Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-31 / 227. szám
I. évfolyam, 38. szám 1990. december 30. TOLNATAJ A vérbükk mesélte... Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki szót ért az állatokkal. Természetesen távolról sem úgy, mint a csodálatos szent Assisiből, hiszen az életszentségnek még csak a nyomai sincsenek meg bennem és prédikálni se tudok. A dzsungel lakóinak mesterszavait se ismerem Maugli módjára, de hisz mifelénk nincs is dzsungel. Legfeljebb az emberek között, akik azonban vagy híjával, vagy túlságosan bőviben vannak a mesterszavaknak. Ezt máig se tudom pontosan. Valójában az állatokkal csak módjával tudjuk megérteni egymást és megértetni úgyszintén. Mondjuk úgy, hogy olykor és akkor se mindegyikkel. Pásztorkutyával szinte sohasem. Éppen ezért máig büszke vagyok rá, hogy tőlem 1944 nyarán a sömjéni Cseren egy Zörgő nevű juhászpumi - igaz, hogy csak kivételesen - két mellső lábával a térdemre ágaskodva, kezemből fogadta el a szalonnabőrt. A kutyák közül általában azokkal lehet és érdemes beszélgetni, melyeket nem tartanak örökké láncon és így jókedélyűek mint egy dakszli, vagy élvezik az új dolgok - őnáluk persze a szagok és illatok formájában jelentkező - felfedezését, akár a vizslák. Netán komondorok, bernáthegyik módjára méltóságteljesek, vagy bátrak, mint a halált bármikor megvető kuvasz. A németjuhászokkal csak módjával, mert zárkózottak és van bennük valami rendörszerű. Ami persze roppant fontos, hisz mindkettőre szükség van, sőt ha így folytatjuk, gyaníthatólag egyre inkább lesz... Macskákkal beszélgetni már nehezebb, mert felettébb emberi módon, mindent önmaguknak akarnak kihajtani. Nem a másik örömére, hanem a saját hasznukra hízelegnek. Többnyire éppúgy, mint mi. Más a helyzet legközelebbi lelki rokonaimmal, a lovakkal. Hozzájuk zárkózottan, mogorván, vagy éppenséggel durván közeledni reménytelen, csak udvariasan, tapintatosan, a leg barátságosabb hangnemben csevegve lehet. Ez utóbbit elvárják. Tulajdonképpen soha nem tudtam megérteni, hogy miért nem néznek le bennünket, embereket? Finom lelkűkre vall, hogy ezzel kapcsolatban se az arisztokrata arabs Koheilán, se Telekes, Béni, Kofa, a m. kir. honvédségnél teljesített rövid szolgálata alatt kissé lelkibeteggé lett Rovátka, sőt a nyugdíjas éveiben Kerteskőn felkeresett Imperiál se adott felvilágosítást. Még cirkuszlovakból, sőt a természetük ellenére való mozgásra késztetett- kényszerített spanyoliskola magas képesítésű tagjaiból se tudtam velünk kapcsolatban zokszavakat kicsiholni, pedig főleg utóbbiaknak igazán lett volna okuk panaszra... Más a helyzet a fákkal. Évtizedekig nem mentem velük semmire, pedig - ahogy mondani szokás - a lelkemet is kitettem a cél érdekében. A dolog annál inkább bosszantott, mert a valamikori Agráregyetem Kertészeti Karán néhai dr. Papp József adjunktus úrnak ez láthatólag a legkisebb gondot se okozta. Van egy-két barátom, évtizedek óta fák között élő erdész, aki szót ért ugyan velük, de bel- Fákkal beszélgetni csak szigorúan kettesben lehet! - mondta. - Ha akarnék, se mehetnék el tolmácsolni neked... Egyébként nem is akart. Azt mindenki beláthatja, hogy a fák jelleme, egyénisége éppúgy különböző, mint az állatoké, vagy az emberé. Az utóbbiénál nagyon gyakran különb is. A fekete- és az erdei fenyő épp annyira komor, mint amennyire a himalájai selyemfenyő szelíd, szolid és finoman elegáns. Aki Veszprém felől Pápának tart, Farkasgyepű előtt balra magával a méltóságteljességgel találkozhat egy ősbükkös formájában. Lengyel kastélyparkjában a mamutfenyő a maga családjában ugyan még csak 150-160 éves kamasz lehet, de tövéből felnézve rá, valósággal sugározza az óriások nyugalmát. A szekszárdi ómegyeháza udvarának tiszafái olyan zárkózottak, mint egy exkluzív brit klub tagjai. Ugyanebben a városban a viszonylag gyorsan növő platánsor minden bizonnyal tisztában van könnyen törő fája esendőségével, így a múlandósággal is. Ugyanez egy kocsányos tölgynek valószínűleg eszébe se jut. Az akácfák amolyan népség-katonaság jellegű tömeglények. Elnézést kérek a se nem tűlevelű, se nem lomblevelű japán Gingko-bilobáktól, de nekem kissé homokosaknak tűnnek. Az eget némi szemtelenséggel elérni akaró jegenyék ugyanakkor enyhén pökhendi karrieristáknak. A szil tisztes, jómódú középosztálybeli, akár a juhar, míg a szelídgesztenye már kétségtelenül a nemességhez tartozik. Utóbbinak egyébként eszébe se jut rokonságot tartani a par- venű, pucértermésű vadgesztenyével, ami még rózsaszín virágú változatában se más, mint puszta bokrétafa. A diófa fokozatosan, nagykorára válik emberbaráttá, amikorra kvaterkázóasztalt kíván a koronája alá. Az én kis diófám az idén már pontosan 40 szem termést hozott, az ükunokáim - ha egyáltalán lesznek - remélhetőleg szedhetnek majd róla fele ennyi zsákkal... Veszprémi lakos koromban az Árva utca végén (akkor még?) állott hársfák, virágzás idején, egy felejthetetlen hajnalon, több tízezernyi méh közreműködésével, csodálatos koncertet adtak nekem. Azaz pontosabban nekünk, mert minden idők legszebb Editkéjével éppen csókolózással voltunk elfoglalva a tövükben, miközben muzsikáltak a hár- sak. Akkor fiatal voltam és Editke szép testű. Ilyen jelzőket azóta sajnos már egyikünkre se lehet ráaggatni. Az viszont változatlan, hogy a fák azóta se álltak szóba velem. Azt, hogy az őszibarack nem, teljességgel .megértem. Végtére is, ha valakit éles Kunde-ollóval metszegetnek, annál megbocsátható némi hisztéria. De az óriási, legalább kétszázötven éves és kora ellenére bőséges, sokmázsás termést hozó bérbaltavári cseresznyefa legalább ennyire szófukarnak bizonyult. Valószínűleg ma is az, hiszen csak harminc éve láttam, remélem még: - a helyi pálinkafőzők őszinte örömére. A csoda napja végül is Szigligeten köszöntött rám, zárt, természetvédelmi területen, az Alkotóház parkjában. Nem messze Pátzay Pál: Törülköző lány című bájos bronzszobrától évek óta megcsodálok egy faóriást, melyhez még csak hasonlót se láttam soha. Vérbükk, tudományos nevén Fagus silvatica L. f. cuprea, de ez utóbbit akár el Ts feledhetjük, méltóságából nem érzékeltet semmit. Az igazi rang különben sem titulusok, címek függvénye. Törzsének körmérete a föld színénél tán tizenkét lépés. Vázágai, a vérbükkök szokásához híven, alig egy méter magasból kezdenek kinyúlni minden irányba. Még sose sikerült megszámolnom, hogy mennyi van belőlük. Egy kisebb bazilika kupolamagasságával felérő koronája csúcsáig lehet tán hetven. Ősszel lehulló lombja az otthoni lakásoménál hozzávetőlegesen kétszer akkora területet borit be. Szebb színben és puhábban, mint nálunk a padlószőnyeg, melyet sose lesz pénzem kicseréltetni, míg ő minden esztendőben újat és újat terít maga alá. Ilyenkor a régit púposra rakott traktorpótkocsi viszi el. Huszonnégy éve járok Szigligetre és még nem volt alkalom, hogy meg ne álltam volna mellette-alatta. Ilyenkor leplezetlen hódolattal dicsértem, amit úgy sejtem megjegyzett. Végtére is egy óriási vérbükkben miért ne férne el némi hiúság? Amikor egyik este a tövébe kuporodtam és hátamat a törzsének vetettem, éppen rossz napom volt. Munkám se nagyon akart haladni, odabenn a társalgóban pedig a tisztelt írótársak annyit, olyan feleslegeset és egymásnak színészkedve-pózolva beszéltek, hogy ami ritkán történik, a fejem belefájdult. Régóta tudom, hogy az írókat (velem együtt) célszerűbb olvasni, mint hallgatni, bár többnyire egymást se olvassák. Csak megbeszélik és kibeszélik. Ezért is menekültem ki agyszellőztetésre a parkba és szerencsémre épp a vérbükkhöz.- Pocsék ez a világ! - mormoltam magam elé. Azonnal válaszolt, méghozzá folytatást váróan, kérdezve:- Miért lenne az? Igazság szerint a hidegnek kellett volna kiráznia a rémülettől egy megszólaló faóriás hallatán. Hosszú bevezetőmből remélhetőleg kiderült, hogy ' évtizedek óta ilyesmire vártam, így inkább a beteljesült vágy élvezetének egészen máshonnan ismert öröme futott végig rajtam.- Mert nincsen benne semmi szép, csak hajsza, nyugtalanság, meg szócséplő emberek - feleltem azonnal. - Miért? Te talán élvezed? Nyomban kijavítottam önmagamat:- Már megbocsáss, hogy a nagy korkülönbség ellenére tegezlek! Rámhagyta:- Tegezz csak nyugodtan! Hiszen még háromszáz éves is csak mostanában leszek. A világ egyébként azért szép, mert mindig történik benne valami...- Túl sok! De te, aki háromszáz éve ugyanitt állsz, édeskeveset láthattál belőle! Ágerdejének suttogása némi szelíd gúnyt szűrt a válaszába. Máskülönben kellemes, lágy, bariton hangja volt. Ha egy ilyen óriás csengő szopránban szólal meg, tiszteletem ellenére is minden bizonynyal kinevetem. ^- Gondolod? Ne aggódj! Ti emberek épp elég eseményről gondoskodtatok az én látókörömben is. Már fiatal suháng voltam, amikor itt, a fejem felett, felrobbantottátok a várat. Láttam a kastély építését és bővítését. Ha akarod, megmondom neked, hogy az alapjának melyik részébe rakattak onnan fentről származó köveket az Eszterházyak. Nem engem telepítettek a parkba, hanem a parkot körém. Pontosan ott, ahol te most ülsz csókolózott 1848-ban egy magyar honvédtiszt egy szőke nővel, majd 1849-ben egy fehér kabátos császári. Mindkét esetben mindkettő ugyanaz a személy volt, csak a színét változtatta. Ezt mi, vérbükkök minden tavasztól őszig szoktuk... El kellett ismernem, hogy az emberek ritkábban, de akkor alaposabban.- Nemrég - folytatta - tán negyvenöt éve, németektől nyüzsgött a park. Egy magas, szemüveges, akinek piros csík volt a nadrágján, annyira szeretett minket, hogy még a füvet is kaszáltatta. Akkoriban hetekig mennydörgés volt itt a Balaton körül, de eső egy csepp se. A mennydörgést, meg azt a sok füstöt állítólag ti csináltátok, emberek. Ne neheztelj érte, de az emberről többnyire minden rosszat elhiszek, mert fától jót még sose hallottam rólatok. Aztán másféle egyenruhások jöttek, kelet felől. Piros nadrágú több is lakott itt, de mind szerette a parkot. Hangja mosolygósra változott:- Egyébként az én törzsemet akkoriban már bajos lett volna keresztbe fűrészelni. Bár az ember mindenre képes! Ebben egyetértettünk.- Más fákat említettél az imént - váltottam témát. - Unalmas lehet mindig ugyanazokkal a szomszédokkal beszélgetni. Az emberek az ilyesmibe többnyire kissé belebolondulnak, vagy olykor ösz- szekapnak. Bár itt alább áll egy másik vérbükk is... Esküdni mertem volna rá, hogy valamelyik felsőbb vázágával megvetően legyintett:- Rokonom, de még csak cseperedő. Alig múlt százéves... Vannak nekem rokonaim, jó ismerőseim Skandináviában, Németországban és Erdélyben is. Sűrűn, tíz-húsz évenként, izengetünk egymásnak!- Hogyan?- Távközlésről még nem hallottál? Az a hét fülesbagoly, melyeket tavalyelőtt a kastély melletti fán láttál nappal aludni, a Bakonyba költözött. Ös- küre izentem velük. Jutott azonban az én termésemből már a lengyel Kárpátokba is. Természetesen madárcsőrben...- Ne hidd, hogy hízelegni akarok neked, de lenyűgözően nyugodtnak érezlek!- Miért lennék más?- És az elmúlás?- Az természetes és ami természetes, az nem nyugtalanító. Most idézzem neked azt a nótát, melyet a nagy mennydörgéseitek idején recsegett egy zenegép a teraszon? „Minden elmúlik egyszer / Minden a végéhez ér!”- Inkább ne! Emlékszem rá, sőt még az átköltött folytatására is: „Előbb a párt / És aztán a vezér!” A valóságban fordítva történt, ha az eleje mindmáig egyáltalán megtörtént... Mondjad, légy szives! Nem félsz semmitől?- Talán a savas esőtől, de arról szerencsére még csak hallottam. Azt is ti, emberek csináljátok! A fagyöngy és a fakín velünk, a vérbükkök vastag ágaival nem tud mit kezdeni és nem is mer kikezdeni. A vihar meg se próbál kidönteni, ahhoz már régóta túl erős vagyok.- És a villám...?- A villám többnyire csak az embermód hajladozó derekú, mindig felfelé nyújtózkodó jegenyékbe, nyárfákba, meg azokba a gőgös, alulról kopaszodó fenyőkbe csap. Villámsújtotta vérbükknek még a hírét se hallottam...- A fák mind ilyen nyugodtak, mint te? Mert mi, emberek, aztán a legkevésbé se!- A fák se egyromák. De olvass csak végig egy szakkönyvet, dendrológiait, azt hiszem igy mondjátok. Vagy egy növényhatározót! Mi, fák, sokan vagyunk. De ti, emberek, csak egyedül... ORDAS IVÁN (Czakó Sándor felvétele nem az írásban szereplő helyszínen készült)
