Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-06 / 157. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. október 6. Kálvária Tolnán Bernáth Csaba rajza írás közben (A régi barát) A régi barát nem is a múltból lép elő, hanem a történelemből; az idők mélyéből fegyverropogás haitik, az égen bombázórajok húznak át, vérgőzös tábornokok, félművelt politikusok rázzák az öklüket, félév múlva majd felakasztják őket, de egyelőre mi mentjük nyomorult életünket, hamis papírokkal, olcsó ügyeskedéssel, őrzőangyalunkban bízva. Nem sokkal előbb a Margitszigeten ábrándoztunk, még távolabb az időben a balatoni nyárban bolyongtunk, s éveken át Győrben, barokk díszletek között bámultuk a lányokat, Dórát, aki a Nádorvárosban lakott, Évát, aki idősebb volt nálunk, és anyáskodva szerette a diákokat, egy álmatag kislányt is, - nevére sem emlékszem már - akit Baudelaire versével akartam meghódítani. Közben ötven év múlt el, nem is ötven év, hanem fél évszázad, s most itt áll az ajtó négyszögében a régi barát, akit meg sem ismernék, ha nem jelzi előre jöttét. Lassan kibomlik a régi arc, a megfakult film kivilágosodik s meghatódva öleljük meg egymást. Talán csak szeretetünk nem változott, azt már feleségeink bizonygatják, hogy mennyit emlegettük egymást. Van mit mesélnünk, közös sorsunk a háború forgatagában vált szét, eddig levelet sem váltottunk, ő pedig csak most szánta rá magái\ hogy viszontlássa a szülőföldet. A régi Bandiból azóta André lett, neve előtt ott van a francia nemességet jelentő „de" szócska is. Nemzetközileg ismert építészmérnök, Párizsban dolgozott, majd másfél évtizedig Afrikában, végül Nizzában, ahol jelenleg is él. Diákköri emlékeink között erről is beszél, azt se hallgatja el, hogy jómódú ember, mellette bizony szürke vidéki vagyok csak, s ha szívemben cseppnyi irigység is lenne, megátalkodva gondolnék a sors csalfaságára, így csendesen örülök, hogy elismerés kísérte tehetségét és szorgalmát. Egészen más jár eszemben. Ha itthon marad, ma egy tervezőiroda nyugdíjasaként tehetetlenül nézhetne vissza terméketlen életére, feltéve, hogy át tud vergődni történelmünk csapdáin. Mással is így történt, ezért mentek el annyian: az első népvándorlás a századforduló éveiben indult az óceánon túlra, tudósok keresték helyüket a világban és szakmájukban, a háború, majd 1956 letiport forradalma után ismét ezrek, tízezrek „nem leiék honjuk a hazában”. Az igazi tragédia mégis az volt, hogy akiket elűztek, itthon nem hiányoztak senkinek. Nem kérdezte senki, hol van ez, mi történt azzal, az értelmetlen gyűlölet még emléküktől is félt, Teller Edének vagy Szent-györgyi Albertnek a Nobel-díj sem jelentett menlevelet, s Márait sem kereste senki, nevét most kell megtanulniok a bölcsészeknek, jobbára még tanáraiknak is. A sorsvonalakat összekuszálta a történelem, a párkák ölbe ejtett kézzel ültek a végzet partján, megtanulták, hogy nem szállhatnak szembe az istenekkel, a földi istenekkel semmiképp, pedig rangjuk szerint ez illette volna meg őket, s bár mindenki tudta, hogy a hatalom hamis súlyokkal mér, szólni sem mert senki. Azt ígérték, hogy „a föld fog sarkából kidőlni”, de a gigászi tervhez Sztálin rövidített életrajza volt az egyetlen útmutató, s aki hitte, ennek is azon járt az esze, hogy megszedje magát. De ez sem volt ennyire egyszerű, Nyugatról is kaptunk ösztönzést, Gide éppúgy kommunista volt, mint Éluard vagy Picasso, de még Koestler és Orwell is. Aragon silány klapanciáját, a szocialista munkaversenyről bevették a középiskolai