Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)

1990-11-10 / 186. szám

6 - TOLNATÁJ

1990. november 10.

Mozgásba oldott érzelem:

Rodin

Százötven éve, 1840. november 12-én született Párizsban Auguste Rodin, a francia szobrászat kiemelkedő, nagy hatású mestere. Alkotásai a mozgás és a nagy emberi indulatok plasztikai kifejezése révén az egyetemes szobrászat örök érvényű remekei maradnak. Művészeti szemléletével századunk ugyan szembefordult, mégis ő a modern szobrászat első képviselője. Művészeti felfogása rokon volt az impresszionista festőkével, akiknek baráti társaságához is tartozott szobrainak nyugtalan mintázása, a festői fény-árnyék teljes kiaknázása, a pillanatnyi benyomások tökéletes kifejezése révén. Műveinek súlyos anyagszerűsége, mély emberi tartalma és szimbólumteremtő ereje azonban szétfeszítik bármely iskola vagy stílusfogalom határait, korának egyedülálló, egyetemes jelentőségű szobrászává avatják.

Pályáját hosszú ideig nyomor és sikertelenség kísérte. Tanulmányait 14 évesen Párizsban kezdte, ahol kőfaragással kereste meg kenyerét. 1864-ben jelentkezett első zseniális művével, a Törött orrú férf/val, de a zsűri ezt visszautasította. A kudarc nem tántorította el. 1864-től hét évig A. Carrier-Belleusenél tanult. Olasz tanulmányút után készítette első fő művét, az Érckorszakot (1877), mely élete derekán meghozta számára a sikert. Utána sorjáztak heves vitákat kiváltó fő müvei, melyek nemcsak saját fejlődésének, hanem a modern szobrászatnak is mérföldkövei, mint az 1880-tól kezdve mintázott Musée des Arts Décoratifs főkapujának sokalakos kompozíciója, melynek ötletét Dante fő műve, a Pokol kapuja adta. E kompozícióhoz tartozik a párizsi Pantheon lépcsőjén álló, monumentális Gondolkodó, mely már megvalósította fő törekvését, az érzelemnek, a lelki tarta- lofnnak a mozgás, a mozdulat által való éreztetését. Klasszikussá vált szobor- csoportja a Calais-i polgárok, melyet a város tanácsának megrendelésére 1884-ben kezdett el mintázni. A jellem- ábrázolás monumentális példája Balzacröt készített szobra (1898) és Victor Hugo emlékműve (1896).

Jóformán éjjel-nappal dolgozott. Számos európai múzeumban láthatók kisebb méretű remekművei. A csók, az Örök tavasz (1894) egy példánya a SzépGondolkodó (1880)

művészeti Múzeumban is látható. A fiatalság ünneplése sugárzik a Fürdő előtt híres lányaktjáról is, melyet évtizedeken át nemcsak a kortársa k, hanem az utána következő nemzedékek is mintául vettek.

Tudatosan használta fel a megmunká- latlan és a finomra csiszolt márványfelületek feszültségeit szobrain. Ez a tanítás a ma szobrászatában is tovább él. A formákat jellegzetesen túlhangsúlyozta, ez különös életteljességet ad műveinek: „Én nem találtam ki semmi újat, én csak valamit megtaláltam.” „A hangsúlyozás, a fontos részek éreztetése és túlzása az, amire szükség van.” Szimbolikus erejű szobrai, mint a megrnunkálatlan márványtömbből kiemelkedő, tűnődő, finom női fej (A gondolat) még a nemrég meghalt magyar Schaár Erzsébetet is erősen befolyásolták; a két összekulcsolt kézből komponált Katedrális pedig ugyáncsak követők hosszú sorára hatott. Munkás élete 1917-ben szakadt meg Meudon- ban. Megragadó alkotásai az egyetemes szobrászat örök értékei..

BRESTYANSZKY ILONA

Írás közben

(A hajadon) Petőfi sietett Bemhez s családját nem akarta Debrecenben hagyni. „Feleségemnek minden áron hozzátok kell mennie” - írta Aranynak 1849. február 22-én, mire Arany- né késlekedés nélkül indult is értük. A szalontai tartózkodás elhúzódik, Júlia csak májusban utazik el férjével Debrecenbe, onnan pedig Pestre, Zoltán azonban a dajkával továbbra is Aranyéknál maradt. „Általában semmit sem tudok” - írta Petőfi május 17-én barátjának, miután lemondott őrnagyi rangjáról. Lovásza még Szalontán volt, a Bemtől kapott lovat gondozta, neki hat pengő forintot rendelt, amit azonban Arany nem adhatott át, mert a lovász elunta magát, nem volt hajlandó „egy döggel Szalontán vesztegelni”. Mozgalmas hetek, május végén Szalontárói ír Petőfi Aranynak, aki előbb Debrecenben tartózkodott, majd a minisztériummal visszament Pestre, de nem sokáig maradt, július elsején már sietett is haza családjához. Petőfivel utoljára Pesten találkozott; többet nem látták egymást. Még egy levél ment Szalontára Me- zőberényből, július 11-i kelettel; aztán mindent elnyelt a történelem.

Petőfi nyugtalan, most már csak Bemben bízik. Végül Tordán kötnek ki, Júlia augusztus 14-ig marad a papéknál, Miklós Miklóséknál, férje ide küldött neki két levelet Marosvásárhelyről és egyet Kézdivásárhelyről, ez azonban elveszett. Július 29-én azt írja, gyönyörű a vidék, „majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, minta fészket rakni akaró fecskék”. Azt szeretné, ha Júlia Marosvásárhelyre menne, „de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem”. Júlia bizakodó, jókedvű, azt is tudjuk, hogy a háziak rémületére szívesen sétált a tornác korlátján. Akkor is itt egyensúlyozott, amikor augusztus elsején este egy Ugrón Sándor nevű lovas tiszt érkezett a hírrel, hogy a segesvári csata elveszett. Júlia még reménykedik, de a helyzet egyre fenyegetőbb, augusztus 14-én Miklós pap családja, félve az oroszoktól, el is menekült Tordáról. Júlia is velük ment Kolozsvárra, Zoltánnal és a dajkával.

Innen indult november közepén, hogy megkeresse férjét. Férfiruhában utazott, Urbán ezredes levelével kereste Heydte bárót. Segesvárott szállást bérelt, még 1850 januárja is itt érte. Ekkor visszatért Kolozsvárra, ahol újabb útlevelet kért, hogy apjához mehessen Erdődre, akit nem sokkal később, saját kérésére, Károlyi Lajos mágocsi uradalmába helyeztek. Zoltánt az öreg Mágocsra vitte, Júlia pedig ismét vándorútra indult, s még az is megfordult fejében, hogy Törökországba megy. Április végén Pesten tűnik fel, a Kerepesi úti Mátyás fogadóban vesz szállást, innen írja Laukának, akit valamikor hódolói között tartott számon: „Már sokszor tettem szívemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek meleg szikrája felvilágosítá, felmelegité a hideg sötétséget, melybe sűlyedve vagyok. Hátha még láthatom csak egy pillanatra is, csak egyetlen pillanatig is Sándort... hátha lábainál halhatok meg. E hiú remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja.” Mérget kér: „Ha eljön, az irgalom istenére kérem, hozza el azt a mérget, mit nekem ígért. Hacsak részt vesz sorsomban, tegye meg, mert különben örökké kísérteni fogom fehér lelkemmel és piros arcommal.” Lánya, Horvát Ilona 1889-ben Vadai Berta visszaemlékezéseit cáfolva, maga is elismeri anyjának „excentrikus voltát”; a Laukának küldött levél is ennek bizonysága. Öngyilkosságról természetesen szó sincs, Garayékhoz költözik, s állítólag találkozott Haynau- val és Lichtenstein herceggel, aki szerelmi ajánlatot tett neki, amit mindenképp fenntartással kell fogadnunk.

Lehet, hogy így történt, ekkor már egyébként is sok pletyka keringett róla. Beszéltek kolozsvári kalandjairól, muszka tisztekről, Pesten is céltalanul ődöngött, pedig visszamehetett volna mindent megbocsátó apjához és fiához, ami az egyetlen megoldás lett volna számára, mert Pesten a kiutasítás réme fenyegette. Horvát Árpád a legválságosabb pillanatban lép színre Garayéknál. Pontosabban Júlia üzent érte, nem sokkal megismerkedésük után, mert egy titokzatos csomagot akart rábízni. Nem tudjuk, mi volt benne, nem is fontos. Horvát hirtelen elhatározással felajánlotta, hogy feleségül veszi, a házassággal legalizálja helyzetét, mert ezzel polgárjogot nyer s így Pesten maradhat. „Sándor fia miatt élni, ha lehetséges, kötelességemnek tartám, s nevéhez méltóbbnak tetszék a férjhezmenetelem, mintha az elutasított tolakodók jó hírnevemtől megfosztanak. Horvát Árpád ajánlatát elfogadtam és neje levék” - mondta később Vachotnénak, de ez szegényes magyarázat, később nem is igazolta semmi.

Petőfi azt írta róla, „a világ legdicsőbb leánya”, s a Kerényi Frigyesnek címzett úti levelekben még ezt is olvassuk: „Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani toliamat, hogy egész lényében és forróságában leírhassam lelkét!” Szántófy Antal lipótvárosi plébánosnak adott nyilatkozatában 1850. július 21-én viszont a világ legdicsőbb leánya szemrebbenés nélkül vallotta, „legszorgalmasabb fürkészé- seim és bizonsságot adó adataim tökéletesen meggyőzének a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett”, s még ezt is mondja, „ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok tenni”. Az aláírás: Szendrey Júlia. így áll az anyakönyvben is, magyarul, családi állapotát illetően pedig azt mondta: hajadon.

A házasság tényét mindenki tudomásul vette volna, valószínűleg azon a fatális tíz napon sem akad fenn senki, ami a gyászévből hiányzott, de itt Petőfi özvegyéről volt szó, a Szeptember végén méltatlanná vált hősnőjéről, aki beteljesített i egy baljós jövendölést. Leiningen-Westerburg özvegye, Sis- sányi Eliz öt év múltán, 1854-ben lett Bethlen János felesége, Dessewffy Arisztidné Máriássy János nevét vette fel, Nagysándor József menyasszonya, Schmidt Éva Klauzál Gábornak nyújtá kezét. Petőfinét azonban senki nem nézte jó szemmel, Aranyék sem. De ez már újabb fejezet az egykori feleségek felesége történetében. CSÁNYI LÁSZLÓ

Monet, a múló pillanat megszállottja

Argenteuili híd

Claude Monet, a francia imresszionista mozgalom vezéregyénisége 150 éve született. Gyermekkorát Le Havre-ban töltötte. Itt ismerkedett meg E. Boudinnel, aki figyelmét a festészet felé irányította és első mestere lett. 1859-ben Párizsba ment tanulni. Rokon szellemű festő barátaival, Renoirral, Manet-val, Pissarróval, Bazille-jal, Sisley-vel együtt 1863-ban tűnt fel a párizsi művészeti életben, amikor Manet Reggeli a szabadban című képe a „Visszautasítottak Szalonjáéban témájával és az akadémikus megszo- kottságoktól távol álló festésmódjával óriási botrányt kavart. A megismerés szenvedélye vezette őket a szabadba; a színek, fények, árnyékok, a megvilágítás atmoszférikus hatásait először az impresszionisták festették meg úgy, ahogy látták: pillanatnyinak, töredezettnek, apró részletekre bomlónak.

Az 1869-es év a modern festészet fordulópontja. Ekkor készültek az első valóban impresszionista festmények. Monet és Renoir 1869 nyarán Bougivalban egy Békás nevű strandvendéglőről festettek néhány képet, melyeken a víz mozgása által visszavert fények és ragyogó színek látványát rögzítették egy napos délutánon.

Monet ettől kezdve a múló pillanat megszállottja lett. Neve összefonódott a fény kifejezési lehetőségeinek kutatásával. Korai képein légköri hatások bontják fel a formák zárt körvonalait, a vibráló fényben életre kel a város színes forgataga. (Quai du Louvre, 1866, Terasz Le Havre mellett, 1867.) A művésznek sietős, apró ecsetvonásokra volt szüksége, hogy ne hagyja elveszni a látott jelenség legkisebb színárnyalatait sem. Ez a technika az egyes színek tónusainak árnyalatokra bontása mellett friss hatásával a mozgás érzetét is felkelti a nézőben.

Utolérhetetlen szépségű és változatosságé vízparti tájképei miatt „a vizek

Raffael”-jének is szokták nevezni. Az impresszionizmus névadó képe és szimbóluma is tengerparti tájkép: Monet 1872-ben Le Havre kikötőjében festette. A hajnali ködöt áttörő vérvörös napkorong, melynek tükörképe a tenger vizében remeg, a múló pillanat pontos megfigyelésen alapuló, mégis költűi finomságú ábrázolása, mely az európai festészetben számtalan követőre talált.

Monet 1872-78 között Argenteuilben élt. Ezek az évek az impresszionizmus kiteljesedésének évei. Festészetének csaknem kizárólagos témája a táj. Képein végigtanulmányozta a különféle megvilágítási hatásokat a tűző napfénytől (az Argenteuili híd, 1874) a felhőfátyol mögül előderengő, sejtelmes megvilágításon át (Vitorlás Argenteuilben, 1873) a füst és gőz színhatásáig (Saint Lazare pályaudvar, 1876-77). Különböző napszakokban megfigyelte és lefestette a roueni katedrálist (1892-93), így teljesen más

hangulatú képeket nyert. A színek vibrálásában ekkor már teljesen feloldódott a tárgyak formája, a kőfalak anyagszerűsége elveszett. A festmény igazi témája a levegő és a fényjátéka a szénaboglyákat ábrázoló sorozaton is (1890).

1883-tól Givernyben élt, teljesen visz- szavonulva. Már csak a fény költészete foglalkoztatta, bár látása erősen megromlott. Ekkor festett képein, a Thames- sorozaton (1899-1904) és a velencei Canale Grande-ről festett képein, késői korszakának kiemelkedő remekein már szinte miszticizálja a fényt. Utolsó képei úgyszólván dekoratív színkompoziciók (Tavirózsák 1916-23).

Idős korában az elismerés is osztályrészéül jutott. Matuzsálemi kort ért meg: 1840-ben született, s 1926-ban halt meg. Öregkori festészete az újabb festészeti forradalom, az absztrakt törekvések kiindulópontja lett. •

Brestyánszky Ilona

„Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” (Arany János)

Miért „nyávog” a gyerek?

Számos felnőtt tapasztalja nem kis ingerültséggel, hogy a körülötte levő 2-3 vagy többéves gyermekek „nyávognak”, nyújtott, szinte síró hangsúllyal kérnek valamit. Ilyenkor „nemes egyszerűséggel" rámordulnak a csöppségre: - Ne nyávogj! S ezzel azt hiszik, elérték céljukat. Aztán legközelebb, amikor hasonló helyzetben ismét az előbbi hangsúllyal találkoznak, ugyanígy reagálnak, s a gyermek megszeppen és elhallgat. „Nyávogni” azonban nem felejt el. Vajon igaza van-e a felnőttnek, amikor ilyen türelmetlen, vagy csupán sovány részigazság az, amivel „dicsekedhet”?

A válaszhoz először azt kell megvizsgálnunk, mi az oka ennek a furcsa hangsúlyú gyermeki beszédnek. Semmi más, mint az ifjú emberke addigi tapasztalata; ha bepisilt, enni kért, azt akarta, hogy játsszanak vele, vagy éppen tudatni akarta: beszorult a feje az ágy ketrecébe, nem volt más módja, mint a sírás. Akinek jó füle, kellő tapasztalata van, egy-egy sírásból azt is meg tudja állapítani, most éppen mi baja van a kisdednek, valóban kell-e számára valamit tennünk, vagy csupán azt szeretné, hogy törődjenek vele, babusgassák egy kicsit. A két-há- rom éves kisfiúk és kislányok nagyon jól emlékeznek még arra a boldog állapotra, amikor hívó sírásukra megjelent az anyuka, nagymama, apuka, vagy bárki, egy felnőtt, aki aztán rendbe tett mindent.

Ebben az életkorban viszont azt tapasztalják, hogy hiába mondanak bármit, nem figyelnek szavukra, nem teljesítik kérésüket. Nem sok lehetőségük marad arra, hogy érvényesítsék akaratukat: hisztizhetnek, de ez nem mindig jó, odabújhatnak ahhoz, akihez beszélnek, ám ezt sem mindig lehet, megránthatják a mama szoknyáját, a papa nadrágját, bár

ezt meg ők sem szeretik. Ott van viszont a régóta jól bevált nyafogás, amiről igaz ugyan, hogy nem tudja, csak érzi a gyerek, ez az alkalmas eszköz, mert tapasztalatai azt mondják: ez mindig segített. Ebben a helyzetben ösztönösen választja - s mintegy végső elkeseredésében- az egyetlen biztos lehetőségként. Erre természetesen nem ajánlatos durván reagálnunk, még akkor sem, ha nagyon bántja a fülünket.

Legcélszerűbb komolyabban odafigyelnünk, megnyugtatnunk a pöttöm embert, s ha lehet, teljesítenünk kérését. Elkél néha a biztatás is: Mondd szépen, ne így! Lassan-lassan rögződik benne, hogy a puszta szónak nyávogó hangsúly nélkül is van ereje, hatása, s mire iskolába kerül, már nem is jut eszébe, hogy valaha így is kérhetett. Vagy mégis?! Ez sem kizárt, bizony, még felnőtteknél sem. Hányszor halljuk tetszésnyilvánításként az egyik, nemtetszés kifejezéseként a másik „nyávogást” a felnőttektől. Ez ugyanannak továbbélése, amit a gyermekben annyira nem szeretünk, de magunk azért szemrebbenés nélkül élünk vele. Ha ebből a szemszögből nézzük a gyermeki beszéd előbbi jelenségét, talán már nem is olyan szörnyű hallgatnunk, s ez esetben sem kell más szemében szálkát keresnünk... Ha még távolabb tekintünk vissza az időben, azt látjuk, hogy számos, tekintélyes nyelvész vélekedése szerint az ilyesféle hangadásból alakulhatott ki az emberi beszéd, s épp ezért szaknyelven ma is globális közlésnek hívjuk. Aki nem hiszi, próbálja ki magán, hányféleképpen lehet azt mondani, hogy: - Na! Mindannyiszor mást és mást jelent, mégsem vagyunk érte dühösek- igaz, a gyerekek sem szólnak ránk...

DR. TÖTTÖS GÁBOR