Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5. KÉPÚJSÁG 11 Másfél év az Egyesült Államokban Nosztalgiainterjú Diurnussal A boldogságforrás nálunk is megtalálható Kiss Katalin főiskolai adjunktus, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet munkatársa a bostoni Kodály Intézet meghívására - előadássorozatokat, karvezetöi szakkurzusokat tartva - másfél évet töltött az Egyesült Államokban. Elsősorban a bostoni társintézetben, amely az alapítása óta eltelt húsz esztendőben sokat tett a Kodály nevéhez fűződő módszer amerikai elterjesztéséért. Ma már majdnem félszáz a hasonló céllal létesített intézetek száma. Kiss Katalinnal benyomásairól, tapasztalatairól beszélgettünk.- Még ma, több hónap elteltével is sokan megkérdezik tőlem: meg- szoktam-e már újra itthon? Válaszom általában az, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megszokni, más dolgoktól pedig nem lehet elszokni sohasem. Nem vágyom visz- sza, nem álmodom azt, hogy kinn vagyok újra. Előfordul viszont, hogy itthon is azokat az emberi pozitívumokat keresem, amelyekhez kint nagyon könnyen hozzászoktam. Nem tudom megszokni például, ha itt valakitől megkérdezik, hogy van, arra válaszként csak egy panaszlista jöhet. Mint ahogyan azt sem, hogy nem látni az utcán sugárzó, de legalábbis derűs arcokat. Noha én nem érzem, hogy itt az embereknek minden szempontból boldogtalanoknak kellene lenniük. Nyilván nehezebb az élet, de az alapvető boldogságforrások nálunk is megtalálhatók.- Nemcsak Bostonban, hanem az Egyesült Államok más nagyvárosainak főiskoláin, egyetemein is tartott előadássorozatokat, elméleti, gyakorlati kurzusokat, vezetett kórusokat, zenekarokat, előadott nemzetközi konferenciákon. Milyen tapasztalatokat szerzett a katedrán?- Nagyon tanulságos volt a felkészülés. Elsősorban azért, mert meg kellett tanulnom, hogyan lehet meggyőzően, vonzóan formába önteni mindazt, amit az ember tud. Itthon erre alig figyelünk. Magyar- országon nagyon okos, felkészült emberek is gyakran olvassák előadásaikat. Nemritkán rosszul, dadogva, bizonytalankodva. Az amerikai előadóktól megtanultam, hogyan kell felépíteni egy előadást úgy, hogy élvezetesen közöljük az információkat. Az amerikai felnőtt diák ugyanis más elvárásokkal áll tanára elé. Nem elégséges a kiváló szaktudás, ehhez partnerkapcsolat is kell. Tapasztalatom szerint semmi köze az itthoni sematikus elképzeléseknek az amerikai oktatási rendszerhez. Jártomban-kel- temben meggyőződhettem arról, hogy minden állam mennyire más és más. Sőt - a földrajzi környezetből is adódóan - az államokon belül is rengeteg az eltérés. Az emberek az egyik helyen kényelmesebbek, a másikon aktívabbak. Ez a sokféleség, sokszínűség - az élet minden más területéhez hasonlóan - az oktatásban is jelentkezik. A déliek például rendkívül melegKiss Katalin a katedrán szívűek és udvariasak, hálásak minden új ismeretért, az északiak viszont sokkal kritikusabbak, hűvösebbek. Rendkívüli elvárásaik viszont inspirálják a tanárt is.- Nagyon sok amerikai zenepedagógus megfordult az elmúlt évtizedekben a magyar ének-zenei általános iskolákban. Ök milyen benyomásokat szereztek?- Aki valamennyire is belelátott iskolai munkánkba, az egyetértett azzal, hogy nagyon magas szintű az oktatás. A beszélgetések alkalmával azonban azt is elmondták, hogy bár ezek a gyerekek csodálatosan olvasnak kottát, az órák érzelemszegények, a diákok nem kapnak elég szeretetet. Alapvető eltérés, hogy ők a zene szeretetét igyekeznek mindenáron átadni, ellentétben velünk, akik még a mai napig is elsősorban oktatunk.