Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19. NÉPÚJSÁG 11 Előszó Mégzöly Miklós új kötetéből Az én Pannóniám Megjelenik a Babits Kiadó gondozásában 1991-ben Idézet az Élet és Irodalomból Ketten egyről Mészöly Miklós köszöntése „Dallos Sándor apai jóbarátommá lett, mikor zöldfülű íróként, százévesre barázdált férfiként a frontról hazajöttem. A háború utáni inflációs nyáron néhány íróbarátiával családias felolvasóestéket tartottak Tolnában: ha másutt nem volt hely, kis falusi templomokban, templomkertekben. Szekszárd volt az utolsó állomásuk. Én akkoriban ott újságíróskodtam, s még nem jutottam végleges döntésre, hogy a háború mocskából alig felocsúdva mitévő legyek. Az a szellemi égbolt, amely ortodox szigorral bontakozni kezdett, inkább sorvezetős palatáblához hasonlított, és nem tiszta papírlaphoz. Az ember rákényszerül, hogy sommázva döntsön, ha vele szemben is sommázva döntenek. Ha mocskosán törpe a történelem - meg kell építenünk a magunk történelmét. Huszonévesen oedig könnyű a kalandot mitizálni, az exodust; és jogosan gondolni azt, ami végül is igaz: az ember jgyét bárhol szolgálhatom a magam módján, ahol hagyják. A Lisztesben, egy diófás présház előtt ültünk, s lopóval hoztam fel a pincehűvös bort. Nekem ez a szertartás akkor már eldöntött búcsúzás volt. Az irodalom lehűtve, lelakatolva az útibugyor alján: készen a rimbaud- i szökésre - éppen csak művek nélkül. Mégis lelkesített az ismeretlen, mely nem közli előre a kiszabott sorsot, hanem hagyja, hogy játszmává legyen. Nyitottá. A völgy, ahová leláttunk, marasztalóan paradicsomi volt: a gálicos tőkesoron a nyugvó nap éppen azt az árnyalatot keverte ki, melyen már nemcsak áthallatszanak a nevek, hanem rákarcolódnak. Csak a véglegesség tud ennyire törékeny lenni. Sándor mozdulatlan gazdaként ült mellettem. Már sejtette a szavaimból, hogy milyen exodusra készülődöm; s nyilván úgy akart megzavarni, mintha másról beszélne: 'Hát ezt próbáld elküldeni egy képeslapon!’ - mondta, s körbemutatott... - másfajta kalandban, exodusban lett részem, mint ami felé elindultam. Nem felszabadult hontalan - magyar író lettem...” Kinek helye a legelsők között van - tesszük hozzá. Hetvenedik születésnapja alkalom rá, hogy ezt kimondjuk. Ezzel a könyvecskével köszöntjük most Mészöly Miklóst, amelyet ő írt. Versekből, novella- és regénytöredékekből áll össze a könyv - ami az írásokban közös, hogy közvetlenül megszólal bennük a szekszárdi táj, történelem és mitológia. A macskaköves szekszárdi utcák, a Sió partja, a Porkolábvölgy. A vidék, ahol gyermekkorát, kamaszéveit töltötte, a tágasfurcsa, idegenek számára alig megközelíthető szülői ház, az első szerelmek múlhatatlan édessége. A látvány szépségével, gondolatának mélységével és szuggesztivi- tásával ajándékozza meg ebben a könyvében is az olvasót az ünnepelt: Mészöly Miklós. Mészöly Miklós írót köszöntötte hetvenedik születésnapján a budapesti Goethe Intézetben (V., Kecskeméti u. 7.) Nádas Péter író és Hans-DieterZimmermann berlini irodalmárjanuár13-án vasárnap este hatkor. BÉLÁDI MIKLÓS: Mészölynek - és nemzedéktársai közül többeknek - meg kellett ismernie az irodalom eleven életéből kiszorult alkotók magánérzését, evvel együtt azonban a dilemmáját is. Javára írhatjuk, hogy helyzetének épp alkotói nehézségeivel tudott önstilizálás nélkül szembenézni. írói önéletrajza azzal a felkészültséggel is jellemezhető, hogy nemcsak a megszólalásjogáért kellett - némelykor reménytelennek tetsző - küzdelmet folytatnia, hanem azért is: meg tud-e szólalni, ahogyan egyre növekvő igények megkövetelték tőle. Ezért is nyúlt prózaírónál szokatlanul hosz- szúra indulása. A kritika nem észlelte a belső küzdelmet, eszméiből kiragadott néhányat, azokkal vitázott: a művek teljes világa előtt meglehetős értetlenséggel állott. * BALASSA PÉTER: Mészöly Miklós prózájának alakulása Az atléta halálától újabb novelláiig, mutatis mutandis leírható volna úgy is, mint egyfajta analogikus végigjárása Ludwig Wittgenstein reprezentatív filozófiai fejlődésének, a fiatal bölcs végső redukcióig jutó Trak- tátusától a későbbi Wittgenstein konvenció- és szabálykövető etikát hirdető filozófiájáig (Philosophial Investigations), függetlenül attól, hogy Mészöly ismeri-ismerte-e vagy sem ezt a bölcseletet. Az analógia a példázatosságban áll fenn. Összeállításunkkal a 70 