Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)

1990-11-17 / 192. szám

1990. november 17. TOLNATÁJ - 7 Vásárhelyi Kata és Petik Tünde iparművészek kiállítása A két alkotó: Vásárhelyi Kata (balról) és Petik Tünde Vásárhelyi Kata textilalkotásaiban és Petik Tünde bőrből formált képi kompo­zícióiban gyönyörködhetünk ezen a ka­marakiállításon. Mindketten a 80-as évek elején sze­reztek művészdiplomát az Iparművészeti Főiskolán, és azóta részt vesznek min­den jelentős iparművészeti pályázaton és kiállításon. Vásárhelyi Kata első önálló bemutatkozására éppen itt került sor 1982-ben. Azóta nyomon követhette a bonyhádi, művészeteket kedvelő közön­ség munkásságának alakulását, mert 1984-ben meghívást kapott ismételten egy önálló kiállítás megrendezésére. Most legújabb munkáit tárja elénk, me­lyek már egy kiforrott művész rangos al­kotásai. Petik Tünde most mutatkozik be elő­ször a helyi közönségnek újszerű, igé­nyesen megformált bőrmunkáival, így őt mutatom be elsőnek a tisztelt vendégek­nek. Petik Tünde a bőr szakon szerzett diplomát és mindvégig megmaradt vá­lasztott hivatása mellett, keresve annak újszerű, de technikai kifejezésében a szakma hagyományára épülő képi meg­oldásait. Alkotásai nagyon líraiak, színei és érzékeny rajzú kompozíciói érzelmi gazdagságról vallanak. Nagy biztonság­gal és szakmája jó ismeretében formálja alkotásait, van mondanivalója jelen vilá­gunkról. Roppant szimpatikus, hogy al­Szárnyalás (textil) kotásai a mondanivaló és az anyag szép­ségét együtt juttatják kifejezésre igen jó művészi kvalitásokkal. A bőr nemes megmunkálásánál, a képi kompozíciók kialakításánál a művészi ki­fejezőeszközök egyszerűsödnek, de a technikai megmunkálás kíván szakmai bravúrt, új ötleteket, hogy a művész úrrá legyen az anyagon. Petik Tünde alkotá­sainál arra törekedett, hogy a bőr alap­anyag karakterét, nemességét juttassa érvényre. Kompozíciói jellegzetes típust képviselnek a magyar bőrművességben, nagyon egyéniek és igen magas művészi kvalitásúak. Nagyszerű mesterségbeli tudásról és művészi kifejezőkészségről tanúskodnak az itt bemutatott alkotá­sok. Az egyes kompozíciók számomra plasztikai értékűek és szobrászati mér­cével is színvonalasak! A díszítésük nagyon mértéktartó és lé­nyegre törő. Petik Tünde a bőr művészi megmunkálásának minden műfajában otthonos. Amit csinál és ahogyan csinál­ja az „mesterfokú”. Mindkét iparművész kiemelkedik az al­kotók sorából újszerű, ötletes és igen színvonalas művészi munkásságával. Mi a rokonság tevékenységükben? Mi köti össze őket? Munkáik azt bizonyítják, hogy szemléleti azonosságuk. Alkotásaik nem csak szépséget közvetítenek, szak­mai, mesterségbeli, művészi hozzáértést bizonyítanak, de folytatásra is ösztönöz­nek. A folytatás kedvező gazdasági hát­tér biztosítása nélkül lehetetlen. Remé­lem, hogy a nehezedő gazdasági körül­mények ellenére a társadalom biztosítja a fejlődéshez szükséges feltételeket. Hi­szen alig hiheti bárki is, hogy a társadal­mi, gazdasági építés programja megva­lósulhat kulturális ambíció és színvona­las alkotások nélkül. Az emberiség egész története példa és bizonyíték arra, hogy művészeti alkotótevékenység nélkül nincs emberi társadalom. Ma divatos dolog mindent megváltoz­tatni, mindent lesöpörni az asztalról ak­kor is, ha legőszintébb odaadásunkkal mi magunk fáradoztunk megvalósításán. Szerencsére a művészet állandóbb ér­téknek bizonyult mint a kulturális áramla­tok. Pedig mennyi vihart él át! Sokszor el­szomorodtak az alkotások színes virágai, elkomorodtak a formák. Voltak történelmi korszakok, amikor több fejfát és kopjafát faragtak, mint bölcsőt... több szemfedőt szőttek, mint jegykendőt... De a művészet újra és újra kisarjadt, virágba szökkent és dalra fakadt. Ma is él, és éppen ennek a kiállításnak alkotásai igazolják aktualitá­sát. A művészet segít a megújulásban. A tárgyak árulkodnak koruk esztétikai színvonaláról, fejlettségéről, a társada­lomról. Nem kell kitűzni a kokárdát, hogy nemzeti hovatartozásunkat kifejezzük. Az itteni alkotásokon sincs rajta a trikolor, mégis nyilvánvaló a magyar kultúrához való tartozásuk. A tárgyak aránya, léptéke, az egyszerű díszítőelemek ritmusa, színezése, a szí­nek sorrendje, az anyagok megválasztá­sa olyan utaló jelek, amelyek kifejezik mind az alkotók, mind az alkotások hova­tartozását. Ez nem csupán tárgyi és tartalmi örök­ség, hanem átélt élmény és annak sajá­tos átírása a textil- és a bőrmivesség nyelvére, művészi kifejezésére. Mindkét művész alkotásai személyes jegyeket is hordoznak. Felismerhető raj­tuk alkotójuk kézjegye, ami értéknövelő. Mindketten kiforrott művészegyénisé­gek, kik munkájukkal teremtették meg saját művészi világukat és szakmai rang­jukat. Vásárhelyi Kata textilképei különös mesevilágba vezetnek bennünket. Mint­ha a természet álomkapuját nyitnák meg a látogatók előtt... Pillangói első látásra barátainkká válnak. Rajza érzékeny, szí­nei lírikusak, finom árnyalatokkal teliek. Egyszerre örömet és bánatot fejeznek ki, a teljesség élményét keltik! Ezek a textil­kollázsok mintázatuk tömörségével a ze­nei egyszólamúsághoz hasonlíthatók, amely igen kifejező és akár „beszédes­nek" is mondható. Mindez már nem kí­sérlet, hanem érett, tudatos művészi for­málás! Mindkettőjük művészete egy kicsit rendhagyó. Modern, újszerű, elvont és mégis mindenki számára érthető. Átéljük szépségét, gyönyörködni tudunk vonal- vezetésén, dallamosságán. Textillé for­mált költészet ez! Hangulatot és stílust fe­jez ki. A művésznek hivatása, hogy alkotá­saival a közönséghez szóljon. Úgy vé­lem, hogy Petik Tünde és Vásárhelyi Kata kiállításának van mondanivalója. A művészetben is keressük önmagunkat, saját hagyományunkat, a magunk kultúr- örökségét. Ez nem nosztalgia, de kifejezi a telje­sebb életre való törekvésünket. A legif­jabbaknak pedig a kiállítás láttán a fantá­ziája színesedik. Vásárhelyi Kata és Petik Tünde alkotá­saival ráirányíts a figyelmet nemcsak je­len korunk iparművészetére, de egy ki­csit a jövőnkre is. Kívánom a két kiállító művésznek, hogy találják meg helyüket az alakuló új társadalomban és gazdagítsák az egye­temes művészetet színvonalas alkotá­saikkal! BAKAY ERZSÉBET Elhangzott a bonyhádi művelődési központban a kiállításmegnyitón, no­vember 12-én. Tanti auguri, Maestro! Lamberto Gardelli 75 éves „A zenekar, megérezve, hogy a zene ezúttal nemcsak a kottából, hanem a kar­mesterből is árad, lelkesen és kitűnően muzsikált..." Több, mint három évtizede, 1959 má­jusában jelezte ezekkel a szavakkal Kroó György, hogy a magyar zenei életben is­mét feltűnt egy európai rangú mester. Az akkor negyvennegyedik életévében lévő (1915. november 8-án született) Lam­berto Gardelli szinte napok alatt meghó­dította a magyar közönséget és a zenei szakemberek többségét. Első fellépé­sén, 1959. április 17-én az Erkel Szín­házban Verdi Ri- golettóját dirigál­ta. Májusban ta­lálkozott először a Magyar Állami Hangversenyze­nekarral, a hatva­nas évek elejétől pedig többé-ke- vésbé már rend­szeres közremű­ködője a hazai zenei életnek, fő­ként operaművé­szetünknek. Per­sze megjelenése itt-ott vitákat, sőt intrikákat is ka­vart. Ám nem sok idő kellett hozzá, hogy a velencei születésű mű­vészről, aki ekkor már a koppenhá­gai opera főze­neigazgatója, és a dán rádió első karmestere volt, s aki a hatvanas években többek köztaNevy-York-i Metropolitanben s a londoni Covent Gar- denben dirigált, elismerjék hazai ber­kekben, hogy művészetében a megszó­laltatott mű egyes részletei és egész vonala iránti szenvedélyes hűség domi­nál, s hogy munkájának haszna, különö­sen a zenekari hangzásban, felbecsül­hetetlen. Gardelli budapesti tevékenysége hosszú ideig főleg a két opera repertoár­jának historikus darabokkal történő ki­egészítésében, azok világszínvonalon történő megszólaltatásában éreztette hatását. Elsőként Rossini nálunk addig nem játszott francia vígoperáját, az Ory grófját tanította be 1960-ban. Ezt egy év múlva a Macbeth című Verdi-opera kö­vette, s még 1961 -ben megszólalt pálcá­ja alatt az újra betanított Manón Lescaut. A végzet hatalma, az Aida, a Carmen, majd 1974-ben Verdi Lombardok című operája szólalt meg betanításában, melyről ugyancsak Kroó György ezt írta: „Ma sehol a világon nem képzelhető el ennél jobb, teljesebb, igazabb Lombar- dok-előadás.” De revelációszerű felfe­dezés volt Gardellitől hallani Bellini Nor­máját. Verdi Ernaniját, Cherubini Medeá- ját, miközben állandóan koncertezett a magyar hangversenyzenekarok élén is. Sőt, a nyolcvanas években egy ideig szinte kizárólag zenekari és oratórikus hangversenyek vezénylését vállalta. Az a hír járta, nem kíván többé operát diri­gálni. Tavaly azután mégis fellépett újra az Erkel Színház karmesteri dobogójára, hogy 15 év eltelte után ismét betanítsa a magyar társulatnak A végzet hatalmát. A jövő év tavaszán pedig Ponchielli operá­jának, a Giocondának lesz karmeste­re. „Majdnem harminc éve járok ide diri­gálni - mondotta egy néhány évvel ez­előtt adott interjúban - mert szeretem ezt az országot, ezt a közönséget! Szellemi testvériséget érzek itt az emberekkel... Magyar földön kitűnő zenekarok működ- * nek, amelyekkel öröm együtt dolgozni. A magyar nép az egész világon közismert muzikalitásáról, ami virágzó népzenéjé­nek köszönhető, s ez érezhető a muzsi­kusok játékán és a közönség zeneszere- tetén egyaránt. De hát maguknak volt egy nagy pedagógusuk, Kodály Zoltán, s volt egy Bartókjuk. Micsoda gazdagság! Se­hol a világon nem láttam például olyat, amit Pécsett vagy Debrecenben: iskolás_ gyerekek jönnek oda hozzám a koncert után partitúrával a kezükben, s mutatják, hogy én mit, hogyan vezényeltem: ho­gyan másképp, mint ahogy ők gondolták. Ez fantasztikus...!" Bizonyos, hogy a zeneszerető embe­rek körén kívül is sokan tisztelik, szeretik ezt a gondjainkban, bajainkban mindig velünk érző, 75 éves nagy karmestert, az európai zeneművészet doyenjét, akinek legutóbbi produkcióját, Verdi Requiem- jének csöndesebb, letisztultabb, medita­tiv előadását október 23-a előtt néhány nappal a televíziós közvetítés révén az egész ország hallhatta. Akinek nem kis szerepe van háború utáni zenei életünk újjáéledésében, akit szeretnénk még so­káig magunk között tudni. Isten éltesse, Maestro! SZOMORY GYÖRGY Visszhang a kútból (Naiv mese) Jelmondatom: Hiszek a gondolkodó, szorgalmas magyar emberben. Törvényte­lennek tartok mindent, ami az ország lakói többségének érdeke ellen van, vagy ezt a többséget irritálja. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ország, mindenen túl. Ennek az országnak a lakói elhatá­rozták, csövet építenek, s eljutnak a csillagokig, mivel a csillagok oly szépen ragyognak odafenn az égen. Igen okos emberek voltak, pontosan tudták, hogy legfontosabb a cél meghatározása, majd ezután a rendelkezésre álló eszközök, anyagok számbavétele következett. Ekkor kissé meg­szeppentek, mert céljukon, eszükön kívül né­hány rozsdás ásójuk, lapátjuk volt és zsebken- dönyi síksággal, folyókkal tarkított dimbes-dom- bos csodálatosan zöldellö földjük. Összedug­ták a fejüket, s az ország bölcseinek tanácsára úgy döntöttek, hogy lyukat fúrnak a földbe, hi­szen az is cső. Az a völgy, ahol álltak, a legmaga­sabb hegy csúcsától pontosan 1945 méterré volt. Mivel okosak voltak, itt kezdtek el ásni, ha­talmas lendülettel, energiával. Pár méter után már veszekedtek, mert egyesek állítólag nem fér­tek oda a lyukhoz, de lehet, hogy nem is akartak ásni, ezt ma már nehéz eldönteni. A lényeg: a többség ásott tovább, ki keserűen, hitetlenül, ki hittel. A bölcsek, akik nem fértek a lyukhoz, még mindig vitáztak, új csillagok felé határozták meg az irányt. A csúcstól 1956 méterre úgy tűnt, hogy sikerült meghatározni az irányt, de a földbe vájt cső oldala beomlott, sokan meghaltak. Ekkor módosítottak az irányon, s újra ástak egyre keve­sebben, csökkenő hittel, reménnyel a csúcstól 1988 méterig. Ahogy felnéztek a kútból, meg­szeppenve látták felettük a kút nyílását, ahol egy nagy 0 volt. Egyesek emlékeztek rá, hogy 1968 méteren az 0 nagyobb volt, s 3-4 csillag még halványan pislogott. 1978 méteren az 0 kisebb volt, s néhányan mintha láttak volna még egy hal­vány csillagot, így ástak tovább. 1990 méternél megint megálltak, innen a 0 oly pici, s az égen a legjobb szeműek sem fedeztek fel egyetlen hal­vány csillagot sem. Megint összedugták a fejüket és azon gondolkodtak, vajon hova tűntek a csil­lagok, s milyen is lehet odafenn. Egyeseknek még úgy rémlett, hogy egyik irányban délibáb van, másik irányban zöldellő mezők, folyók, kék- lö hegyek. Most is töprengek, melyik kell nekik, merre ássanak. Vagy tán mind az övék? F. SZABÓ ISTVÁN Gardelli dirigál Tavasz (bőr)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents