá az ő orcáját.

A démonok a görögöknél még védőszellemek, Szókratész is gyakran szólítja daimónját, a szívében lakozó igazságot. Később, talán lépést tartva a világ romlásával, a gonoszt testesíti meg, bár a katolikus teológia ma is óvatos ebben a kérdésben, még az 1975-ös hittani kongregáció is csak dogmatikai ténynek mondja az ördögök létezését, ami azt jelenti, hogyavilágban minden rossz emberek közvetítésével valósul meg, tehát az ördög mindig személyekben van jelen, amire egyébként mindenki tud példát, fölösen.

Egyebekben a hittani kongregáció elutasította a teremtéssel együtt keletkező ősgonoszt és a körülöttünk ólálkodó kóbor kísérteteket is, akiknek csak inteni kell, mint az utcai lányoknak, de érjük is be ennyivel. Néha csak annyi történik, mint Arany balladájában, hogy Vörös Rébék általmegy a keskeny pallón, elrepül és a következő pillanatban már ott tollászkodik a jegenyefán. A többi megy magától, az események egymást váltják, nincs megállás.

Goethe Faustja arról panaszkodik, hogy nem hasonlít az istenekre. A panasz tárgya komolytalan, de a vágy, ami előbb-utóbb jogát követeli, valóságos. Az ördög tudja ezt, ezért a lehetőségeket villantja fel: Auerbach pincéjében még csak bolondozik, a boszorkányokat sem kell nagyon komolyan venni, de Margit végzetes szerelme már valóság s utána ott az újabb kísértés, a hatalomvágy, aminek nehéz ellenállni.

Éppen ez az ördög dilemmája. Létezése emberi dimenziókhoz kötött s ebből a szűk körből nem is tud kilépni. Nem az Isten, hanem az ember ellenlábasa, eszközei is emberhez méretezettek. Hatalmat ígér, dicsőséget, pénzt, szenvedélyes szeretőt, meg is adja, de maga is az idő korlátái között él, s amikor a határidő lejár, összeomlik minden, ha úgy hozza a sors, nyaktiló végez a királlyal vagy sortűz a kegyetlen zsarnokkal.

De addig szabad a vásár. Az ördög elégedetten nyalja szája szélét s dörzsöli a kezét. Az őrzőangyal ilyenkor a sarokban kuporog, kezébe temeti arcát s könnyei végigcsorognak ujjain.

CSÁNYI LÁSZLÓ

„Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk”.

(Arany János)

Stílus és mondanivaló

A stílus maga az ember - hallom a régi francia szállóige figyelmeztető bölcsességét, miközben az Élet és Irodalom vezető cikkét olvasom. Ebben arról értekezik a november 30-i szám első oldalán a szerző, hogy mennyire hamis a történészek múlttal való igazolási törekvése. A gondolat szép és igaz, csakhogy megzavar néhány apró stílusbeli sajátosság a felhőtlen örömben. Az első mindjárt az, amikor a tanúkról szólván azt mondja: „... a balesetet rögzítő végső jegyzőkönyv az a legkisebb közös többszörös (vagy legnagyobb közös osztó?), amelyet még saját élményük szembeköpése nélkül írhatnak alá a tanúk”. Tévedés ne essék, valójában tudni lehet, mit akart mondani e sorok megfogalmazója, csakhogy a kiemelt szövegrész itt oly hatásos, mintha ágyúval lőnénk verébre. Elegendő lett volna - ha már az élmény szót használja - a megtagadása, hiszen ráadásul éppen erről van szó.

Az sem különösebb stílusbravúr, amikor ugyanitt egy afrikai diákról ezeket írja: „rém dühös ifjú szerecsen”. Nem kell ahhoz ostoba nyelvcsősznek lenni, hogy kifogásuljuk ezt a szedett-vedett formát. A rém a rémes, rémesen szavak bizalmaskodóan megrövidített alakváltozata, illik pletykálkodó barátnők szövegébe, de ide aligha. Arra is kíváncsi lennék, vajon mit szólna az érintett a szerecsen szóhoz, amely már honi nyelvünkbe kerülése idején sem csupán barna bőrű embert jelentett, hanem a szaracénból származván volt benne némi lekicsinylés. Mára, a XX. század végére ez a szó nemcsak sértő, pontatlan, hanem egész egyszerűen korszerűtlen is, mert ahogy a nigger, néger szavak sértik az amerikaiak egy részének fülét, a szerecsen mulatságosan együgyűen hat a komolynak szánt szövegben.

Nem kevésbé kelt derűt a következő mondat sem: „Az ősiség, vagy valamely történelmi moslékosfazéknál való elsőség bizonyításához előrángatják, ha kell, a legarcpirítóbb emlékfoszlányokat is”. Ismét sejthetjük, mit szeretett volna közölni velünk a szerző, a moslékosfa- zék szó talán az elosztásra utal. Ám ezt nem így hívják, hanem a húsosfazék kifejezéssel illetik. Az már külön mulatságos - ha ugyan szomorúnak nem akarjuk mondani -, hogy a moslékosfazék köré általában csak disznók, malacok, süldők szoktak gyűlni. Nem puszta berzenkedés azt gondolni, hogy e megjelölések közül egyiket sem vennék szívesen Kelet-Közép-Európánk népei. Sem a történelmi jelzővel, sem anélkül...

Ezek után nem csoda, hanem újabb stiluscsillogtatás a következő kitétel: „Mert ahol megveti lábát Clio, ott fészket rak Kalliopé is. Bár egyes művelői azt hiszik, hogy Justitia istenasszony fölkent szolgái”. Az ember szinte kapkodja a fejét: amire elképzeli a fészekrakó múzsát, már be is kell népesítenie e (minden bizonnyal szerelmi) fészket, ugyanis a következő mondatban őt művelik, nem tudományát, művészetét. Ráadásul mindezt nem fölkent papok teszik - ahogy az az eredeti szóhasználatban van -, hanem fölkent szolgák. Kép- és stíluszavar ez a javából!

Azt pedig, amit a cikk egy másik kifejezésében állít, az már legkevésbé sem nyelvi kérdés. Lehet kedvelni vagy elítélni a csöveseket, magam is kevésbé szimpatizálok velük. De az, hogy valaki „egy bütykeit áztató csövest” úgy minősítsen: „ez a troglodita”, túlmegy a jóizlés határain, ráadásul a mondanivaló hitelét rontja indulatával.

DR. TÖTTÖS GÁBOR