Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

1991. január 19. Képújság 5 Visszaesők Rácsok, cellák, örök. Bezártság. Börtön. Bünte­tésvégrehajtó intézet. Elektromos zárak kattannak előttem, aztán a hátam mögött. Lentről-fentről fegyveresek figyelik minden léptemet. Nyomasztó. Pedig én magamtól jöttem, ha végeztem, szaba­don távozhatok. Akikhez igyekszem, azokat úgy hozták. Nem is először. Ültek már itt Szekszárdon, vagy az ország más fegyintézeteiben, aztán útjuk­ra bocsátották őket, de előbb vagy utóbb vissza­kerültek a rács mögé. Most, 1991 januárjában mind a négyen előzetes letartóztatásban vannak. Sokadik ítéletüket várják. Visszaesők. Bánom, hogy nem tettem meg Egy X-et rajzol a papír aljára, amelyen nyilatko­zik, hogy felhasználhatom, amit elmond nekem. K. Vince, 25 éves őrizetes analfabéta. Ha levelet kap, a cellatársai olvassák fel neki. Míg odakint volt, ha utazni akart, megkérdezte valakitől, melyik busz megy arra, ahová ő igyekszik. Elvégre azért van az embernek szája, hogy kérdezzen, nem igaz? Persze, ne higgyük, hogy K. Vincét nem írat­ták be iskolába a szülei, csak éppen elkerülte jó nagy Ívben. Mikor érkeztek sorra a büntetések a tankötelezettség elmulasztása miatt, otthon kapott pár pofont (főleg a mamától, mert a papa élete nagy részét valamelyik dutyiban töltötte), aztán maradt minden a régiben. Később Sopronkőhi­dán, a börtöniskolában újra elsős lett, de hiába fu­tott neki többször is, csak nem sikerült átlépnie a második osztályba. Ahelyett, hogy okosodott volna, visszafejlődött. Elmegyenge, így mondták neki, ő meg beletörődött. Nem fog az agya. Ez van, nincs mit tenni. Már az se zavarja, hogy a többiek bolondnak nézik, kinevetik, mert állítólag magá­ban beszél. Lehet, de mit csináljon az ember egész nap unalmában? A römiből kihagyják, mert nem ismeri a betűket, hát csak gondolkodik reggeltől estig. Már háromszor akart öngyilkos lenni, a kar­jára, kézfejére tetovált virágok, nevek alatt vágott sebhelyek egész sora. K. Vince Enyingen született, 1965-ben. Bátyjá­val együtt szinte gyerekfejjel vett részt egy rablás­ban, Tökölre került, a fiatalkorúak börtönébe. Alighogy szabadult, egy év múlva újra bevonulha­tott. Hat év négy hónapot kapott, mert a paksi Már­vány étteremben kiraboltak bányásznapkor egy férfit. Kellett a pénz kenyérre, élelemre, mert eb­ben a világban a fizetésnek nincs semmi értéke, mondja. K. Vince most megint tárgyalásra vár, de szerinte most ártatlanul. Olyan balhéba akarják belesodorni, amit nem követett el. Bánja is, hogy így volt, mert legalább lenne értelme, hogy sitten van. De, hogy ö dróthálót vágott volna el, meg isko­lába, boltba tört volna be, hát az rágalom. Az meg pláne, hogy gázpalackot lopott. Hisz azt se tudja, mire való, soha nem is látott... Erre most november óta itt tartják, a felesége közben kipakolta az egész házat, és elment. Persze, igaza van az asz- szonynak. Fiatal még, élni szeretne. Vince megbo­csát. Mi lesz, ha kiszabadul? Hosszasan eltűnődik. Talán elmegy a szüleihez, meg munkahelyet ke­res. Ért a varráshoz, Sopronkőhidán konfekció­üzemben dolgozott. Aztán igyekszik ezt az egészet elfelejteni. Tolvaj családban nem maradtam S. József, vagy ahogy városszerte ismerik, Ku­kac, alacsony, köpcös, kemény kötésű fiatalem­ber. Homlokába hulló, barna haja alól dacos, konok tekintet szegeződne az emberre, ha a fiú egyáltalán ránézne arra, akivel beszél. Ehelyett ci­pője orrára, kezére figyel, míg előadja, micsoda igazságtalan az egész magyar törvénykezés úgy, ahogy van. Jogszerűtlenül járnak el a nyomozók, hamis tanúkat állítanak őellene, a bíró meg csak azt nézi, hogy már negyedszer áll előtte. Ahelyett, hogy arra figyelne, milyen a világ odakint. Nehéz a megélhetés, drágul a cigaretta, nincs munkahely se normális. A tévé is folyton azt mutatja, micsoda bűnözések mennek. Nem is kell csodálkozni, főleg az, akinek családja van, rákényszerül, hogy lop­jon... A most 18 éves S. József után ugyan egy éhes száj se sirt, mégis hozzányúlt a máséhoz, már gye­rekként. Nagyobb társai őt küldték be szűk fürdő­szobaablakokon, kerítéseken, besurranások ál­landó kulcsszereplője lett. Előtte persze leitatták, magyarázza, részegen meg, ugye, mindenkinek megjön a bátorsága. Elkapták, Tökölre került. Legalább megnézhette, hol született. Édesanyja ugyanis annak idején a börtönkórházban hozta vi­lágra a fiát. Egy darabig nem is nála, hanem neve­lőotthonban élt Kukac. Iskolába a szekszárdi kise­gítőbe járt, később a kalocsaiba. Összesen négy osztályt végzett el, most jött volna az ötödik Tökö­lön, ha közben ki nem engedik. A kinti iskoláról ke­vés emléke van, sokat felejtett már a tananyagból. Nem tudja, mi van vele, de egy ideje nagyon ide­ges, csúnyán ír, kifelejt betűket. Az olvasás is csak úgy magában megy jól, hangosan nem, tiltakozik, mintha attól tartana, megkérem, hogy olvasson el valamit. Aztán újra az alaptalan vádakról szól a me­se. Cigánygyerekek meg cigánylányok haragsza­nak rá, ezért ellene vallanak. Pedig bolond ő, hogy fél nyolckor raboljon ki valakit egy ábécé előtt? Ez nem fedi a valóságot, szülei is bizonyíthatják, hogy akkor épp otthon tartózkodott. Ha lett volna bűn­társa, megmondaná, hogy segítsen a helyzetén, nem fél ő senkitől, de ha egyszer nem igaz az egész. Az se, hogy kis intézetis gyerekeknek kiforgatta volna a zsebét a Bartinában csak úgy kajakra. Meg, hogy naptárt vett volna el tőlük. Mi­nek az neki? Jó, jó, mindenki megbotlik, mindenki­nek megvan a téglája a börtönben, dörmögi, a ka­maszkori csínytevések, azok megtörténtek. De amit most akarnak a nyakába varrni, hogy elrabol­ta valakinek az óráját a Prométheusz parkban... Csak meg akarta venni. De nem volt nála elég pénz, úgy beszélték meg, hogy a többit másnap este adja át. Nem mintha addigra szaporodott vol­na a vagyona, vissza is adta volna azt a bóvlit, ha össze nem töri mérgében, mert eltűntek róla a szá­mok, de az a gyerek nem volt ott a találkozón... Mikor szembesítették őket, akkor se mondott sem­mit. Hát, legyen bátorsága, ne a hátam mögött csa­csogjon, villog Kukac szeme, és ökölbe szorul a keze. Karján forintos nagyságú, lilás forradások. Égé­si sebek, eltüntetett tetoválások nyomai, gondo­lom, de tévedek. A fiú egyik öngyilkossági roha­mában darabokat harapott ki saját húsából. Most is azon töri a fejét, hogy a rabruha ingét rácsomóz­za a rácsra és „hazavágja” magát, közli fenyege­tően. Mert nem érzi magát bűnösnek. Hiába ült már háromszor, és most újra, ártatlan, mint a ma született bárány. A feleségét is ezért hagyta el. A sógorom bűnöző volt, tolvaj családban nem ma­radtam, szögezi le önérzetesen. Különben nem összeférhetetlen ember ő, aki vele rendes, azzal ő is az. Dolgozni is tud, ha kell, mielőtt bezárták, bon­tásokon melózott. Ha egyszer kikerül, megint mun­kába akar állni. Szívesen menne valami gyár­ba, például öntödébe, ahol az apja is dolgozott, vagy a bútoriparihoz, mindegy, bírja a kemény munkát. Csak hát a kereset kevés. Gürcöl az em­ber, aztán kap pár ezer forintot. Nincs megoldás. Ezért is nyelt be a fogdán drótot, mikor lefogták. Ti­zenötrendbeli rablással vádolják. Nincs igazság... A mőrágyi Monte Cristo K. Rudolf magas, kisportolt, kreol bőrű, kimon­dottan jóvágású srác. Amint belép, teátrálisan je­lentkezik a nevelőtisztnőnél, de többször is bele­bakizik a betanult szövegbe. Minden szaván, moz­dulatán látszik, hogy játszik. Csapnivalóan rossz színész lenne. Épp házi beszélőről jön, szintén itt raboskodó élettársával találkozhatott. K. Rudolf is a tököli börtönkórházban született 1971 októberében. A nagyszülei hozták ki, ők ne­velték Mórágyon 6 hónapos korától. Innen So­mogy megyébe költöztek, ahonnan az akkor 15 éves Rudolf lopásért, betörésért visszamasírozott Tökölre. Órákat, apróbb tárgyakat emeltek el laká­sokból, aztán eladták. Rudolfnak ugyan saját be­vallása szerint otthon is mindig adtak pénzt, ha kért, mégis ment ha hívták a haverok. De nemcsak ennyi volt a rovásán, rablás is szerepelt az ellene emelt vádak között. Természetesen alaptalanul gyanúsították azzal, hogy erőszakkal vette el egy idős férfi kerékpárját, amivel hazakarikáztatta a szíve hölgyét. Kölcsönkérte ő azt a bringát. Két év két hónapot kapott érte. Mire szabadult, nagyanyja már újra Mórágyon lakott, nála telepedett le az unoka. Igen dolgos hétköznapokba kezdett, disz­nókkal akart foglalkozni. De hát ember tervez... A jó fiú egyszer leruccant Bajára meglátogatni az édesanyját, s az élet lám, ezernyi titkot tartogat, megismerkedett nála egy hajadonnal, akivel a mama együtt ült Kecskeméten. Meglátni és meg­szeretni mindössze egy pillanat kellett, a fiatalok két nap után összeköltöztek. (Szerelmük gyümöl­cse a most másfél éves Marica azonba a mama nevét viseli, mert az apa még kiskorú volt.) A csalá­di fészek nem sikerült túl puhára, Rudolf fején ha­marosan jókora seb tátongott, amit mostohaapja és egy vasdarab áldásos együttműködésének kö­szönhetett. Fel is akarta jelenteni a garázda rokont, de a rendőrségi panaszirodán egy apró malőr visz- szájára fordította a dolgokat. A különben igen bé­ketűrő Rudolf reggel fél kilencre - hogy, hogy nem? - kellően kapatos volt, így kissé érzékenyen reagált egy ott várakozó állampolgár abbéli kíván­ságára, miszerint Rudolf tevőlegesen járuljon hoz­zá nőnemű felmenője megtermékenyüléséhez. Durr, már csattant is egy ütés az illető állcsúcsán, s K. Rudolf feljelentőből vádlott lett. Már másodszor vendégeskedhetett Tökölön, 1989 májusában szabadult. Somogyba akartak költözni, vettek is egy Zsigulit. Jogosítványa ugyan egyiküknek sincs, de hát slusszkulcs kell a vezetéshez, nem papírok, nem igaz? Meg akarták várni Rudolf édesanyját, aki közben megint Kecskeméten mú­latta az időt, de addig is furikáztak erre-arra. Egy alkalommal néhány, az amnesztiakor szabadult fogolytársát szállította K. Rudolf, mikor igazoltat­ták. Levették a rendszámát, mert a kocsi műszakija lejárt, de azért ő hazahajtott az autóval, aztán gyor­san túladott rajta. Égette a zsebüket a 13 ezer fo­rint, nosza nekivágtak a bajai éjszakának. Egyik helyről ki, a másikba be, mig egyszer csak a Duna Szálló vécéjében valaki valakit megütött. Rudolf csak arra emlékszik, hogy kiment a mosdóba, mert hányingere volt a felesektől, amiket annak örömé­re eregetett le a torkán, hogy megismerkedett koráb­ban intézetben nevelkedett bátyjával. A mellékhelyi­ségben őt a sértett meglökte, ő elesett, erre fölállt és a sértettet - az ember legyen konzekvens - amúgy magyarosan állón vágta. Rugdosni, fejét a falba ver­desni azonban esze ágában sem volt, mosta kezeit, és távozott. Azt az ezerötszáz forintot se ő vette el tőle, amit most rá akarnak varrni. Nem volt ő arra rászorul­va. így aztán nem is tudott belenyugodni, hogy letar­tóztatták, mindenáron szabadságra vágyott. Ha az aj­tón át nem megy, hát a falon keresztül. Egy villával meg egy reszelővei, amit állítólag az ágyban találtak, nekiláttak kibontani a fogda falát. Már csak pár tégla volt vissza, s hősünk, mint Monte Cristo gróf If várá­ból, talán meg is szökik. De egy nap permetezőgépes emberek állítottak be, hogy beszórják a cellát boga­rak ellen. Ráakadtak a lyukra, fuccs a romantikus le- lécelésnek. Egy korábbi rézlopás, a szállodai pofoz­kodás, meg a falbontás áll tehát a bűnlajstromon, K. Rudolf összesen úgy három évre számít. Hogy utána mi lesz? Négy általánossal, szakma nélkül, büntetett előélettel mire számíthat ma valaki Magyarországon? K. Rudolf bizakodó. Valószínűleg visszaveszik majd a kéziszerszámgyárba, ahol egy kerek hónapot dolgo­zott. Masszanyomó volt ő töltött a nőknek, magya­rázza, hozzátéve, hogy nagyon elégedettek voltak ott vele. Csak a többi cigánnyal nem jött ki, pedig nem fajgyűlölő. Aztán, ha majd az asszony kiszabadul, az is jó lenne, ha megállná a helyét, mert nem mehet így tovább, hogy folyton bűncselekményeket követ el.- Ez így nem élet - jelenti ki. Nekem ez nem felel meg, én nem ilyen családban nevelkedtem. A picim csak gyufát lop B. Mária 25 éves, jó alakú, cigány fiatalasszony. Feszülő farmerben, csikós, gépi kötésű pulóverben ül velem szemben. Hosszú, vékony ujjait nézve ön­kéntelenül arra gondolok: ha netán ugyanazon a zsúfolt buszon utaznánk, jól tenném, ha őrizném a pénztárcámat. Mária profi zsebes. Bár most nem ezért pihen idebent, de erről majd később. Szegeden született, többnyire a nagyanyja nevel­te, mert édesanyja - kislánya öthónapos korában - börtönbe került, s azóta is gyakori vendég valamelyik bv-intézetben. Mária gyakran csavargott, iskolába nem járt. A nagymama sorra fizette a pénzbírságokat, de nem bírt az unokával. Az állami gondozásba ke­rült onnan szigoritott intézetbe, majd 15 évesen lo­pásért Rákospalotára. Itt a varrodában dolgozott, közben végezte az 5-6. osztályt - az első négyet a szegedi javítóban járta ki - de levizsgáznia nem sike­rült mert folyton szökésben volt Terhesen szabadult 18 évesen, most hatéves kislánya apja egy korábbi élettárs. Tíz hónapos lehetett a gyermek, mikor Mária „belekeveredett” egy rablásba. Lánytestvéreitől ezer forint részesedést kapott az elvett tizenötezerből, emellé 8 hónap börtönt Kecskeméten. Júniusban szabadult, de augusztusban már újra lebukott egy gyűrűlopáson. Következő augusztusban kienged­ték, erre októberben orgazdaságért megint be kellett vonulnia. Ezután egy Szeged-Baja közti kifizetetlen taxiszámla miatt ült, most a bajai benzinkúttól elemeit 37 ezer forint van a rovásán. Karácsony előtt pár nappal tartóztatták le. Két lánya - mert K. Rudolftól közben megszületett a most másfél éves Marica - a nagymamánál várja szüleit. Mária bánatos. Épp munkakönyvét csináltatni készült, hogy elhelyezked­jen a kéziszerszámgyárban, ahol ő is eltöltött már egy hónapot, mikor jött ez a taxiügy. Belehajtotta magát valamibe, amiből nincs visszaút, kesereg. De hát ő már csak ilyen. Ha valakinél pénzt lát nem tud ellen­állni, ha szeretne valamit magának, azt megszerzi. Nem is fogadkozik, hogy megjavul, de abban biztos, hogy ilyen sűrűn nem kerül majd vissza... Mi lesz a lá­nyaival, nem fél, hogy ők is lecsúsznak? Hát, a na­gyobbik elég agresszív, dohányzik is, kiáll az udvarra vagánykodni, hogy lássák a szomszédok, amint ba­gózik, de lopni biztos nem fog, mondja. Sőt, ha üzlet­ben vannak, és Mária vásárolni akar, a lánya akkor is ráhozza az egész boltot, kiabálja, hogy az anyja lopni akar. Ebből is látszik, hogy becsületes teremtés lesz, nemde? A picike, az meg egészen más. Benyúl ő is mindenkinek a zsebébe, de csak gyufáért, a pénzt visszaadja... Mécses „Szeretteim szeretete pecsét volt sorsomra útban voltam, ezért lett életem mostoha, Tudom, hibáztam én is, de ezt nem lehet években mérni. ...Hibákra épül az egész világ hibáimat tőle vettem át” - írja T. T. közkegyelemmel szabadult elítélt. Rácsok, cellák, őrök. Bezártság. Börtön. Elektro­mos zárak kattannak előttem, aztán a hátam mögött. Lentről-fentről fegyveresek figyelik minden léptemet. Nyomasztó. Pedig én magamtól jöttem. Végeztem. Szabadon távozhatok. CSER ILDIKÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents