Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-24 / 198. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. november 24. Kiállításról innen-onnan Képek nélkül képekről írás közben (Lajos Iván emléke.) A múltból hosszú sorban lépnek elő a mártírok, a halhatatlanság el jegyzettjei, akiknek ma már oly közömbös,' hogy hány évtized áll mögöttük; az örökkévalóságban nem járnak az órák. Zavartalan állunk megdicsőülésük fényében, mert tudjuk, hogy helyettünk szóltak, s azzal csitítjuk lelkiismeretünket, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Szónoki fordulat, bár így lenne. De vannak áldozatok, akik ma is a történelmi igazságtevés gravitációs körén kívül állnak, magányosan vívták harcukat, s magányosak mártíromságuk örökkévalóságában is. Lajos Iván is ezek közé tartozik. Nevét közvetlenül a háború előtt kapta szárnyára a hír, mindenképp megérdemelten. Akkor már kevesen remélték, hogy az új háború elkerülhető, az emberek inkább az esélyeket latolgatták, s a mérleg nyelve Európa jó néhány országában Hitler felé billent, amiben az is szerepet játszott, hogy az angolok, franciák, Sztálinról nem is szólva, tárgyalópartnert, sőt akár szövetségest láttak benne. Ekkor jelent meg Lajos Iván éles elméjű tanulmánya, melyben a német katonai szak- irodalom alapján egyértelműen megállapította, hogy a küszöbön álló háború csak német vereséggel végződhet. Kivételes könyvsiker volt, a pécsi nyomdában, ahol készítették, éjjel-nappal mentek a gépek, míg végül - német nyomásra - a kormány betiltotta terjesztését. A könyv hírét azonban nem lehetett betiltani, kézről kézre járt, arról pedig ma már nem esik szó, hogy Lajos Iván mennyire tépázta meg a hitleri haderő győzhetetlenségébe vetett hiedelmet, jóval a háború kitörése előtt. A németek nem is felejtették el, csak az alkalomra vártak, ami gyorsan eljött s koncentrációs táborba hurcolták. Ezt még túlélte, s a háborút követő évben Lajos Ivánt osztatlan tisztelet övezte, bár politikai szerepre nem vállalkozott, jóllehet legalább a külügyminiszteri poszt őt illette volna. Nemzetközi tekintélyét mutatja, hog alig volt nyugati politikus, aki hazánkba látogatva ne kérte volna ki véleményét. Egy nyáreleji délelőttön találkoztunk, éppen Pécsett időzött, fivérénél, Lajos professzornál, aki a szülészeti klinika élén állt. Úgy emlékezem - utána lehetne nézni -, Nagy Ferenc miniszterelnök felesége ebben az időben volt betege, s felgyógyulván, de lehet, hogy ettől függetlenül, bál volt a Pannóniában; ekkor találkoztam utoljára Nagy Ferenccel. Lajos Ivánnal a klinika kertjében beszélgettünk. Az anekdoták kialakítottak egy esendő tudóstípust, lehet, hogy 6 is ilyen volt eredendően, vagy csak alkalmazkodott az esendő torzképhez, nem tudom. Ám amikor beszélni kezdett, valósággal sugárzott, szabálytalan arca átszellemült, s most már csak az volt fontos, amit mondott. Órákon át beszélgettünk, oly átszellemülten magyarázott, mintha egyetemi előadást tartott volna, de az is lehet, hogy csak a szép környezet miatt tartott szóval, élvezte a klinikákért napfényes derűjét, mintha sejtette volna, hogy ideje kimért, még néhány hét, egy-két hónap és elsötétül a nap, kialszik az élet. Abban az időben folyt a nemzetközi vita arról, hogy Trieszt olasz vagy jugoszláv fennhatóság alá tartozzék-e. Akkor még voltak nálunk pártok, s mindegyik sietett színt vallani, hajlama és vonzalma szerint. Lajos Iván azonban arról beszélt, hogy oktalanság olyasmibe ártani magunkat, ami nem ránk tartozik Nem hallgattak rá, később pedig, az internacionalizmus jegyében az országvezetés zsoldosai még az afrikai országok belső ügyeiben is hallatták türelmetlen szavukat, ráadásul mindig „a magyar nép nevében", amelyhez azonban alig volt közük. Ma is így látom magunkat, mint egy mozgóképen: járunk a klinikakertben - fejjel volt magasabb nálam - majd üldögélünk a kőpárkányon, ő a bölcs öregek - legföljebb negyvenéves lehetett-türelmével magyaráz ifjú, alkalmi adlátusának, s egyikünk sem gondol arra, hogy rövidesen összeomlanak az élet díszletei s őt végképp maguk alá temetik. A jótékony napsütésben észérvek sorakoznak, közben Macartney professzor nevét említette, aki nemrég járt nála, a reménységről beszélt s bizonytalan aggodalmairól is, azt azonban egyikőnk sem látta, hogy már mögötte állt a halál angyala, türelmesen és kérlelhetetlenül. Halk szavú, bölcs tudós volt, aki átlátott a történelmen és a jelen laza szövésű függönyén, tudta, milyen csapdákat rejt a hatalmi vágy, s azt is, hogy csak szolgálni érdemes, szolgának lenni minden időben iszonyatos sors. Szolgálni szeretett volna, de nem engedték. Néhány héttel találkozásunk után máig ismeretlen pribékek elhurcolták, nem tudjuk hová, azt sem, hogy mi lett vele, bár a végeredményt illetően nincs kétségünk: Lajos Ivánt meggyilkolták. CSÁNYI LÁSZLÓ Szarka József: Fúga Vizek árnyai járfiak az elhagyott nyár hamvadó mosolyában, arany évgyűrűit csöngeti újra az ősz, halkabban zenél a távoli láng, mely ígérte örömök jövetelét, kialszik a pásztor fuvolájából az ígéret királyok jövetelére. Ott állsz te is, végleg a fény küszöbén. válladon harmatkönnyes alkonyi ég, és kezedből úszik az északi szél a vágyott déli homályba. Idegen esők szállnak az éjszaka partjain át, hol meghalni készül megint egy napszemű álom. Ne menj a csönd lépcsőin vissza a mélybe te is, sikoltsd az arany agancsú fákra a nyárt még, emeld arcomba még egyszer a lenhajú nappalt, fektess még illat-ölébe, engedj még járni a fényzivatarban, mielőtt betakar az avar, mielőtt halált súgnak szivemre a lepusztult lombok, és vadkan csörtet a véremen át, és kialszik számban az ének. „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Lehetetlen kijelentések Két település képzőművészeti kiállításaira kalauzoljuk az olvasót, ezúttal szavak, írott betűk segítségével és minden illusztrációs kép mellőzésével. Gyönk A körzeti művelődési ház és könyvtár november 15-én nyitotta meg azt a kiállítást amelyben Balogh András festőművész és Pál Ferenc keramikus művész alkotásai láthatók. A megnyitón Mártonka Tünde gordonkán és Lozsányi Tamás zongorán működött közre, megteremtve azt a kiállítási hangulatot mely Gyönkön minden hasonló alkalommal jelen van. Zene és képzőművészet kölcsönhatásában, kissé rendhagyó módon vette birtokába a közönség a bemutatót. Lönhard Ferenc, az intézmény igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd sajnálattal közölte, hogy Balogh András betegség miatt nem lehet jelen a megnyitón, viszont levélben üdvözölte gyönki barátait a művészetet kedvelőket. Levélben szólt festői szándékáról és arról, hogy miért éppen ezeket a képeket választotta gyönki kiállításához. Bevallotta, hogy barátokat szeretett volna szerezni ahhoz az ábrázoló művészethez, mely a látott világ ürügyén a láthatatlanra Igyekszik rávilágítani, amely el akarja fedni, hogy mindennapi életünk nyüzsgő felszíne mögött ott sejlik a Gondviselés szándéka és biztató ereje. A kép lényegében vízió - írja Balogh András - látomás, amely a látványtól any- nyiban különbözik, hogy „ki van lebegtetve”. Nemcsak festék és egyéb anyag, hanem a képzelet szárnyán el tud szakadni a vászontól és a festéktől... A művészet üzenet, amit át kell adni... Mi nem azért jöttünka világra, hogy összeszedjük szépségeit, hanem azért is, hogy új szépségeket helyezzünk el benne. Balogh András a Képzőművészeti Főiskolán Burghardt Rezső növendéke, majd tanársegédje volt. A Kertészeti Egyetem esztétika- és művészettörténet-tanára. Több könyv és tudományos dolgozat szerzője. Kiállításokon 1939 óta vesz részt, Magyarországon és külföldön eddig harmincöt önálló kiállítása volt. A poetikus realizmus híve. Példát említünk mikor idézzük az Ember és táj, a Gyermek akrobaták, a Villamos című képeket. Egyiken a táj lankás vonalához igazodik, simul egy emberpár, a másikon a földön heverő gyermekek látványa cseppet sem tükröz merész, bátor, feszülő izmokkal koncentráló alakokat, de mérhetetlen fáradtságot annál inkább. A harmadik képen egy kivilágított, üresen álló villamos elején koszorút látni. Történt valami, ami le-, megállította a szerelvényt A koszorú tragédiát drámát sejtet, poetikus realizmust. * Pál Ferenc kerámiában megjelenített üzenete a rajzolni szerető, tudó, naponta erre vágyó emberről árulkodik Nem a hagyományos, a megszokott kerámiákkal találkozunk faliképekben, tálakban. Főleg figurális kompozíciókkal, ahol a dekorativi- tás kap mind nagyobb hangsúlyt Bizánciak művészete, aztán az ikonok világa hat és átsüt Pál Ferenc kerámiáin. Történelmi egyéniségek, zeneszerzők ismert portréi jelennek meg. Királysorozatok igazolják Gyönkön látható kiállításán, éppen úgy, mint a zenéhez való vonzódását jelzik Beethoven-, Mozart-, Bach-arcmásai. Pál Ferenc csak 1960-tól kezdett kerámiával foglalkozni. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, majd Barcsay Jenő növendéke volt. Ezt követően mozaikot üvegablakot tervezett követ faragott. Kerámiáinak fényét nem a mázaktól szerzi, hanem üveget olvaszt az agyagra, így a csillogás más erővel hat ami a mondanivalójának is más jelentést ad. Gyönkön a megnyitó perceiben készséggel válaszolt az érdeklődő diákok kérdéseire, művészi hitvallását is megfogalmazva, elmondva. Az idős mester fürgén mozgó tekintete mögött az alkotó szellem frissessége érződött. Egy-egy alkotás előtt meg-megállva arra is mód adódott, hogy számtalan emlék elevenedjen kottás művészekről, azok alkotói módszereiről, magánéletük intimnek tetsző eseményeinek színes történetbe foglalásával. December 8-ig tekinthető meg Balogh András és Pál Ferenc kiállítása Gyönkön.- decsi Bonyhád A Völgységi Múzeumban Kovács Ferenc festőművész, tanár kamarakiállitása látható. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott gondolatokat közöljük. Szentélynek érzem azt a helyet, amely arra szolgál, hogy művészeti alkotásokat mutasson meg farkastörvények között élő embereknek. Rohanó, egyre feszültebb korunkban különösen szívet melengető érzés elidőzni festmények előtt Külön öröm, hogy egy városunkban élő és alkotó művészt üdvözölhetünk most itt a múzeum kiállítótermében Kovács Ferenc személyében. Kovács Ferenc nem először mutatja meg alkotásait, s ezzel együtt önmagát Bonyhádon. Nem először, de mégis újra újat adva. Én magam sokadszor is találok megint megcsodálnivalót minden egyes alkotásában. A kiállításon látható képek Kovács Ferenc utóbbi - kb. ötéves - alkotói korszakáról adnak keresztmetszetet. Akvarelljein és pasztellképein gyakran jelenik meg szű- kebb hazánk, a Völgység, a Mecsekalja. Flogy mennyire kötődik ehhez a gyönyörű vidékhez, mi sem bizonyítja jobban, mintáz, hogy még a távolabbi tájak megfestésekor is megadja azt a lehetőséget, hogy hazagondoljunk. Nézzük csak a Széplak című képet. Egyértelműen kiderül, hogy Bala- tonszéplakot varázsolta elénk, de a rövi- debb címalkotással - „Széplak” - a völgységi embernek rögtön saját kis hazája is eszébe villan, Vörösmarty Mihállyal együtt. Bár külföldön született, más tájakhoz kötődő alkotásai is vannak, mégis mintha minden a tolnai, mecsekaljai tájhoz láncolná. A dombokhoz, a vizekhez, a dűlőkhöz, a templomokhoz, az itt élő emberekhez kötődik minden idegszálával. Kovács Ferenc természetelvű festő. Amennyire én tudom, mindig a szabad természetben dolgozik. Erről művei tanúskodnak legszebben. A természet, a táj szeretete sugárzik képeiről, s bár emberi alakot szinte nem is fest, a tájban élő emberek élete, sorsa is megelevenedik alkotásain. A művész lényét átható mélységes humanizmus élővé varázsolja a vásznakat, s ezáltal valamennyien részesei leszünk megint élményeinek. Azonosulni tud témáival, s ezzel arra késztet bennünket nézőket, hogy a képeit szemlélve azt a táji részletet, amit ő a nagy egészből, mint számára fontosat kiragadott, mi is magunkénak valljuk. Észreveteti velünk környezetünk szépségeit, gazdagságát. Vegyen kezébe ecsetet, vagy pasztellkrétát, csak olyan müvek kerülnek ki keze alól, melyek a szépet, a jót árasztják felénk. Komorabb stílusban festett képein is van valami megnyugtató. Megnyugtató már maga az a tény is, hogy nem kell magyarázni, nem kell elmesélni mit festett meg. Nem is szabad. Kovács Ferenc azt festi, amit mindenki lát, de hogy annak lényegét megismerhesse, segítséget adnak az ő alkotásai. A színek és a formák összhangjával úgy tudja megmutatni a természet születését és haláltusáját, hogy rögtön hallomások társulnak a látványhoz. Nem tudok úgy végignézni egy képeiből megrendezett kiállítást, hogy ne hallanám belülről Vivaldi Négy évszak című hegedűversenyét hogy ne motoszkálnának gondolataimban Radnóti Miklós örök érvényű, szívbe markoló sorai: Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; Kovács Ferenc mások számára is egyik legvonzóbb tulajdonsága a képeiből áradó harmónia. Távolról sem felületesen mozgó, hanem bensőjéből fakadó harmónia az övé. Hogy honnan hozta ezt a testi-lelki kiegyensúlyozottságot? Valószínű már otthonról, Nagybaracskáról, a szülői háztól, s valószínű, hogy ez hosszú idő óta a felesége és gyermeke teremtette légkörből, talajból táplálkozik. Számunkra a legfontosabb, hogy ezt a harmóniát megosztja velünk. Ismeri ennek a világnak ridegebb, fojtot- tabb zugait az emberi lét tragédiáit is. Kapcsolata a tájjal és embereivel azonban elsősorban Urai, ami csak azt jelenti, hogy sugárzóan meleg embersége a mogorvább jelenségeken is átüt. S még valami Kovács Ferencről. Nemcsak igazi festő, hamem igazi pedagógus is. Pedagógus, mégpedig a javából, aki évtizedek óta neveli az iljúságot a szépségre, jóságra, egyetlen szóval mondva: az emberségre. Emberségre, amelyre nagy- nagy szüksége van forrongó világunknak. Kovács Ferencről mindent elmond az a Paysagestől választott versrészlet, amely egy nemrégiben rendezett tárlatának mottójául szolgált az ő kérésére: „Tájak, melyek betakarják a sebeket, az acélt, a lármát, a rosszat, a kort... Tájak, melyek eltörlik a sikolyokat. Tájak: fülünkre húzott takarók." WAGNERNÉ PÁL ÁGNES Acsádi Rozália: lángot vetett a folyó lángot vetett a folyó a benne izzó csillagoktól amikor keresni kezdtetek ormótlan kövek állták az utamat ormótlan kőszürke hegyek de én konok én nyughatatlan titokban megmosdattam görögtűz-zuhatagban az arcomat s a tűzvirágok szétnyíló ágait egyenként összeszedtem látod eljöttem megérkeztem ne számold kóborlásaim éveit homlokod ívére simítom a lehullott tűzijátékok sziporkafényeit Százhúsz esztendős hölgyről írta a Magyar Nemzet, hogy öreg matróna. Gondolom, ebben a korban már nem hiúsági kérdés az öregség, de azért együtt mégsem lehetséges ezt a két szót leírnunk. A latin matróna még csak ’férjes nő, feleség, tisztes római nő’ jelentéssel bírt a szótár szerint. A Magyar Értelmező Kéziszótár azonban már tükrözi a nálunk végbement jelentésváltozást, ott ez áll: ’tisztes, idős nő’, ez pedig nem bővíthető az öreg jelzővel. A televízióban hangzott el a következő nyelvi fordulat: az egyik rendezvényen „katolikus és ökumenikus vallású fiatalok" vettek részt. A kiemelt szóra régebben is rájárt a rúd, leggyakrabban az ökonómikussaí (gazdaságival) keverték, de az idézett forma sem helyes. Az ökumenikus mozgalom célja ugyanis, hogy az összes keresztyént és keresztényt együttműködésre ösztönözze, de egyelőre még nem létezik ökumenikus vallás, hanem népesebb vagy kevésbé népes felekezetek, s ezen belül rokon egyházak, amelyeket összefoglalóan is meg szokás nevezni, mint pl. reformátusok. Azt sem árt tudnunk, hogy az egyes vallások papjait nem illik összekevernünk: katolikus tiszteletes éppúgy nincs, ahogy református tisztelendő. A keresztyén megjelölés - bár Pázmány Péter is ebben a formában használta - csak a reformátusok között dívik, míg a keresztény köz- nyelvibb, közkeletűbb, de valaha csak a katolikusok alkalmazták. Néha formailag ugyan lehetséges, ám szokás, tartalom szempontjából lehetetlen az, amit mondanak, írnak. Szomorú, de igaz, magyar író szájából hangzott el: „olyan nevek ütik meg szemünket", és már sorolta is, kikre gondol. A szemmel a magyar szóláskincs révén sok mindent lehet tenni, de ezt nem. Fülünket megütheti valami, azaz véletlenül meghallhatunk bármit, de legföljebb szemünkbe öt- lik egy-egy név, ha a szándéktalanságot is érzékeltetni óhajtjuk. Szintén ez vonatkozik egy másik, rádióban hallott csemegére: „ezen a mélyponton már túlesett” a szóban forgó személy. Lehetséges ugyan, hogy ő maga nem akarta ezt, de ettől még nem lehet a mélyponton túlesni, csak túljutni, sőt, átjutni. Máskor olyasmi lep meg bennünket, ami látszólag lehetséges, de csak látszó- \ lag. A Kossuth Rádióban hallottam, hogy valamelyik intézménynek „egy deka erdeje sincs”. Lehet, természetesen, ha nincs egy tenyérnyi sem, akkor nem nyom egy dekát sem. Mégsem szokás az erdőt súlyra mérni, hanem inkább területre, s az már részletkérdés, hogy ezen belül is szemléletesebb, ha - pontos szám híján - valamelyik népi kifejezést használjuk ilyenkor. Igaz, ez sem nem szakszerűbb, sem nem előkelőbb, de mindenesetre érzékletesebb a dekánál. Akad arra is példa, hogy a nagy igyekezetben - mivel kétszeresen akar valamit nyomatékosítani valaki - ellenkezőjére fordul a mondandó. Azt hallottam a minap, hogy balszerencsétlenül járt beszélgetőtársam. Tudtam, nem erről van szó, hanem baleszerencsés volt, vagy szerencsétlenül járt. Akárcsak a Fradi, amikor visszavágójáról este kilenckor azt közölték: 0-1-re kikapott". Pedig a valóság az, hogy - bár pályaválasztóként -, de 1-0-ra kapott ki, ha mondjuk és nem eredményként leírjuk. Ez azonban, sajnos, nem változtatott volna a lényegen... DR. TÖTTŐS GÁBOR
