Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-24 / 198. szám
1990. november 20. TOLNATÁJ - 7 Asszonyok szigeti (részlet) Szeretkezés után szomorúak az állatok- monológ Mottó: Nem szán szomjuzót, ki szomjúságot nem érez. (luvenalis) re. Most arra gondolok, mikor és hol feküdhetek le veled legközelebb. Kedvellek téged, de nem kell félned! Örülök, hogy hozzátok kerültem, érdekel amit csinálsz! Nem is csalódtam még benned, különösen nem az ujjaidban. Először a kezed tetszett meg nekem, abba szerettem bele. A kezek sok mindent elárulnak a jellemről is. Add csak! Amikor megtudtam rólad egykét dolgot, vonzani kezdték Azt hittem kezdeményezőbb vagy, rámenősebb! Azt várod, hogy megerőszakoljanak a nők? Ez is álláspont. Lehet, hogy nem is rossz politika annak, aki olyan lusta, mint te. Gombolkozz be! Ne haragudj, de‘néha neKutak Ilona: Ne higgy a szemednek Szeretkezés után szomorúak az állatok. Megértem őket. Mit mondjak most neked? Be kellett volna gyújtani a kályhába, vagy legalább becsukni az ablakot. Még egy kicsit melléd kuporgok. Öltözzünk inkább? Én nem tudok hallgatni! Mondd, te fecsegő vagy? Tudod, amikor elhatároztam, hogy a lehető legközelebb kerülök hozzád, azonnal félni is kezdtem, mert nem ismerlek eléggé. Milyen ember vagy? Azt hiszem sok arcod van. Nem tudom kideríteni melyik az igazi, pedig igyekszem, amióta közös munkahelyen dolgozunk. Most el sem tudom képzelni, holnap milyen képpel fogadsz, mikor belépsz az irodába? Úgy képzelem, neked nagyon rövid a memóriád! Csak arra emlékszel, amire akarsz! Kínálj meg egy kis szódával! Olyan sós volt a sütemény a vacsoránál, hogy nem győzök inni... Megölelhetnél még egy kicsit! Fázom! Nem szólsz semmit? Induljunk? Várnak már otthon? Én egyedül vagyok! Nagyon sietsz haza, mondd? Nem volt jó velem? Na-a- a-a! Szólj már! Jó, hogy nem volt jégkockád, mert teljesen megfagyasztottál volna! Brrr! Ráadásul ilyen rohadt sötétben. Nem is láttalak! Kíváncsi lettem volna a tested„A halál sem sokkal rosszabb, tudom. De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, hallanod kell, mit láttam az úton.” (Dante: A pokol. Fordította: Babits Mihály) Ötven esztendeje, 1940. november 26-án a már szólni nem tudó Babits a következő sorokat jegyezte Beszélgetőfüzetébe: „Nagyon korán ébredtem, alig múlt 2 óra. Megcsináltam a teljes korrektúrát. 7-kor megkaptam a tejet, s újra elszundikáltam. Egyszerre erőszakosan fölrezzenek: valaki megkoppantotta az ablakomat. Odanézek. Az első emeleti ablakon egy sapkás fej bámul be rám, aztán elkezd kalapáccsal ritmikusan kalapálni az ablak mellett. így kezdődött a születésnapom”. Vajon indiszkréció-e, ha fél évszázad múltán azt szeretnénk megtudni, miként élte meg Babits Mihály utolsó születésnapját? Igen, az, hiszen maga írja két nap múlva, amikor Basch Lóránt belelapoz a füzetbe: „Nincs ugyan semmi titok benne, mégis mindig ideges vagyok, ha elolvassák ezeket az összevissza és véletlen beszélgetéseket”. S összecseng ezzel egy régebbi intelem is, Eötvös Józsefé, aki „korunk gyalázatos szokásáénak nevezi, ha az utókor a személyes iratok között turkál. Természete-^ sen, neki is igaza van. S mégis, ma, amikor oly távol vagyunk már attól a kortól, talán ez az egyetlen mód, hogy képzeletben odaállhassunk amá nevezetes betegágy mellé, így értve meg valamit az emberből. Milyen lehetett ekkor? Panaszkodik, hogyisne