Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

10 népújság 1991. január 19. „Az ilyen érték nem tűnik el.” A vármegyei főlevéltárnok A magyar társadalom a XII. szá­zad vége felé jutott el fejlődésének olyan fokára, amikor már nem csu­pán az egyháziak, de a világiak is egyre inkább szükségét látták ügyes-bajos dolgaik írásos bi­zonyságának. III. Béla királyunk, aki a fejlett római írásbeliséget megőrző és fejlesztő Bizáncban nevelkedett, 1181-ben datált dip­lomájában az ügyek írásba foglalá­sa szükségességének hangot is adott: „Amiképpen meghalnak az emberek, megy feledésbe tetteik emléke. Ezért szükséges, hogy ami az utódok feledékenysége követ­keztében kitörlődnék, az az írás se­gítségével éledjen fel.” Ezzel az írásba foglalási igény­nyel csaknem egy időben az is fel­merült, hogy az írásbeliség termé­keiről, a különböző jogokat biztosí­tó okiratok megőrzéséről is gondoskodni kell. Mind az ügyek Írásba foglalásában, mind az ok­iratok megőrzésében az uralkodó és az egyház járt az élen. Az Anjouk uralkodása idején Budán a tárnoki házban őrizték a legfontosabb jog­biztosító királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) másolatait tartal­mazó registrum könyveket. E köny­vek - sajnos - történelmünk viha­raiban elpusztultak. Az őrzéssel megbízott szemé­lyek a conservatorok voltak, akik kezdetben a tárnokmester, majd a kincstartó főhatósága alá tar­toztak. E korban a királyi levéltár azonos volt az ország levéltárával. Rész­ben Mária királyné Mohács utáni menekítési kísérlete, részben Bu­da töröktől visszafoglalásakor az egykori királyi levéltár gyakorlati­lag elpusztult. A Habsburgok házi, udvari és állami levéltárát, bár nagyon sok magyar vonatkozású iratot őriz, mégsem tekinthették az ország le­véltárának. 1723-ban III. Károly idején született meg az a törvény, amely országos közlevéltár (uni­versale archívum regni) megalakí­tását írta elő. E törvény 1756-ra lett valóság. Az 1723. évi LXXXIII. te. előírta a vármegyék számára is, hogy köz­gyűlések tartására, valamint irataik biztonságos őrzésére megfelelő épületet emeljenek. A megyei bí­ráskodásban és igazgatásban ke­letkezett iratokat évenként rend­szeresen szolgáltassák be oda. A kor gyakorlata szerint ekkor még a levéltáros maga a főjegyző volt, aki hivatalba lépésekor jelképesen a levéltár kulcsát is átvette. Teher­mentesítésére aljegyzőt, majd 1773 után másodjegyzőt választot­tak, aki az iratok lajstromozását vé­gezte. A XVIII. sz. utolsó éveitől önálló levéltárnok vezette a levél­tárat. A török uralom alatt elnéptelene­dett Tolna megyének az újjáépíté­se, benépesítése, közigazgatási újjászervezése a török kiűzését kö­vetően kezdődött meg. Tolna vár­megyének nem lévén állandó székhelye, a megyegyüléseket Si- montornyától Bátaszékig, Földvár­tól Tamásiig számos helyen, fel­váltva tartották. Amikor 1727-ben Simontornyán elkészült a megye­háza, ez adott otthont az addig lá­dában tárolt és folyton vándorolta- tott vármegyei iratoknak. Csakha­mar kiderült, hogy a nedves épület alkalmatlan iratok tárolására. Ami­kor 1782-ben Szekszárd lett a me­gyeszékhely, a vármegyei irattár is itt nyert elhelyezést. A megyeháza 1794-es leégésekor, ha a levéltári rend teljes felbomlása árán is, de sikerült az iratokat megmenteni. Átmeneti tolnai tárolást követően az 1836-ra Pollack Mihály tervei alapján felépült vármegyeháza adott végleges otthont a vármegyei levéltárnak. A jelentősen megnö­vekedett mennyiség miatt 1901 -tői a múzeum néhány helyisége, majd az 1920-as évektől a megyeház melletti épület - múlt év közepéig a HNF városi bizottsága működött e falak között - is levéltá­ri célokat szolgált. A Tolna vármegyei levéltár XX. századi tör­ténete elválaszthatat­lan attól a személyiség­től, aki a nyugdíjba vo­nult, inkább néprajzos, mint levéltáros Kovách Aladártól 1926-ban át­vette a stafétabotot és 41 éven keresztül föle- véltárnokként majd igazgatóként sokat tett azért, hogy a gazdag Tolna megyei irat­anyag épségben átvé­szelje a második világ­égést. Ezt követően a vármegye ódon falai közé menekítette a ne­mesi magánlevéltárak - némely megyében pusztulni ha­gyott - felbecsülhetetlen értékű irategyütteseit. Ezt követően hatal­mas energiával hozzákezdett mun­katársaival a háború alatt szétzilált törzsanyag eredeti rendjének visz- szaállításához, hogy azok a kuta­tók számára hozzáférhetővé, fel- használhatóvá váljanak. A következőkben szükségesnek tartunk néhány életrajzi adatot fel­villantani dr. Hadnagy Albertról. Azért nem kívánjuk részletezni, mert ebben az évben emlékkötetet jelentetünk meg, amelyben életút­ját méltatva, pályaképét dr. Gutay Miklós részletesen megrajzolja. A pályatársak, kollégák és barátok visszaemlékezései mellett tanul­mányaiból kiemelt részletek teszik teljesebbé a majdani kötetet. Dr. Hadnagy Albert a Háromszög vármegyei Dálnokon 1901. január 21-én Szervátiusz Lenke tanítónő és Hadnagy Pál postamester fri­gyének ötödik gyümölcseként látta meg a napvilágot. Ha anyagiakban nem is dúskáltak, de a szeretettel­jes, emberléptékű, békés családi környezet biztosította a jó képes­ségű ifjú számára az egyenes utat a sepsiszentgyörgyi református gimnázium színjeles érettségijéig. A történelem azonban közbeszólt. 1919-ben a munkanélkülivé tett apa és a nyugdíjat rendszertelenül kapó anya már nem tudta azt az anyagi háttért biztosítani, amelyre a román egyetemen tanulni akaró magyar fiúnak szüksége lett volna. Hadnagy Albertnek az 1919-es át- szökési kísérlet után 1920-ban sikerült eljutnia Budapestre. Az Eötvös Kollégiumba került és 1924-ben tanári szakvizsgát tett történelemből és földrajzból, majd doktorált. Állami ösztöndíjasként az egyetem után a bécsi Magyar Történeti Intézetbe került, ahol ta­nulmányai folytatása mellett a Statsarchivban kutatott. 1926. július elsejével öt pályázó közül sikerült elnyernie Tolna vár­megye főlevéltárnoki állását. E si­kerben jelentősen esett latba az a vélemény, amelyet dr. Dőry Ferenc az Országos Levéltár igazgatója fogalmazott meg: ...szakképzett­s égére való tekintettel a főlevéltár­noki állásra ajánlható... A levéltári szakvizsgálatot könnyen, kiváló eredménnyel állotta ki... Törvényhatósági levéltárban ed­dig ugyan nem szolgált; intelligen­ciájánál fogva azonban joggal vár­ható, hogy a vármegyei szolgálat­ba könnyen beletanul s nemcsak közigazgatási, hanem tudományos téren is megüti azt a mértéket, amelyet Tolna vármegye újonnan kinevezendő főlevéltárnokkal szemben fölállítani kíván...” Nehéz évek