Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-21 / 170. szám
1990. október 21. ~ TOLNATAJ - 5 A Goldberger-villában tanulták az indulót: „Zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép” Mezőgazdásznak készültem Rengeteg könyv, lexikon, természettudományi kiadvány, régi és új sorozat, klasszikus regény található a polcokon, rendkívül értékes képeslapgyűjtemény, mappák, dobozok, fényképalbum és borítékok, rendezett fotógyűjtemény. Egy család életének emlékei. A „Feri régi” feliratú borítékban találjuk azt a fényképet, amelyen a gazdatisztek jellegzetes öltözékében, csizmában, mikádóban áll Ba- ranczó Ferenc nyugdíjas mezőgazdász, akit tisztalátású, jó humorú, eredeti gondolkodású embernek ismer mindenki Decsen, szerte a megyében, s akinek az élete - történelem. Mezőgazdasági végzettségű vagyok, a középiskolát valamikor réges régen Szarvason végeztem el. Egyébiránt nem Tolna megyei, hanem borsodi vagyok, sajóörösi. A szüleimnek földbirtoka volt, de édesanyám mikor eladósodott, eladta a birtokot, és Pakson megvette a Bum-fé- le birtokot, Hidegvölgyben. Szegény édesapám az első világháborúban tüdőlövést kapott, meggyógyítani nem tudták, 1926-ban meghalt. Édesanyám nem tudott gazdálkodni a 124 kataszteri holdon, s mikor 1936-ban eladta, vett 96 holdat, hogy rendezze az adósságát. De hát a gazdálkodás csak nem ment, úgy hogy ez a birtok is elúszott. Tönkrementünk. Rám először hatvan hold jutott, aztán itt Pakson csak 36 hold. De végül is föld nélkül maradtam. Édesanyám Budapestre került, a Vöröskereszt ápolónője lett a 202-es hadikórházban. Mindennek ellenére én mezőgazdásznak készültem, mert ez érdekelt, és ez volt az életcélom. Szarvason 1941-ben végeztem. Vastagon dúlt a háború, én meg Pusztaszabolcsra kerültem segédtisztnek báró Voszter Frankné birtokára. Ez egy osztrák bárónő volt, akinek Magyarországon 30-32 ezer kataszteri hold földje volt. Úgy hírlett: Ferenc Jóska révén jutott a földhöz. Másfél évig dolgoztam itt, majd Somogyba kerültem báró Rubido Zichy Iván nyugalmazott londoni nagykövet birtokára, Nágocsra, a tabi járásba. Segédtiszt voltam ott is, és mindent kellett csinálnom: irányítani a cseléGazdatisztként mindent csináltam deket, az állattenyésztést, a növénytermesztést felügyelni. A főintéző mellett volt egy számvevő, és ketten segédtisztek. Lakásom volt, s mellette közvetlenül az iroda. Ide vittem a feleségem, aki alagi lány volt, az édesapja jónevü champion zsoké, versenylovas. Itt ért a háború vége, amikor életre hívták a hatszázas törvényt, a földosztást, s megszűnt minden néven nevezendő uradalmi téma. A báró már régen felment Pestre: az Úri utcában lévő palotájába költözött. Mi őriztük a nágocsi kastélyt, átvészeltük a katonák randalíro- zását. A német katonákkal nekünk sok bajunk nem ❖olt. Az oroszok hajcihőztek inkább. A németek és az oroszok között az volt a differencia, hogy a németek csak azt az állatállományt vitték el, ami a hadsereg fenntartásában feltétlenül kellett, az oroszok viszont mindent elsepertek, ha kellett, ha nem. Mikor tisztult a levegő, mi fogtuk magunkat, s 1945. április 5-én felmentünk Alagra, az anyósomékhoz. Az apósommal, aki versenylovas volt, verseny viszont nem volt, elmentünk a galopp-pályára lógondozónak. Valamit kellett kezdeni, hisz élni kellett, nem ülhettem a fenekemen. Nem versenylovak, nem angol telivérek voltak, azokat elvitték. Hoztak helyettük beteg lovakat, ezeket ápoltuk, gondoztuk. Megváltozott igencsak az életem. Bár nekem soha nem volt bajom a cselédséggel, inkább kiabáltam, mintsem valakinek a zsebébe nyúljak. Például amikor még Nágocson híre kelt, hogy jönnek az oroszok, nem estünk kétségbe, mert mi minden évben félretettük az évi konvenciót, a 24 mázsa búzát, amit negyedévenként kiadtunk az embereknek. Emellett persze volt még egy hold földjük a cselédeknek, negyedévenként kaptak öt, vagy tíz kiló szalonnát, sót, tehenet tartottak az uradalom takarmányán, a tej, a borjú viszont az övék volt. Azt akarom ebből kihozni, hogy a cselédség nem élt olyan rosszul, mint ahogy azt az ötvenes, hatvanas években bemutatták. Az az ember, aki iparkodott, dolgozott - akárcsak az Nekünk tanították a nagyüzemét... elmúlt negyven évben is - a gyerekeit nem gazemberségre és csibészségre nevelte, hanem azt mondta: fiam elvégezted az iskolát, tessék munkahelyet keresni, és becsületesen dolgozni - az az ember szépen megélt. Ha például egy családfő a cselédek közül elérte a hetven évet, a kegyelmes úr kiméretett neki három, vagy négy hold földet, lakást adott, szóval nem dobta el az öregembert, aki egész életében neki dolgozott. Dinasztiák dolgoztak együtt, s nem biztos, hogy a fiú az apja mesterségét folytatta, lehetett kocsis, gulyás, vagy béres, aki az ökröket hajtotta. De elkanyarodtam a versenylovaktól. Szóval 1945 után nekem is, mint másoknak mindent elölről kellett kezdenem. Gondoztam az ügetőn a lovakat, mígnem 1947-ben a Magyar Gazdatisztek Országos Szövetségétől kaptam egy levelet: saját érdekemben jelentkezzek Pesten az Arany János utcában. Ez azonban abban az időben nem volt olyan egyértelmű, hisz nem tudta az ember, mit akarnak, jót-e, rosszat-e. Saját érdekédben? Ha eddig még nem csücsültél, hát most majd csücsülsz, gondoltam magamban, de aiért elmentem. Összejöttünk vagy 35-40-en, s elvittek bennünket a Rózsadombra a Goldberger-villába, ahol tanfolyamot rendeztek nekünk. Mit gondol, mit tanultunk? Azt az indulót, hogy „zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép” - kórusban énekeltették velünk. Ez volt az összes szakmai továbbképzés. Meg minden reggel vittek kézilabdázni, képzelheti, én a kétbalkezes, de aztán kilöktek minden csapatból, mert nem tudtam jól passzolni. Ez a tanfolyam három hónapig tartott: nekünk magyarázták a nagyüzem előnyeit, nekünk, akik nagybirtokon dolgoztunk. Na, mindegy. Három hónap után megkérdezték: ki hova való. Mondtam: én Paksra. így kerültem a bölcskei gépállomásra, mint vezető mezőgazdász. Én arról lettem híres, hogy Tolna megyében egyedül én jártam lóval, a Mucival a körzetet, a többiek kis 100-as lemezvillás motoron ültek. Tíz község tartozott a gépállomáshoz Gumipitypangot kellett termelni 100-110 kilométeres körzetben. Elindultam, hétfőn reggel otthonról, és szombat este érkeztem haza hulla fáradtan. A gépállomásra jött a papír az Újbe- reki Állami Gazdaságtól, hdgy saját érdekemben jelentkezzem, a szakmámban üzemegységvezetőként al kai maznak. Tapogattak ők is a szakemberek után. Újberekben dr. Magyar Géza volt a főnök, meghalt Isten nyugosztalja. Igen rendes ember volt. Szóval Újberekben, mikor 1951-ben idekerültem, gyapotot és gumipitypangot termesztettünk. Szekszárdról jött a Bors Pista és azt mondta: „Uraim, gumipitypangot termesztünk”. A bognárok mást nem faragtak két hétig, mint ilyen tuskó- kat, amivel csináltuk a gumipitypangnak a fészket. A magot repülőgéppel egyenesen a Szovjetunióból hozták. Ötven holdon akartunk pitypangot termeszteni, de a mi embereinknek nem volt érzékük az aprócska mag elvetéséhez és 25 holdon elvetették az ötven holdra való magot. Természetesen csinálták a cirkuszt hazánk nagyjai, pedig mindegy, hogy menynyi magot szórtunk ki, mert abból nem lett az égvilágon semmi. Megölte a gaz a gumipitypangot. Hogy én megmondtam volna, hogy mekkora marhaságot csinálnak? Abban az időben nem volt ellenvetés. Minden harmadik ember sárga cipőben járt, s ha én a magas felsőbbség ellen egy szót mertem volna szólni, másnap már mehettem volna Szekszárdra a Várközbe az ÁVH-hoz. Ki akart oda menni? Törődök én vele, hogy mit termelnek a földön? Csinálják! Megmondják, hogy mit csináljak, hát csinálom. A gyapot is. Amikor kezdett kinyílni, s előbukkant a fehér vattaszerűség azt mondták: kóvad a gyapot. Csakhogy nálunk nagyon kevés gyapot kóvadt, mert rövid volt a tenyészidő. Ilyenkor október derekán már megjöttek a derek, s ezt a gyapot nem nagyon bírta, mert ugye melegégövi növény. Két év után a gatyánkat fizettük rá. Egy esztendeig voltam a Ledneczki-ta- nyán üzemegységvezető, s aztán bevittek központi agronómusnak, öt üzemA mai világról ne kérdezzen! egység tartozott hozzám. Igen jó társaság volt. Dr. Magyart Géza jólelkü ember volt, mindig azt mondta, hogy ha valakinek problémája van, éljük bele mi is magunkat a helyzetébe. Szóval olyan lelkiző típusú, nagy tudású ember volt. Innen elmentem aztán vetőmagtermeltető agronómusnak a megyébe, szóval olyan szervezőfélének. Egy év után átkerültem a zombai Vörös Csillag Téeszbe, ott dolgoztam öt évig. Igen jó kis téesz volt, egyedül azért nem maradtam, mert akkor már mind a három gyerekem középiskolás lett, s buszozniuk kellett volna Szekszárdra. Nem mentünk Zombára, pedig megígérték, hogy építenek, maradtunk itt Decsen. Hívtak Decsre az Alkotmányhoz, hogy nincs elég agronómus. Föagronómus voltam mindaddig, míg a téeszeket nem egyesítették. Utána állattenyésztő lettem az Egyetértésben. Tizenöt évet dolgoztam itt, s innen is mentem nyugdíjba 1979-ben korkedvezménnyel, mert volt egy balesetem. Ennyi röviden, dióhéjban az életem. De' drága asszonyom nagyon kérem, ne kérdezzen engem a mostani világról. Bocsásson meg. Nem vagyok megelégedett ember, de nem akarok senkit megbántani. Élek a magam módján, én már nem magamat, hanem a gyerekeimet féltem. Nézze: én tavaly voltam Angliában, ahol mindent lehet mondani. Csak egyet nem: ha a királynő nevét az ember a szájára veszi, akkor jönnek a bőrkabátosok. Nálunk mindenkit lehet szidni, de én nem hordok, nem szidok senkit sem. Nézze: nekem volt egy nagyon egyszerű paraszt nagyapám, aki azt mondta: „munka és még egyszer munka, azután a család. És ezzel befejezve, ne ártsd magad bele semmibe. Inkább menj el a kocsmába, igyál meg egy deci bort.” Én már öreg vagyok, hatvankilenc éves, de még mindig betartom a nagyapám tanácsát... Lejegyezte: D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ Megíratlan levelek ürügyén Biztosan mások is észrevették, sokasodnak a megíratlan levelek mostanában, és nem csak a postai tarifák zsebünket sújtó „emelkedettsége” miatt. Sokat nyom ez is a latba, mert gondolják csak meg, mibe kerül manapság egy-egy karácsonyi, húsvéti üdvözlőlapváltás. Nyilvánvaló a költségkímélés kényszerű szándéka a levelek fogyatkozásában. De más is szerepet játszik a perszonális kapcsolatok apadásában, és tán ez a riasztóbb... Atomizálódunk lassan és biztosan. Magam például egy idő óta óvakodom borítékolva átruházni szeretteimre, barátaimra, ismerőseimre csaknem állandósult rosszkedvemet, miközben furdal a lelkiismeret, hogy meg se próbálom levélbeli betoppanásokkal az örömszerzést, pedig körömnyivel se lett kevesebb szeretteim fontossága. Nagyonis bennem, velem élnek, ezért találtam meg a hallgatásban a kímélet eszközét. Kérdés a miért? Mert érzékenyebbek, kiszolgáltatottabbak, sérülékenyebbek lettünk és nem sok reményünk van arra, hogy ez belátható időn belül mérséklődik, hiszen egyre-nehezebben élünk és úgy vagyunk a rendszerváltás próbatételével, ha már nem tudunk a nekünk közelebb állóknak segíteni, legalább napi gondjaikat, bajaikat ne tetézzük a mi gondjainkkal, bajainkkal. Pedig egyre égetőbb bennünk az éhség és szomjúság a jó, a bíztató szavakra, és ha nem is harsogó nevetésre, de legalább szívet melegítő mosolygásra. Leszoktunk egyikről is, másikról is ezekben a lélekcserélő időkben amikor lépten-nyomon tapasztalni, hogy ctz erősebbek öklében igyekszik tíz évvel az ezredforduló előtt megtestesülni a jog, noha az igazi változásoknak még csak az elején tartunk. A kormány most tanulja a kormányzás felelősségét, az ellenzék (aminek létét többnyire ellenségnek kijáró indulatok övezik) a konstruktív jelenlétet a kormányzásban. Levelek, szűk körnek szánt riportok, a lélek üzenetei a léleknek... Jó lenne, kellene, hogy jöjjetek, menjetek, de imhol itt van amivel hosszan kell számolnunk: a mi orcánk pirul. Bennünket, az inkább áldozatokat, mint vétkeseket tölt el a szégyenkezés esélytelenségünk mélyülése okán. „Köszönöm, jól vagyok” - írhatnánk, holott ebből csak annyi az igaz, hogy „megvagyok”. S az szívből fakadó, hogy „vigyázzatok egymásra és magatokra!" Nem tanácsos manapság levelekben az élet minőségéről beszélni. Leveleket tulajdonképpen az olykor túlontúl magabiztos kormányhoz kellene intéznünk, hogy szíveskedjék mihamarabb pótolni amit eddig elmulasztott. Foglalja törvénybe polgáraival szembeni kötelezettségeit, számolja föl a kutyának se kelendő árukat gyártó vállalatokat, ne kezdjen erőnket meghaladó vállalkozásokba, ne tegye a költségvetés zsebébe a társadalombiztosítás forintjait, mert amíg meg nem teszi azokat a radikális lépéseket, melyek a gyökeres váltáshoz szükségesek, addig nem csökken, hanem növekszik a 25 milliárd dolláros adósság. Megjegyzem, a kormánynak írhatnánk azt is, hogyne mutogasson szüntelenül „az örökségre”. Akarta ezt az örökséget. Csak a váltó nem volt, úgy tűnik még most sincs a kezében. így az sem ismert, hogy a helyzetünkből megkövetelt állampolgári áldozatoknak mi, és hol van célja. Pedig már most nem áll, hogy három millió koldus országa vagyunk. Hovatovább lakosságunk fele él a létminimum alatt és anélkül, hogy tudnák, kit idéznek, vannak már akik az üres gyomrok forradalmáról beszélnek. Napóleon mondotta volt, hogy „nincs szörnyűbb az üres gyomrok forradalmánál...” Mi azt mondjuk, hogy ingyenkonyhák nyitásával, engedélyezésével nem lehet országrésznyi lakónépességet megnyugtatni, optimizmusra hangolni, tűrését kérve bizton számítani közreműködésére. Ismerni akarjuk az erőnkhöz mérten meghatározó lépéseket, mert se talánokat, se esetlegeket nem lehet számon kérni. És mi nagyon komolyan gondoljuk a számonkérést. Itt kezdődik ugyanis az emberi méltóságunkon esett sérelmek orvoslása, a demokrácia meghonosítása. S persze, hogy kiábrándítóak az olyan események, mint amilyeneket nemrég akkor élhettünk meg, amikor a Gazdaságkutató Intézet közzé tette 1991-re érvényes prognózisát. Azt nevezetesen, hogy jövőre következik be a mélypont, mélyül el a gazdasági visszaesés, gyorsul föl az infláció, növekszik tovább a munkanélküliség, tetőznek a szociális gondok. Mi volt ennek a fogadtatása? Szó, szó, szó. Heves államtitkári tiltakozás a hogyan és miként részletezése nélkül deklarálva, hogy igenis van megrázkódtatásmentes átmenet. A gazdaságkutatók igazát rosszalló tiltakozásban hang sem esett arról, hogyan kell fölkészülnie az ország népének a várható konfliktusokra. De a kormány azért hitet, bizalmat, áldozatvállalást kér. Mi lehet erre a válasz? Hovatovább az állampolgár azt sem hiszi majd el, amit a kormány kérdez. Hit és bizalom nélkül pedig nincs áldozatvállalás, együttműködés. Az állampolgár úgy érzi, hogy változatlanul fosztogatják, csak most új kezek és nem azok, amelyek négy évtizeden át fosztogatták. Nem folytatom. Nem ok nélkül lettünk rosszkedvű ország, miközben a politikusok annyit beszéltek a közmegegyezésről, hogy talán már nem is tudják mi az. És mi tudjuk? A helyhatósági választások eredményei azt jelzik, hogy túl vagyunk a sejtésen... LÁSZLÓ IBOLYA
