Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-23 / 223. szám

1990. december 23. TOLNATAJ - 7 Az író és az olvasó László-Kovács Gyula: Agnus dei Voltak időszakok a magyar tör­ténelemben, amikor az olvasó min­denféle lehetséges módon kereste a találkozást az ő Íróival. Mondják, s emlékszünk is rá, hogy ilyenek voltak a hatvanas-hetvenes évek is, amelyekben az iró-olvasó talál­kozók szinte elhagyhatatlan programpontjai voltak nemcsak a művelődési házaknak, de még az azzal nem rendelkező kisebb in­tézményeknek is. E találkozók csak az egyik - noha kétségtelenül hatásos - formái az íróval való mű­vön kívüli ismerkedésnek. Leg­alább ilyen fontosak voltak az ugyanebben az időszakban elsza­porodó íróinterjúk is. Az író-olvasó találkozók azonban az utóbbi évtizedekben részben iparrá züllöttek egyes ügybuzgó író­társaknak köszönhetően, részben megszűntek, mert drasztikusan csökkentek az addig is szerény mű­velődésre fordítható pénzösszegek, másrészt pedig a potenciálisan léte­ző olvasóközönség is mind kevésbé ért rá egyrészt olvasni, másrészt el­menni az iró-olvasó találkozókra, ha azt mégis meg tudták szervezni. Nincs rá számszerű bizonyítékom, de személyes tapasztalatom, infor­mációim szerint mind e találkozók, mind az irodalmi jellegű ismeretter­jesztő előadások, irodalmi műsorok száma két-három év alatt a koráb­biaknak mintegy a negyedére csök­kent! S e becslés talán még túlzottan optimista is! Abban viszont bizonyos vagyok, hogy e csökkenés oka nem a közönség érdeklődésének hirte­len megszűnése, hanem kifejezetten a rendezési lehetőségek drasztikus szűkülése, a művelődési intézmé­nyek ellehetetlenülése. Felvetődhet azonban a kérdés, nem egy önmagát túlélt közműve­lődési formát erűltetünk-e? Véle­ményem szerint nem. A művet mindig el kell juttatni az olvasóhoz, s ennek egyik, jól bevált, semmi mással nem helyettesíthető formá­ja a szerzővel való személyes talál­kozás. Nem helyettesítheti ezt a legjobb interjú, vagy a televízió széles nyilvánossága sem. Ne fe­ledjük, hogy egy portréfilm ugyan valószínűen sokkal több informá­ciót ad, mint egy alkalomszerű iró-olvasó találkozó, de nem adja meg az olvasónak a személyes részvétel lehetőségét, nem lehet jelen, nem kérdezhet, nem hallhat­ja a barátja, a szomszédja kérdését és a rá adott választ, s nem kérhet dedikációt. Még nagyobb a kü­lönbség, mint egy színházi előadás és annak tv-közvetítése között - a néző szempontjából. A jól sikerült iró-olvasó találko­zók a korábbi években elsősorban közéleti fórumok voltak, egy-egy falu, városrész, üzem, iskola ér­deklődő lakossága beszélhetett olyan dolgokról, amelyekről szólni máshol módja nemigen volt. Meg­szűnik vajon ez a lehetőség a köz­élet megélénkülésével? Nem. Az író-olvasó találkozóknak továbbra is közéleti fórumnak kell lenniük, de annak a tudatával, hogy ez egy sajátos fórum, az egyik a sok többi között. S ugyanakkor ez az új hely­zet hatalmas lehetőséget ad e talál­kozóknak: sokkal több szó eshet magáról az irodalomról s az adott íróról is. E találkozók változatlanul hasznosak lehetnek magának az írónak is, s az olvasóknak is. Miért? Az írónak például azért, mert fon­tos visszajelzést kaphat. Ne feledjük, az író mindig egy képzeletbeli kö­zönségnek alkot, s e közönségnek csak egy sajátos rétege a szerkesz­tőségek és a kritikusok összessége. Az igazi utazás a nagy ismeretlenbe a névtelen olvasóval való találkozás. Minden jó és minden elítélő, sőt min­den bizonytalan szónak hatása, je­lentése lehet az életmű további ala­kulása szempontjából, s egy jó kérdés gyakran fontosabb az írónak, mint a saját válasza. S hasznára lehet minden olvasó­nak is egy-egy találkozó. Hasznára, mert az író mellett az emberrel is megismerkedhet valamennyire. Rá­döbbenhet arra, hogy változatlanul egy a világ, hogy a kérdéseknek és a válaszoknak ugyanabban a köré­ben mozog a fővárosi és a vidéki, az értelmiségi és a fizikai dolgozó, a közszereplő és a magának való em­ber. S ugyanakkor e találkozóknak olvasásnövelő ereje is van. A jövő útja éppen ezeknek a „hasznosságoknak” a tudatosabb előkészítése, kiaknázása lehet csak. Olyan találkozóknak van iga­zán értelmük, ahol az író műveivel már korábban is találkoztak a kö­zönség soraiban ülök. Célszerű, ha mindig van, méghozzá elegendő mennyiségben megvásárolható müve a jelen lévő szerzőnek. Jó ha van színvonalas illusztráció, azaz közreműködő előadóművész, s jó, ha megfelelő az előkészítés, a propaganda, ha a közösség hang­adói nemcsak a reprezentatív je­lenlétet tekintik fontosnak, hanem a szellemi részvételt is. Mert az, hogy minden képességünkkel részt vegyünk hazánk szellemi éle­tében, soha nem volt magaszto- sabb kötelességünk, mint éppen ma. VASY GÉZA Acsádi Rozália: virraszt a hold virraszt a hold tünékeny glóriája lázas arcomig ér kímélj csillagok szép hazája üstökös-sóhajú éj kímélj meg ma az elárulástól féltettebb kincseket hogy rejtekedbe hordjak füst száll a fák fölött - szakadt felhők rongyába vackolódott a holnap Forrai Ágnes: Karácsony Zsolozsmás igék lyuggatják a csöndet. Arannyá alvadnak alattuk a völgyek. Illatlebenyből von bársonyt a lég, földi varázs-jármán játszadoz az ég. Fenyőfák díszének bűvöli a Holdat, lélek húrján szólnak fúgaként a holtak. Könnyű keringőként honosul a béke, Mindenség-áhítat ül a faluvégre. Egy hete indultak el, s akkor még nem is sejtették mekkora utat fog­nak megtenni. A soknapi járóföldre elhagyott nyájat azóta biztosan behajtották a karámba, s az asszonyok is megtértek a sátrak közepén lobo­gó tűz köré pihenni. Hangjuk elő­ször halkan szól, az isteneket hívja, s ahogy sűrűsödik köröttük az éj­szaka, úgy ingatják felsőtestüket, arcukon összeölelkeznek a lángok, hol haragvón, hol pedig a leterített állatbőrökön szeretkező fiatalok boldogságával. Egy hete indultak el, s bár az ál­mok azt jósolták nem kell messzire eltérni otthonaiktól, ők mégis felké­szültek az útra elegendő élelemmel és vízzel. Pásztoremberek voltak, és ismerték a halált, és azt is, hogy embert még nem sikerült feléb­reszteni a mérges skorpió csípése okozta alvásból. Ismerték és tisztelték az életet, de az álmok halhatatlanságot su­galltak. Egy pillanatra déli fényes­ség öntötte el a pusztát, s látták amint megcsillant a nap a sátrak elé kihelyezett fémeszközökön. Térdre estek s a vándorló széltől cserzett durva arcuk reszketett a félelemtől. Homlokuk a hideg ho­mokba fúródott: mozdulni sem mertek. Aztán a fényesség ellob­bant mint az aloéfa száraz ága, s csak a hangot hallották: „Menjetek és keressétek meg azt a helyet, ahol megszületett a Megváltó. Imádjátok és szolgáljá­tok Öt, a Földön és az Égben egy­aránt. Most menjetek és keressé­tek a csillagot.” Egy hete indultak el, s a föléjük feszülő égen ezerszám ragyogtak az égitestek, ám azt az egyet nem találták, nem lelték. Fáradtak vol­tak, még az ő edzett testüket is ki­merítette a szakadatlan keresés. Már éppen azon voltak, hogy visz- szafordulnak, amikor ismét meg­hallották a hangot: „Menjetek és keressétek meg azt a helyet, ahol megszületett a Megváltó. Imádjátok és szolgáljá­tok Őt, a Földön és az Égben egy­aránt. De mit ér a hitetek, ha meg­torpantok félúton, s ha a kétkedés erősebb szívetekben, mintaszere­tet? S ha a haragot nem tompítja a bizonyosság. Möst menjetek, és keressétek az Asszonyt és Őt, aki a Lélektől fo­gant, s aki megváltja majd a világot bűneitől. És aki bennetek él és ti Őbenne, s aki álmatlan éjszakákon ágyatok fölé vetül enyhíteni a szív- dobogásos félelmet.” Amikor fölocsudtak a kábulat­ból, a keleti égbolton megjelent egy csillag. Fényesebb és hatalma­sabb volt a többinél. Lobogott és lángolt. A pásztorok fölcihelődtek s nehéz botjukra támaszkodva elin­dultak az ösvényen. A hold ezüstfé­nye fejük tetején megült, mint vala­mi őrző angyal. A barlang bejáratát viseltes füg­göny takarta el, s a lyukakon kiszű­rődő világosság kópé formákat raj­zolt combjukra. Tanakodtak, végül a legidősebb tétován elhúzta a vásznat és bement, a többiek kö­vették. Némán borultak térdre, szájuk hangtalan imát mormolt, s az Asz- szony lába elé helyezett gyékényre tették ajándékaikat: a sajtot, a sót és az öregasszony sütötte vad- almáslepényt. Dachaui magyar karácsony 1945-ben Vannak különös ünnepek, amelyek­nek boldog szomorúságát már sohasem leszünk képesek megérezni. Nem kétsé­ges talán, hogy a címben fölidézett foga­lom is ilyen: több ezer magyar hadifogoly várja a barakkokban az új esztendőt amerikai katonák őrizete alatt s megün- nepli a maga szerény férfikarácsonyát. Egyrészt bizonyosan boldogok, mert tú­lélték a második világégést, épen vagy sebesülten, de mindenképpen a holnap reményével szívükben próbálják kétsé­geiket elfeledni. Ez azonban nem lehet könnyű. Ha ismerik, ha nem Radnóti Mik­lós versét, ezer formában jut eszükbe, hogy „megvan-e még az az otthon, bom­ba sem érte talán”, hiszik, remélik - ám csak kevesen tudják -, hogy feleség, gyermekek várnak rájuk. A képzelet és a tények fantáziát meg­mozgató játékán kívül egy tépett, stenci- lezett újság segít elképzelni a valóságot, a Híradó, amely alcíme szerint „a dachaui magyar hadifoglyok lapja”. A kezemben lévő 27. számot Török János Szekszárd, Remete utca 90. alatti lakos őrizte meg s hozta haza emlékül a nehéz időkre, míg­nem egy padlásjárás után, a ház tulajdo­nosa szívességéből került hozzám, most pedig a Tisztelt Olvasó elé. Miről álmodik a férfi? Azt, hogy „holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány” az egykorú slágerből több­kevesebb sikerrel még el lehet képzelni. S vajon miről álmodott a férfi? A válaszadást már az első oldalon megkezdi az egyik szerkesztő, Szigeti Zoltán Felsőbb pa­rancsra! című regényének néhány részle­te. „A regény itt született a táborban. Sze­replői ma is élő, húsból, vérből való embe­rek, akik részben közöttünk éltek és élnek” - mondja az ajánló szöveg. A főhős, akit szerelme mellől parancs szólít el, titkos kül­detés során megsebesül, két év múlva tér haza. Kedvese félreértette hír nélküli távoz- tát, és sírva mondja el, immár más felesége. Miután a férj meghal, ismét egymásra talál­nak; tíz év múlva már kisfiúk nézegeti a ka­rácsonyra kapott képeskönyvet, amelynek címén felbuzdulva kijelenti, ha megnő, ő is futár lesz. Lehet, hogy - ebben a rövid összefogla­lásban - a történet romantikus, sőt, talán negédes is, mégsem merem ezt hinni róla, amikor tudom: százan és ezren vergődtek kétségek között, vajon várják-e, megvár­ják-e őket. Mikó Zoltán Karácsonyi csodát vártunk! című verse keserűen éli meg a távolságot, bizonytalanságot és a szomo­rú valóságot: „Karácsonyi csodád várják: jegyest, asszonyt és gyermeket, s a ködbe hullt falut, házat - szórd nekik minden kincsedet... ...És nem született meg Jézus, hiába vártunk csillagot, bűzös barakkok mélyén... most sírjatok... most sírjatok... ”. Pósfai József Karácsony, 1945. című versében sem kevesebb szomorúsággal cseng az utolsó négy sor: „Betlehemi égben, betlehemi égen Üstökös lobogott sosem látott fényben. Sosem volt és sosem lesz csillagom nékem, Dachaui égben, dachaui égen”. A legtöbben azonban mégis inkább re­ménykednek. Weissbach Béla Bújdosó magyarként című dala, amelynek zenéjét és szövegét a szerző a „minden jog fenn­tartva” megjegyzéssel adja közre, így biza­kodik: „Egy a kívánságunk, vissza magyar földre, / El nem hagyjuk többé, esküszünk Istenre. / Kondul-e még egyszer falunk kis harangja. / Ölel-e még egyszer édes­anyánk karja”. Pécsi János Édesanyám című költemé­nyében a teljes bizonyosság gyűlik az egyszerű rímekbe: „Messze vagyok Anyám, távol a kis háztól, Most érzem igazán, mennyire hiányzol. Múlhatnak esztendők, lehet tavasz vagy nyár, Szerető jó szíved tudom, hogy visz- szavár”. Nevetve könnyebb?! Manapság szokatlan szerkesztői gya­korlat lenne, ha a fenti vers alatt két viccet találnánk, méghozzá ugyanannak a szer­zőnek a tollából. Itt azonban, az „1 -es tá­bor oldalá”-n ez természetes. Az egyik humor - már akkor is mi más lenne - egy rendőrvicc, a másik pedig afféle hadifo­goly-fantázia mozgató. íme: „A rendőr őr­mester vizsgáztatja az újoncokat és így szól: - Mit csinálna maga, ha mint őrszem egy kapuban kis csecsemőt talál? - Fel­venném a kicsit, jól összeköpködném és azt mondanám, hogy apád, anyád ide jöjjön!". A második a boldog békeidők­ből: „A nagyságos asszony csenget a szobalánynak vagy háromszor, de az nem megy be. Dühösen kijön és ráordít: - Már háromszor is csengettem magának, Mari, és nem jön be. - Kérem, nagyságos asszony, nem mehetek be, mert meghal­tam! - Hogy-hogy meghalt, maga szeren­csétlen, hát akkor nem tudna beszélni. - De én meghaltam - feleli a lány. - Lega­lább magyarázza meg, hogyan halt meg? - Úgy haltam meg, kérem,hogy az éjjel az úr magához szólított - feleli Mari”. A tábor azonban megtermi a maga sa­játos humorát is, amiről Molnár Sándor P. W. (azaz hadifogoly) lexikonja tanúsko­dik. Ebben Dachauról ez áll: „Bajororszá­gi, kies fekvésű gyógyüdülőtelep, teljes vagyon-és életbiztonsággal. Állandóan fűtött krematóriuma az úri közönség ren­delkezésére áll. Lengyel és amerikai sze­mélyzet biztosítja a pontos kiszolgálást. Kedves, vendégmarasztaló nyaralóhely Münchentől 20 km-re.” A vaskos tréfák mellett számos, az ottani életre és körül­ményekre utaló részletről is mesélnek a szótár címszavai: a csikk, erdő (az egyik munkahely), harangjáték (ételosztás), piac (éjszakai, fekete-), tégla (besúgó) szavakat követi az utánam az özönvíz, ami nem más, mint „régi magyar közmondás. A tábor volt 10 ezer tagjából eddig kb. 5-600 magyar fiú mondta már el ezt a fo­hászt a táborkapuban”. Előtte azonban még sokan vesznek részt a helyreállítás­ban, amelyről valóságos kis életképet ad a vasút címszó: „Magyaroknak pihenő és szórakoztató munkacsoport, német munkavezetőknek bolondház. Ez az a hely, ahol a magyar fácán órák hosszat végighallgatja a sváb sógor munkautasí­tásait, és amikor a szerencsétlen holtfá­radtan befejezte, akkor a magyar fiú le­gyint és angyali nyugalommal csak eny- nyit mond: - Nix ferstén! (Nem értem!)” Amíg egy újság összeáll... A derű, amely hihetőleg segített jobban elviselni a napi nehézségeket, csaknem feledteti, milyen áldozatok árán jött létre a Híradó ünnepi száma, amely húsz sok­szorosított oldalból áll. Már az is árulko­dik, hogy a keresztrejtvény helyes meg­fejtőinek jutalma a következő: 1. díj 30 db amerikai cigaretta, 2. díj 15 db amerikai cigaretta, 3. díj amerikai pipereszappan, 4. díj „önműködő borotvakészlet”. Ugyancsak adományokból összegyűlt egy-egy doboz cigarettával köszönik meg minden munkatársnak azt, hogy írt az újságba. Az sem kevésbé szivszorító, amikor a szerkesztők köszönetüket fejezik ki és megemlékeznek róla, hogy „a szükséges papírmennyiséget Ákosi Székely György, Molnár Sándor és derék névte­len pékjeink teremtették elő. A stencil­anyagot dr. Csutorás Pál és Kádár Miklós közbenjárására az Ingolstadtba települt 540. kecskeméti hadikórház bocsátotta rendelkezésünkre”. Arról már külön nem is szólnak, kik, hol, hányán hallgatták a rádiót, hogy budapesti vagy londoni for­rásból meríthessenek frissen, bár termé­szetesen nem csak jó híreket. Külön oldal jutott az egyes, hármas, né­gyes, hetes, nyolcas táboroknak, ám ter­jedelmi okokból két írást is ki kellett hagy­niuk, mert „igen értékes gondolatokat tartalmaz s azt szívósén közöltük volna, de a tábor részére engedélyezett egyol- dalnyi terjedelmet lényegesen megha­ladta volna”. Szerepel azért a tíz órakor tartandó éjféli (!) mise programja s egy igazán megható rajzos köszöntés is. A stencil engedte szűkös művészi le­hetőségek sem akadályozták meg Kiss Józsefet abban, hogy a betlehemi jászolt, a három királyokat, a fenyőágat, csillagot és a szerettekért gyújtott gyertyát az utol­só oldalra varázsolja. Ez még fekete-fe­hérben is feltűnő volt, hiszen az első oldal sivár tábori barakkjain kívül mindössze ennyi az illusztráció. Ezt azonban, vagyis a legtöbbet, amit adhattak, nem maguk­nak remekelték az újság készítői, hanem ajándékul szánták az amerikai katonák­nak angol köszöntővel. Ma sem betűz­hetjük megindultság nélkül az akkori szöveg magyar fordítását. „Nálunk Magyarországon ősi nép­szokás, hogy ilyenkor, karácsony táján betlehemesek kopogtatnak a szegény emberek kunyhóiba és a gazdagok pa­lotáiba egyaránt, hogy köszöntsék a békességes, jóravaló embereket. Itt a dachaui fogságban... most betlehemes- ként bekopogtatunk hozzátok, a nagy Amerika büszke és szabad harcos fiai­hoz. Ha bebocsátotok bennünket, elmond­juk nektek, hogy köszönjük azt az ember­séges bánásmódot, melyben ti, mint parancsnokaink és őreink velünk szem­ben mindenkor viseltettetek... Szokás nálunk, hogy amikor a kará­csonyi gyertyákat meggyújtjuk, mindig gondolunk valakire. Ma este gondoljatok velünk a legkedvesebbre, hiszen ti épp­úgy távol vagytok szeretteitektől, mint mi. Szívből kívánjuk, teljesedjenek mi­előbb vágyaitok, mint ahogy mi is nagyon szeretnénk, ha legszebb álmaink valóra válnának... Legyetek boldogok büszke Amerika derék fiai! Mint magyar betlehe- mes kíván nektek sok ezer árva magyar nevében kellemes, boldog karácsonyi ünnepeket a Névtelen Hadifogoly.” Epilógus helyett Összehajtom a sárgult-szürkült sok­szorosított lapokat s melléteszem a 253536-os számú hadifogoly, a szek­szárdi Török János elbocsátó levelét. Rajta a dátum: január 6, vizkereszt, vagy másképpen háromkirályok ünnepe. Azok a hajdani pásztorok, lám, két hét sem telt bele, eljöttek hozzá, hogy a sza­badság legszebb ajándékát hozzák meg neki. Még egy gyors vizsgálat John E. Miller tábori orvostól, egy ujjlenyomat a jobb kéz hüvelykujjáról, aláírás Riley S. King kapitánytól és persze reszkető örömmel még a saját név is. Lehet már hazautazni, megkeresni egy kanyargós kis utcát, családot, barátokat, s lehet, de mennyire lehet hinni az új ka­rácsonyok eljövendő szeretetében. Dr. Töttős Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents