Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-24 / 198. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. november 24. Modellezőknek való A vasút szerelmesei Búzás Mihály terepasztala előtt az érdeklődök A kórházban voll a legjobb „Legyen az emberben méltóság” Vonatzakatolás, füttyszó hallatszik Szekszárdon, a Babits művelődési központ márványtermében, a vasúti modelleket bemutató kiállításon. Vitrinek mögött hatalmasnak tetsző terepasztalokon apró - de valósághű - vonatok zakatolnak, hegyek-völgyek között, hidak fölött, parányi házak előtt. Hányszor csodálkoztunk már megállva ilyen játékok láttán. Ami elbűvöl, az emberi szenvedély, a kitartó szorgalommal végzett munka, ügyesség, fantázia, egy ügy szeretete és a játék, játszás sugárzó öröme. Ezt a kiállítást nem nyitotta meg senki, elmaradt a protokolláris üdvözlés, fogadás, de a kiállítók közül jelen levő Békési Márton és fia, valamint Somogyi Géza olyan „tárlatvezetést” tartott, mely toborzója is lett a modellezők táborának. * Somogyi Géza vasút iránt érzett szerelméről lapunk olvasói is tanúskodhatnak. A modellezést az 1940-es években kezdte. Azóta is csak a régi típusú MÁV-mozdonyok, -szerelvények az igazi játszótársai. Vasutasdinasztiában élt, de maga nem lehetett vasutas, szülei „másnak szánták”. Pénzügyi ember lett, így ment nyugdíjba. Pakson, az Arany János utcai házban látható közel 28 méter hosszú terepasztal - az alagsorban, több mint négy évtized munkája nyomán jött létre. Ehhez természetesen elengedhetetlenül ott kell látni a feleség, a család szó nélkül, csöndes mosollyal viselt megértő hozzáállását is. Somogyi Géza a Vasútmodellezők Baráti Körének aranykoszorús tagja, a magyar vasút történetének pontos ismerője. Ha a gőzmozdonyokról esik szó, pillanatra elcsuklik a hangja és meghatódottság nélkül nehezen beszél róluk. Minden mozdonytípust felismer a hangjáról. Éppen ezért áll ki harcosan a paksi szabadtéri vasútmúzeum mellett is. Szorgalmazza ennek bővítését, annak ellenére, hogy már-már reménytelennek látszik a helyzet. * Békési Márton 3,10 méterszer 185 centiméteres terepasztala látható- a szekszárdi1 művelődési központban, rajta a felirat: eladó. Nagyon nyomós okának kell lenni, hogy valaki könnyű szívvel megváljon egy ilyen - ha nem túlzó a fogalmazás - életműtől. A hatvan méter hosszú vasúti pályákon egyszerre 56 darab jármű tud mozogni. Egy asztalosüzemben gyártatta a hőgyészi modellező a hatalmas fakeretet, amire építette a tíz centiméter vastag hungarocell terepet, sínekkel, épületekkel, a bújtatott villanyvezetékekkel. Valamikor az NDK-ból, Csehszlovákiából, a Szovjetunióból lehetett kisvo- natokat vásárolni. Ma már egyre költségesebbé válik ez a kedvtelés. Különösen akkor, amikor a családban egy másik ember is akad, akinek szenvedélyévé lett a modellezés. Bár Békésiék esetében ez úgy is jelentkezik, hogy amihez a fiúnak jobb az érzéke, azt ő csinálja. A család most Szekszárdra akar költözni, ezért olvasható az asztalon az árusító szándék. Amikor erről Somogyi Géza beszél apa és fia, elváltozik tekintetük és nem az öröm jeleit mutatja. Mit is lehetne kezdeni ilyen méretű terepasztallal egy panellakásban? A választ mindenki ismeri, de a megoldásra is van számos ötlete Békésiéknek, akiknek a modellezés „gyógyírt” jelent. Idézzük az édesapa szavait: „orvos nem tud úgy segíteni az ember közérzetén, mint ez az asztal.” Példákat is sorol, hogy amikor a Hőgyészi Állami Gazdaságban eltöltött nehéz napokban hazament, otthon első útja a játékhoz vezetett. Alig múlt el negyedóra, már másként látta a világot. Játék? Valóban ennyi volna csak? Miért ejt zavarba, ha felnőtt ember játszani mer önfeledten, gyermekmód? Játszani tudni kell! A Babits Mihály művelődési központban december 2- ig látható kiállítás ezt igazolja. A terepasztal látványa önmagában kevés. A kisvasút sem tart fogva öt percnél tovább, ha nem szakértő kéz irányítja a vonatokat, kezeli a váltókat, rendezi a mozdonyokat. Ezen a ponton már meghatározott rendje van mindennek. Major Attila, Szőts Zoltán, Kabók Imre, Búzás Mihály, Somogyi Géza, Rud- nai Béla, Békési Márton és fia János, Csákvári János, Békéi László - csak néhány név a hazai vasútmodellezők közül, ők állították ki játékaikat pár hétre azzal a szándékkal is, hogy gyermek és felnőtt egyaránt részese lehessen a gondűző, apró örömöknek. D6käj^p6elT1 Kora esti pillanatok a szekszárdi vasútállomáson. Hol tompa-morajjal, hol éles csattanással ütköznek a vagonok. Begördül a pesti gyors, bőröndökkel felpakolt utasok, hozzátartozóik toporognak a peronon. Mindenki siet, rohan, a túloldalon prédára éhes taxisok várakoznak. A büfében finom illatok terjengenek, a borozóból kapatos társaság kászálódik fel. Egy ember üldögél csak a váróteremben, tekintete a semmibe réved. Nem várja őt senki, nincs úticélja. Tartozéka a helyiségnek, mint a hamutálca. Az átszálló vendégek keresztülnéznek rajta, nem is pályaudvar az, ahol nincs hajléktalan. Lábán ormótlan cipő éktelenkedik, csontig soványodott testét szánalmas, 1oszladozó nadrág, kopott zakó takarja. Elvadult külsejével, sűrű szakállával szomorú látványt nyújt. Mégse gondoljuk, hogy emberünk csak vegetál és élete nélkülöz bármiféle rendszerességet. Esténként felül a bajai vonatra, az éjszakát Bátaszéken, a várócsarnokban átalussza, majd a reggeli járattal óramű pontossággal érkezik vissza. Megszólítom, alig tudja palástolni megrökönyödését. Kézfogás, felemelő pillanat: a nyomor és a viszonylagos jólét találkozása. Meghívom egy italra. A szeme felcsillan. Rövidesen megtudom, hogy nem teljesen magányos: állandó társául szegődött a gyomorszaggató éhség, négy napja egy falat sem volt a szájában. így aztán a vasúti restiben rántott sajtot rendelünk. Közben attól félek, hogy ilyen szörnyű koplalás után valami féktelen habzsolás szemtanúja leszek. Ám késsel és villával, kultúráltan csipeget az öreg, miközben a folyékony kenyérből is jókat kortyolgat. Maráczi János vacsorázik, én pedig életének morzsáit gyűjtögetem. Siófok közelében, Dégen nőtt fel, hat általánost végzett. A csepeli vasműben segédmunkás, majd Székesfehérvár a következő állomás. Nősülés, egy fiúgyermek, feleségét 21 éve eltemette, egyhangúan peregtek a szorgos munkásévek. Majd a nyugdíj- korhatár is elérkezett: egy munkásélet megérdemelt jutalma, ám egy szép napon a személyi okmányait is elvesztette. Egyetlen fia Kanadába disszidált Komótosan szeleteli a sajtot, csodálom a türelmét Szemei szikrát szórnak, amikor megkérdezem:- Szokott kéregetni?- Hová gondolsz? Inkább éhen pusztulok. Legyen az emberben méltóság. Néha megszánnak, legutóbb egyidős asszonytól kaptam ezt a kopott göncöt és pár forintot.- Mégis, miben reménykedik, amikor megvirrad egy új nap?- Hát, miben bízhatnék? Nem köllök én már senkinek. Pár éve a lábamat törtem, kórházba vittek, még ott volt a legjobb, legalább fedél volt fölöttem. Csak a sínek közé kéne feküdni és minden rendbe jönne, de én nem vagyok az a fajta. Dolgozni már nem tudok. Talán egy szociális otthon... Lenyeli az utolsó falatot, kifordulunk a kocsmaajtón. Hűvös novemberi szél csíp az arcunkba, én elindulok haza, ő pedig rogyadozó lábakkal a... Hova is?- kesjár - Fotó: Gottvald Hányán járnak hasonló cipőben? Egy volt községi jegyző emlékezései Kezdem azzal, hogy gimnáziumi érettségi után Bonyhád Község Elöljárósága alkalmazott 1943 őszén jegyzőgyakornoknak, egy évre szóló szerződéssel. A marhalevelek kiállításával, kezelésével kezdtem, iktatással, kisebb ügyintézéssel folytattam. Megismertem a jegyrendszert, a községi háztartás rejtelmeit, majd az adóügyet intéztem. Feletteseim célja az volt hogy a jegyzői tanfolyam megkezdéséig mindenből gyakorlatom legyen. Szálkai évek Közben jelentkeztem a Szombathelyi Községi Közigazgatási Tanfolyamra. Felvettek. Egy év jegyzögyakornokoskodás után 1944 őszén megkezdtem tanulmányaimat Szombathelyen, hogy két év múlva jegyzői oklevelet kapjak. Ám másfél hónap múlva, az orosz hadsereg gyors előrenyomulása miatt, a tanfolyam vezetői hazaküldtek bennünket. Elég viszontagságos út (bombázás, nagy kerülő) után szerencsésen hazaérkeztem Bonyhádra, ahol újból jegyzőgyakornoknak alkalmaztak. Alig 1-2 hét után az oroszok bevonultak Bonyhádra. Másnap a főjegyző hívott, menjek vele az orosz parancsnokságra. Ott fogadott bennünket Babin őrnagy, a városparancsnok. Miután kitűnt, hogy én csak kicsi pont vagyok a község közigazgatásában, elküldték és többet Babin őrnaggyal nem találkoztam. A községházán adóügyben dolgoztam, míg 1946 márciusában a járási főjegyző megbízott helyettes segédjegyzőnek a szálkai körjegyzőségen. Alighogy elkezdtem ott a munkát, megkezdődött a svábok kitelepítése. Nekem nem volt ezzel feladatom, mert munkaköröm az adóügyek intézése volt, de így is látnom kellett sok-sok emberi tragédiát, sírást, megaláztatást, melyek a sváb lakosságot érték. Személyenként 60 kg-os csomagot vihettek magukkal. Mindenük ott maradt a házukban, melyet megkaptak a helyükre érkező, többségükben felvidéki bányászok, akik a földműveléshez nem értettek, állampolgári kötelességet (adófizetés, beadás) nem ismertek. A főjegyzőt, mivel a községben a régi módon rendet akart tartni, „népítélettel” eltávolították. Én voltam a helyettes, s egyik napról a másikra 22 éves fejjel ott maradtam a körjegyzőség élén. A járási főjegyző telefonon közölte, amíg nem találnak új főjegyzőt, lássam el a főjegyzői teendőket is a magam munkája mellett. Az új lakosság adót nem fizetett, üres volt a községi kassza. Az elöljárósággal egyetértésben boradót vetettünk ki, hogy legyen némi pénz a községi pénztárban. Amikor ennek megfizetésére a lakosságot felszólítottam, az új lakosság egy része ismét összegyűlt és 10-15 szekérrel bevonultak Szekszárdra, az alispáni hivatalba, hogy ellenem panaszt tegyenek. Ott közölték velük, hogy a kivetés jogos, törvényszerű, szabálytalanság nem történt. Megmenekültem. De ezek után már nem akartam ott maradni, mindenképpen régi, magyarlakta községbe igyekeztem, mivel ezekben a községekben betelepített lakosság nem volt. Közben Szálkára rövid idő alatt három főjegyzőt is küldtek, egyiknek sem volt maradása 1 -2 hónapnál tovább. A váltások között pár hétig- hónapig mindig nekem kellett a főjegyzői feladatokat is ellátnom. Közben mindent elkövettem, hogy a községi közigazgatási tanfolyamot folytassam, hogy elhatározásomnak megfelelően jegyzői oklevelet szerezzek. Állandó levelezésben álltam (míg létezett) a szombathelyi iskola igazgatójával, a Belügyminisztériummal. Hitegettek, hogy a tanfolyam ismét megindul. Azt hiszem, maguk sem tudták, mikor és miképpen. Nehéz hónapok voltak. Végre 1947-ben megjelent a rendelet, hogy rövidített községi közigazgatási tanfolyamra lehet jelentkezni. Gyorsan jelentkeztem. A pártharcok akkor már kíméletlenül folytak. A régi közigazgatást teljesen fel akarták számolni, sok régi, jól képzett jegyzőt elküldték. Rájöttem, hogy csak pártajánlásra sikerülthet a tanfolyamra bejutni. A Kisgazdapárt támogatását kerestem, amit meg is kaptam Taksonyi János szekszárdi kisgazdapárti képviselőtől. Benne nagyon rendes, jó- zaneszű, segítőkész embert ismertem meg. Elvitta Parlament épületébe (megmutatta Rákosi ülőhelyét is) és az illetékes osztályvezetőhöz beprotezsált. Felvettek a Kaposváron szervezett közigazgatási tanfolyamra. Tolna megyéből hárman nyertünk felvételt: egy szocdempárti, 1 paraszt- párti, és én, mint kisgazdapárti ajánlott. Jellemző, hogy ekkor már csak nekem volt érettségim hármunk közül. Az osztályharc Bogyiszlón Végre kezemben volt a községi jegyzői oklevél. Hazamentem Bonyhádra és jelentkeztem a járási főjegyzőnél. Utasított, hogy menjek a járási kommunista párttitkárhoz, aki közölte: „András, nem kell visszamenned Szálkára, hanem itt Bony- hádon lehetsz közigazgatási segédjegyző, de be kell lépned a kommunista pártba. Egy heti gondolkodási időt kapsz.” Egy hétig voltam Bonyhádon közigazgatási segédjegyző. Miután nem akartam a pártba lépni, a hetedik napon közölte a járási párttitkár, hogy másnap menjek vissza a szálkai körjegyzőségbe. Visszamentem. Pár hónap után pályázatomra-kineveztek Bogyiszlóra segédjegyzőnek. Nagy volt az öröm, végre egy nyugodt, békebeli magyar község. Bogyiszlón az adóügyi segédjegyzői állást töltöttem be, felettesem a főjegyző volt. Feladatomat igyekeztem jól ellátni. Nem is volt semmi baj. A bogyiszlói emberek szorgalmas, őszinte, jó adófizető, elöljáróikat tisztelő emberek voltak. Megszerettem őket. Háromszobás szolgálati lakást és 7 és fél katasztrális hold illetményföldet kaptam. (A főjegyzőnek 5 szobás szolgálati lakása és több mint 40 kh illetményföldje volt.) Megnősültem. Munkámat szerettem. Az adók mellett a hagyatéki ügyeket is én intéztem. Az ebből származó kis mellékes nagyon jól jött nekünk, mint kezdő házasoknak. 1949-ben községi adóhivatalokat szerveztek. A hivatalvezető én lettem. A lakosság rendesen fizette az adót, feletteseinktől csak dicséretet kaptunk. Ennek a nyugodt, békebeli állapotnak nemsokára vége szakadt. Megindult az osztályharc. Bogyiszló „kulák község” lett 40 kulák családjával. A régi képviselő-testület, községi elöljáróságot újraválasztották. „Kulák” már nem lehetett egy testületben sem. Megindult a tervkölcsön, majd a békekölcsönök jegyzése. A kulákokat a túlzott békekölcsönjegyzésekkel, teljesíthetetlen leadásokkal, a bogyiszlóiaknak idegen dohánytermesztéssel, silózásokkal; büntetésekkel kezdték tönkretenni. A békekölcsönjegyzéseknél a kulákokra olyan magas összegeket vetettek ki, hogy azt mint teljesithe- tetlent nem írták alá. Ezért megyei küldöttek jelentek meg a községben, a kulákokat behívatták a községházára, ott a tanácsteremben bezárva tartották őket addig, míg alá nem írták a jegyzést. Közben bajuszukat huzigálták, lábujjaikra léptek és börtönnel fenyegették őket. Végül, hogy hazamehessenek, aláírták a jegyzést. Majd fizettek. De hogyan? Eladták terményeiket, aprójószágaikat, állataikat. Teljesen leszegényedtek. A főjegyzőt leváltották. Utódja egy 2-3 elemi iskolai osztályt végzett „káder” lett Nem sokáig maradt. Jöttek a tanácsválasztások. Engem a járási hivatal Szedresen indított vb-titkárnak, ott is választottak meg, de soha ott nem jártam. Végül Bogyiszlón bíztak meg a vb-titkársággal, mivel a megválasztott titkár nem foglalta el a helyét. Sztálinból Petőfi Miután átvettem hivatalomat, átnéztem a költségvetést. Abban olyat láttam, amitől elállt a lélegzetem. A költségvetést a már említett „káder" készítette. Ez állt benne. „Sztálin-szobor felállítása, 20 000 Ft.” Hát nem, ilyet én nem teszek meg a bogyiszlóiakkal! Törtem a fejem. Végül a költségvetésben a Sztálin és a szobor szó közé odagépeltem „téren”. Tehát lett belőle: „Sztálin téren szobor felállítása 20000 Ft.” Erről senkinek sem szóltam, főleg a tanácselnöknek nem. Tudtam, ha ez kitudódik, akkor több évre internálnak, vagy elzárnak. Hála a jó Istennek, az én titkom maradt. így már jöhetett a Petőfi- szobor! El is mentünk a községi orvossal 1
