Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-23 / 223. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. december 23. Szekszárd, Művészetek Háza Saját ajtóink előtt Győrffy Éva és Stäche Éva kiállítása Egy rajz az Észter-láncból. Stäche Éva alkotása. Hol vagyunk a világban? - hangzik a kérdés. Kik vagyunk, mik vagyunk, visszhangzik bennünk. Feltesszük nap mint nap önmagunknak is. Néha remeg a hangunk ha konkrét választ kell adni rá, olykor csak magunkban suttogjuk el. A válasz biztos: nem Európában csupán, nem a mellettem álló ember lelki tükrében, nem a történelmileg adott társadalmi-gazdasági közegben, nem egyéni és közös gondjaink zsákjába varrva, hanem egyszerre mindegyik felsorolt tényezőben létezünk, és ez máris sok, szinte elviselhetetlenül nehéz teher. Azért vagyunk itt, mert ezt valamiképpen mindnyájan érezzük és e ténnyel szembe is tudunk nézni. Mi köze itt ennek a fejtegetésnek egy kiállításmegnyitó gondolati tartalmához? Köze van, mert lényegre irányul. A lényeg csakis az ember lehet. Hol vagyunk a világban? - ÖNMAGUNKBAN, elsődleges feltételként hiszen széles e távlatokban és terepeken e feltétel nélkül nem tudnánk otthon érezni magunkat. Önmagunkban tehát, vállalva elhibázott és dicséretes tetteinket, döntéseinket a két kapu között: élet hajnala és alkonya között. Önmagunkkal azonosságot vállalva vagyunk képesek másokkal szemben nyitottnak lenni. És mit látunk - mondom most úgy, mint puszta szemlélő vagy művet érteni akaró közönség bármely tisztelt tagja - BIZONY CSAK ÖNMAGUNKAT! Olyannak amilyenek vagyunk. A művész tükrében látjuk az embert, az ő szűrőjén keresztül aki alkatilag hivatott arra, hogy megváltoztasson összefüggéseket, hogy átszervezze és újra értelmezze azt, amit mindnyájan nézünk, de mégsem láthatunk meg a mindennapi élet sodrása közepette. Ne stílusirányzatok vívmányait keressük itt elsősorban, ne szakmai melldöngetést, még önmagunk dermesztőén szépített bálványát sem - A KULCSOT keressük, hogy ajtót nyithassunk saját otthonunkban, amelyhez most egy másik talán nem megszokott úton közelítünk. Két ember kínálja fel ezt a sétát, anya és leánya egy időben, de eltérő ösvényeken. Színek és fehér-fekete kontrasztok világa hívogat,"és némelyikünket felismerés bizonyossága másokat az első közeli lépés bizonytalansága és idegessége kerítheti hatalmába. Arcképek sokasága vesz körül bennünket. - Itt élőben is, a kiállító- terem falain is. Arcok néznek visz- sza ránk s e portrék kompozíciójában bent a képen legtöbbjüknél ott feszül egy tér akár színfolttal telítve, akár szándékosan üresen hagyva. A kompozíció mégis teljes, a teljességre és befejezettségre való kínos törekvés nélkül. Banális gondolat villan fel bennem: tán nekem, az én arcomnak maradt rajta hely? Máris korholom magam. Ugyan mit keresnék én ott, hiszen ezek mind VALAKIK - névvel vagy névtelenül - szúrósan szembenézve, vagy behunyt szemekkel megtört szenvedő arcukon a múló idővel, vagy zárkózottságot és kifejezés- telenséget tettető vonásokkal. A portrék között arasznyi szünet - az üres fal fehér síkja, aztán új arc tűnik fel, némelyiken virágkoszorú ágaskodik úgy omlik szét a fej fölött, abból kinőve folttá, felhővé olvadva vagy oltalmazó lendülettel röpülve az alak fölé, mint női lélek attribútuma beteljesült és beteljesületlen vágyak evidenciájaként. Élet napfényes és árnyas oldalainak hűséges kísérőiéként, siker, bukás, búcsúzás, találkozás, élet, halál, tanújaként. És ott az ellenpont a másik oldalon a grafikáknál. A szünet nélkül közvetített képsornál, amely kemény és döbbenetes következetességgel ismételt arcok végtelenig folytatható sorával késztet gondolkodásra. Már nem is azt figyelem, ki az illető. Az alak elő-elő- bukkan más-más ábrázattal, egy folyamat részeként, amelyhez a tájelem és az abban folytatódó vonal akár útirány. Kérlelhetetlenül vezet tovább fehéren szelve át a szürkeséget. A táj, a dombhát vagy nevezzük szervezett foltnak, behálóz, rámfut, testem elemévé válik és én annak részévé, arcom külön állhat bár felmagasodva, de ez az ő arca is egyben és az ő arca az enyém. E kétfajta láttatási mód és igen eltérő technika különböző vizuális útja az emberi lélek belső domborzatát mutatja és tárja elénk mindkét alkotó munkáiban. A festmények közt halkabb, lírai hangon zsong a tájkép-kompozíció, amelyből mélyen a tudatba, s az alávésődött emlékek és motívumok törnek fel, tájelemeket őrző de átértékelt jelszerű formában úgy, hogy metamorfózisuk nem válik merő absztrakcióvá. A képek mintha sugallnák a legtermészetesebb igazságot: - az úton amin haladunk, bármerre kanyarodjon is az, élményeink éltető tápját magunkkal visszük, s őrizzük, mert önmagunkat meg nem tagadhatjuk. Ösvényt választunk, de mihelyt ráléptünk, már nincsen másik út. Térjünk végül egy pillanatra visz- sza a grafikákhoz. Van még egy sorozat, ami nem egyszerűen csak a kísérletezőkedv eredménye, nem is színházi karaván, színfal, vagy rongyteregetés. Az anyag lenyö- mata itt ügy és eszköz. Érdekességével messziről hívogat, hogy utána megmutassa foszló függönyeit, vagy oszlopszerűen kitörni akaró rejtett emberi lényét, anélkül, hogy konkrét alapot idézne. S még valami: kapuk vannak mögöttünk, kapuk előttünk, tudatunkban is és itt e művek között is kettő magasodik jelképként felénk. Ügygonddal, szinte mérnöki pontossággal és hitelességgel megformálva elelmosódó és krescsendóként visz- szatérö élekkel. Tényszerűségükben többek mint puszta tanulmányok, szimbólumértékűvé válnak mindnyájunk számára. E két vendégünk Győrffy Éva és Stäche Éva, akiket most itt köszöntünk, íme már megtették az első lépést felénk. Tegyük meg mi is, saját ajtóink előtt állunk. ADORJÁNI ENDRE Győrffy Éva: Csendélet Írás közben (A szeretet elégiája) Régi történet, ami mostanában fejeződött be, szomorkásán, mint az őszi idő, de fájdalmára vigasz is van, a hűség vigasza, aminél többet nem is remélhetünk. Philémón és Baukisz története napjainkban, s nekem csak annyi a dolgom, hogy tanúságot tegyek róla. Pali bácsival nagyon régen ismerkedtem meg, valójában nem is vele, hanem a verseivel, mert abban az időben verseket is írt. Szelíd versek voltak, olyanok, mintő, ápoltak, tiszták, de aki egy-egyszép sora fölé hajolt, talán távoli tengerek zúgását is hallotta, amelyek csendes életének partján morajlottak. Egyébként megbecsült állami hivatalnok volt, kis kertes házában élt feleségével és fiával, a pálosok templomának közelében, azután is, hogy a forradalmat követően váratlanul elbocsátották, maga sem tudta miért. Többször jártam náluk, jólesett életük kiegyensúlyozott rendje, a belső biztonság, ami keserű éveik alatt is jellemezte őket. Mindig irodalomról beszélgettünk, bár Pali bácsi soha nem akart hivatásos költő lenni, beérte azzal, hogy ünnepi perceiben fegyelmezett, gondosan kimunkált sorokba foglalja a világ jelenségeit, mindig a lényegre törekedve, már-már epigrammatikus tömörséggel. Szerettem őket, s ők is szívesen láttak. Amikor megérkeztem, Lóri néni - maga kérte, hogy így szólítsam - rögtön kávét főzött. Pali bácsi kedélyesen bort tett az asztalra. Mintha nem lett volna életkoruk, az idő az évtizedek során alig fogott rajtuk. Pedig életük egyre nehezebb lett. Pali bácsi végül egy vállalatnál helyezkedett el, segédmunkásként s innét is ment nyugdíjba, mint raktáros. Egyetlen fiúk leérett- ségizgett, de nem tudott elhelyezkedni, alkalmi munkákat vállalt, amit éppen kapott. Lassan, észrevétlenül mintha köd ereszkedett volna rájuk, bár senki nem tudott róluk rosszat mondani, gyanúsak lettek, idegesek, végül a szomszédok is óvakodtak tőlük. Ez bántotta őket. Pali bácsi mondta is, soha senkinek nem ártott, igaz, politikai érdemeket sem szerzett, mindig csak dolgozni akart, tisztességgel, s néha verset írni, amit felolvasott Lóri néninek s egyiket-másikat viszontlátta valamelyik folyóiratban is. Akkor, novemberben vagy december elején fiúk, a kis Pali, kiment Nyugatra, végül Amerikában kötött ki. írt, később csomagot is küldött, mondták, jól megy sora. De ők egyre szegényebbek lettek. Lassanként eladogattak mindent, amit tudtak, Lóri néni szegényes ékszereit, csak jegygyűrűjüktől nem váltak meg, néhány porcelánt, képet, könyvet is, fillérekért. Gogolnak van egy kedves elbeszélése, a Régimódi földesurak. Egy kicsit úgy éltek ők is, mint Afana- szij Ivanovics és Pulherija Ivanovna, akik egyre ki- szolgáltatottabban nézték, amint lassan elsüllyed körülöttük a világ s vele együtt ők is, míg végül megértik, hogy felesleges élniük. Pali bácsi minden reggel elindult a közeli boltba, tejet vett, kenyeret, a piac Lóri néni tiszte volt. Mindennap megszámolta a pénzt, felírta kiadásaikat s gondterhelten mérlegelte, hogy kijönnek-e nyugdíj- fizetésig. Egyre nehezebben éltek s ha meglátogattam őket, most már én vittem a bort, Lóri néninek valami édességet, nápolyit, csokoládéba mártott kekszet. Ó - mondta Lóri néni, Pali bácsi pedig fogta a flaskát és sietett dugóhúzóért. Ekkor már ritkán találkoztunk, én régen más városba költöztem, de ha úgy adódott, mindig megkerestem őket. Ilyenkor Pali bácsi kitörő örömmel fogadott, s már a küszöbről kiáltotta: Gyere gyorsan Lórika, nézd csak, ki van itt! Lóri néni összecsapta kezét: A legjobbkor jön Laci, - s férjéhez fordult: Mondtam neked, Palikám, hogy vendégünk jön, megálmodtam. Ott folytattuk, ahol valamikor nagyon régen abbahagytuk. Pali bácsi a könyvállványnál matatott, verseit kereste, amiket legutóbbi találkozásunk óta írt. Ha megengeded, felolvasom, - mondta s már olvasta is, átszellemülten, mint aki tőlem várja a lehetséges elismerést. Az irodalom még ekkor is útját kereste, bár elhallgattak már a kontár lantverők, akik dicsőségről és boldogságról daloltak, versükben Rákosi előnytelen külseje is megszépült, ő volt a tömzsi hős, aki népe fölébe magasodott. Pali bácsi most sem lehetett időszerű, versei a múltból léptek elő, egy eltiport életforma emlékjeleként. Nem volt ez nagy költészet, de nekem is csendes vigaszt jelentett ezekben az években. Az őszről énekelt, a múlandóságról, egy régi balatoni nyárról, s természetesen Lóri néniről, aki mindig a versek búzavirágai között lépdelt, fiatalon és örök napfényban. Amíg a verset hallgatta, arca kipirult, szemét szemérmesen lesütötte és boldog volt.- Lórikám, édes, igyál egy kortyot, - mondta Pali bácsi szertartásosan, s amikor Lóri néni szabadkozott, rám nézett, tőlem várta a biztatást: Ugye, Laci jót tesz neki egy kis bor? Megható volt, ahogyan beszéltek egymással, a szeretettől szavuk színt kapott, különleges fényt. Jaj, Palikám, vedd elő újra azt a verset, amitannak idején a bátyád halálára írtál, - mondta Lóri néni. Ez valóban szép vers volt, meg is jelent valahol: akkor találkoztunk először Pali bácsival, hálásan kezet csókolt Lóri néninek is felolvasta a verset: „Bátyáddá tettél, miként adok számot / majd éveimről...” - s szemében könny csillant, Lóri néni pedig megfogta karját s hálásan nézett rá. Szeretet lebegett szegényes életük felett, a tisztaság és megértés szerelme, filléres gondjaik között is. Vigyáznom kell rá, - mondta néha Lóri néni - oly könnyelmű. S amikor a kapuig kísért, figyelmeztette, hogy vegyen sálat, mert hideg szél fúj. Egymás iránti szeretetük kötött engem is hozzájuk, ez a csendes csoda, ami kettejükből sugárzott. Amikor náluk voltam, rám is hullt valami ebből a fényből, ezért is szerettem őket. Aztán végképp magukra maradtak, a kis Pali is elmerült az idegenségben, már levelet sem írt, nem is hallottak róla. Erről röstellkedve beszéltek, de ez mintha még jobban egybefűzte volna őket. Kétségbeesve, egymás kezét fogva álltak életük süllyedő hajóján. Ekkor már látszott rajtuk az idő pusztítása. Bőrük áttetsző lett, arcuk földszínű. Csak mosolyuk őrizte a múltat, amikor egymásra néztek, most is fény lobbant körülöttük. Nemrég ismét városukban jártam, de csöngetésemre senki nem nyitott ajtót Végül a szomszédoktól tudtam meg, hogy meghaltak, mint mondták öngyilkosok lettek. A bőbeszédű, kövér szomszédasszony részletekkel is szolgált Altatót vettek be, mondta fontoskodva s a kályha mellé ültek, így várták a halált Akkor is egymás kezét fogták, így találtak rájuk, mondta titokzatosan a szomszédasszony. Mint a mitológia öreg házaspárja. Philémón és Baukisz, akik egyszerre akartak meghalni s Zeusz kegyelme fává változtatta őket Zavartan álltam elárvult kapujukban. Eddig fel sem tűnt, hogy két egymásba hajló akácfa hajladozott házuk előtt az őszi szélben. Reménykedve szóltam hozzájuk, de egyik sem válaszolt Csányi László „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Fölösleges finomkodás A nyelv, az irodalom egyik leggyakrabban használt stiluseszköze a szépítés (eufémizmus) és a körülírás. Általában valóban szebb és szemléletesebb is, ha például a meghalt kifejezés helyett az elhunyt, befejezte földi pályáját vagy más hasonló kifejezések szerepelnek. Arany János szellemesen érzékelteti a megdöglött szót elkerülve A tudós macskájában, hogy „Kendermagos szegény cica / Nyavalyába esvén, / Fölvette a néhai nevet / Egy szép őszi estvén”. Petőfi kellő humorral emlegeti A helység kalapácsában, a címszereplő életkorára utalva: „A negyvennegyedikszer érte meg a krumplikapálást” a szélestenyerű Fejenagy. Az irodalmi példák szemléletesen mutatják azonban, hogy a nem megfelelő helyen vagy túlhajtva használt szépítés egyúttal a nevetségesség veszélyével is fenyeget: a fölösleges terjengősség, a célját tévesztett szépítés és körülírás édes testvérekké lesznek. „Az alkoholfogyasztásban Európa előkelő élmezőnyében foglalunk helyet” - hangzott el nemrégiben egy orvos szájából. Értjük, tudjuk mit akart mondani, de vajon igaz-e, hogy olyan előkelő az az élmezőny? Azt sem helyes itt mondanunk, hogy előkelő helyet foglalunk el, hiszen legkevésbé sem előkelő az a seregnyi idült alkoholista, az élmezőny pedig önmagában is gúnyosan jelzi a rangsort. Ugyanez vonatkozik jeles tudománytörténészünknek a Kossuth Rádióban elhangzott körülírására. Ö november 16-án így fogalmazott: „A tudatlanság meglehetősen magas szintű”. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a terjengős kifejezés helyett jobban megtette volna az egyszerűbb nagy szó, hiszen amennyire finom, annyira visszás itt a magas szintre hivatkozni. Az sem kevésbé volt derű keltő, amikor az orvosi tanácsokban a szellőztetésről esett szó november tizedikén, mondván, a kellő időben végzett művelet „jótékonyan befolyásolja a lakás levegőmiliőjét". Az eredetileg francia miliő azonban nem azt az értelmet hordozza, amit itt rátestáltak: ’környezet, keret, kör, asztalközép, asztalközépre helyezett kézimunka’ értelemmel bír az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint. Vajon illik-e bármelyik ezek közül a szellőztetés cseppet sem előkelő, nagyon is prózai légcseréjére'? Nem mindegy néha az sem, mit is akarunk mondani. November 22-én panaszkodott az egyik vezető kutató, hogy „ha egy fiatal kutató külföldön talál magának álláslehetőséget, akkor ott dolgozik”. Amennyire én a külföldet ismerem, lehetőséget csőstül talál az ember, állást már kevésbé; gondolom, épp ezért nem a lehetőségben dolgozik az ifjú mérnök, hanem a munkahelyén. Fölöslegesen bővült tehát a kifejezés, akárcsak a televízió november 24-i képújságában. Ott „Gorbacsov elnök «türelmének végső voltára» emlékeztette a közztársaságokat”. Lehet, hogy oroszul tényleg így van? Lehet, de a rádió még aznap tudta magyarul is mondani, hogy „az ő türelme is véges”. Keservesen humorosra sikeredett azonban november 16-án és a 20-i ismétlésben az egyik nyilatkozó szépítő szándéka. Munkatársáról mondotta: „Korábban gyomorműtétje volt fél gyomorral rendelkezik”. Igaz lehet ugyan - elméletileg hogy akinek fél gyomrát kioperálják, az azzal rendelkezik, vagyis azt tesz vele, amit akar. Az a gyanúm azonban, itt nem ezt szerette volna mondani a kérdezett, hanem azt: „fél gyomra van”. így, minden díszítés és rendelkezés nélkül, hiszen elég szomorú ez ön magában ahhoz, hogyne tegyük nevetséges szépítéssel fölöslegesen előkelővé... DR. TÖTTÖS GÁBOR
