Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-01 / 204. szám

1990. december 1. TOLNATÁJ - 5 Látogatóban Ferentz Jánoséknál Vár a viola- Faragok, asztalosmunkát végzek - mondja János hogy a feleségem tudjon pingálni. Erdélyből hozzák a földfestékeket. Kis asztalosműhelyt ragasztottak a házhoz, a felső szinten egy szoba lett a festőműhely. Az ablakpárkányon bababútor vár az ecsetre. Első kiállításukra készülnek; amit még decemberben szeretnének megrendezni a Sajtóházban Szek- szárdon. A régi sárközi bölcső meg­újult szépségében nagyszerűen megfér a székely bútorokkal, akár az optimizmus a harmóniával, a szép­ség szeretetével lelkűkben és ottho­nukban. Nézem a kicsi házat, és eszembe jut a népdal: „Cifra palota, zöld az ab­laka, gyere ki, te tuba rózsa, vár a vio­la...” A helységnév - Medina - cirill be­tűkkel is ki van írva. Finom párában lebegnek a házak, a*imént még per­metezett a novemberi eső, a táj kelle­mesen változatos, egy kicsit emlé­keztet a Küküllö mentére. Itt él a pöt­tömnyi megvásárolt parasztházat két kezével nagyobbító Ferentz család: két felnőtt, két gyerek. Férj-feleség még nincs három éve, hogy Erdély­ből Tolna megyébe települt, a két gyerek már itt született. Beszélge­tünk. Ha jól meggondolom, a szép­ségről. Meg a hagyományápolás­ról. Ami a mostani időkben egyfajta hiánycikkévé lett az emberi élet­nek.- Én azt hiszem, hogy a régi kultú­ránk meghatározza ízlésünket - vág bele János. - Az érdeklődésünket is. A neveltetés közrejátszik abban, hogy az ember érezze, fogja fel a ha­gyomány szépségét. Bár van más­fajta hagyomány is, amit menet köz­ben vesz fel az ember, bizonyos sznobságra gondolok, ezt teljesen le kell vetkőzni, amikor az ember vala­mi szépet hoz létre. Természetesen mások állapítják meg, hogy szép amit létrehozott, de ugyanolyan ren­dű, hogy neki is ez legyen az élmé­nye. Csíkban született. Csíkszeredá­ban. Sepsiszentgyörgyön nevelke­dett. Táncolt, énekelt, zenélt. A népi hangszereket szólaltatta meg, amivel többet foglalkozott, az a hegedű volt. Csak népzenét játszott. Furulyákat, ütőgardont szívesen fog a kezébe. Mióta Magyarországon él, népi hangszereket készít, restaurál. Cser­Janos farag, Ildikó fest nátonban restaurálta az első régi hangszert, most is ott van a múzeum­ban.- Mikor jöttetek át?- Nyolcvannyolc februárjában.- És hogyan?- Ahogy mindenki más, aki újra kezdi az életét. Fogja az ember a fe­leségét, a táskáját, áprilisban megér­keztünk Szekszárdra, két hét múlva megszületett Ágnes lányom. Akkor felállítottuk a sorrendet, mi a fontos: egy ház, a gyerekeknek létbizton­ság...- Téged Szekszárdon a táncház­beli tevékenységedről ismernek.- Szekszárdon nem nagyon tud­ják, hogy létezik táncház, aminek az Art Kontakt biztosított keretet. Ré­gebben a szüleitől eltanulta a gyerek a táncot, a zenét, bálokba járt... volt egy ilyen kis családi didaktika. Ez hozzájárult a későbbi egyéniség ki­alakulásához. Most a fiatalok több­nyire elfordultak a saját hagyomá­nyoktól, inkább a nyugatiakat része­sítik előnyben. A rockot, a jazzt. Nincs semmi ellenvetésem, én is na­gyon szeretem a jazzt, de úgy érzem, nekünk magyaroknak olyan hagyo­mányaink vannak, amelyeket, ha megőrzünk, ráimprovizálhatjuk az egész életünket. Szentgyörgyön is megrögzött táncházas ember vol­A műhelyben tam. Ott más szerepet töltött be a táncház, meg kellett érte küzdeni a helyi hatóságokkal. Nyolcvannégy és nyolcvanhat között be is fulladt, akkor nem engedték. Rendesen akadályozták. Mielőtt eljöttünk, meg­szerveztünk egy „hallgatólagos” er­délyi táncháztalálkozót, egy farsang­temetést, de-már nem vehettem részt rajta. Ha én már nem is tudtam elte­metni ott a farsangot, Sepsiszent­györgyön, Csíkszeredában és min­denütt, azóta is van táncház a Szé­kelyföldön. ' Simon Bélával, ifjú Szabadi Mi­hállyal hárman öntöttek lelket a szekszárdi táncházmozgalomba. De ennyi nem volt elég, a hagyomány és szépség kultusza beköltözött ve­lük együtt a medinai kis házba: gyűjtik-keresik a régi népi bútorokat, restaurálják őket. János újakat is fa­rag. A gyönyörű népi motívumokat felesége, Ildikó festi, aki lakberende­ző. Új boltívben régi bölcső D. E. Fotó: ÓTÓS RÉKA Különélés válás nélkül A geodéták hétköznapjai Konténerekből álló telep Tamási szé­lén, lakókocsi lakókocsi mellett, akár kemping is lehetne. De nem az. Egyik gu­ruló iroda, a másik raktár, a harmadik öl­töző, zuhanyozó. 