Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)

1990-10-13 / 163. szám

1990. október 13. TOLNATÁJ - 7- Egy laikus látogató megjegyzései séta közben ­Fehér László: Erkély A vászon fehérségét foltokban és nem mértani alakzatokban megszakító piros­kékjeivel. Malevics izgalmasabb, s ami nem utolsó, eredetibb volt. így a vita, semmibe vész. A lengyeleknél kitaposott, ronggyá szag­gatott, elpiszkolódott, besározódott férfi- női-gyermekcipők özönét óriásira nagyí­tott katonacsizmák tapodják. A Szajnába s Európa valamennyi folyójába a II. világhá­ború során belelőtt áldozatok lábbelijei. A lábbelitömeg, objektjei megsemmisített emberi sorsokat idéznek. De semmivel sem mond többet, mint Van Gogh egyetlen parasztcipője... A románok történelmük közeli élményét terítik elénk. Szó szerint. A pavilonukhoz vezető úton megállító táblák erdőnyi soka­ságán kiterített holttestek. A belső térben ugyanez - plasztikában... Tudjuk a törté­nést, átéltük, s lélekben meg is szenvedtük. De itt nem! Hiányzik valami, az a plusz, amefy mindezt művészi rangra emelné. Amerika... A nagy lehetőségek hazája! Vörös reklámszövegek futnak a falakon. A sötét termekben tűzpirosán ideget és sze­met kápráztató neonfények... S ezen euró­pai sárkányokhoz vezető úton az emberi értékeket fesorakoztató feliratokon tapos­va jutunk. Éljen a civilizáció! Kanada... Illatosán fogad... Termében egyenes szál fenyők nagy kiterjedésű kö- tege. Kérgük hibátlan, illatuk az erdők leve­gőjét idézi... De gyökerük és lombozatuk nincsen... A tömb erőt sugall... Talán a ter­mészet erejét - amit tönkre tesz az em­ber...? És így lehet folytatni a sort... Vég nélkül... Ahol valami ötlet, mesterségbeli, vagy technikai tudás csillan fel - összesűrűsö­dünk mi látogatók. Az itáliai Antonio Trotta vashálóját egy békés galambpár emeli a magasba. Az anyag súlyosságával ellentétben minden támaszték nélküli könnyed lebegés... Mi­csoda súlypontozás! Amit nekem mondott a technikai bravúr mellett: iszonyú csapda, melyet az emberiség állított és állít nap mint nap önmaga számára, itt egy lépegető ga­lamb képében. Körbejárjuk, végre valami, aminél időzni érdemes. így vagyunk Carlo Maria Mariani nagy­méretű szürrealista képeinél is. A rene­szánsz alkotók technikáját felmutató festői teljesítmény megállásra késztet. Igaz, szel­lemisége nem éri el Dali mester magasla­tait, de ebben a közegben kiemelkedik. (A mester egy kisebb lélegzetű tárlata bent a város központjában tekinthető meg, a nyüzsgő embertömegtöl gondosan elke­rülve, sorban állás nélkül. Minden darabjá­ból ezernyi ötlet özönlik a látogató elé!) És magasfokú festeni tudásról szólnak Marco Tirelli téglalap alakú sötét barna-fe­kete táblái, festett rézveretei... Szép - talán. De minek? A spanyolok nehéz brokát- és könynyed selyem-tüll özöne, az iparművész keze nyomán, mesteri megvilágításban - a vala­mikor dicső ármádiát idézi. De mindez a múlté! Körbejárva a diaporámát, női cipővé silányul a nemes ívű hajó, s a zászlók sely­Amerika fényreklámjai Edward e Nanszy Reddir - Kienholz Jozef Szajna: Lengyelország Carlo Maria Mariani: Lány banánnal Engeni Mitta: Szovjetunió mei egy erotikus budoár függönyeiként omlanak alá... Legalább valami ötlet! Szép kivitelben. A magyar pavilonban Fehér László fe­kete-sárga mezőben csetlő-botló embe­rei - új fantom? Lehet. Nem érdemes hosszan töprengeni előtte. A látogatók nem is teszik. Körbesétálják, mintha kor­zón őgyelegnének. Az azonban már jel­képesnek tekinthető, hogy több helyütt is málladozik a külső oszlopokra felrakott nagy történelmi személyiségeinket meg­jelenítő mozaik. Itthon érezhetjük magun­kat. Hiszen ha valamit mi magyarok el- végzünk jól-rosszul, mehet az enyészet­nek, a szinten tartás nem az erősségünk. Itt hirdetjük: ez egy málladozó, nemtörő­döm ország... Lehangoló... A körkép folytatható. Számomra szimbolikus erejű Rob Schölte kisméretű festménye. Tiziano: Ur- binói Vénusz című művét idézi - melynek tojáshéj színű teste az eredeti festményen tárulkozik ki a dózsepalota termében, a festő életmű-kiállításán. Rob Schölte vé­gigvezeti, miként változott e modellkép megszületése óta a festők ecsetje nyomán a XX. századig. Ma már csupán fabábu, összeszegecselt testrészekkel, szépség, értelem, kapcsolatot teremtő tekintet vá­gyat keltő testiség nélkül. Üresen... kiéget­ten... funkciótlanul... Hegel az eszme kiteljesedését és ön­megvalósulásának fokozatait vizsgálva fi­lozófiájában és művészetfilozófiájában a romantikus műformában vélte felfedezni a művészet megállíthatatlan felbomlását. A művészetnek „vége" - mondja, elhagyja az eszme, amely más szférákban talál utat megmutatkozásához. A laikus szemlélő, a hegeli gondolat (jóslat?) beteljesedését kénytelen tudomásul venni. A művészet­nek vége...? A tömeg nem a biennáléért zarándokol Velencébe. Az átlagnéző, aki e seregszem­lének nem lett részese, nem vesztett sem­mit A művészettörténésznek és a művész­nek nagy tanulság. Kinek-kinek ízlése sze­rint. Akár az enyémmel gyökeresen ellen­tétes véleménnyel. MÉRY ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Antonio Trotta: Háló galambbal O T U : E c*» ex«*»#* * ***** ? cliffs m mLiEBm * 'WER i*JC*C !«EEL ICH flnriaw- est. wueö«- ear 1990. szeptember 28. szombat. Velence. A buszok reggel 7 és 10 óra között szá­zával érkeznek és ezrével ontják a né­hány órás látogatókat. Tíz óra tájban Szent Márk terére kitehető a „megtelt” tábla. A galambok a tér felett köröznek, - a kövezeten nincs helyük. Ordítozó ide­genvezetők, kígyózó sorok, eldobált sze­mét, s szalonnázó magyarok a dózsepa­lota márvány ülőfülkéiben... A vaporetto e térről emberterhét ki­okádva, megkönnyebbülten megy to­vább. A biennálé - e neves-rangosnak mondott tárlat - bejáratánál zászlóerdö. Unatkozó pénztáros ad jegyet. A hatal­mas parkban békésen sétáló, őgyelgő, a nyárutói őszben sütkérező emberek. A Szent Márk tér megtébolyodott világa után itt az idilli csend, nyugalom - és rövi­desen kiderül: unalom és érdektelenség is. A mintegy 40 kiállító ország - művé­szet címén - a jóhiszemű látogató elé erősen megkérdőjelezhető „műalkotá­sok” özönét vonultatja fel. Kockák, tömbök, amorf tömegek - szürkék, feketék, homokszinűek - min­den mennyiségben. Sehová sem vezető lépcsők... Lecsiszolt, vagy rücskös be­tonlapok... Elgörbült vascsövek, lapok és tömbök... Koksszá égett csonkok... Min­den mennyiségben. Az angol pavilon sziklatömbjei - imitá­ciók. Az erő, a tömörség látszat. A lényeg az üresség. Ilyen tömegben felfuvalko- dottság, lényeg nélkül. A cseh teremben a táblaképek málló vakolatok, melyeknek színeiben felde­reng itt-ott a múlt... Már sokszor láttuk! A japán pavilonban hatalmas fehérség közepén vízszintesen futó vörös csík... A szemközti falon a fordítottja... Már láttuk! Ismétlése semmi újat nem ad. Izrael: vasszörnyeket vonultatfel: rozs­damarta, fekvő helyzetbe rogyott hasz­nálhatatlan gépezetek... Már találkoztunk velük más tárlatokon is! A szovjet pavilonban felnagyított kan­csal tekintetek és megsokszorozódott fülek fogadják a látogatót „Nye bugyet!” - „nem lesz!”, harsogja a felirat. A belső te­remben Maleviccsal vitatkozik a festő. Gino De Dominicio: Fej Velencei biennálé -1990 A művészetnek vége?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents