Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-01 / 204. szám

6-TOLNATÁJ 1990. december 1. Kiállítás Szekszárdim a Babits Mihály művelődési központban Az emberektől nyert új szín IŐ. Kottán Károly kiállításához* Meggyőződéssel mondom, hogy ahány emberrel megismerkedem, annyi­szor leszek gazdagabb. Mert lehet, hogy a természet forrásai kiürlthetetlenek, de az emberektől nyert új szín, más tartalom számomra nagyobb érték minden kincs­nek nevezhető eszköznél. Vallom, a leg­színesebb és legváltozatosabb kincses­ház tehát az ember, tőle nyerhetek leg­többet a magam számára, mert én is ide tartozom. Ezek a gondolatok tudom nem­csak engem foglalkoztatnak, mások is tű­nődtek már a müvek megszületésének titkain. Minden kiállításon a megalkotott munkák óhatatlan elemzése közben el­gondolkodunk a tehetség, az ihlet, a kife­jezési forma és mód harmóniáján, mert ezek együttesen jelentik számunkra a megértést, a meghatódást, a befogadást. Ifjú Koffán Károly először a virtuozitás, a könnyedség, a rajzkészség adottságai­val kötötte le figyelmemet, érdeklődése­met, majd amikor jobban odafigyeltem akkor értettem meg, hogy ez kettős kül­detésvállalás, amelyből egyik a pedagó­gia. Bárhogyan próbálta megmásítani a hétköznapok négy évtizeden át félreve­zető tévtanítása azt az igazságot, hogy a XX. század vége, korunk a tanításra épül. Ebből alapozódhat bármi új, mert oly­annyira félrevitték a szót, kiforgatták az igazságot, hogy helyretévő igék nélkül nem boldogulhatunk az átformálódó vi­lágban. Koffán Károly gondolataiból idézem az ars poetica sűrűségű megfogalmazást: művészet és pedagógia két életelemem, melyek mindinkább eggyé válnak ben­nem... Az az igazi: szinte a semmiből vala­mit teremteni, ez örökségem lényege. És, ha az ő szellemi öröksége lényegét máshonnan indulva próbálom meghatá­rozni, ő olyan példát teremtő tanítványo­kat szolgáló apától nyerte az indíttatást, aki magát mindig háttérbe szorította, iga­zát soha meg nem tagadta, s amikor úgy ítélte már nincs szüksége a világ felforga­tott torzításaira, elvonult a madarak köré­be titkokat fejteni. Amíg voltak mellette hallgatók, velük tartott, amikor megfosz­tották a főiskolától, visszavonult. Ilyen útbaigazítás példákban, tettek­ben egyszerre megértetik az emberrel, hogy Koffán Károly 50 esztendősen már arról beszélhet szívéből fakadó szavak­kal legalább 6 ezer tanítványomat talál­hatom az ország különböző városaiban, sőt már akár falvakban is. Hatalmas szám, s ha hozzávesszük, hogy a geo­metria soha nem számított még a mate­matikában a kedvelt tantárgyrészek kö­zé! Amikor még a marosvásárhelyi Teleki Téka nyitott volt az odalátogató emberek előtt, rácsodálkozhattunk a két, már a nagyvilágban elismert tudós, Bolyai Far­kas és János munkáira, tanulmányaira, levelezésére, tudományt gazdagító lap­jainak tételeire és tudomásul vettük, hogy Euklides után a mi magyarjaink merültek legmélyebbre a geometria törvényeinek megfejtésében, akkor számomra az is meglepő volt, ahogyan Koffán Karcsi ba­rátom lelkesedett e tudományért, s ennek tanításáért. S most a megerősítéshez is­mét csak találkozásaim egyik feledhetet­len élményét idézem föl, amikor a Buda­pestről kizaklatott, kitelepített, a nagyvilá­gon megint csak sokkal jobban ismert tu­dóst, Bacság Györgyöt kerestem föl zord télen, a Balaton-parton, Bélatelepen. Ki- lencvenesztendősen asztaloskodott ma­ga teremtette műhelyében, s tudomány­nak szentelt alkotó óráiban a földtörténet titkát tárta fel munkáiban, amire akkor nem akadt kiadó. Tőle hallottam, hogy a világ matematikatudományát nem lehet a magyarok említése nélkül értékelni, elég csak a geometria két nagy magyar tudó­Textil (K. K. alkotása) Portré (K. K. rajza) sát idézni. De korunk új nagy matematiku­sai előtt is meg kell hajtanunk magunkat, akik a következő századra való munkát ala­pozták, s még nem bizonyos, hogy e száza­dot úgy nevezzük: atomkor. Feltűnő lenne, ha a színek, vonalak, művészeti alkotások kiállításán csak a tudományos munkáról szólnék, szinte azt méltatnám, de én ebből is azt kívántam kiemelni, hogy Koffán Ká­roly olyan eleve elrendelt pedagógusi kül­detéssel végzi a hétköznapok munkáját, amelyről kevés, halvány, csupán jelzés az én fejtegetésem. Gyerekkoromban egy­szer Nagyszalontán találkoztam édes­apámmal együtt egy ősz hajú, csak suttog­va beszélő tanító bácsival, aki felnőtt tanít­ványai kérdésére, hogy mi is történt vele, így szólt: odaadtam a hangom nektek - Ady Endrétől így tanultam: lázad hát végre az élet alágyürtje, a tanító a legrababb ma­gyar. És József Attila keserű vallomásából mi izzik át „Én egész nemzetem fogom nem középiskolás fokon tanítani”. Akik ilyen lé­lekkel vállalták torzóvá süllyedt társadal­munkban az egész tanítást, rájuk hivatkoz­va emeltem ki Koffán Károly hivatáshordo­zásából és küldetéséből a pedagógiát. Amikor a kölesd-tengelici szép napok múlása során rajzát, portrékészítését távo­labbról figyelhettem, ott a látszólag köny- nyedségnek tetsző vonalak megtalálása volt a lenyűgöző. Ha hirtelen kellene vála­szolnom mit tartok alkotásaiból a legszem­betűnőbbnek, azt felelném, az emberi test harmóniájának megtalálását és megörökí­tését. Az arcképfestők, különösen a XIX. szá­zadban nagyobbrészt idealizálták az em­bert. Keresték a nemes tartást, a rokon­szenves arckifejezéseket, s ezeket igye­keztek még határozottabbá tenni. Szem­ben a középkorral, amikor a játék, a derű, a felszabadultság volt a megszokottabb. Gyakran hallottam művészbarátaimtól: azok után, amit a nagy reneszánsz meste­rek tudtak, olykor az az érzése az ember­nek, nem is szabad ecsetért, krétáért, szén- rúdért nyúlni, ők olyannyira tökéletesek voltak a mesterségben. A félelem, vagy ta­lán elfogódottság jogos, csak az érvelés ki­csit fonák, hiszen valamennyiük mindeze­ket ismerve állhat a festőállvány elé, vagy ülhet rajzolni, oda és akkor, mikor az alko­tás kényszeríti, vagy csak engedi. Valami­lyen módon, sokat kritizált korszakunkban, oda kell visszavezessen a meggyőződés, hogy olyan környezetben kellenek új isko­lák teremtődjenek, amely a világóriásokat is jellemezte. Szabadon, nyitottan, egyetlen törvénybe nem fogalmazható meggyőző­dés alapján: magam és mások gyönyörű­ségére, törekedve az örök szépség tökéle­tes megformálására. Messze járunk ettől a • szabad iskolai igazságtól, de meggyőző­déssel és hittel hirdetem, hogy a jövő visz- szaadni az embert önmagának. S erre a művészet jelenthet útmutatást. S azok a művészek, akik teljességgel oda tudják ad­ni magukat a követőknek is. Ez a kiállítás - mint minden kiállítás - ízelítő, kóstoló, bizo­nyos értelemben műhelytitok, hogy valaki, jelen esetben Koffán Károly hogyan és mint csinálja. Ö a derűt, a felszabadultságot, könnyedséget megtalálta. Dunaföldváron is megteremtették feleségével közösen az alkotóműhelyt, ahol a festmények, szob­rok, rajzok születnek, s ahöl családbeli szö­vetséges lett a tanár úr számára a számító­gép. Amikor arról faggattam Koffán Károlyt, mi az amihez szíve szerint legjobban ra­gaszkodik, annyit mondott: mindenhez, amit itt látsz. Ebből kaptunk hát Ízelítőt, ked­vet és holnapra való biztatást, mert azok tudják az embert visszaadni önmagának, akik először a szépet keresik meg vala­mennyiünk számára. FÁBIÁN GYULA * Elhangzott a megnyitón. írás közben (Mire tanítanak a görögök?) A görögök hittek az erkölcs­ben, s úgy vélték, tanítható is. Mellette a szépség áll, ez a leg­több, ami az embernek megadatott. Minden más áttekinthe­tetlen szövevény. Kronosz lányának, Anankénak, a Szükség- szerűségnek műve. Ó volt a gyerek Zeusz gondozója, a moi- rák viszont Zeusz lányai, s oly hatalmuk van, hogy az istenek akaratával is szembeszegülhetnek. Hárman voltak: Klotho az élet fonalát fonja, amit Atroposz vág ketté, Lakheszisz kockán veti ki az emberek sorsát, s csak testvéreik, a hórák kegyes­sége nyújthat átmeneti reményt, mert Diké az igazságossá­got, Eunomia a törvényességet, Eiréné a békét ígéri. Tehát minden megtörténhet s a görögök ezt bölcsen tudták. Istenei­ket tisztelték, de tartottak is tőlük, mert tapasztalták, hogy áll­hatatlanok, csalárdak, bosszúállók, nincs oly bűn, ami idegen lenné tőlük. így az emberrel minden megtörténhet, mert az istenek sze­szélye ellen nem lehet védekezni. A szerencsétlen Katreusz sorsa is ezt példázza. Nem közönséges családból szárma­zott, apja Minosz volt, ő építette Daidalosszal a híres labirin­tust, anyja Pasziphaé, aki férjén kívül egy bikát is szerzett, eb­ből a rémséges viszonyból született a szörnyeteg Minotau- rosz. Katreusz örökölte a trónt s boldogan uralkodott volna, ha egy baljós jövendölés nem keseríti meg napjait, mely szerint egyik fia fogja megölni, s bár titokban tartották a jóslatot, gye­rekei megtudták. Kettőt maga küldött el hazulról, egyik lánya és Althaimenész nevű fia önként távozott Rhodosz szigetére, hogy ne válhassék az istenek eszközévé. Úgy látszott, min­den rendben van, béke uralkodott Kréta szigetén és a szívek­ben. Katreusz azonban megöregedvén úgy gondolta, hogy fiának, Althaimenésznek adja át az országlást, tehát jóhisze­műen elindult Rhodoszra s szerencsésen meg is érkezett. Partra szállt s a város felé tartott, ám pásztorok állták útját, akik azt hitték, közönséges kalózzal van dolguk. Katreusz meg akarta nekik magyarázni, hogy kicsoda és szándéka bé­kés, de az őrző ebek oly dühödten csaholtak, hogy egy szavát sem értették meg. A pásztorok nekiestek s félig már agyon­verték, amikor a lármára megjelent Althaimenész is s maga döfte a kést az idegen szívébe, akiben nem sokkal később apjára ismert. A történet ezzel nem érvéget. Katreuszt ünnepélyesen elte­mették, a szertartáson ott volt unokája, Menelaosz is, aki szépséges feleségét, Helénát, Zeusz és Léda lányát hagyta Spártában. Távollétét használta ki Parisz, a szépfiú, elrabolta az asszonyt, s vele együtt a palota minden kincsét. Ezzel pe­dig kitört a trójai háború, tíz éven át gyilkolták egymást a har­cosok, miközben a szerelmesek élték világukat. Pariszt ugyanis maga Aphrodité istennő oltalmazta, ő tudja, miért. Végül Philoktétész nyila találta el. Ekkor már öt gyereke volt Helénától, aki nem öltött gyászt, legott Déiphobosz felesége lett, akit a Trójába bevonuló Menelaosz ölt meg, a szépséges Helénát pedig hajánál fogva vonszolta ki a palotából. A jó el­nyeri jutalmát s meglakol a bűnös? - ki tudja. Menelaoszt vé­gül Zeusz vejévé fogadta, s anélkül, hogy meg kellett volna halnia, beléphetett Eleüszionba, ahol aszfodéloszok virítanak és örök a tavasz. A mai olvasó összevont szemöldökkel követi Menelaosz és Heléna történetét, barbár indulatokat vél benne, s talán némi megvetést is érez a letűnt kor iránt. Attól tartok, a szigor indo­kolatlan, az ítélet elhamarkodott, mert minden részletében lo­gikus a történet. Élénk lélektani érzékre vall, hogy a gyanakvó Katreusz eltávolítja környezetéből gyerekeit, akik maguk is félnek attól - Dosztojevszkij viaskodott a kérdéssel - hogy apjuk gyilkosai lesznek. Az események most már egymást feltételezve következnek. A rhodoszi pásztorok joggal védik azt, ami övék, tehát agyoncsapják a gyanús idegent, s Althai­menész is indokoltan cselekszik, mert óvja övéit a betolako­dótól. A léhütő Parisz pedig mit is tehetne mást, megszökteti Helénát, bár bizonyos, hogy az ókori Katát könnyű volt táncba vinni. Igaz, a trójai háború tízezrek életébe került, de Heléna el­rablása után - így történt Ferenc Ferdinánd meggyilkolása­kor is - nem lehetett elkerülni a háborút. Tehát minden a helyén van, az istenek műve az egész, an­nak idején Ferenc József is ebben a tudatban írta alá a had­üzenetet. A görögök azonban hittek abban, hogy kedvező esetben ki lehet térni az istenek szeszélye elől, a történet ezért még itt sem ér véget, van másik változata is. „Ködképért halt meg annyi hős akháj” - mondja a hírnök Euripidész Heléna-drámájában s ezzel új jelentést kap min­den, mert most derül ki, hogy a nagy háború értelmetlen öl­döklés volt, amire mindenki ráfizetett, Menelaosz sem hős, hanem esendő ember, akinek egyetlen vágya, hogy feleségét kimentse a zűrzavarból. Ezzel minden átértékelődik, Heléna már nem csélcsap asszony, netán utolsó ribanc, hanem tisztes feleség, akit a háború forgószele ragadott ki otthonából. Euripidész is jól tudta, hogy az istenek csalárdok és meg­bízhatatlanok, de minden mégsem függhet szeszélyüktől, csak az ember ne dőljön be csalfaságuknak. A harci dicső­ség ködkép, a győző is vesztes, mert csak eszköz, bár maga sem tudja, kinek a kezében. Az istenek eszén tehát túl lehet járni, ki lehet térni a végzet elől, de akkor megváltozik a világrend, felcserélődnek a sze­repek, Menelaosz otthontalan bújdosó, Heléna nem szé­gyentelen lotyó, hanem hű feleség, aggódó hitves. De vajon mindenki elhiszi-e, hogy Heléna csapongása ágyról ágyra hitvány pletykaság, amit pedig harci dicsőség­nek véltek, illékony ködkép? Végtére a görögök sem hitték el, csak a tanulságot hagyták ránk CSÁNYI LÁSZLÓ Fiaskónak bizonyult küzdelmek tanúja Hetvenöt éve született Benjámin László Azok a „romlatlan újszülöttek”, akiket éberségre intett, most vannak férfikoruk delén, hiszen figyelmeztetése az ötvenes évek közepén, a nagy csalódások és felis­merések éveiben született. A harmincasok mára valóban kellően józanok, s átveszik, átvehetik a sorsuk, meg egy ország irányí­tását, amely egészen más úton jár majd, mint ama nemzedék hitte, amelynek tagja volt Benjámin László is. A munkásirók csoportjából, de a „mun­kásirodalom” leszűkítő felfogásának so­sem engedve, úgy indult a pályának, hogy egy emberibb, igazságosabb társadalom megvalósítása áll majd osztálya és nemze­te előtt. S ha az ötvenes évek legelején írt is sematikus verseket - meggyőződés nélkü­lit sosem. Számon tartani nem is e morális tartásért kell, hanem azért, mert a szocializ­musnak nevezett - mára elvetéltnek tekint­hető - kísérlet roppant történelmi csalódá­sát ő fejezte ki - valószínűleg egész Kelet- Közép-Európát tekintve - kortársai közül a legmélyebb tragikummal. Mert az elköve­tett bűnökkel nemhogy egyenértékű, de ta­lán még súlyosabb az a csalódás, hogy igaz emberi jó szándékot, sorsokat és re­ményeket áldozott fel a hibás politika, egy utópia kíméletlen megvalósítása. Benjámin László az 1956-osforradalmat követő mély depressziója után sem adta fel azokat a nemes eszményeket, amelyeknek jegyében elindult az úton - ezek történelmi folyamatosságának és a maga eszmei küz­delmének volt nagyerejű verse a költő újra: megszólalásakor a Vérző zászlók alatt Ö maga a könyvtárosi létbe vonult vissza, s a „köznapi dolgok igézetébe”. A hetvenes években még egyszer - nem könnyű szívvel - újra kiállt a közélet mezői­re, elvállalta az Új Tükör egyik szerkesztői tisztét. Később ő lett a főszerkesztő, de a napi csatározásokban már nem kívánt részt venni. Higgadt volt, néha kimért, néha derűs, aki sosem panaszkodott a régi sérelmek, a valamikori hitek nyomán kapott indokolat­lan támadások miatt A költőszerep amúgy is zavarta. A kétkeziek világában gyanús eme ténykedés helyett, ahogy irta: „Hej, let­tem volna inkább futballista”. Nem mondta, de akik ismerték, tudták, érezték: idegen­kedve nézte - nem a világot amit nagyon is szeretett - mindazt, ami körülötte ifjúkori eszméi megvalósulásának kinevezve, de azt meg sem közelítve, kialakult. Jóslata, kívánsága - túl korán is - bekö­vetkezett, bekövetkezőben van. Az emberi­ség gyönyörében így írt: „Az lesz, az! a bol­dog kor! - minden dolgaimnak / értelmük azzal leszen ott, hogy már nem értik őket.” A fiaskónak bizonyult küzdelmek tanúját megharcolóját bizony elfelejtik. Benjámin László most lenne hetvenöt éves, s költé­szete most „őskövületnek" tűnhet pedig Arany János-i bölcs rezignációval irt sorait újraolvasva a múlt és a közelmúlt zsarátno­kát fedezhetjük fel, s általa önmagunkat ért­hetjük jobban. S ha a költőt felednénk is - ezt nem feledhetjük. MARAFKÓ LÁSZLÓ Benjámin László: Nap nap után Nap nap után, év év után odábbállt, ha mit hozott, elvitte mind - limlomokat hagytak hátra neked, fakuló fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt. Elhagytak, el barátaid, egyre többen gyülekeznek a föld alatti országban, kihűlt ajkukon a néma intelemmel, hogy utolsó napodra annyi marad, amennyit másoknak adtál. Megismerted az anyaggal viaskodók alázatát és gyönyörűségét, megdolgoztál kudarcaidért is - Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,, a munka ne hulljon ki kezedből: Nincs más esélyed, hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid, együtt tudj élni magaddal, békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents