Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-03 / 180. szám
t 6 - TOLNATÁJ 1990. november 3. Birtalan Ferenc: Halottak napja, élők Juhos László rajza Gyújtanak-e értünk gyertyát az ÖRÖKLÉTŰEK? Van-e ÉLŐK NAPJA? Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk? Mi elmegyünk. Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés, míg van út NINCSEINK felé. Elmegyünk, áldjuk.az őszi napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk. Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek... Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk. Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön, lesz-e hová? Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van, milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek. Ezek a tisztaság percei. Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN. Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol, itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol, ... por és hamu... Mátyás Ferenc: napja Gyertyák fényénél Virágzik a temetőkert gyertyákon lángol a lélek zsoltárok hangja sikolt fel mert a bűn immár temérdek Emlékek lázadásában föltámadnak a halottak hogy a te sebhelyes arcod mutassák fel magyar holnap Kopjafák friss erdejében a gyász angyala még ájult egy térdre borult nép várja jöjjön el a mi országunk Bonyhádon maradó Máté Gyula grafikái mellé Annyiban pontos az alcímben jelölt grafikák megnevezése, amennyiben művészi sokszorosítással készült eljárást értünk alatta. Máté Gyula - a Bonyhádi Zománcáru- gyár főmérnöke - nem a klasszikus értelemben készíti, rajzolja grafikáit. így inkább elektro-, vagy fotogramoknak nevezhetjük ezeket, ugyanis a fénynek elengedhetetlen szerepe van abban a játékban, amit az 58. évébe lépő alkotó művel. ' Formák Mindenképpen kifejezni önmagát. Ez vezérelte minden cselekedetét. Eszközül a képzőművészetet választotta, de a nyilvánosság, a közszereplés, a megmutatás, megméretés és bemutatkozás csak kivételes alkalmakkor adatott meg Máté Gyulának. Talán nem is kereste azt az utat, amelyen járhatott volna, vagy talán nem vállalta olyan közösségek együttműködő gondolatiságát, ahol a sorompók, az akadályok nem hátráltatják az előbbrejutást? Kérdések sorát lehet feltenni, míg az ember nézegeti Máté Gyula lapjait. Az újságban való közlés szempontjából elsősorban a fekete-fehér ábrázolások mérlegelen- dők, ahol látni kell a határozott kompozíciós készséget és az önfeledt játszani akarást. Ha valami miatt, hát ezért kell szót emelni Máté Gyula alkotásai mellett. Vállalja a játék teremtő, kreativitás fejlesztő minden mozzanatát, legyen az zománckép, kollázs, faragás. Amíg a legújabb műhöz, a fénymásoló gépek adta lehetőségekhez eljutott és megszülettek a konstruktív lapfelületek, logikus utat követhetünk nyomon. Születik-e képzőművészeti szempontból érNonfiguratív kiáltások írás közben (Példázat a halhatatlanságról) Milyen a rossz vers, a kritikus, az ítész milyen ismérvek alapján dönt, miféle törvénykönyvből veszi érveit? Arra sem könnyű felelni, hogy a jó vers milyen. Példának ide írok négy sort, egy rövid vers első strófáját: Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak. Az olvasó nyilván bólint, szép, mondja elégedetten, érzékletes kép, ríme választékos, tiszta rím, a sorok valósággal muzsikálnak s a gyakorlott olvasóban gyanú is ébred, mert a dalfor- ma mögött másik zenét is érez, s valóban, ha két-két sort ösz- szeolvasunk, egészen másként hangzik: Játszik öreg földünk fiatal sugarával a napnak / Pajkos enyelgés közt egymásnak csókokat adnak - ez pedig szabályos hexameter, s ha skandáljuk, mintha új költeménnyel lenne dolgunk. A verset egy ifjú költő írta, alig múlt húszéves, de azt Aranytól is tudjuk, hogy „az irodalomnak az életkorhoz semmi köze". Az ifjú költő -ez a négy sor is bizonyítja - mindent tudott, a szavak engedelmesen hajoltak kezéhez, s ha csak annyit észlelt a világból, hogy süt a nap, már verssé vált benne. Az ifjú költőt Petőfi Sándornak hívták, s végképp zavarba jövünk, ha tudjuk, hogy ez a játékos vers Etelkét gyászolja: Oly jókedvű a nap... Mintha nem is látná Sirhalmodat, édes Ételkém! De milyen a rossz vers? És a még rosszabb, s van-e legrosz- szabb vers? Nem tudom. A rossz költő prototípusa, klasszikusa a már-már legendákkal övezett Hazafi Verái János, aki a haza vándor lantosának hívta magát, s valóban rossz költő volt, botfülű, faragatlan, kelekótya, akibe - hogy úgy mondjam - hálni jártak a szavak. De lássuk egy versét, négy sor az egész, a házmesternét énekelte meg benne: Méteres nagy nyelvű Kati, ha pálinkát iszik, Méteres nagy nyelve hosszúra nyúlik: Az Utász-utca öt számból egészen Szekszárdig, Mert az ő buta pofája onnan származik. Gyatra biz ez, nem is vers, de azért mosolygunk rajta, a kínkeserves sorok közül olyan ocsmány némber vigyorog ránk, akit csak ilyen gyalázatos klapanciával lehet hűségesen ábrázolni, bár a haza vándor lantosának ilyesmi meg sem fordult fejében. Hazafi Verái János ugyanis nem ábrázolt, pedig valahol itt kezdődik a művészet, hanem csak elmondott valamit, makogva, nehezen forgó nyelvvel, miközben a sorok lélekzete is ki-kihagyott. Az a költő sem volt jobb, akivel valaha Galsai Pongrác társaságában találkoztam. Foglalkozását tekintve cipészsegéd volt, de ezen ne ütközzünk meg, Hans Sachs is így kezdte, sőta filozófus Jakob Böhme is, a theosophus teutonicus, akit mostanában szívesen emlegetnek. Ez a költő, akinek nevét tapintatból elhallgatom, nem egyszerűen költő volt, hanem pártos költő, amit szeretett hangoztatni, s Marx ihletésére így kezdte egyik versét: Sok bennem az értéktöbblet. Találkozásunkat később Galsai megírta, saját szerepét szerényen elhallgatva, csak a versre, erre a talányos költeményre irányította figyelmét, ami egyébként nem szerepel egyetlen antológiában sem, kettőnk emlékezete tartotta fenn a halhatatlanságnak, ha van ilyen. Felszólításunkra, hogy végre olvassa fel versét, a költő zavartan egy koszlott papírköteget húzott elő zsebéből, összes műveit, mert tudni való, hogy kezdő költők mindig magukkal hordják összegyűjtött műveiket. Kiválasztá érzése szerint legjellemzőbb versét, felállt s olvasni kezdett: Egy szép tavaszi reggelen sétáltam künn a tengeren... Udvariatlanul félbeszakítottam: Reggelen? Biztos? Éppenséggel délután is történhetett. Galsai, aki akkor még nem volt olyan kövér, mint utolsó éveiben, jellegzetes mozdulatával átlendítette karját a szék támláján s szigorúan megkérdezte:- A tengeren ? Tehát Béla azt akarod mondani, hogy a tengeren sétáltál. A költő gyanakodva nézte Galsait, majd kéziratába pillantott, mintegy ellenőrizve saját versét, de Galsai, szabadon maradt kezével, melyben cigarettáját tartotta, legyintett:- Semmi öregem, semmi. A kép szokatlan, de rendben. Tehát sétáltál a tengeren. Istenem, miért ne? A költő, aki olvasta Marxot és Lenint, elbátortalanodott, azt sem tudta, ellenséget lásson-e bennünk, vagy jó szándékú író- társat. Galsai, utánozhatatlan hanghordozásával tovább beszélt:- Tudod Béla, van epikai hitel, de van lírai hitel is. Petőfi azt mondja, a küszöbön guggol Sári néni. Na már most öregem, biztos lehetsz benne, hogy volt küszöb és volt Sári néni is, akit valamikor Sárikámnak, húgomnak neveztek. Na már most te azt mondod sétáltál künn a tengeren. Erről van szó. Folytasd csak nyugodtan. De nem folytatta, a koszlott papírt visszasüllyesztette zsebébe, összes művei közé, így a vers folytatása örök rejtély marad, miként szegény Béla egyéb írása is. Pártja pedig, melynek a Horthy-években is lelkes és üldözött híve volt, mellőzte, másokat tüntetett ki figyelmével, akiknek többsége nem is volt jobb nála. De ez már inkább a párttörténetre tartozik. A két sor azonban megmaradt, a halhatatlanságra tehát van némi reménye. A dilettantizmus jogán? Meglehet, bár kétséges, hogy ez lenne a világ legrosszabb verse. És itt megszakíthatjuk a kedélyes történetet: a végletek valahol mégis csak találkoznak. Petőfivel kezdtük, az ifjú költő, aki mellesleg kicsapott diák volt, bravúros versével s egy pécsi költőhöz jutottunk el, akinek költeményéből, főleg Galsai akadékoskodása miatt, csak két sort őrzött meg az emlékezet. De ez a két sor, ostobaságával, verbális tehetetlenségével, hisz az abszurd képet a rím kényszeríti ki, mégis csak megmaradt, egy torzszülött halhatatlanság példájaként. A természet, bármit gondoljunk is róla, közönyösen nézi igyekezetünket, csak tényei vannak, érvei nincsenek. Gondoljunk néha erre is. Iszonyatos, de a rossz is halhatatlan. CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk!” (Arany János) Ember szólásáról? Textúra tékelhető alkotás abból, ha egy üveglapra mézet cseppentünk, azt fényérzékeny fotópapírra helyezzük, majd megvilágítás után előhívjuk? Igennel válaszolhatunk, különösen akkor, ha az említett tárgyak- mézcsepp, üveglap, papír - egymás közötti viszonyát tudatosan is vizsgálni kezdjük és azzal kísérletezünk, hogy milyen ábra keletkezik ezek elmozdításakor. Nem egyéb ez, mint Máté Gyula a dialektikát sajátosan értelmező, a kölcsönhatást leképező alkotói módszere, korszerű technika alkalmazásával. A nonfiguratív alkotások el- és befogadása még mindig nehézkes, fárasztó munkát igényel. Kevesen rokonítják velük önmagukat és élményeiket nem vonatkoztatják el a valóságos világból vett formáktól. Ezértf,mozdul, kiált Máté Gyula, de hangját/ nem visszhangozzák, marad szűkre szabott körében, amelyből talán nem késő kitörnie. DECSI KISS JÁNOS A címben föltett kérdés maga is szólásra, közmondásra utal: „Madarat tolláról, embert barátjáról” szoktunk megítélni. Ebben az esetben szándékos átalakításon ment át az erdeti forma, s a cél érdekében kiemelt helyzetbe került az amúgy meglehetősen szürke szólás. Nem veszítette el mégsem azt a rejtett tartalmat, amellyel az eredetit is ki kell egészítenünk - legalábbis tudatunkban. .Más a helyzet akkor, ha a kiinduló pontul szolgáló ízes nyelvi fordulatot egy másik, hasonló szólással házasítják. „Azonnal rendet kell statuálni” - hangzott el a Kossuth Rádióban 1990. október 5-ikén. Értjük, helyesebben sejtjük, mit akart mondani a riportalany, de ez nem jelenti azt, hogy helyesen is fejezte ki magát. Eredetileg ugyanis lehet rendet tenni és példát statuálni. Igaz, a rend is lehet példa, de ahogy nem lehet példa a lelke mindennek, ugyanúgy nem lehet két szólást vadházasságba kényszerítenünk a henye beszédben. Az állandó nyelvi kapcsolatok, közmondások, frazeológiák, szólások nehezen tűrik az ilyen beavatkozást, mert jellegzetes fordulataik lendülete törik meg, s ezzel idegenné válnak az őket termő nyelv szellemétől. Néha egy-egy szókapcsolatban évszázados, sőt, évezredes megfigyelés rejtőzik, máskor pedig csupán szokvány kifejezés. Ugyancsak a Kossuth Rádióban hangzott el, hogy „ugrásra készen vagyunk”, annak kifejezéseként: feszülten várunk, jól felkészültünk. A szándék világos, az eredmény homályos. Az „ugrásra készen áll” hihetően még fihnugor örökség: vadászati megfigyelés valahon- nét az Ural tájékáról, jelzi a megfeszült izmokat, a várakozásteljes pillanatokat. A készen vagyunk, azaz elkészültünk talán eredetileg iskolai kifejezés, használatát, elterjedését tekintve jóval ifjabb, szürkébb. Jelzi ezt, hogy előképe ennek is a készen állunk szókapcsolat volt. A kettő külön-külön megállja helyét, színesíti a beszédet,, összekeverve azonban csak szeretné kifejezni az eredeti jelentéstöbbletet. Jeles sportvezetőnk szájából még cifrább vegyülék hangzott el a minap, szintén a rádióban. Nagy igyekezetében azt mondotta X. jónevű sportolóról: „több klub vezetője kivetette rá a szemét”. Miközben a későbbi ismétlést hallgattam, ugyancsak elkomorodtam: sajnáltam szegény klubvezetőket még ismeretlenül is, hiszen mégsem lehet jó nekik vakon élni... A tréfát félre téve, könnyűszerrel megleljük az eredeti szólásokat, mégpedig eredeti szépségükben. Egyrészt szokás valakire a hálót kivetni, amely igen képletesen jelzi, hogy azt a valakit meg szeretné szerezni a háló kivetője, akárcsak a halat. Másrészt lehet valakire szemet vetni, azaz felé fordítanunk tekintetünket, vagy egyenesen kacsintanunk neki. Ez is jelzés, de nem annyira erőszakos cselekvést jelent, inkább a hajlandóságot, a kedvet mutatja. Idézett esetünkben már csak ezért is zavar a két szólás összemosása, mert nem tudhatjuk, melyik eset az igaz, vajon megkörnyékez- ték-e a sportolót, vagy csupán felfigyeltek rá? Esetleg - s ez immár a harmadik szólás, amely ebben a zagyvaságban rejtőzhet - kivetették neki a horgot. Akárhogy van is, csak hónapok múlva tudhatjuk meg, mi az igazság. Föltéve persze, hogy akkor nem ismét két vagy több szólást mixelnek eggyé... DR. TÖTTŐS GÁBOR ^