panaszkodna egy héttel újabb műtétje után, amelytől még az álmok sem vitték másfelé: dédapjának mondta el „már megint operálnak". Sosem fogjuk megtudni, mondott-e erre valamit Tolna vármegye egykori főorvosa, s ha igen, inkább a megnyugtató doktor, avagy az aggódó rokon szólt-e belőle. Ám ahogy a porladó holtak szelleme, így az ifjabb kortársak megítélése is különböző volt. Szabó Lőrinc borzadva írja feleségének: „Babits képe, hogy miket művelt, az rettent vissza legjobban, mésképp elhagynám magamat”. Ugyanekkor Illyés azt veti papírra 1940 novemberében: „Magyarul élni egyelőre hatvan-hatvanöt éves korig érdemes... Babitsnak nemzeti # kötelességből kellene legalább száz évig élnie.” ► Ki tesz, ki tehet itt igazságot? Talán a vetségesen öltözködsz, vagy a feleséged válogatja ruháidat? Erről sem beszéltem még veled. Jó volna tudni mire gondolsz! Látod milyen hülye vagyok? Most félni kezdek megint! Van barátod, akinek elmondod ezt az estét? Ezt én akartam, hiszen te háromszor is visszafordultál volna. Miért? Félsz a felelősségtől? Én nemzeti kötelesség? „A műfordítás a legnemzetibb munka - mondja Babits Mihály, az ötvenezer lírás San Remo-i díj nyertese" - jut eszembe az Esti Újság címe, amelyben a költő éppen kilenc hónapja fejtette ki véleményét. S mintha igaz lenne, amit mondott, hiszen az a születésnapi korrektúra is erre vonatkozott, az Oedipus Kolonosban című Szophok- lész-drámára. Ezt a fordítását azonban - főleg kezdetben - nem szerette. Rutinszerű profimunkának tartotta, a művet pedig az Oedipus királynál gyengébbnek. Egy sornál, a 886,-nál sokáig töprengett, hogyan lenne a legjobb. (Életműkiadása már nem ily aggodalmas: nem jelzi a sorszámokat...) Mire megleli a végső formát, kissé az egészet is megszereti: készen áll a mű. S mi történik ezalatt a dráma színhelyén? Egy másik dráma! Itália falánk diktátora, Mussolini, úgy dönt októberben, ajándékkal lepi meg magát uralomra jutásának évfordulóján, s betör Görögországba. Egy hónap sem telik el - éppen Babits születésnapjának előestéjén vagyunk - a görögök ellentámadásba mennek át és elfoglalják az olaszok megszállta albán várost, Korcé-t. Másnap, amikor talán örömünnepüket ülik, tovább zajlik a világpolitika. Erdélyben november húszadika helyett 26-án vezetik be a katonai közigazgatás helyett a polgárit, Romániában pedig ugyanezen a napon kezdik vasgárdisták mészárlásukat, amelynek három nap alatt hatvannégy politikai fogoly esik áldozatul, köztük Ni- colae lorga, a jeles történész. A kornak történészre aligha van szüksége, inkább politikusok kellenek neki... A Szovjetunió például a magyar 1848-as zászlókat adja cserébe két bebörtönzött kommunistáért, akik közül az egyik Babits Mihály tanítványa volt Szegeden. Atörténe- lem nem úgy alakult, hogy nem csupán Teleki Pál jó cseréjéből ismerhettük meg az ő nevét: Rákosi Mátyásnak hívták az egykori szegedi stréber diákot. Babits még emlékezett rá, Rákosi aligha gondolkodott egykori tanára felől. Vagy mégis? Hiszen az ötvenes években oly méltatlanul háttérbe szorították Babitsot; lehet, hogy éppen ezért? Talán nem, talán ezért is. Stréberek azonban a politikusok között is akadnak: Magyarország ezekben a napokban csatlakozik a szeptemberben létrejött Berlin-Róma-Tokió tengelyhez. A marha fejjel nem szóltam időben, hogy nem szedtem be gyógyszert, de ugye azért vigyáztál!? Nézd, eltűntek a csillagok, pedig mennyi volt, amikor ideértünk! Ez valami jel? Hiszel te az ilyenekben? Haza is viszel, vagy hívjak taxit? Szólj már! Ne légy olyan, mint az állatok! német diplomáciának lehetett erről is előzetes híre, még nagyobb volt azonban utólagos elégedettsége, elvégre ekkoriban veti tekintetét határozottabban Kelet felé: Paulus tábornok az utolsó simításokat végzi a Barbarossa-terven, s azt december 18- án jóvá is hagyják. A nagy szövetséges ugyanekkor kegyes elnézéssel viseltetik a kis barátja által elkövetett atrocitások iránt Könnyen teszi, mert nem ellene követték el, hanem talán helyette... Basch Ferenc ez idő tájt jelenti ki - a Beszélgetőfüzet tanúsága szerint is -: „mostantól kezdve ti is birodalmi németek vagytok”. Ebben a helyzetben lehetséges, hogy Móricz nagy magyar büszkesége őseire már kiállás? Bajcsy-Zsilinszky Endre nem elégszik meg ennyivel: Már fogalmazza az országgyűlésen elmondandó tiltakozását a csatlakozás miatt. Bartók Béla már Amerikában van, sőt - európai idő szerint - éppen most történnek vele különös események. Egy hét múlva írja majd fiának: „Nov. 25-én doktorositottak meg. Az volt ám aztán a ceremónia. Bevzetője az volt, hogy rőf-, láb-, öl-mértéket kellett vennem, lemérnem fej-, váll-, stb. bőségemet, az adatokat beküldenem. Az egyetemen tógába palástba öltöztettek mindnyájunkat aztán párba állva ünnepélyesen bevonultunk, diszkrét orgonamuzsika zengése közben. Pontos utasítás volt: amikor nevemet mondják, fel kell állnom, mikor az elnök szózatát megkezdi, le kell vennem a tógát, mikor végére ér mondókájának, feléje kell indulnom, hogy az oklevelet átadja, közben hátamra akasztják a muzsika-rend rósza- szin bársonyszalagjait: aztán mehetek visz- sza leülni. így is történt..”. Lehet, hogy éppen ekkor kerül a Beszélgetőfüzetekbe e mondat: „Holnap leírom a cikket”. Az Itália és Pannónia majd egy hónap múlva lát napvilágot az olasz Termini című lapban s itthon a Magyar Nemzetben. Ez az utolsó megírt s még életében megjelent próza: „Miben áll ez a latinság, mi a titka és lényege, ki tudná szavakkal meghatározni? (...) Én is kéknek neveztem Pannóniát ifjonti verseimben... Igazában azonban egyik vidék sem kék, mind a kettő tarka és változatos színű... Szelíd, latin, zenélő tarkaság. Ilyen tájakat szánt az Isten az emberi szellem édes otthonául”. S tegyük hozzá': ilyen gondolatokat, hogy a szellem elszakadhasson a test nyo- morú valóságától. T. G. A bácsi nem volt túl öreg, talán hatvanéves ha lehetett. Öltönye kopottas volt, inge tiszta, cipője fényes. A közért előtt feküdt, félig ülő helyzetben, ahogy a fal mellett lassan lecsúszott. Eres kezével még így, félig öntudatlanul is kapaszkodót keresett, hogy valamiképpen megtartsa magát. A járókelők lassan körülvették, először szótlanul, majd egyre több megjegyzés röppent fel a sorokból.- K. 0. az öreg - mondta egy munkásruhás férfi a társának - totál kiütötte magát. Ahhoz képest, hogy csak fél tizenegy van, nem rossz teljesítmény! A másik megvonta a vállát:- Ráivott a tegnapira, kutyaharapást szőrével..., csak túl jól sikerült a gyógyítás. Sudár szépasszony szólt közbe:- Itt akkor sem maradhat, szólni kéne valakinek. Talán a rendőrségnek, vagy a mentőknek? A mögötte álló borostás férfi felhorkant;- Még csak az kéne! Biztos van elég baja, nem hiszem, hogy hiányozna neki a detoxikáló! A hölgy amolyan „nekem aztán mindegy” mozdulattal az órájára nézett, és besietett a szemközti presszóba. Sétáló óvodáscsoport érkezett, az óvó nénik nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak, közben a gyerekeket terelgették.- Ne nézzetek oda, ne álljatok meg! Mindenki fogja meg a párja kezét! Sétálunk, nem állunk! Idősebb, szigorú arcú nő, kezében bútorszövetből varrt szatyorral, vette át a szót.- Istenem! Mi lesz ezekből a gyerekekből, ha ebben nőnek fel? Mindenfelé csak ezt látni; részegek a földön, részegek dülöngélnek, amit meg a fiatalok művelnek az utcán, arról jobb nem beszélni! - nézett merően egy fiatal párra. Az egymást átölelő fiú és lány gyorsan átváltott kézfogásra.- Hát mindent azért nem csinálunk! - mondta harciasán a lány. - Részegen biztosan nem fetrengünk a járdán!- így van! - helyeselt a fiú. - Ahhoz még nőnünk kell! Csak azért is átkarolta ismét a lányt. A földön fekvő öreget utolsó ereje is elhagyta, keze bénán lógott, falfehéren, szaporán kapkodott levegő után. Kezével néha tétova mozdulatot próbált tenni a melle felé, de a megkezdett mozdulat erőtlen kis rebbenésekké szelídült. Szemével próbált jeleket adni az emberek felé, ettől groteszk módon még részegebbnek tűnt. Diplomata táskás, jól öltözött, idősödő hivatalnokforma férfi lépett közelebb hozzá. Jól szemügyre vette, aztán a körülál- lókhoz fordult. Úgy szólalt meg, mint aki megszokta, hogy udvarias szavai parancsok, és megfellebbezhetetlen ítéletek - Kérem hölgyeim és uraim, amit itt látunk az társadalmi jelenség, nem csoda. Mondhatni, megszokott dolog. Részemről én távol tartom magam az ilyesmitől, és önöknek is ezt ajánlom. Nem bámészkodni kell, hanem dolgozni. Ennek elintézésére - mutatott a vergődő emberre - vannak megfelelő felelős intézmények és személyek. Fejét felszegve, táskáját öntudatosan lóbálva, igaza biztos tudatában indult el hivatala felé. Többen helyeslőén bólintottak, megszokták, hogy ez a hangnem elvárja a helyeslést, és dolgukra indultak. A tömeg azonban nem lett kisebb. Emberek jöttek, emberek mentek. Hosszabb-rövidebb ideig megálltak, kérdezősködtek.- Mi van az öreggel? - kérdezte egy diáklány.- Azt mondják, beszívott, igaz?- Ki tudja?- válaszolta mellette egy babakocsis fiatalasszony.- Lehet, hogy részeg, de az biztos, hogy nagyon rossz állapotban van. Nem rég érkeztem ide, de egyre rosszabbul fest az öreg. Talán kéne szólni valakinek telefonon.- Ja, látom - mondta a diáklány - már nem sápadt, kezd vörösödni a feje. Én elmegyek, mert ha hányni kezd, nekem is kell. Rosszul viselem, ha taccsolnak előttem. A közértből kijött az üzletvezető. Megállt a felső lépcsőn és a csoport felé fordult. - Emberek, ez így nem lesz jó! Menjenek szépen haza, teljesen elállják a bejáratot. Akadályozzák az üzlet forgalmát. Majd én telefonálok a rendőrségre, hogy intézkedjenek. A többség felmordult, az üzletvezető ellen fordultak- Minek ide a rendőrség? - Ha minden földön hempergő részeghez kihívják őket, akkor a betörőknek arany életük lesz!- A rendőrség a közbiztonságért van, ez az öreg igazán nem látszik bűnözőnek! - hallatszottak a tiltakozások minden irányból.- Hozzon inkább neki egy pohár hideg vizet! - kiabálta egy öregasszony. - Az még van olcsón a boltjában!- Bízzák rám a dolgot emberek - mondta az üzletvezető, és befurakodott a boltba. Szöges bőrdzsekiben, kopott, szűk farmerban, sokcsatos surranóban egy lan- galéta srác érkezett. Hosszú haját a tarkóján piros gumikarika fogta össze. Egy kis- ujjnyi vékonyka hajtincs takarosán befonva lógott a homloka közepén, majd az orráig, végén gyöngyszem fityegett. Láttára a fiatalasszony gyorsan az ellenkező irányba tolta a babakocsit. A srác átnézett az emberek feje felett, aztán utat tört a sorokon keresztül.- Na, pont te hiányoztál! - mondta a bú- torszövet-szatyros öregasszony. - Lassan teljes lesz a kép; egy részeg, egy kis kurva a stricijével, meg te. Ilyen a mai világ, nem csoda ha itt tartunk! Az emberek többsége lassan visszahúzódott, a kitágult kör közepén csak az öreg és a srác maradt.- Mi történt a tatával? - kérdezte a fiú. Ellenséges tekintetek vették körül, senki nem méltatta válaszra. Aztán a munkásruhás férfi fenyegetően felmordult.- Ne menj közelebb hozzá!- Miért, veszett? - kérdezte a srác. Sur- ranója keményen koppant a járdán, ahogy az öreghez ment. Fölé hajolt.- Hagyd békén, amíg jól van dolgod, te rohadt buzi! - ordított rá a munkásruhás. A srác nem zavartatta magát, levetette a bőrdzsekit, visszájáról összehajtotta. Megfogta az öreget, lefektette, a dzsekit a feje alá igazította, aztán kitapogatta a pulzusát. Egy tisztes családapa kinézetű férfi csúfondárosan szólt a sráchoz.- Öcsi, ha nincs pénzed piára, szólj az öregnek, leheljen rád. Fogadjunk, hogy rögtön mellé fekszel! A srác körülnézett, tekintete megállapodott a fiatal páron.- Hívjatok mentőt - mondta nekik. - Na ne mondd nagyokos! Felcsaptál doktorbácsinak? - szólt hozzá kihívóan a lány, közben tekintetével végigmustrálta.- Hívjátok azt a rohadt mentőt, és fog be a szád! - kiáltotta fenyegetően a srác, és egy marék aprópénzt hajított feléjük! - Van benne kettes, nyomás telefonálni. A fiú és a lány összenéztek.- Megyünk, okostóni, megyünk, ha te mondod... - felvettek a földről három kétforintost és a közeli telefonfülkéhez indultak. Mikor visszaértek, a srác a használt papírzsebkendőket dobálta ki a zsebéből. Végre talált egy tisztát, az öreg szájára terítette. Nagyokat harapott a fojtón ködös őszi levegőből, és vöröslő arccal fújta az öreg tüdejébe. A tömeg elcsendesedve nézte, többen elsomfordáltak, mások úgy tettek minta rendkívül sürgős dolguk jutott volna eszükbe, sarkonfordulva elsiettek. Először a mentőautó érkezett meg. Az orvos figyelmesen hallgatta az öreg szívét, számolta a pulzusát, aztán a sráchoz fordult.- Régóta van itt a bácsi?- Nem tudom, nem rég jöttem, épp csak kihívattam magukat, aztán lélegeztettem.- Idejében jött - mondta a mentőorvos. Aztán felvijjogott a másik sziréna, a rendőrkocsié is. A rendőr a mentőorvoshoz ment.- Mi történt, doktor úr?- Egy infarktusos beteg - intett fejével a hordágy felé az orvos. - Még időben hívtak bennünket.- Hát maga, fiatalember? - méregette gyanakvóan a bőrdzsekist.- Talán hozzátartozó? Vagy maga miatt hívtak ki bennünket? Mielőtt az válaszolhatott volna, az orvos szólt vissza a mentő ajtajából.- Ő hívatott ki bennünket. Már csak páran maradtak ott a tömegből. A rendőr körülnézett, aztán a srác felé fordulva emelte kezét a sapkájához. A tisztes családapa, a szatyros öregasszony és a borostás képű férfi megrökönyödve nézett össze.- Ennek persze köszönnek, a rendes emberektől meg rögtön kérik a személyazonosságit! DECSI KISS JÁNOS Az utolsó születésnap Juhos László illusztrációja
