Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
10 népújság 1991. január 19. „Az ilyen érték nem tűnik el.” A vármegyei főlevéltárnok A magyar társadalom a XII. század vége felé jutott el fejlődésének olyan fokára, amikor már nem csupán az egyháziak, de a világiak is egyre inkább szükségét látták ügyes-bajos dolgaik írásos bizonyságának. III. Béla királyunk, aki a fejlett római írásbeliséget megőrző és fejlesztő Bizáncban nevelkedett, 1181-ben datált diplomájában az ügyek írásba foglalása szükségességének hangot is adott: „Amiképpen meghalnak az emberek, megy feledésbe tetteik emléke. Ezért szükséges, hogy ami az utódok feledékenysége következtében kitörlődnék, az az írás segítségével éledjen fel.” Ezzel az írásba foglalási igénynyel csaknem egy időben az is felmerült, hogy az írásbeliség termékeiről, a különböző jogokat biztosító okiratok megőrzéséről is gondoskodni kell. Mind az ügyek Írásba foglalásában, mind az okiratok megőrzésében az uralkodó és az egyház járt az élen. Az Anjouk uralkodása idején Budán a tárnoki házban őrizték a legfontosabb jogbiztosító királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) másolatait tartalmazó registrum könyveket. E könyvek - sajnos - történelmünk viharaiban elpusztultak. Az őrzéssel megbízott személyek a conservatorok voltak, akik kezdetben a tárnokmester, majd a kincstartó főhatósága alá tartoztak. E korban a királyi levéltár azonos volt az ország levéltárával. Részben Mária királyné Mohács utáni menekítési kísérlete, részben Buda töröktől visszafoglalásakor az egykori királyi levéltár gyakorlatilag elpusztult. A Habsburgok házi, udvari és állami levéltárát, bár nagyon sok magyar vonatkozású iratot őriz, mégsem tekinthették az ország levéltárának. 1723-ban III. Károly idején született meg az a törvény, amely országos közlevéltár (universale archívum regni) megalakítását írta elő. E törvény 1756-ra lett valóság. Az 1723. évi LXXXIII. te. előírta a vármegyék számára is, hogy közgyűlések tartására, valamint irataik biztonságos őrzésére megfelelő épületet emeljenek. A megyei bíráskodásban és igazgatásban keletkezett iratokat évenként rendszeresen szolgáltassák be oda. A kor gyakorlata szerint ekkor még a levéltáros maga a főjegyző volt, aki hivatalba lépésekor jelképesen a levéltár kulcsát is átvette. Tehermentesítésére aljegyzőt, majd 1773 után másodjegyzőt választottak, aki az iratok lajstromozását végezte. A XVIII. sz. utolsó éveitől önálló levéltárnok vezette a levéltárat. A török uralom alatt elnéptelenedett Tolna megyének az újjáépítése, benépesítése, közigazgatási újjászervezése a török kiűzését követően kezdődött meg. Tolna vármegyének nem lévén állandó székhelye, a megyegyüléseket Si- montornyától Bátaszékig, Földvártól Tamásiig számos helyen, felváltva tartották. Amikor 1727-ben Simontornyán elkészült a megyeháza, ez adott otthont az addig ládában tárolt és folyton vándorolta- tott vármegyei iratoknak. Csakhamar kiderült, hogy a nedves épület alkalmatlan iratok tárolására. Amikor 1782-ben Szekszárd lett a megyeszékhely, a vármegyei irattár is itt nyert elhelyezést. A megyeháza 1794-es leégésekor, ha a levéltári rend teljes felbomlása árán is, de sikerült az iratokat megmenteni. Átmeneti tolnai tárolást követően az 1836-ra Pollack Mihály tervei alapján felépült vármegyeháza adott végleges otthont a vármegyei levéltárnak. A jelentősen megnövekedett mennyiség miatt 1901 -tői a múzeum néhány helyisége, majd az 1920-as évektől a megyeház melletti épület - múlt év közepéig a HNF városi bizottsága működött e falak között - is levéltári célokat szolgált. A Tolna vármegyei levéltár XX. századi története elválaszthatatlan attól a személyiségtől, aki a nyugdíjba vonult, inkább néprajzos, mint levéltáros Kovách Aladártól 1926-ban átvette a stafétabotot és 41 éven keresztül föle- véltárnokként majd igazgatóként sokat tett azért, hogy a gazdag Tolna megyei iratanyag épségben átvészelje a második világégést. Ezt követően a vármegye ódon falai közé menekítette a nemesi magánlevéltárak - némely megyében pusztulni hagyott - felbecsülhetetlen értékű irategyütteseit. Ezt követően hatalmas energiával hozzákezdett munkatársaival a háború alatt szétzilált törzsanyag eredeti rendjének visz- szaállításához, hogy azok a kutatók számára hozzáférhetővé, fel- használhatóvá váljanak. A következőkben szükségesnek tartunk néhány életrajzi adatot felvillantani dr. Hadnagy Albertról. Azért nem kívánjuk részletezni, mert ebben az évben emlékkötetet jelentetünk meg, amelyben életútját méltatva, pályaképét dr. Gutay Miklós részletesen megrajzolja. A pályatársak, kollégák és barátok visszaemlékezései mellett tanulmányaiból kiemelt részletek teszik teljesebbé a majdani kötetet. Dr. Hadnagy Albert a Háromszög vármegyei Dálnokon 1901. január 21-én Szervátiusz Lenke tanítónő és Hadnagy Pál postamester frigyének ötödik gyümölcseként látta meg a napvilágot. Ha anyagiakban nem is dúskáltak, de a szeretetteljes, emberléptékű, békés családi környezet biztosította a jó képességű ifjú számára az egyenes utat a sepsiszentgyörgyi református gimnázium színjeles érettségijéig. A történelem azonban közbeszólt. 1919-ben a munkanélkülivé tett apa és a nyugdíjat rendszertelenül kapó anya már nem tudta azt az anyagi háttért biztosítani, amelyre a román egyetemen tanulni akaró magyar fiúnak szüksége lett volna. Hadnagy Albertnek az 1919-es át- szökési kísérlet után 1920-ban sikerült eljutnia Budapestre. Az Eötvös Kollégiumba került és 1924-ben tanári szakvizsgát tett történelemből és földrajzból, majd doktorált. Állami ösztöndíjasként az egyetem után a bécsi Magyar Történeti Intézetbe került, ahol tanulmányai folytatása mellett a Statsarchivban kutatott. 1926. július elsejével öt pályázó közül sikerült elnyernie Tolna vármegye főlevéltárnoki állását. E sikerben jelentősen esett latba az a vélemény, amelyet dr. Dőry Ferenc az Országos Levéltár igazgatója fogalmazott meg: ...szakképzetts égére való tekintettel a főlevéltárnoki állásra ajánlható... A levéltári szakvizsgálatot könnyen, kiváló eredménnyel állotta ki... Törvényhatósági levéltárban eddig ugyan nem szolgált; intelligenciájánál fogva azonban joggal várható, hogy a vármegyei szolgálatba könnyen beletanul s nemcsak közigazgatási, hanem tudományos téren is megüti azt a mértéket, amelyet Tolna vármegye újonnan kinevezendő főlevéltárnokkal szemben fölállítani kíván...” Nehéz évek következtek Tolnában az új főlevéltárnok számára. Tudományos munkalehetősége helyett közigazgatási feladatok sokasága várta. A Nagyatádi Szabó István-féle földreformhoz kapcsolódó országos földbirtokrendező bírósági ügyek napi intézése figyelmét a parasztság felé fordította. Bár ebből a korból nincsenek ilyen tárgyú cikkei, egyáltalán évekig nem is publikált, de a későbbi, Dr. Hadnagy Albert parasztsággal foglalkozó tanulmányai (ozorai, szakályi, szekszárdi megmozdulások a XVIII. században) valószínűleg indíttatását tekintve a munkába állás ezen kezdeti éveire vezethetők vissza. A világháborút nem tudta katonai behívó nélkül átvészelni, mert bár „madárcsontú" alkata nem predesztinálta volna a hadfiak közé, de németellenes, véka alá nem rejtett véleményének hangoztatását volt, aki ellenszenvvel fogadta, bevonultatására használta. Súlyos betegként esett amerikai fogságba, ahonnan csak 1946 elején sikerült Szekszárdra visszatérnie. A háború alatt feldúlt és első látásra kétségbeejtően nagynak tűnő veszteséget szenvedett levéltári anyag raktározására (nem a rendezés, inkább az elpusztulástól megóvás a fő cél ekkor) mellett Né- methy Pál alispán meghatalmazására az elhagyott kastélyokban, uradalmi épületekben, elöljárósági irattárakban szabad kutatási lehetőséget kapott a történeti értékű iratok számbavételére és levéltárba szállítására, megfelelő őriztetésére. Számos muzeális értékű tárgy (bútor, festmény, több ezer kötet könyv) került be a múzeumba és levéltári örőkletét szerződésekkel a Styrum-Lymburg, az Apponyi, a Perczel, a Sztankovánszky, Csapó, Bezerédj, Bartal, Dőry stb. családok értékes, enyészettől megmentett iratanyaga. Ezen iratokban a napjainkig tartó rendezés eredményeként 192 Mohács előtti oklevéllel gazdagodott a Tolna Megyei Levéltár. Ezen okiratok annak ellenére nagy értéket képeznek, hogy belőlük Tolna megyei események nem rekonstruálhatók, hiszen nem megyei vonatkozásúak, hanem a családok jogbiztosító irataiként (nemesség-, címer-, birtokadományok stb.) maradtak meg a századok során. A gazdag történelmi háttéranyagot tartalmazó családi irategyüttesekből napjainkig számos tanulmány született. Dr. Hadnagy Albert a viharos 1950-es éveket, ha néha nem is könnyen, de átvészelve, folytatta egyre több cikket és tanulmányt eredményező munkásságát. Bár viszonylag kevés az, ami nyomtatásban megjelent, de jelentős a TIT keretében a megye különböző helységeiben tartott előadása Háry Jánosról, Lisztről, Béri Balogh Adómról, vagy éppen Szekszárd város küzdelméről, amelyet a gimnáziumért folytatott. A kép, amelyet megrajzoltunk, nagyon hiányos. Munkásságát nem lehet pár sorban összefoglalni: a leírtakat pusztán emlékeztetőnek szántuk dr. Hadnagy Albertról, akit háromnegyedéves kórházi ápolás sem tudott közöttünk tartani, akivel 1967. május 26-án végzett a halálos kór. Illyés Gyula a gyászhírre írta feleségének, Ilona asszonynak: „... Az ilyen érték nem tűnik el. Bennem is tovább él, vigasztalóan, bátorítóan...” Január 21-én lenne 90 éves. DR. DOBOS GYULA írás közben (A szellem nemessége). Úgy hallom, Márai darabja, a Kaland, ami a háborús évek nagy színházi eseménye volt, felújításán megbukott. Már a Kassai polgároknak sem volt sikere, a Kalandon azonban fanyalogva és fölényesen mosolyogtak, nem értették. Vannak remekművek, amelyeknek árfolyama változik, az idő kikezdheti őket, bár nem tudom, hogy a Kalanad remekmű-e. Emlékezetemben így maradt meg: szerkezete kitűnő, a hibátlan expozíció után a második felvonás egyetlen dialógus, amit bölcs megértés zár le, midőn az orvos elbocsátja hűtlen feleségét egy utolsó kalandra. Polgári téma, nem időszerű, akkor sem, ha ma divatos Máraira hivatkozni. Polgár volt, párton kívüli, s ez számára magatartást jelentett, erkölcsöt. Valójában a két háború között, legnagyobb sikerei idején is időszerűtlen volt, s aki naplóit olvassa, csak csodálkozni tud, hogy ez a magányos és öntudatos író milyen megvetően szól koráról, arról az úri Magyarországról, amit ma oly sokan visszakívánnak. De talán nem is arról van szó, hogy Márai miként viszonyult ahhoz a negyedszázadhoz, melynek hatalmaskodó, félművelt urait gőgösen megvetette, a gyökerek mélyebbre nyúlnak, némi tanulságot is tartogatva. Nálunk a polgári fejlődés folyamata állandóan megszakadt, kataklizmák között éltünk, s a remény felett is a fenyegetettség komorlott. Világos után megállt az élet s a kiegyezés, amit Kossuth oly hevesen ellenzett, akkor is a fejlődés kezdete, ha valójában különbékét jelentett. A császárszámára is, aki Budán emlékművet állított Hent- zi tábornoknak, de gyorsan jött a kiábrándulás, a háború kíméletlenül elsöpörte az illúziókat s 1867 az udvar számára is a megmaradást jelentette. Kossuth már legenda, az egykori honvédek kvaterkázás közben idézik a dicső napokat, de már itt van az új világ, vasutak épülnek, részvénytársaságok alakulnak, Pest néhány évtized alatt világváros lesz. A század- fordulóra kialakul az új osztály, a polgárság, ami a falut is eléri, elég a gazdagodó Sárközre emlékeztetni. Ekkor érkezünk Európa kapujába, de hirtelen kitör a háború. A szó pontatlan, mert a háborút el lehetett volna kerülni, de kísértenek a régi reflexek, a korlátolt uralkodó dicső csatákról ábrándozik s Tisza is, némi vonakodás után, a győzelemben reménykedik. A polgári fejlődés megáll, 1920-ban mindent elölről kell kezdeni. A bomlás következményeit nem lehet elkerülni, a pusztulás haszonélvezői a közéletbe is behatolnak. Gyerekkorom kisvárosában mindenki ismerte a hadigazdag bőrkereskedőt, az uzsorást, de még élt a liberális hagyomány is, s vallási ellentét elsősorban katolikusok és protestánsok között volt, mert azok pápisták voltak, emezek eretnekek. Még épp csak ocsúdtunk, amikor nyakunkon volt az új háború, amit nagyon rövid átmenet után a sztálini önkény követett. Az a réteg, falun és városban, amely a századforduló idején lépett a polgárosodás útjára, egyszerre gyanús ellenség lett, népnyúzó családfával, s ha életét meg is tudta menteni, vagyonával, biztonságával fizetnie kellett. A diktátorok halandók, bár erre nem szoktak gondolni, a diktatúrák pedig mindig ingatag talajra épülnek, idejük szűkre szabott, ám nyomukban sokáig fű sem nő. Itt tartunk ma, reményeinkben és lehetőségeinkben egyaránt. Nem tudom, hogy gazdasági bajaink a legkínzób- bak-e? Márai, ha valamire, arra mindenképp tanú, hogy minden a szellem nemességével kezdődik, ezért fordult el megvetően a Horthy nevével jegyzett korszak félművelt középosztályától, a felkapaszkodott bugristól, aki hadigazdag bőrös éppúgy lehet, mint adósságot halmozó dzsentriivadék. Az eszményi rend, aminek egyszeri eljövetelében konokul hitt, a szellem rendje. De ebben csak hinni lehetett, mert a kiegyezés utáni türelmes liberalizmus is csak lehetőségét ígérte, megvalósítani soha nem tudta. Ereje lett volna hozzá, de a történelem mindig közbeszólt, háborúval, diktatúrával, szegénységgel, normává emelt műveletlenséggel, ami ellen nem lehet védekezni. Ma sincs másként. Elborzadva olvasom a mély- magyarkodó frázisokat, Németh László egyenetlen életművének legzavarosabb hagyatékát, s vannak, akiknek ez is kevés, sumér ősöket keresnek, kínai atyafiságot, vagy ha közelebbi példa kell, Mátyás király bölcsességét kívánják vissza, némi kortársi sejtetésekkel, miközben több szerző azt sem tudja, mikor élt dicső királyunk. Nem szakterületem, de annyit én is tudok, hogy Mátyás - ezt ma végképp nem idézik - ádáz gyűlölettel üldözte a költő Janus Pannoniust, külföldi segítséget is kérve elfogásához, ami nem vall jó ízlésre. Én mégis csak Janus mellett vagyok, ma kiváltképp, amikor aggódva látom szellemi életünk szétzilálását. Időnként felmerül az állam kormányozhatat- lanságának gondolata, de ez a rémkép legtöbbször az úgynevezett politikai elit hatalomféltése, mert még Libanonban is, ha éppen nem lőnek, közlekedik az autóbusz, működik a posta, a boltos is kinyit, ha nem rombolták le üzletét. De ki tartja számon, hogy hány verset nem írtak meg a közelebbi múltban, hány műalkotással lett szegényebb Libanonnal együtt az emberiség? Ez nem virtuális, hanem nagyon is valóságos veszteség, akkor is, ha a hiány nem szerepel az állami költségvetésben. Minden átmeneti állapotnak megvannak a maga szélhámosai, természetesen a szellemi életben is, elég a barbár Révai-korszak államilag kinevezett lantverőire gondolnunk. Aminek ma vagyunk tanúi épp ennyire csüggesztő. A posta évek óta nem hajlandó terjeszteni folyóiratainkat, a könyvkereskedelem széthullott, miközben fezőrök milliós vagyonokat forgatnak. Az országot elárasztotta a giccs, a horror, a pornó, legalizálták a lánykereskedelmet, míg egyesek szemforgató cinizmussal szónokolnak keresztény erkölcsről. Márai színműve természetesen megbukhat, egyébként sem értékmérő, de ha az irodalommal együtt az erkölcs is elbukik - s most már végképp - akkor reménytelenné válik minden, amiért élni érdemes, s Babits vagy Illyés szava is visszhangtalan marad. A gazdaságban, bármennyire kockázatos is, végtére lehet rögtönözni, mert helyre lehet hozni azokat a hibákat, amiket nem kellett volna elkövetni, a szellemi életben azonban végzetes űr keletkezik, mint a török hódoltság idején. A jövőt csak a jelen építheti, ehhez azonban biztonság kell, polgári biztonság és műveltség, ami nem illúzió, ködkép, hanem teremtő valóság. CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Az „éles víz” és társai Azt, hogy a tüzes víz micsoda, az indiánregények jóvoltából tudhatjuk: pálinka, égetett szesz, amelyben a jelző egyszerre utalhat az előállításra és a fogyasztás közben tapasztaltakra. így, ezzel a szóalkotói szellemességgel könnyű párosítani akár tüzet és vizet, hiszen a végeredmény nem szorul magyarázatra, önmagáért beszél. Annál inkább kétségünk támad olyankor, amikor kevesebb sikerrel párosítanak vagy kapcsolnak össze egymáshoz nem illő szavakat, fogalmakat. A címben említett összetétel is ilyen, bár eredeti helyén, a Mai Reggel 1991. január 3-i számában még cifrább: „...a magyarok csak szombaton »kóstolják meg« először - immár élesben - a perthi uszoda vizét.” Ha ki szeretnénk deríteni, mit akart mondani számunkra ez a szöveg, messziről kell elindulnunk. A szólás szerint az ember belekóstol valamibe, nem megkóstol valamit, mert ez utóbbi esetben nem lehet átvitt értelemben használni a kóstolást. Ezt érezhette a mondat írja s ezért - teljesen fölöslegesen - idézőjelbe tette a fordulatot. Az élesben szó katonai szakkifejezés: nem vaktölténnyel lőnek, hanem ún. éleslőszerrel. Manapság gyakorta hallhatjuk, olvashatjuk, hogy valami élesben megy, azaz komolyan, esetleg életre-halálra. Nem igazán szerencsés fordulat ez, de a maga helyén elfogadható. Itt azonban nem, mert értelmetlen, az eredeti szemléletességet megcsúfoló a vizet élesben kóstolni. Ugyancsak ebben a lapszámban olvashattuk, hogy mozdonyvezetők munkabeszüntetése után „a lokomotív kidugta csápját, belélegezte az áramot”. Első pillantásra, akár általános iskolai fizikai tanulmányok után is látható, hogy itt új természettudományos felfedezésnek lehetünk szemtanúi. Nem elég az, hogy egyetlen élőlény sem lélegzik a csápjaival(l), nem ki dugják, hanem csak kinyújtják azokat a csápokat, ráadásul áramot lélel- geznekbe!Azt hiszem, ha ilyesmire képes volna a mozdony, azaz a levegőből elektromos áramot nyerne, alighanem hamarosan csökkenthetné a vasút a viteldíjait. Egy mondattal később ismét természeti tüneménynek lehetünk tanúi, bár ez esetben némiképp prózaibb a megoldás. A vonatok „felszippantották a gyömröi, a nyaralói meg a maglódi utasokat, aztán eldugultak, mint a klozet”. Az még a legkisebb baj, hogy ez a t-végű szó két t-vel írandó, a nagyobb csak a vonat és a kicsiny helyiség felruházása a felszippantás képességével, a legnagyobb azonban a fizikai lehetetlenség. Ez a szó ugyanis nem a vízöblítéses illemhelyet jelenti, hanem a pottyantósat, az pedig nem eldugul, hanem megtelik. Az már részletkérdés, hogy nem éppen úgy, ahogyan a vonat, de főként: nem azzal... Ámde Pilátus konyhájától közelítsünk magához Pilátushoz. Két oldallal arrébb ismét két nyelvi lehetetlenség leselkedik a gyanútlan olvasóra. Az egyik cikkből megtudjuk, hogy egy autóbusz-vezető „a középpontba sajnálatos módon belecsöppent. ” Azt tudjuk, hogyha valaki véletlenül keveredik valamilyen ügybe, az „belekerül, mint Pilátus a krédóba”. Bele is lehet csöppenni valamibe, de éppen egy pontba, a középpontba már nem. Nem lehet azonban mást sem, például szakácsnőket fertőtleníteni. Vagy mégis? A Mai Reggel ezt is megtette Szégyen a futás, de... című cikkében, mégpedig így: „A konyhát mindenesetre lezárták, és csupán péntektől - egy alapos fertőtlenítés után - főzhetnek újra a szakácsnék”. Mit mondjak? Nem irigylem őket, s csak remélem, hogy csupán az említett lapban élték át ezt a megpróbáltatást. DR. TÖTTÖS GÁBOR