- Gondolom, ennyi idő alatt többször találkozott magyarokkal is.- Az ember az USA egyetlen államában sem kerülheti el az efféle találkozásokat. Ha értesültek jövetelemről, meghívtak egy-egy beszélgetésre, mindenki ki akart kérdezni - épp a másfél év alatt őrült tempóban változó - magyar belpolitikai viszonyokról. Természetesen találkoztam úgynevezett 56-osokkal is, de még több olyan középkorú, hivatalosan delegált szakemberrel, aki egyetemi oktatóként, kutatóként hosszabb idő elteltével telepedett le családjával. Amikor ennek, a gyermekeiket már amerikai módon nevelő generációnak a képviselői megtudták, hogy Bostonban élek, elhozták már kinn született csemetéiket, és megkértek, tartsak számukra kötetlen foglalkozásokat. Ezek a szombatonként! találkozások végül is mindany- nyiunk számára fantasztikus élményt jelentettek. A zene, a népdal kiváló eszköznek bizonyult magyarságuk élesztgetéséhez, erősítéséhez. Az együtt töltött idő már csak azért is eredményes volt, mert a mai napig is működik ez a kis együttes. KÁROLYI JÚLIA Egy lakatlan írói álnév Bodor Pál, aki 1983-ban települt vissza szülővárosába, Budapestre, megannyi megélt, megírt, szellemi értékeket és azok féltő megőrzését felsorakoztató romániai esztendő után, mely korszaka a gyermekkortól az alkotó érett korig terjedt, gyakran nyilatkozta, hogy nosztalgiát érez Szekszárd iránt. Miért?- Arról volt szó nyolcvanháromban, amikor Magyarországra jöttem, hogy idetelepszem. Eredetileg ez volt az elképzelésem, a Tolna Megyei Népújsághoz akartam jönni, lévén hogy Szekszárdon él a sógorom, a sógorom családja, az én legkedvesebb rokonom, a sógornőm, Júlia, és én akkor tulajdonképpen azt reméltem, hogy a Népújságnál legalább egy korrektori állást valahogy csak szerzek, hiszen ötvenhárom éves voltam már, nem lehet ilyen korban újrakezdeni az életet... Teljesen véletlenül alakult aztán úgy a sorsom, ahogyan alakult. Sok hátránya is van annak, hogy az elmúlt hét-nyolc esztendőben olyan sokat publikáltam, olyan sok helyen, tudniillik a lényeget nem írtam meg: azt a könyvet, amiért átjöttem.- Mi lett volna az a könyv?- Egy nagy regényt szerettem volna írni. A nagyon most nem a remeklést, hanem pusztán a témabeli és időbeli átfutást értem. A Svájci villa mintegy második kötetének szántam, nem folytatva azoknak a hősöknek a sorsát, hanem voltaképpen az elmúlt harminc esztendő nemzetiségtörténetének keresztmetszetét nyújtva, csak korban folytatva az előzményt. De hát ebből nem lett semmi, mert agyonírtam magam. Megírtam a cirka 1900 Diurnus-jegyzetet, meg még vagy ezer írást, meg sok kicsi könyvet, meg ilyet, meg olyat; a fontosat nem írtam meg. Ha 83-ban Szekszárdon kötök ki, lehet, hogy most boldog ember vagyok, mert akkor talán megírtam volna.- Nem olyan biztos. Aki sajtóban dolgozik, az mindig a „fontos” könyvet nem írja meg.- Ez igaz. Meg akinek kellő önkritikája van, az sem a „fontos” könyvet írja meg.- Igen... Meg akinek önkritikája és bűntudata van, az elmegy a sajtóba dolgozni. Az új könyved címlapján nemcsak a Bodor Pál, de a Diumus név is szerepel. Ez sem lehet véletlen.- Ennél csúfabb borítólapú könyvem még soha életemben nem volt. De nem ez az első könyvem, amely nevem és álnevem feltüntetésével jelenik meg, a Hazába kiáltott szó című publicisztikai kötetemen is szerepelt mindkettő. Ennek a hátterében a kiadó részéről kereskedelmi meggondolást is vélek látni, hiszen a Diurnus-rovat- nak volt némi népszerűsége.- A Diurnus most egy lakatlan írói álnév?- Igen.- És lakható lesz rövidesen?- Nem döntöttem még el, hogy mit teszek. Nem merem még kimondani sem azt, hogy elmegyek a Magyar Nemzettől, sem azt, hogy maradok. Ha nem a Magyar Nemzetnél folytatom a pályámat, nagyon meg kell gondolnom, hogyan és milyen műfajban használom újra a Diurnus álnevet. (A kérdés azóta eldőlt: Bodor Pál január 1-től a Nép- szabadságnál dolgozik - a szerk.)- Nyomon követtem az eseményeket, és világosan érzékelem mindazt a fájdalmat, ami benned felhalmozódott a sajtóprivatizációs ügyekkel kapcsolatban. Érzem benned a kiábrándultságot is, a Diurnus - vagy Bodor Pál? megcsalatottságot is. Valami olyasmit érezhettél, hogy a nemzet nem kellő felelősséggel kezelte a médiáit. De ugyanez a felelősséged, publicisztikai felelősséged neked is megvan Diurnussal szemben. Szeretnélek arra kérni, hogy törődj ezzel a Diurnussal. Ő sok mindenkinek fontos. Fotó: GOTTVALD KAROLY- Nagyon kegyetlen vagy. És nagyon szépen köszönöm.- Az „esztendőváltáskor” mit kívánsz a szekszárdi olvasóknak?- Azt, hogy legyenek türelmesebbek, mint amilyen az átlagos magyar lelkiállapot ma ebben az országban. DOMOKOS ESZTER Balipap Ferenc Jönnek hó-harangozásban (A Rájuk emlékezőknek) Lépeget, mintha hóba írt rozmaringnovellán, a Hargitán fenyőkről szakadt csipkén járna, ígéret arcú nők kísérik, biztatja ringó táncra őket maga előtt, homlokán közben átsugárzik a Nap jön Délről, Aradról, derűsebb eget is fordítana jókedvűen fölénk Znorovszky Attila Aztán csak átlép a halálba... Jön szögesdrót sikolyokkal a szívében, mint eltévedt, megvert térítő, hegyes és hófehér porcelántűkkel csontig dobálva, és közben is csokrosodó kéménytüst-virágot rajzolni egy tamási házra, a Miklósvár-fenyvesű lódent, mint világot kanyarítva magára Lippai Tomi Aztán csak átlép a halálba... Jön Csutoros Sanyi, hatalmas pofájú fejszével ijesztgeti a házak panel-korpuszait, hogy zöld erdővé faragja menten őket; rikkantva nevet, ámuló szemei felnőnek közben a templomtoronyba, és megered belőlük a sírás onnan lefelé, mire részegségébe szelídül az este - Aztán csak átlép a halálba... Prágában a matrózkocsmából fölállva indul, kezében - mintha gyertyák - két gyönyörű korsó sörrel, kópésan hunyorítva jön át a Károly-hídon, közben a Vencel tér tetejéig minden kocsmába befordul, előre tartott kezével egyensúlyozva meg-meginog, Kalauz Bandi Zalaszentgrótról - Aztán csak átlép a halálba... Az érlelni s visszafoglalni való hazákat, szeretőket, az elrabolt ifjúság kurvák közé vetett forradalmait becézi, élesztgeti lehajolva, közben fölsegíti a tájra a zenét, a kövek rőzseálmát - a halálon áthúz percenként legalább százhúsz tevést, a Zengőhegy oldalában áll, Olymposz siheder szökevénye Kígyós Sanyi Aztán csak átlép a halálba... És jön Samu Géza, az arcon csókolt erdők minden-évszaki hajnalaiból, az égről aganccsal Jézuskás havakat kotró dámokat ölelve, maga is Mezei Krisztus, a völgygátak alá fojtott csermelyeket apró melencéjébe fogva, vigyázva hanyatteső meggyfavirágot, közben fölgyúlva szelíd szerelemre, barátságokra, táncra - aztán csak átlép a halálba...- - Jönnek mind. Mint pásztorok közelednek. Parázsálmú, szorító telekben, báránynyakra bársonyszalagos úton, mintha: én húzzam ezen az országos kicsi szánon őket... - Jönek... Benne laknak már minden havazásban, harangszó-hó-harangozásban... Csengettyűk, gyertyák, csillagok... Lovak orrlikából párnául a pára... Hazapántlikás jászol-remények... - Eljönnek mind a feltámadás jókedvű-legény ácsai holtan a Született Krisztus Örök Dicséretére. Pillanatkép egy bostoni óráról (1990. február-december, Dombóvár)