következtek Tolná­ban az új főlevéltárnok számára. Tudományos munkalehetősége helyett közigazgatási feladatok so­kasága várta. A Nagyatádi Szabó István-féle földreformhoz kapcso­lódó országos földbirtokrendező bírósági ügyek napi intézése figyelmét a parasztság felé fordí­totta. Bár ebből a korból nincsenek ilyen tárgyú cikkei, egyáltalán éve­kig nem is publikált, de a későbbi, Dr. Hadnagy Albert parasztsággal foglalkozó tanul­mányai (ozorai, szakályi, szekszárdi megmozdulások a XVIII. században) valószínűleg indíttatását tekintve a munkába állás ezen kezdeti éveire vezethetők vissza. A világháborút nem tudta kato­nai behívó nélkül átvészelni, mert bár „madárcsontú" alkata nem predesztinálta volna a hadfiak kö­zé, de németellenes, véka alá nem rejtett véleményének hangoztatá­sát volt, aki ellenszenvvel fogadta, bevonultatására használta. Súlyos betegként esett amerikai fogság­ba, ahonnan csak 1946 elején si­került Szekszárdra visszatérnie. A háború alatt feldúlt és első lá­tásra kétségbeejtően nagynak tű­nő veszteséget szenvedett levéltári anyag raktározására (nem a rendezés, inkább az elpusztulástól megóvás a fő cél ekkor) mellett Né- methy Pál alispán meghatalmazá­sára az elhagyott kastélyokban, uradalmi épületekben, elöljárósági irattárakban szabad kutatási lehe­tőséget kapott a történeti értékű iratok számbavételére és levéltár­ba szállítására, megfelelő őrizteté­sére. Számos muzeális értékű tárgy (bútor, festmény, több ezer kötet könyv) került be a múzeumba és levéltári örőkletét szerződésekkel a Styrum-Lymburg, az Apponyi, a Perczel, a Sztankovánszky, Csapó, Bezerédj, Bartal, Dőry stb. csalá­dok értékes, enyészettől megmen­tett iratanyaga. Ezen iratokban a napjainkig tartó rendezés eredmé­nyeként 192 Mohács előtti oklevél­lel gazdagodott a Tolna Megyei Levéltár. Ezen okiratok annak elle­nére nagy értéket képeznek, hogy belőlük Tolna megyei események nem rekonstruálhatók, hiszen nem megyei vonatkozásúak, hanem a családok jogbiztosító irataiként (nemesség-, címer-, birtokadomá­nyok stb.) maradtak meg a száza­dok során. A gazdag történelmi háttéranyagot tartalmazó családi irategyüttesekből napjainkig szá­mos tanulmány született. Dr. Hadnagy Albert a viharos 1950-es éveket, ha néha nem is könnyen, de átvészelve, folytatta egyre több cikket és tanulmányt eredményező munkásságát. Bár viszonylag kevés az, ami nyomta­tásban megjelent, de jelentős a TIT keretében a megye különböző helységeiben tartott előadása Háry Jánosról, Lisztről, Béri Ba­logh Adómról, vagy éppen Szek­szárd város küzdelméről, amelyet a gimnáziumért folytatott. A kép, amelyet megrajzoltunk, nagyon hiányos. Munkásságát nem lehet pár sorban összefoglal­ni: a leírtakat pusztán emlékeztető­nek szántuk dr. Hadnagy Albertról, akit háromnegyedéves kórházi ápolás sem tudott közöttünk tarta­ni, akivel 1967. május 26-án vég­zett a halálos kór. Illyés Gyula a gyászhírre írta fe­leségének, Ilona asszonynak: „... Az ilyen érték nem tűnik el. Ben­nem is tovább él, vigasztalóan, bá­torítóan...” Január 21-én lenne 90 éves. DR. DOBOS GYULA írás közben (A szellem nemessége). Úgy hallom, Márai darab­ja, a Kaland, ami a háborús évek nagy színházi ese­ménye volt, felújításán megbukott. Már a Kassai pol­gároknak sem volt sikere, a Kalandon azonban fa­nyalogva és fölényesen mosolyogtak, nem értették. Vannak remekművek, amelyeknek árfolyama válto­zik, az idő kikezdheti őket, bár nem tudom, hogy a Kalanad remekmű-e. Emlékezetemben így maradt meg: szerkezete kitűnő, a hibátlan expozíció után a második felvonás egyetlen dialógus, amit bölcs megértés zár le, midőn az orvos elbocsátja hűtlen feleségét egy utolsó kalandra. Polgári téma, nem időszerű, akkor sem, ha ma di­vatos Máraira hivatkozni. Polgár volt, párton kívüli, s ez számára magatartást jelentett, erkölcsöt. Valójá­ban a két háború között, legnagyobb sikerei idején is időszerűtlen volt, s aki naplóit olvassa, csak csodál­kozni tud, hogy ez a magányos és öntudatos író mi­lyen megvetően szól koráról, arról az úri Magyaror­szágról, amit ma oly sokan visszakívánnak. De talán nem is arról van szó, hogy Márai miként viszonyult ahhoz a negyedszázadhoz, melynek ha­talmaskodó, félművelt urait gőgösen megvetette, a gyökerek mélyebbre nyúlnak, némi tanulságot is tar­togatva. Nálunk a polgári fejlődés folyamata állan­dóan megszakadt, kataklizmák között éltünk, s a remény felett is a fenyegetettség komorlott. Világos után megállt az élet s a kiegyezés, amit Kossuth oly hevesen ellenzett, akkor is a fejlődés kezdete, ha valójában különbékét jelentett. A csá­szárszámára is, aki Budán emlékművet állított Hent- zi tábornoknak, de gyorsan jött a kiábrándulás, a há­ború kíméletlenül elsöpörte az illúziókat s 1867 az udvar számára is a megmaradást jelentette. Kossuth már legenda, az egykori honvédek kvaterkázás köz­ben idézik a dicső napokat, de már itt van az új világ, vasutak épülnek, részvénytársaságok alakulnak, Pest néhány évtized alatt világváros lesz. A század- fordulóra kialakul az új osztály, a polgárság, ami a falut is eléri, elég a gazdagodó Sárközre emlékez­tetni. Ekkor érkezünk Európa kapujába, de hirtelen kitör a háború. A szó pontatlan, mert a háborút el le­hetett volna kerülni, de kísértenek a régi reflexek, a korlátolt uralkodó dicső csatákról ábrándozik s Tisza is, némi vonakodás után, a győzelemben remény­kedik. A polgári fejlődés megáll, 1920-ban mindent elöl­ről kell kezdeni. A bomlás következményeit nem le­het elkerülni, a pusztulás haszonélvezői a közéletbe is behatolnak. Gyerekkorom kisvárosában mindenki ismerte a hadigazdag bőrkereskedőt, az uzsorást, de még élt a liberális hagyomány is, s vallási ellentét elsősorban katolikusok és protestánsok között volt, mert azok pápisták voltak, emezek eretnekek. Még épp csak ocsúdtunk, amikor nyakunkon volt az új háború, amit nagyon rövid átmenet után a sztálini önkény követett. Az a réteg, falun és városban, amely a századforduló idején lépett a polgárosodás útjára, egyszerre gyanús ellenség lett, népnyúzó családfával, s ha életét meg is tudta menteni, vagyo­nával, biztonságával fizetnie kellett. A diktátorok halandók, bár erre nem szoktak gon­dolni, a diktatúrák pedig mindig ingatag talajra épül­nek, idejük szűkre szabott, ám nyomukban sokáig fű sem nő. Itt tartunk ma, reményeinkben és lehetősé­geinkben egyaránt. Nem tudom, hogy gazdasági bajaink a legkínzób- bak-e? Márai, ha valamire, arra mindenképp tanú, hogy minden a szellem nemességével kezdődik, ezért fordult el megvetően a Horthy nevével jegyzett korszak félművelt középosztályától, a felkapaszko­dott bugristól, aki hadigazdag bőrös éppúgy lehet, mint adósságot halmozó dzsentriivadék. Az esz­ményi rend, aminek egyszeri eljövetelében konokul hitt, a szellem rendje. De ebben csak hinni lehetett, mert a kiegyezés utáni türelmes liberalizmus is csak lehetőségét ígérte, megvalósítani soha nem tudta. Ereje lett volna hozzá, de a történelem mindig köz­beszólt, háborúval, diktatúrával, szegénységgel, normává emelt műveletlenséggel, ami ellen nem le­het védekezni. Ma sincs másként. Elborzadva olvasom a mély- magyarkodó frázisokat, Németh László egyenetlen életművének legzavarosabb hagyatékát, s vannak, akiknek ez is kevés, sumér ősöket keresnek, kínai atyafiságot, vagy ha közelebbi példa kell, Mátyás ki­rály bölcsességét kívánják vissza, némi kortársi sejtetésekkel, miközben több szerző azt sem tudja, mikor élt dicső királyunk. Nem szakterületem, de annyit én is tudok, hogy Mátyás - ezt ma végképp nem idézik - ádáz gyűlölettel üldözte a költő Janus Pannoniust, külföldi segítséget is kérve elfogásá­hoz, ami nem vall jó ízlésre. Én mégis csak Janus mellett vagyok, ma kivált­képp, amikor aggódva látom szellemi életünk szétzi­lálását. Időnként felmerül az állam kormányozhatat- lanságának gondolata, de ez a rémkép legtöbbször az úgynevezett politikai elit hatalomféltése, mert még Libanonban is, ha éppen nem lőnek, közleke­dik az autóbusz, működik a posta, a boltos is kinyit, ha nem rombolták le üzletét. De ki tartja számon, hogy hány verset nem írtak meg a közelebbi múlt­ban, hány műalkotással lett szegényebb Libanonnal együtt az emberiség? Ez nem virtuális, hanem na­gyon is valóságos veszteség, akkor is, ha a hiány nem szerepel az állami költségvetésben. Minden átmeneti állapotnak megvannak a maga szélhámosai, természetesen a szellemi életben is, elég a barbár Révai-korszak államilag kinevezett lantverőire gondolnunk. Aminek ma vagyunk tanúi épp ennyire csüggesztő. A posta évek óta nem haj­landó terjeszteni folyóiratainkat, a könyvkereskede­lem széthullott, miközben fezőrök milliós vagyono­kat forgatnak. Az országot elárasztotta a giccs, a horror, a pornó, legalizálták a lánykereskedelmet, míg egyesek szemforgató cinizmussal szónokolnak keresztény erkölcsről. Márai színműve természetesen megbukhat, egyébként sem értékmérő, de ha az irodalommal együtt az erkölcs is elbukik - s most már végképp - akkor reménytelenné válik minden, amiért élni ér­demes, s Babits vagy Illyés szava is visszhangtalan marad. A gazdaságban, bármennyire kockázatos is, végtére lehet rögtönözni, mert helyre lehet hozni azokat a hibákat, amiket nem kellett volna elkövetni, a szellemi életben azonban végzetes űr keletkezik, mint a török hódoltság idején. A jövőt csak a jelen építheti, ehhez azonban biztonság kell, polgári biz­tonság és műveltség, ami nem illúzió, ködkép, ha­nem teremtő valóság. CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Az „éles víz” és társai Azt, hogy a tüzes víz micsoda, az indiánregények jóvoltából tudhat­juk: pálinka, égetett szesz, amely­ben a jelző egyszerre utalhat az előállításra és a fogyasztás közben tapasztaltakra. így, ezzel a szóal­kotói szellemességgel könnyű pá­rosítani akár tüzet és vizet, hiszen a végeredmény nem szorul magya­rázatra, önmagáért beszél. Annál inkább kétségünk támad olyankor, amikor kevesebb sikerrel párosíta­nak vagy kapcsolnak össze egy­máshoz nem illő szavakat, fogal­makat. A címben említett összetétel is ilyen, bár eredeti helyén, a Mai Reggel 1991. január 3-i számá­ban még cifrább: „...a magyarok csak szombaton »kóstolják meg« először - immár élesben - a perthi uszoda vizét.” Ha ki szeretnénk deríteni, mit akart mondani számunkra ez a szöveg, messziről kell elindulnunk. A szólás szerint az ember belekós­tol valamibe, nem megkóstol vala­mit, mert ez utóbbi esetben nem le­het átvitt értelemben használni a kóstolást. Ezt érezhette a mondat írja s ezért - teljesen fölöslegesen - idézőjelbe tette a fordulatot. Az élesben szó katonai szakkifejezés: nem vaktölténnyel lőnek, hanem ún. éleslőszerrel. Manapság gya­korta hallhatjuk, olvashatjuk, hogy valami élesben megy, azaz komo­lyan, esetleg életre-halálra. Nem igazán szerencsés fordulat ez, de a maga helyén elfogadható. Itt azon­ban nem, mert értelmetlen, az ere­deti szemléletességet megcsúfoló a vizet élesben kóstolni. Ugyancsak ebben a lapszám­ban olvashattuk, hogy mozdonyve­zetők munkabeszüntetése után „a lokomotív kidugta csápját, beléle­gezte az áramot”. Első pillantásra, akár általános iskolai fizikai tanul­mányok után is látható, hogy itt új természettudományos felfedezés­nek lehetünk szemtanúi. Nem elég az, hogy egyetlen élőlény sem lé­legzik a csápjaival(l), nem ki dugják, hanem csak kinyújtják azokat a csápokat, ráadásul áramot lélel- geznekbe!Azt hiszem, ha ilyesmire képes volna a mozdony, azaz a le­vegőből elektromos áramot nyer­ne, alighanem hamarosan csök­kenthetné a vasút a viteldíjait. Egy mondattal később ismét ter­mészeti tüneménynek lehetünk ta­núi, bár ez esetben némiképp pró­zaibb a megoldás. A vonatok „fel­szippantották a gyömröi, a nyaralói meg a maglódi utasokat, aztán el­dugultak, mint a klozet”. Az még a legkisebb baj, hogy ez a t-végű szó két t-vel írandó, a nagyobb csak a vonat és a kicsiny helyiség felruhá­zása a felszippantás képességé­vel, a legnagyobb azonban a fizikai lehetetlenség. Ez a szó ugyanis nem a vízöblítéses illemhelyet je­lenti, hanem a pottyantósat, az pe­dig nem eldugul, hanem megtelik. Az már részletkérdés, hogy nem éppen úgy, ahogyan a vonat, de fő­ként: nem azzal... Ámde Pilátus konyhájától köze­lítsünk magához Pilátushoz. Két ol­dallal arrébb ismét két nyelvi lehe­tetlenség leselkedik a gyanútlan olvasóra. Az egyik cikkből megtud­juk, hogy egy autóbusz-vezető „a középpontba sajnálatos módon belecsöppent. ” Azt tudjuk, hogyha valaki véletlenül keveredik valami­lyen ügybe, az „belekerül, mint Pi­látus a krédóba”. Bele is lehet csöppenni valamibe, de éppen egy pontba, a középpontba már nem. Nem lehet azonban mást sem, például szakácsnőket fertőtleníte­ni. Vagy mégis? A Mai Reggel ezt is megtette Szégyen a futás, de... cí­mű cikkében, mégpedig így: „A konyhát mindenesetre lezárták, és csupán péntektől - egy alapos fer­tőtlenítés után - főzhetnek újra a szakácsnék”. Mit mondjak? Nem irigylem őket, s csak remélem, hogy csupán az említett lapban él­ték át ezt a megpróbáltatást. DR. TÖTTÖS GÁBOR

Next

/
Thumbnails
Contents