tankönyvbe; nagyon sajnálom, de párton kívüli idegenkedésünket könnyű volt nyugati érvekkel gyanúba hozni. Közben magyarok bolyongtak a hontalanok reménységével a mindkét oldalon deklarált világrendszerek peremén, de azt már soha nem fogja felmérni senki, hogy hányán merültek el a kilátástalanság poklában, mert a személyes bukás tényét illetően teljesen közömbös, hogy a vasfüggöny melyik oldalán állt valaki. így vagyunk most, zajgó indulatok között, azt is tudva, hogy a túlélő mindig gyanús, mert hős éppúgy lehet, mintkollaboráns, bátor ellenálló vagy hitvány besúgó. De ezt jobb nem firtatni. Bandi barátom azt mondja, meglepte, hogy az ország milyen rendezett, polgárosult, de ez is csalóka, mert ahogy szavaiból kiveszem, romokat várt, végsőkig lezüllött közigazgatást, a mostaninál is látványosabb nyomort. Itt azért még nem tartunk, de nem vagyunk messze tőle. Negyven év bűneit kellene jóvátenni, mások mélyebbre ásnak, Horthyt emlegetik, Trianont vagy éppen Mohácsot; elég nagy a választék. De az örökségbe kapott honfibúval nem sokra megyünk, pántlikás büszkeségünk sem kell senkinek. Mindig uraink ellenében éltünk, titokban, rejtezkedve, s aki nem osztozott a janicsár-dicsőségben, nekivághatott a nagyvilágnak, mert tudta, hogy itthon nem hiányzik majd senkinek. Volt aki el- züllött, mert a nemzeti hovatartozás nem biztosítéka a tehetségnek, s Miklós cár kivégzőosztagában éppúgy volt magyar, mint De Gaulle merénylői között, de Nobel-díjas is akadt jócskán. A 40-es években sokan azt firtatták, mi a magyar, milyen nemzeti jegyek különböztetnek meg bennünket a többi néptől, aztán még veszedelmesebb osztályozás következett, midőn azt kutatták, ki az osztályidegen s itt már egyformán ellenség lett a sarki fűszeres, a kuIáknak minősített gazda és az egykori gróf. Újabb osztályozás kísért? - akadnak olyanok, akik szívük szerint kötelezővé tennék az árvalányhajas kalpagot, a gatyát s úgy emlegetik a magyarságot és kereszténységet, mint amihez kiváltságok adománylevele is jár. De így nem értünk szót, Európával sem, önmagunkkal sem. Kalap/engetve fogadjuk évtizedek múltán visszatért honfitársainkat, de eszünkbe se jut, hogy annak idején egy szál gúnyában menekültek el, a háború zűrzavarában vagy drótakadályok között bujkálva, nyomukban csaholó vérebekkel. Bárhova is érkeztek, nem kérdezték anyanyelvűket, vallásukat, pártállásukat, a vendéglátók beérték tehetségükkel és szorgalmukkal; ennyi az egész. Nem kevés, s bár nem mondják, de ezt kellene megtanulnunk tőlük. CSÁNYI LÁSZLÓ Kuti Horváth György: Ha el is hagysz Jutkának Most. mikor végre oly meghittek lehettek volna az őszi esték koszorú-magányra ítéltettél megaláztatásaimtól szívig égve évekig szomjaztál mellettem a szépre s óh én balga ki csak álmokban éltem vádolom magam mert nem vettem észre miként ragyog egy kincs köröttem mely Te voltál kedves bocsásd meg nekem ez én nagy vétkem halmozva ezzel bűnre bűnt most mikor végre .. oly meghittek lehettek volna az őszi esték koszorú magányra ítéltettél most mikor talán elvillantál végképp megértettem micsoda érték hullt ki életemből jó ég s azt is szivem hogy általad lettem s hogy fáradt szemem a csillagokba néz s ha elhagysz is engem őrizlek én tovább ahogy csillag őrzi az örök éjszakát... Világra nyíló ajtók Horváth Mária, a Pannónia Film Vállalat kecskeméti műtermének munkatársa elsősorban a Jankovics Marcellal indított, a népi hagyományrendszerből merítő Magyar népmesék rendezőjeként ismert a televíziónézők körében. A szakma viszont legalább ennyire számon tartja Ajtó című, a nyolcvanas évek elején született sorozatának filozofikus kis remekeit is. Az elévülhetetlenül időszerű közlendőt: az emberi szabadságvágyat középpontjukba állító kis opuszok, egy-két perces közérzetjelentések számos nemzetközi elismerést szereztek: 1985-ben Annecyben, Krakkóban és Várnában, a következő években Chicagóban, Mexikóban, Tokióban és Hirosimában. Az ajtó, mint klausztrofóbiát, a rossz közérzetet jelképező csiki-csuki manapság akár a szakma baljós szimbóluma is lehetne. Horváth Mária Balázs Béla-díjas rendezővel ezekről a gondokról, aggodalmakról beszélgettünk.- Mostanában furcsa helyzetben van az animáció: nem tudom, haldoklik vagy újjászületés előtt áll éppen. Bár munka van, a jövő tökéletesen bizonytalan. Ami Részlet az Ajtó 3... ...és az Ajtó 8 című animációs filmből mégsem számít igazán rendkívülinek, mert a filmszakma is csak azokat a tüneteket mutatja, amit minden más terület: végül is mindenki tudja, hogy valami újnak kellene kezdődnie, csak azt nem tudja senki, hogy ezt az úját hogyan tegye. A továbblépéshez nélkülözhetetlen lenne a szemléleti változás, és ráadásként még sosem volt ilyen éles gond, honnan szerezzünk pénzt az egyedi munkákra. Én például nagyon szívesen csinálok gyerekfilmet, erre lehetőséget is adott az elmúlt tizenvalahány évben megrendelőként a Magyar Televízió. Most azonban, úgy tűnik, erre sem számíthatunk. Nehéz olyan megrendelőt találni, akit igazán érdekel ez a műfaj. Az életben maradást úgyszólván csak a külföldi bérmunkáktól várhatjuk. Vannak olyan terveink is, hogy hazai ötletekhez, fogatókönyvekhez keresünk külföldi megrendelőket. Mert az ember teljesen más lélekkel csinál egy olyan munkát, amelyhez van valami köze.- A közismert, pályádat meghatározó Ajtó-sorozat utolsó darabjai rendhagyó körülmények között, külföldi stúdiók munkatársainak a közreműködésével készültek.- Lehetségesnek tartom, hogy a jövőben ehhez hasonló megoldások is legyenek, ezeket a darabokat ugyanis a régi „testvér- kapcsolatunk” alapján a krakkói animációs stúdió tagjai készítették. - Hogyan, milyen előzmények után jött létre ez a koprodukció?- Találkozásaink alkalmával bemutattunk néhányat a már elkészült forgató- könyveinkből, s az irodalmi ötletekkel megismerkedve a lengyel alkotók kijelentették: szívesen bekapcsolódnának a munkába. Azért is nagy segítség ez, mert itthon nem számít eladhatónak a néhány darabból álló egy-két perces sorozat, még összevontan is túl rövid a tévés műsorkeret számára. Egy kétperces film nem cikk, viszont kétszáz percre már könnyebben szerződik akárki, ha lát fantáziát az ötletekben. Az animációs filmkészítők manapság a nagyiparosodás korát élik, s míg egymást érik a végé-hossza nincs sorozatok, szinte végképp eltűnnek a kis művészi animációs mozik. Kollégáim közül kevesen mondhatják el, hogy olyan szívükhöz közel álló sorozatokban dolgozhatnak, amilyen az „én” Ajtóm.- A kecskeméti stúdióban jelenleg a Magyar Népmesék negyedik sorozat készül, illetve vár befejezésre. Előre láthatóan mikor adják át az utolsót?- Terveink szerint szeptemberben. Tulajdonképpen ez a sorodat is folytatható lenne, hisz a népmesekincs kútja is kimeríthetetlen. Már gondolkoztunk - pajzán történetek feldolgozásával - a folytatáson, amely lehetne kifejezetten felnőtteknek szóló is. Úgy gondolom, erre köny- nyebben találhatnánk külföldi megbízót. Manapság az ember szem előtt tartja, mi az, amit szívesen csinál, de arra is kell figyelnie, hogy az eladható legyen. KÁROLYI JÚLIA