éves Mészöly Miklós írót köszöntjük. (Archív felvétel.) Mészöly Miklós Szeretők és házastársak (Előszó egy levélgyűjteményhez, 1980) Vannak híres és kevésbé hies szerelmes levelek - s olya- lok, amelyek elégetetlenül is irökre ismeretlenek maradiak. De vajon akad-e egy is, amely nem érdemelné meg, logy híres legyen vagy kőtáb- ára véssék? A meztelenség mégiscsak nisztérium. S mi lehet meztelenebb egy szerelmes levélnél? S persze: elöltözöttebb? A szerelem és szakítás - kü- önösen ha Írásba foglalódik - gazság és hazugság olyan ke- reréke, amelynél nincs őszin- ébb megnyilatkozás. „Legyen neg a mi akaratunk”. A szerelem ugyanis megle- íetősen önzés, és mégis meg- szentelődik. S netán diktatúra s, önzetlen kizárólagosság, de jppen ettől az ellentmondástól lépes megszentelődni. A szerelem halottai - ennek sllenére - ugyanoda kerülnek, ihová az olcsó vagy nemes lyőztesek: az Örök Harcmező- e, a Hold túlsó oldalára, ahol jukottnak, győztesnek lenni sgyformán kitüntetés. A szere- em, így vagy úgy mindenkit naga fölé emel. A szerelem kolektív tehát, de megoszthatatlan is. Arisztokratikus, de a lehető legközönségesebb is. Erósz az az isten, aki az egyetlen olyan félreértésből született, amelyhez képest bármilyen igazság csak ügyetlen körülírás. De nézzünk ki más ablakon is. A költő - Mentem volna szó- dáskocsisnak (ki a nagy szőke lovakat) csak mossa, mossa hallgatag - elhiteti (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan létállapot, mely látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus megértéséhez, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendelést irányítjuk. Az igazi szerelmesek is nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag. Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai! Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk egy gyűszűben elfér. Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel. A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi: a kinyilatkoztatás csak nekik szól. Ugyanis szóba sem kerül. A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze. Hogy miért? A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet; és ilyen értelemben a szerelmesek egymás közti értő-süketségét is napóleoninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság. Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Ahogy a vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében van a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amelyet nyalogatni lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére Sorok a litván népköltészetből Jaj nekünk, istenünk Mozart karmester úr 1áj nekünk, istenünk, óvá leszünk anyánk nélkül? desanyánk, szülőanyánk, óvá hoztad a te árváidat? jszakákon virrasztónál, míg minket hordozgattál! des anyánk! iem hallod-é, akukkolnak árva fiókáid? itsél nekünk, a csak fél kezeddel, ikints ránk csak fél szemeddel, allgass meg csak fél füleddel: ) án/áid merre kakukkolnak? nmár kihez simulunk? a törzséhez simulunk, fa görcsös-kérges. 1ideg jéghez simulunk, a jég fagyos-kérges. A sövényhez simulunk, minden szél minket tép, minden eső minket vág. Más csűrjéhez simulunk, mindenki szava minket mocskol, mindenki ujja felénk bökdös. Édes anyánk! úgy fürdünk a szegénységben, mint a kacsa a tó vizében, hanem a kacsa kiúszik, tó partjára ér ki, de mi, árvák, hogy úszunk ki ínségünkből? Panaszával a kakukk el-elhallgat, de mi án/ák sose hallgatunk el. Gyászos könnyünk soha nem apad ki! Rab Zsuzsa fordítása Az emberi történelem talán soha, egyetlen korszakában sem volt a zene oly hű és bizalmas kísérője az életnek, mint a 18. században. „Ez a felvilágosodott kor - írta Mozart-ta- nulmányában Tóth Aladár -, ráeszmélve az élet abszolút értékére, úgy vette körül magát a zene hangjaival, mint tükrökkel, melyekben visszaverődnek az élet sugarai.” Sajátosan gyengéd és életvidám zenei hangulat töltöte be ekkor az ausztriai kisvárost, Salzburgot is, ahol gyermek nem nőtt úgy fel, hogy az osztrák népzene és a népies dallamok jótékony éltető hatása meg ne érintette volna. Ez a derűs város adott szűkebb hazát, életteret az 1756. január 27-én született Wolfgang Amadeus Mozartnak, akinek - Liszt Ferenc szavaival élve - „mérhetetlen érdeme abban áll, hogy egy egységes és összefoglaló, a „naiv zenét” és a művészi zenét egyaránt magába ölelő zenekultúra tudatát oltotta bele a társadalmi életbe...” A zeneművészet nagyjai sok hasonló igazságot elmondtak már erről a különös alkotóról, századának e boldog és boldogtalan csodagyermekéről, s ma már szinte áttekinthetetlen az a tudományos irodalom is, amely róla íródott, mégis, napjainkban is felvetődik néha még a kérdés: ki volt valójában ez a művész, ez az irigyelt, megcsodált és meggyötört költő, akinek regényes legendája szinte halála pillanatától kezdve foglalkoztatja az emberiséget? Amikor kétszáz esztendeje, 1791 decemberében meghalt, mindössze 35 éves volt Ez a három és fél évtized azonban korszakokat fogott át. Mozart egy régi világ mélyéről indult, s egy új világ küszöbéig érkezett. Amikor megszületett, a magyar Alföldőn még boszorkányokat égettek, amikor meghalt, már az emberi jogokról tanácskozott a francia nezmetgyű- lés. Életét oly korban kezdte, amelyben Versailles és Schönbrunn tükröstermeiben ésa salzburgi hercegérsek előszobájában egyaránt cseléd volt a muzsikus. Amikor a zeneszerző apja, a becsületes bajor hegedűs, karmester és tanár, Leopold Mozart rádöbbent fia káprázatos tehetségére, az apa és a pedagógus örömét megsokszorozhatta a világsiker dicsősége: csodagyermeket nevelt, akit ámulva fogadtak Európa zenei központjaiban. De hamarosan riadtan kellett ráeszmélnie, hogy a csoda nagyobb, mint hitte: a gyermek túlnőtte minden mesterét, felülemelkedett minden kötelező kereten, és nem hajlandó megtanulni az engedelmesség törvényét, - nem született szolgának. Ötévesen komponálja első zongora- darabjait, nyolcesztendős, amikor első szimfóniája megszületik, első igényes operáit pedig tizenegy évesen írja. Ezek a felhőtlen gyermekévek. Apjával és nővérével járja a világot, megismerkedik a német francia,angol, holland udvarok zenekaraival és operaházaival, és szomjsan szívja magába a 18. századi európai zenekultúra teljes gazdagságát. Tizennégy éves korában Bologna, Milánó; Róma hódol előtte, a pápa aranysarkantyús lovaggá avatja, s az olasz operaházak tombolva ünnepük egy- egy bemutatóját. Tizenhat-tizennyolc éves korában már maradandó mesterműveket komponál. Csak épp hogy a helyét nem találja... Kínosan feszeng a salzburgi érsek udvarában: a „szolgálat” megbéklyózza. Férfivá érésének éveiben szakít Salzburggal, huszonöt évesen megkezdi a szabad művész „szabad életét”, javarészt Bécsben, II. József fővárosában. Ittszületika legtöbb nagy remekmű, a hatszáznál több szerzemény legértékesebb darabjai. De a nagy szimfóniák, a Figaro házassága, a Don Giovanni, a Cosi fan tutte sikerei nem hatják meg a művészetével könnyelműen gazdálkodó Bécs városát és a császári udvart. Mozartnak egy jelentéktelen „udvari figyelmezteti. Sőt kiemelt alkalom ez, hogy még eihivatottab- ban próbálja mosni a nagy, szőke lovat. Amit ebben a kötetben kap az Olvasó: nem igényel semmilyen képzettséget, hog megértse. Vagy még pontosabban: le tudja mérni majd, hogy ő maga az érzelmeknek milyen iskoláját járta ki. Mire volt képes? S netán még tanul is; bátorságot az őszinteséghez, a szerelemhez. Mondják, hogy korunkban a szerelmet is utolérte az elidegenedés. Olvassuk akkor tankönyvként ezt a gyűjteményt - hogy „lehet igy is”. S figyeljünk a levelek dátumára: hogyan következnek egymásra az egymáshoz írottak. Akár az éjszakai ég epikája: neves és névtelen csillagok ragyognak, megremegnek, vibrálnak. S végül kiszámíthatatlan, hogy melyik zuhan le. A szeretőké? A házastársaké? Mintha mindegy is volna. Amire visszaemlékezni érdemes: ha „Ébren maga van csak az egy szerelem”. Mozart arcképe (festmény) kamarazenészi" állásnál nem juttat többet. Mecénásai épp akkor hagyják cserben, amikor művészete a legteljesebben bontakozik ki. Utolsó, legjelentősebb szimfóniáit már nem adják elő. A családi és anyagi gondok, a betegség egyre jobban felőrlik, gyorsan elégő életét segítenek kioltani. Utolsó vigasza lehet, hogy egy külvárosi színháznak írt népszínműve, A varázsfuvola egyre forróbb közönségsikert arat, fiegu/'emjét azonban már derékba töri a halál. Holtteste tömegsírba kerül, ma sem tudni, hova temették. A hálátlan Bécs, egész Európa a francia forradalom küszöbére ért. S a magát zenével körülvevő 18. század csak évek múlva eszmélt rá, kit veszített el „Herr Kapellmeister Mozart”-ban, kit dobott.oda a nyomornak. Ugye, milyen ismerős ez a történet? SZOMORY GYÖRGY