1989 tavasza óta van a Geofizikai Kutató Vállalat 6-os számú csoportjának telepelye itt, a költségveté­si üzemtől bérelt területen, azóta szolgál 50-55 ember munkahelyéül, kiindulóbá­zisául ez a terület. A csoport vezetője Leibioger László. A 43 éves férfi eredeti foglalkozására néz­ve gépésztechnikus, 22 éve dolgozik a vállalatnál, a katonaság után mint észle­lőműszer-kezelő került ide. Azóta a fél országot bebarangolta, hol a Dunántú­lon, hol az Alföldön dolgozott telepről, te­lepre, albérletből albérletbe vándorolva. Egyformán ismerős neki a sívó homokra telepített tanyavilág és a somogyi erdő­ségek. Hogy miért választotta ezt a ma itt, holnap ott vándoréletet, arra a Vas me­gyéből származó férfi a következő prózai választ adta:- A pénz, a nagyobb kereseti lehető­ség csábított ide. Előtte az Akövnél dol­goztam két műszakban, 5,50 forint volt az órabérem, itt rögtön 1200 forint lett a fize­tésem, amihez jött még az 500 forint kül­szolgálat és az 580 tereppótlék. Ez ab­ban az időben nem kis pénz volt, bár a külszolgálati díjból kellett fedezni az ét­kezési költséget, de az akkor mindössze 250 forint volt egy hónapban. Ma egy fúró-robbantómester 80 forin­tos órabért kap a Geofizikai Kutató Válla­latnál. A terepen reggel 7-től este 7-ig tart a műszak, a munkások dekádokban dol­goznak. Ha esik, ha süt, ha porzik a talaj, ha ragad a sártól, szezonban hétköznap, vasárnap, itt mindig dolgozni kell, a fúró­gépeket ki kell használni. Fektetik az em­berek a csöveket, tekerik a kábeleket, beállítják a műszereket, végzik a munká­jukat, közben arcukat fújja a szél, égeti a nap, szemük körül gyűlik a szarkaláb, a homlokukon a redő. Meleget este a Dám Hotel éttermében esznek, napközben hi­deget. Természetesen menü a vacsora, hiszen a vállalati hozzájárulás mindössze 30 forint. Utáfla a csoport vezetőjével megbeszélik a másnapi munkát, aztán a geodéták beesnek a vállalat által bérelt két-három ágyas szobák valamelyikébe, majd a sarkokat számlálgatva a családra gondolnak. Mit csinál az asszony, alszik- e már a gyerek? Mi történhetett otthon, rendben megy-e minden? Aztán roló, a fáradtság jó altató. Ki otthon a parancsnok, ki dönt a csa­ládi ügyekben, a feleség, vagy az idejük jó részét a családtól távol töltő férfiak? Vajon, nem vendégként tekintenek-e ezekben a családokban az apákra? Olajkutatók a tamási Vágóhíd utcában- Nem hiszem, hogy aki lakóhelyén dolgozik, az több időt, figyelmet szentel­ne a családjának, mint én. A nagy dol­gokban közösen döntünk, az apró, napi ügyekben az asszony - állítja 21 éves há­zasság után egy 17 éves lány és egy 8 éves fiú apjaként Leibinger László. Hogy mik a nagy dolgok és mik az ap­rók ebben a családban, arról nem szólt a családfő, inkább azt magyarázta, hogy mi az általuk végzett munka szépsége, mi az a pénzen túl, ami ezen a pályán ma­rasztalta.- A munkánk eredménye, ez a megraj­zolt földtérkép - teríti szét a konténeriro­da asztalán a szeizmogramot. A bádogiroda falán a Dunántúl térké­pe, Ádándtól Nagyberkiig piros-zöld nyíl­egyenes vonalak hálózzák be a papirt, egy ilyen térkép alapján jelölik ki a geoló­gusok a mélyfúrások helyét.- Szeretem ezt az életformát, más munkahelyen, más beosztásban nem tudnám elképzelni az életem - mondja a csoportvezető. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Leibinger László a müszerkocsiban Leibinger László a müszerkocsiban A segédmunkásokat a vállalat helyben toborozza, a 17 éves tamási Varga Zol­tánnak ez az első munkahelye Terepen

Next

/
Thumbnails
Contents