Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-23 / 223. szám

1990. december 23. TOLNATÁJ - 5 Egy sebesülés évfordulója Hadirokkant nyolcvanegytől A Jogi esetekhez folyamodott Domokos Gergelyné 1981-ben, egy csomó sikertelen utánajárás miatt elkeseredve, hogy kaphassa meg a hadirokkant-nyugdíjat. Ti­zenöt esztendős korában, 1944. december 4-én átlőtték mindkét combját az oroszok. Sokat szenve­dett; férjhez ment, rokkantsága el­lenére két gyermeket szült, hármat nevelt. Most itt ülünk Domokosék bonyhádi otthonában, a tisztaság­tól csillogó-ragyogó, barátságos lakásban, és Marika néni mesél.- Gondoltam akkor, 1981-ben, hogy elvégre rokkantak éve van, próbáljak meg valamit, hátha sike­rül... és írtam a televíziónak. Harminchét esztendeig észre se vette a társadalom, hogy hadirok­kant. Milyen élete lehetett? Fia, aki 1947-ben született, úttörőként le­velet írt a szovjet nagykövetségnek 1962-ben annak érdekében, hogy anyját hadirokkantnak nyilvánít­sák. A válasz: „Mivel az ügye nem tartozik a Szovjet Nagykövetség hatáskörébe, nincs módunkban segítséget nyújtani. Azt tanácsol­juk, hogy forduljon a magyar szer­vekhez.” Fordult is Marika néni, de mindhiába, míg a Jogi esetek kezé­be nem vette az ügyét. így kapott 1310 forint nyugdíjat, amely, mikor állapota 1983-ban súlyosbodott - százszázalékos munkaképtelen lett -1790-re nőtt, aztán úgy emel­kedett az összeg, ahogyan a het­venéveseknek, azok közé sorolták.- Soha nem dolgozott, Marika néni?- Nem vettek föl. Az orvosok min­denhol azt mondták, hogy nem vál­lalják a felelősséget. Én nem tu­dom, mért is születtem a világra ilyen árván... Romániában, Hadik- falván születtem. Onnan jöttünk ti­zenegy éves koromban Bácskába. Akkor még élt az apám. De nekem milyen jó apám volt... - Sír. - Öten voltunk testvérek, a legkisebb ak­kor hároméves. Apám kint volt a fronton az első világháborúban, az ágyukerék átment rajta, egyik ve­séje ki volt véve. Annyi mindent ta­nultunk tőle, Kolozsvárról hozatta a naptárakat meg a könyveket, es­ténként az asszonyok fontak, ő meg olvasott... Amikor jöttünk el Bukovinából, édesapámat leszed­ték a vonatról, mert aki hazatérési­vei jött, minden vizsgálaton átesett, ott tartották Kolozsváron a kórház­ban. Anyám az öt lánnyal s a cso­magokkal, mert a holmi nagyját te- hervonaton hozták utánunk, érke­zett meg. Adtak házakat. Nekünk a bácskai Bajmókon. Az ahhoz tarto­zó telepen. Mondták, hogy félni kell a szerbektől, akiket onnan kitettek. Öt kislány meg egy asszony, gon­dolhatja, összebújtunk egy sarok­ba, úgy nyomtuk egymást félel­münkben. Augusztusban megér­kezett apám. De mondták, hogy nem fog megélni. Már októberben meghalt. Sírt anyám, otthon volt 15 hold földje apámnak, itt kiadták, nem volt aki megdolgozza. Én négy osztályt jártam román iskolába, itt tanultam tovább magyarul. Anyám vett egy tehenet, azt nekem kellett legeltetni, a tehén mellett sírva ta­nultam, ha aznap nem mehettem iskolába... Mondtam: édesanyám, hessek az iskolába. Hallottam a cserkészekről, szerettem az irodal­mat, minden érdekelt, mindent megbecsültem. Anyám nem kapott munkásokat, egy bukovinából jött férfinak meghalt a felesége, volt öt fia és egy lánya. Anyám hozzáment, ő lett a mostoha­apánk. De hogy mit vett anyám magára... A nővéremet később összeadták a nagyobbik legény­nyel. Mi lányok nem akartunk oda költözni mostohaapámhoz, mert ott fiúk voltak. A kapu alól szedtek össze és hurcoltak oda bennün­ket. De mért nem volt annyi eszünk akkor, hogy menjünk az árvagyámhoz. Mert aztán nagyon nehéz volt a mostohaapámmal, szeretett inni is. Jártunk dolgozni, így eltelt negyvennégyig, akkor jöttek az oroszok. El kellett men­ni, mert visszajöttek Szerbiából a házigazdák. A kocsit hatméteres­re kinyújtották, éjjel kenyeret sü­töttünk, a kacsákat levágtuk, s hajnalban elindultunk. Már akkor a nyolcadik osztályt végeztem. Emlékszem, a cserkészeknek elénekeltem egy negyvennyol­cas dalt, amit édesapámtól tanul­tam: „Magyarország szép helyen van, / körülötte ellenség van. / Sírnak benne, rínak benne sok szép lányok, / mer elvitték hábo­rúba a babájuk... / Ne félj, fiam, nem halálos / lesz belőled sza- badságos. / Lesz belőled, lesz belőled szabadságos, / ezer- nyócszáznegyvennyócas hős halálos.” - Marika néni könnyes szemmel morzsolgatja a zseb­kendőjét, aztán rázendít a har­madik szakaszra. - „Asztalos csi­nálj koporsót. / Egész egy ezred­nek valót./írd fel rájatejervéddel, nagy betűkkel: / Itt nyugszik a ti- zenhármas gyalogezred."- Mi az a tejervéddel?- A tejeivé, az egy véső. De lehet, hogy „te erőddel”-t énekeltek, már nem tudtam megkérdezni az apámat.- És a sebesülés?- Azt mesélem. El kellett mene­külni. Menekülés közben kétszer is elvesztem. Mert közben kellett hajtani a tehenet... Ha elfogyott a kenyér, megálltunk valahol, be- kérezkedtünk, és anyám sütött. Árok szélén aludtunk, a kocsira nem fértünk mind. A menekültek­nek félre kellett állni, hogy a harc­kocsik mehessenek. Pakson mit láttam: a katonákat a jó komp vit­te, a menekülteket a rossz, egy német család kocsija, mikor a többi már lejött, felbillent, hátul az öreg bácsival, az odaveszett a Dunába. Annyi zsidó az árok­ban... azokat kivégezték. Lajos- komáromig jutottunk. Ott elszál­lásoltak. Szállás fejében dolgoz­ni kellett. Nagyon lőttek, bombáz­tak, mondták, jönnek az oroszok. Behúzódtunk a magtár alatti pin­cébe. Tele volt krumplival a pin­ce, a lányok annak a tetejére ül­tek, én voltam a szélén. Aztán nyílt az ajtó, egy kéz benyúlt és szedek egy zsák füvet, csak me­Beszélő kezek Gregorián himnuszok gyermekhangon Pécs, Hunyadi utca. A pálos templom melletti volt kolostorban csaknem mostanáig az egészség- ügyi iskola lánykollégiuma műkö­dött. Még látszanak a nyomai az egyelőre félig-meddig felújított épületben. „Lerobbant" környeze­tet teremtettek, teremtenek újjá - hogy hivatását betölthesse a szep­tember 1-jén újjászületett püspöki énekiskola. Az eredetit 1888-ban alapítot­ták, Glatz Ignác híres módszerével oktatták benne az egyházi zenét. Garadnay Balázs atya, a Püspöki Énekiskola tanulmányi és kollégiu­mi igazgatója fogad bennünket. Megtudjuk tőle, hogy negyven gyerekkel indult a tanítás, elsősök­től ötödikesekig, közülük tizenhár­mán bentlakók. Báthory László az intézmény vezetője, az ő személye biztosítja a kontinuitást, hiszen an­nak idején maga is énekiskolás volt. De minthogy ő plébános, ideje nagy részét lekötik papi teendői, így Balázs atya kalauzol végig az iskolán. Ö itt lakik a gyerekekkel, a nap huszonnégy óráját tölti velük, saját bevallása szerint napról nap­ra élményekben gazdagodva.- Tegnap azzal fogadtak a gye­rekek - meséli -, hogy tudják, az iskola milyen anyagi gondokkal küszködik, ezért összeadták a zsebpénzüket. Négyszázöt forintot gyűjtött össze a tizenhárom bent­lakó gyerek. Szívük szeretetével adják, mondják, és annak a nap­nak a legnagyobb boldogsága, hogy ezzel nekünk okoznak örö­met. Egészen megdöbbentem. Egyelőre nem tudom eldönteni, mire is fordítsuk ezt a pénzt, amely­nek akkora eszmei értéke van, hogy semmihez sem tudom ha­sonlítani... A hatévesnek is benne van az öt forintja. Tudom, hogy 25 forintot kapott, ebből húszat kifize­tett a postásnak a csomagért, a maradék ötöt nekünk adta.- Ez azt jelenti, hogy a gyerekek nagyon szeretik az iskolát. Milyen szempontok szerint választották ki a növendékeket?- Elsődlegesen azt kértük, hogy hívő szülök adják ebbe az iskolába gyermekeiket, azok, akik szíwel- lélekkel ezen a krisztusi vonalon akarják életüket, sőt gyermekeik életét végigvezetni. Érdekből, vagy olyan alapon, hogy „rosszat nem tanul a gyerek”, ne hozzák őket hozzánk. Elutasítottuk például azt a szülőt, aki úgy hozta a gyerekét, hogy imádkozni ugyan nem tud, de hát „hagytunk maguknak is valami feladatot”. Azt a kereszteletlen gye­reket viszont fölvettük, akinek azt mondta a szülője, hogy „engem át­vertek, megtévesztettek, hitetlenül neveltem a gyereket, segítsenek...” így hát van néhány tanítványunk, aki nem volt még első áldozó.- Mondana valamit az eredeti is­kola zenepedagógiájáról?- Foglalkoztam ezzel a kérdés­sel, a disszertációmat is erről ír­tam, de azzal, hogy hogyan lehet ezt a zenepedagógiát a jelenlegi oktatásba átültetni, azzal Jobbágy Valér karnagy úr foglalkozik. Ez egy német szisztéma, amit a jelen­kor követelményeinek megfele­lően az angolszász zenepedagó­gia irányzataival szeretne kiegé­szíteni. Ilyen szempontból ez a tanév kísérleti jellegű. A nagy klasszikusok müveiből, Palestrina, Bach műveiből emel ki például rövid, pár soros rész­leteket, tehát eredeti műveken tanítja nekik a hangzást. Nagyon szép gre­gorián himnuszokat, kétszólamú énekrészleteket tanultak már a gye­rekek. Zenén kívül minden tantárgyat tanítanak, hiszen ez az oktatási in­tézmény rendes közismereti isko­la. Vannak állandó státusú tanárok és van sok óraadó tanár, akik a többi pécsi iskolából járnak át heti néhány órát megtartani. Óraadók a hangszeres tanárok is. A bejáró gyerekek havi 1800 forintot fizet­nek, a bentlakók 2500-at. Ebben az évben minisztériumi segélyt ka­pott az iskola, január 1 -tői remélik, hogy az állami költségvetésből, önkormányzati kiutalásból fizethe­tik a tanárok bérét és a többi költ­ségeket. Alapítvány megtételét is tervezik, addig személyi adomá­nyokból, magánszemélyek pár száz forintos hozzájárulásából és intézmények, minisztérium, önkor­mányzat nagyobb arányú támoga­tásából élnek. Végigmegyünk a tantermeken. Az oktatás valósággal családias jellegű: a tanító néni három gye­rekkel foglalkozik, a negyedik épp beteg. Több idő jut egyéni foglal­kozásra, közelebb kerül egymás­hoz gyerek és pedagógus, erőtel­jesebben kötődnek, mint a nagy létszámú osztályokban. A kollégiumi hálóban is otthonos hangulat uralkodik. Érezni a közös­ség olyan típusú melegségét, ami­lyennel csak otthon, családban ta­lálkozik az ember. A bevetett ágyakon macik várják a gazdájukat. Krisztián elrontotta a gyomrát neki most feküdnie kell és diétáznia. Ba­lázs atya fölé hajol, megkérdezi, hogy érzi magát Olyan most, mintha maga is egy reverendába bújtatott, hatalmas, jóságos mackó lenne. így könnyebb tanulni... Kihez forduljunk? belőtt pisztollyal. Én voltam szé­len, engem talált. Volt velünk két lengyel, azok tudtak beszélni az oroszokkal. Ki kellett mennünk az udvarra. Ijedtemben én is kimen­tem. Sorba állítottak, hogy lelőnek. Éreztem, hogy összeesek, húzód­tam édesanyám mellé. Gondoltam, nem szólok, ha meghalok, megha­lok. Megmotozták a férfiakat, aztán vissza a pincébe, mert bombáztak, így nem lőttek le. Akkor már nem tudtam menni... December 4-én történt, 1944-ben. Egy pesti orvos rendelt Lajoskomáromban, az fo­gadott be saját szobájába, amely­ben a feleségével lakott, egy spa­nyolfal mögött fektetett, ápolt hó­napokig. Elnézem az idős házaspárt: férje, Domokos Gergely, aki egy fiúgye­rekkel özvegyen maradt, úgy vette el, aki annyi nehéz éven át bá­nyászkeresetéből tartotta el rok­kant feleségét, nevelte a három gyermeket, aki mindenben segített, most is ott áll mellette.- Miért mesélte el nekünk Mari­ka néni a sebesülése történetét?- Hogy lássák: nem csak Recs- ken szenvedtek az emberek. Hogy kérdezzem meg: kihez forduljak, hogy azért a harminchét eszten­dőért, ami csupa szenvedés volt, csupa nyomorúság, én is kárpót­lást kaphassak? Kihez forduljak, hogy öregkoromra megtaláljam a nyugalmamat, az igazságot? DOMOKOS ESZTER Fotó: Ótós Réka Balázs atya „besegít” Aztán megkérjük a gyerekeket, hogy énekeljenek valamit. Tiszta tekintet, tiszta intonáció, felcsen­dül a gregorián himnusz. A dallam és a latin szöveg titokzatosan tiszta szépsége úszik a levegőben, elkí­sér bennünket, amikor távozunk, megőrizve a szeretet légkörét, a nyugalom és védettség érzetét, a szellemi és erkölcsi-esztétikai gazdagodás örömét. Kint az ud­varon magányosan várja a fiúkat az otthagyott focilabda. Bent, az osztálytermekben, mindegyikben ott az asztalon a gyermekek ké­szítette adventi koszorú. A közös munka, közös öröm, közös ünnep jelképe. DOMOKOS Fotó: GOTTVALD KÁROLY ■f' • -r tSfö ^(^|PtK éááM I Sl Sm Lp «nif .. «*S> 4 BT| «**> jfl M És szól a gregorián

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents