Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)

1990-11-03 / 180. szám

1990. november 3. TOLNATÁJ - 5- Isten hozott, öcsém! - így köszöntöt­te minap - nem először és nem is utoljára dr. Demse Péter esperes Zomba polgár- mesterét, Szulimán Ferencet és az ön- kormányzat jegyzőjét, Fábián Lászlót. Velük tartva sokszorosan jólesett a me­leg fogadtatás, mert odakint bőséges esővel ádázkodott az őszutó és ilyenkor nappal is aludni látszik minden falu. Erre, a templom környékén más idő­ben sem olyan élénken zajló az élet, mint a 65-ös útra fűzött központi részen, ahol a boltok, a közintézmények java elhe­lyezkedik. S ahol a jövő-menő átutazók hosszan elgyönyörködhetnek az ősi tele­pülés mai szépségében. Zomba szive azonban nem odalent, hanem itt fönt do­bog, a parasztporták fertályán. Itt erő­sebb a megbékélésnek, együtt cselek­vésnek a szándéka is, aminek életfontos­ságát mind többen látják meg világosan. A „szervusz Péter bácsi” és a szívélyes „Isten hozott, öcsém!” nem frissen dátu- mozott jó viszonyt igazol. A mai polgár­mestertanácselnök korában is bejáratos volt ide, amiként Fábián Lászlónak se kellett mutatni az utat a barátságos nap­pali szoba felé. Közel sem volt pedig álta­lános ezelőtt másfél, két évvel se az, hogy a falu vezetői piros könyvecskével a szí­vük fölött bejáratosak a plébániára. S nem is a misebor megkóstolásának szándékával, hanem, hogy összehango­lódhassák minden olyan fejlesztő igye­kezet, ami szükségesnek látszott a zom- baiak jó közérzetéhez. Na hiszen! Szem­től szembe nem, hát mögött viszont ka­pott is a közelmúltban annál többet az esperes úr elmarasztalásban, mert hagy­ta kirúgni a koalíciós hámból a Keresz­tény Demokrata Néppártot, amikor az a „komcsit”, a volt tanácselnököt jelölte polgármesternek. A mondogatolózás még mostanában is folyik. A nyolcadik évtized derekán tartó öregember viszont papi hivatásához és életkorához méltó bölcsességgel kitart amellett, hogy a bi­zalmat arra méltó ember kapta, olyan te­hát, aki tanácselnöki működésével is szolgálatot valósított meg, személye ga­rancia arra, hogy ezután se tesz mást. Hogy ezután még inkább megtalálja azo­kat a kezeket, amelyek gazdái nemcsak követelni tudnak, hanem tenni is, amikor cselekvésre van szükség. A 2500 lakosú Zomba és a hozzátarto­zó két kistelepülés 1800 szavazásra jo­gosult állampolgára közül szavazott szeptember 30-án 1200. A három pol­gármesterjelölt közül Szulimán Ferenc kapott 827 szavazatot. Ez nemcsak fölé­nyes győzelem, garancia is a már most sem csekély eredményű településfej­lesztés folytatására. Jóllehet, a „miből?” I- Költővel beszélgetek és e két név hallatán egy másik költő, Áp- rily Lajos verse jut eszembe: Ta­vasz a házsongárdi temetőben. No, elnézést ezért a megjegyzésért.- Igen. A határokkal kapcsolatban az a véleményem, hogy tanulja meg egy gye­rek mekkora a földrajzi értelemben vett hazája, de onnét úgy tudjon ki- és bejár­ni, hogy észre se vegye. Eddig szinte ve­rekedni kellett az útlevélért. Most a zse­bemben van. Ebben az évben már vagy nyolcadszor vagyok Magyarországon. Azt szoktam mondani, hogy nincs már semmi öröm ebben az útlevélben. Régen, amikor végre megkaptuk, úgy tudtunk neki örülni. Azt hiszem, amióta Magyar- országon a világútlevéllel közlekedhet­nek, kevesebben maradnak kint. Ez úgy lesz, mint a kolozsvári ember a színházba járással. Ott van a színház, látja a bemu­tató plakátját, no ezt elpasszolja, majd később megnézi, hiszen ott, van. Az­tán elmarad. Találkozik az udvarhelyivel és kiderül róla, hogy az udvarhelyi sokkal színházba járóbb ember, mert oda hat magyar színház megy és csak akkor le­het megtekinteni, mikor vendégszerepei­nek. I- Ilyen példát Magyarországon is találhatunk bőséggel.- Kicsit szomorú is vagyok, ha sza­bad egyáltalán nekem a helyi állapo­tokat is szóvá tennem. Itt van Dombó­váron egy nagyon szép művelődési ház és alig vannak színházi előadások. Én mint Kolozsváron élő ember, folyton hal­lom a kaposvári színház jó hírét. Ez nincs messze Dombóvártól.- Csodálkozom, hogy itt nincs bérlete a kaposváriaknak. V Zomba „összeállt” kérdései még tisztázatlanok. S ha van gond, ez nem akármilyen, hi­szen mindannyian ismerjük a mondást, miszerint üres kamrának megbolondul a szakácsnéja. Az esperes úr - sokaknak Péter bá­csi - bizakodó. Ahogy Pesti János, a KDNP ügyvezetője is. Jaj de neheztel­nek pedig rá is és kftudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy kinyíljanak a ma még ökölbe szoruló kezek belátva, hogy itt az Önkor­mányzati választással nem egy párt győ­zött, hanem a közakarat, aminek megvan az az egészséges természete, hogy ho­zómra, ígérgetésre hitelt nem ad. Azt mondja: mutasd, mit tettél eddig?! Akár estéiig is eltűnődhetnénk ezeken a dolgokon, de megyünk az iskolába, ahol Fábián József igazgató eltekint attól, mit pedig szívesen megtenne. Sok, Zombánál nagyobb település kulcsolhatná ugyanis össze a kezét hálamondásra, ha iskolája olyan lenne, tárgyi, személyi feltételeivel mint ez, a környezetével, küllemével is fi­gyelemfelkeltő intézmény. Az újságírót nyolc nyolcadikos leány és fiú várja, s mert gyerekek, boldogan az elbliccelhető óra miatt. Csakhamar kiderül azonban, hogy a község ifjú polgárai egyébre is figyelnek, mint amennyi a foci, vagy a kézilabda, a diszkó, meg az iskolabolt, ahol nem két fo­rint, hanem egyhetven a kifli.- Falun jobb élni, mint városon - közli az első nyilatkozó, Cseke Jancsi és bele­pirul az arca. A helyeslés egyhangú. Sze­retnek itt élni ezek a gyerekek, és felnőtt­ként is zombaiak akarnak maradni. Bő­ségesen van „azért”-juk az újságírói „miért”-ekre. Beszélgetőtársaim leple­zetlenül büszkék a falujukra és ami „a fel­nőttek dolgait" illeti, azzal lepnek meg, hogy „Szulimán Feri bácsi néhány éves tanácselnöksége alatt többet javított a község lakóinak életén, mint sok elődje”.- A falú most kezd összeállni - fűzi a megállapításhoz Márton Krisztián és szük­ségtelen minden faggatás, hogy érti ezt. Csak úgy értelmezhető ez a kijelentés, ahogy a plébános úr és Pesti János, az is­kola igazgatója és mások értelmezik. (S majd valamikor az esti órákban Szigethi Já­nos is, aki életének regénybe kívánkozó alakulásáról hatvan éve vezet dokumen­tumértékű följegyzéseket János bácsi szeptember végén játszott is, „kitotózta” a helyhatósági választások eredményét és kettő híján telitalálatot ért el.) Telitalálatosak a gyerekek megnyug­vást, bizakodást tükröző mondatai, pedig nem tetszik nekik, hogy a mozisok meg akarják szüntetni a mozit Az se ígér sze­rintük sok jót, hogy kérdésessé vált a böl­csőde és az öregek napközijének léte a magas költségek és alacsony kihaszná­lás miatt. Idézik aztán, hogy sok kedvükre való dolog történt mostanában, mert olyan szép, meg jó volt a szüreti mu­latság, amiről Sokáig lesz beszélni- való. Aztán a hősi emlékmű avatása! Gyönyörű volt, mert majd az egész falu eljött. Nyomot hagyóak az „ősz- szeállásnak” ezek a kis és nagy ese­ményei, amelyek a kisebb haza szeretetét fűtik, mélyítik, mellette vendégeket is von- zanaka környékről. Élénkebb, érdekesebb így az élet. Beszélgetésünk elején úgy tűnt, hogy a csapat megegyezett abban, hogy a szóvi­vők a fiúk, Cseke Jancsi, Pesti Ferkó, Már­ton Krisztián legyenek, aztán mára lányok, Misóczki Anikó, Fejős Barbara, Keszeli Zsófia, Domokos Noémi és Platner Angéla szava is megjön bőségesen. Marasztalnak is azzal, hogy büszkélkednivalóikat kezdik sorolni, így azt, hogy négyszáz méter híján szilárd burkolatú az úthálózatuk, hogy „megtelefonosodtak”, hogy a sportpályán elkezdődött a lelátó építése... Búcsúzáskor kérdés formájában egy meghívást bíznak rám. Azt kérdezik, mit gondolok eljönne-e egyszer velük beszél­getni a polgármester, a Szulimán Feri bácsi? A kívánságot tolmácsoltam. A válasz: örömmel, akárhányszor, csak hívják! Hát persze előbb még elő kellett kerül­nie a címzettnek, aki ma reggel értesült arról, hogy beázik az iskola egyik tanter­me. Ilyesmin változtatni pedig addig kell, míg nagyobbra nem vált a baj. Elrohant hadba szólítani a tanácstól megörökölt há­zilagos brigádot. Bizony ennek fönnmara­I- Nem tudom érdemes-e ebbe az utcába bemenni. A színházié- toga- tást tanítani kellene. Felkelteni az igényességet ez iránt.- Nem akarok ötleteket adni, de azt hiszem, a színház szervezésén is múlik ez. Ha például a neves kaposvári színház a premier után minden ötödik előadását mondjuk Dombóváron tartaná, akkor a dombóváriak is kihúznák magukat és kö­telességüknek éreznék, hogy elmenje­nek. Ezt a pécsiekkel is meg lehetne csi­nálni. No, de tényleg ne menjünk erre, hi­szen az itteni viszonyokat belülről nem is­merem. Azt hiszem az önbecsülésen, a „Nem tartom alábbvalónak!” rátartiságon, vagy ha tetszik a sznobsá­gon keresztül is meg kellene fogni az em­bereket. Itt a kórházban annyi szép fiatal teremtés van. Érdeklődtem, hogy van-é színjátszó körük. Úgy elképzelem őket színpadon! Évente egyszer, kétszer egy- egy előadást összehoznának, ahova el­menne a rokonság, a baráti kör. A bete­gek is - akikkel napközben itt foglalkoz­nak - megnéznék, hogy a kis nővér mit játszik. Örök időkre élmény lenne. Nem beszélve arról, hogy egy-egy jó darabot megtanulva, annak igéi beleivódnának a szereplők életébe. I- Erdélyben élő ismerőseink elbe­széléseiből tudom, hogy ott az iskolai színjátszásnak milyen fontos a szere­pe.- Van Kovásznán egy magyar tanár, aki egy Tamási-ciklust mutat be gyere­kekkel, olyanokkal, akik színházat soha­sem láttak. Turnéztak még a legneher zebb időkben is. Van olyan falu, ahol Shakespeare-t játszanak. Félreértés ne essék, nem bírálni akarom az itteni hely­zetet, ami a színházi életre vonatkozik, csak mi odaát rá vagyunk utalva, hogy játszunk színt. Itt az emberek kimennek a szőlőjükbe.- Gondolom, ha a tanító és tanár­képző főiskolákon lenne iskolai szín­játszás, akkor onnét a hallgató hozná magával ezt az igényt. Kórus ott van, ahol a tanár maga is jókedvvel éne­kelt valamikor.- Igen. Ez nagyon messze vezet. Ha valakinek van mit ennie, van kocsija, há­za, akkor nem érzi, hogy a művészet nél­külözhetetlen. Petőfi szerint uralkodóvá kell tenni a népet a költészetben! Ezt én úgy fordítom át, hogy uralkodóvá kellene tenni a költészetet a népben. A tanítót, a tanárt kell rászoktatni a versekre, hogy nélkülözhetetlennek érezzék azt. Persze olvasónak, zeneszeretőnek is születni kell. Ezt föl kell mérni, hogy hányán szü­lettek arra és akik arra születtek, azokat hozzásegíteni, hogy részesedjenek ezekből az örömökből. így teljesebb em­berekké válhatnak. I- Ez volt tehát az a program, ami szerint Kányádi Sándort a kisebbségi lét költőjének, a sorstársainak vers­sel világító lámpásának nevezik az irodalomtörténészek?- Én a periférián voltam egész életem­ben, ha úgy vesszük. Harminc évig dol­goztam a Napsugár című gyermeklapnál. Ha nem kerültem volna ehhez a laphoz, akkor talán nem írtam volna gyermekver­seket. I- Annak, hogy gyermekvers, van valami mellékíze, ami nem teljes tisz­taságot idéz a közvéleményben. Én nem tartom alábbvalónak, mert szerintem van nagy asztal és van kicsi. Egyformán asztal. A kisebbhez a kicsik ülnek. Mifelénk ezeket sokszor még szebbre formálják, mint a nagyot. A gondviselés így hozta, hogy három évti­zedet ennél a lapnál töltöttem. Előtte már egyetemista^ koromban dolgoztam az „Irodalmi Almanachnál”, aztán szocialis­ta magánzó lettem. Jártam az országot, munkatelepeket. A kolhozosítás elől me­dása is kérdéses, pedig nélkülözhetetlen egy ilyen gyors bevetésre kész csapat, hi­szen az önkormányzat intézményhálózata ezután is megkívánja a jó gazda karbantar­tó gondosságát.A polgármesteri hivatal­ban sincs sok lehetőség zavartalan beszél­getésre. Megszokták a zombaiak, hogy ide akármikor jöhetnek, s ez most sincs, ez­után se lesz másként. Tennivalókban sűrű pedig ez az időszak. Eddig két ülése volt a kilenctagú elöljáróságnak, amibe négyen KDNP-, öten pedig független jelöltként ke­rültek. Tisztes névsor ez, amit a hitelesség igényével állítottak a választók. Benne van a falu körzeti orvosa, dr. Lukács Lajos, Té- mer István, az állami gazdaság műhelyve­zetője, Marsai János tsz-elnök, Fazekas Ferencné, a Takarékszövetkezet főköny­velője, Pintér János, a tsz anyagbeszerzője, Tóth Károly testnevelő tanár, Krómer Fe­renc, a tejipari vállalat felvásárlási instruk­tora, Miskóczki István, a tsz sertéshizlaldá­jának vezetője és Szűcs Sándor, a BHG művezetője. Azt mondja erre a kulákként egyéb­ként kegyetlenül meghurcolt, nyomorított Szigethi János, hogy „jó csapat minden támogatást megérdemel!” De ezt hallani mostanában akárhol, ahol sok ember for­dul meg. Az ellenvetők letorkolása hamar megtörténik és most ez a legtöbb, amit a pártsemleges önkormányzat hívei megte­hetnek, a közérdeket ugyanis mostantól a gyerekek által is konstatált „összeállás” szolgálja és nem a széthúzás, zilálás. A képviselő-testület következő ülésén - november 6-án kezdődik az érdemi mun­ka, a működési szabályzat elkészítésével. Életre kell hívni ezenkívül hat bizottságot úgy, hogy ezek vezetői a képviselő-testület tagjai legyenek a közösségért cselekedni kész, nem testületi tagokkal kiegészülve. Addig se lesz idő kilazításra, amíg be nem fejeződik az önkormányzati törvénynek megfelelő fölállás. Mire ezzel elkészülnek Zombán, talán a működés ma még nem vi­lágos, nem fixált anyagi föltételei is adottak lesznek már. Egy már most bizonyos: az önkormányzatnak vállalkozónak is kell len­nie ahhoz, hogy zsírral főzzön és ne vízzel, hiszen nem akármilyen horderejű dolgo­kat kell megoldania, túl már meglévő in­tézményhálózatának alapellátást biztosító működésén. Egészséges ivóvíz kell pél­dául a Szengálszőlőhegyen élőknek, meg kell oldani a falu fekvéséből adódó iszap­veszély elhárítását, a bölcsőde, óvoda, szociális ellátás égető gondjait. Amikor tehát a krónikás a jó és sok munkához sikert kíván az nemcsak a kép­viselőtestületnek, a polgármesternek szól, hanem azoknak, akiké ez az önkormány­zat, a zobaiaknak együtt és külön-külön! Összeálltán nem lesz nehéz... LÁSZLÓ IBOLYA nekült galamfalviakat kerestem föl. Nekik olvastam Petőfi-verseket. Azután a nő­lapnál (Dolgozó Nőnél - most Családi Tükör) dolgoztam és 1960-tól, most 1990-ig a Napsugárnál, ennél a gyerek­lapnál. Az utóbbi 20-25 évben egyedül jártam az országot. Évente hatvan-het- ven találkozót tartottam. Ez nekem na­gyon jó volt. Többször el is mondtam, hogy nem vagyok más, mint egy vidéki vándorköszörűs, aki vásárról vásárra jár és kiáltja, hogy: „Tessék, tessék! Kicsor­bult igéket, névszókat, talán életre szó­lóan megélezek. Csak tessék, csak tes­sék!” Nem azt mondom, hogy ez kedvem ellen való volt. Úgy éreztem, ez fontos. Nos, ezek után én nem mondhattam vol­na, hogy most odébb állok. „Föl a fejjel” - hangoztatom és küldök haza egy Ha- lászbástyás képet, a valamikori hallga­tóimnak, olvasóimnak, hogy jól érzem magam. Hívtak: persze csábítgattak is. De nem álltam kötélnek. Ezt jól tudta az államvédelem is. Én nem mehetek el! Ott vannak híveim. I- Az embert,'vagy a költőt szeretik benned?- Az enyém az egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, ami­nek hitte magát, vagy aminek hitték. Nagy sikerei voltak, látták televízióban, kitünte­téseket akasztottak a nyakába, de ha majd a maradék, az utódok mondják róla, hogy költő volt, az az igazi. Addig higy- gyék, hogy az vagyok, mert nekem erre a hitre szükségem van. DECSI KISS JÁNOS Fotó: GOTTVALD KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents