Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-13 / 163. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. október 13. Horváth Olivér kiállítása Bonyhádon Kettéhasadt álmok Samu Géza 1947-1990 Hű nevelőim, dunántúli dombok, ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, nem fogtuk rabul, amikor öleltek, ti úgy öveztek, hogy égig emeltek. A dunántúli dombok részét alkotó Völgység - a mi szűkebb hazánk - valóban „szépséggel igéző” a löszhalmaival, a patakokkal tagolt völgyekkel, a valaha százados erdőségek maradványaival, a borág koszorúzta halmokkal. Vörösmarty Mihály ábrándozó lelkét is megihlette: „szentté lett tájad előttem”, „fiatalságom tündérországa te voltál” - írta. Ily- lyés Gyula szerint „egyszer egy sarok Svájcot látsz benne, egyszer egy égignyúló Corot-képet”. Lelkesedésében kijelenti: „a hires Völgység a magyar romantika meseföldje”. A Völgység szépsége, változatossága és harmóniája a festőművészt is a hatása alá vonja: képzelete felélénkül, „eljátszik” a színekkel, variál, átrendez - komponál. E kifinomított és megérlelt benyomásokat a művész új életre kelti, s megörökíti papíron, vásznon, agyagban, bronzban, zománcban. Bonyhád abban a szerencsés helyzetben van, hogy immár egy évszázada folyamatosan, törés nélkül formálják az esztétikai ízlést az itt élő, alkotó művész tanárok. Most csak a bonyhádi evangélikus gimnázium három rajztanáráról szólok. A sokoldalú Forberger László az 1880-as évek közepétől 22 éven át oktatta az ifjakat „nézlettan”-ra és szerkesztésre, miközben maga is remek ceruza- és szénrajzokat készített. Majd März Konrád három évtizedes rajztanári tevékenységének meggyőző bizonyítékaképpen két országos hírű tanítványa származott el innen: Bokor Vilmos festőművész és a Munkácsy-díjas Kerti Károly. A rajztanár elődök munkáját folytatta és gazdagította 1940-től két évtizeden át Horváth Olivér. Horváth Olivér életútjából három tényezőre hívom fel szíves figyelmüket:- sokoldalú tanári munkájára;- megújuló művészetére;- és Bonyhádhoz való hűségére. Horváth Olivér ízig-vérig tanárember, aki a Képzőművészeti Főiskolán szerzett tudását és képességeit önzetlenül továbbadta a tanítványainak. A rajzolás és festészet iránt fogékony diákoknak és felnőtteknek a gimnáziumban, majd a járási művelődési házban képzőművészkört szervezett. Itt egyengette és formálta a tehetségüket. Az ő keze alatt bontotta ki szárnyait Borsódy Ágnes, Borsódy László, Darázs Mária, Erős Márta, Genersich Nóra, Link Péter, Lőrinc Vitus, Lőrinczy Gyula, Mező Lajos, Péry József, Várda Ibolya; ők ma országosan ismert, sőt külföldön is jegyzett ipar- és festőművészek, építészek. A felnőtt tanítványok közül Kolmann Jenő, Stekli Gyula, Bertalan Sándor több kiállításon mutathatták be alkotásaikat. Horváth tanár úr művészettörténeti ismeretterjesztő előadásai mindenkor jellemnevelő, a szépérzéket fejlesztő hatásúak voltak. Tudásvágya arra ösztönözte, hogy a matematika és az ábrázoló geometria oktatására jogosító középiskolai tanári diplomát is szerezzen. A történelem és a néprajz iránti érdeklődését pedig a bonyhádi gimnáziumban létrehozott iskolamúzeum bizonyítja. Horváth Olivér művészi sokoldalúsága - egyik méltatója szerint - „töprengő”, önmarcangoló, a nehézségekből kiutat kereső egyéniségéből fakad, amely a festőibb képi látáshoz, racionálisabb fogalmi, szerkesztői komponáláshoz vezette. Fél évszázados művészi pályafutása során így születtek meg grafikái, akva- relljei, olajképei. Bonyhád számára az első portré-szobrokat ő készítette e|: a gimnázium kertjében a Petőfi-, Kossuth- és a Vörösmarty-szobrot, az épület folyosóján pedig a Petőfi-domborművet. A pécsi évek az erősebb kihívások elfogadására sarkallták. A képi megjelenítés mellett a dekoratív és sikrendszerű megfogalmazások jelentették a művészi megújulást. A képző- és az iparművészet ötvözéséből születtek meg térplasztikái és murális (azaz fali) jellegű alkotásai; majd a tűzzománc izgalmas technikája foglalkoztatta. Megújuló alkotókedvét az utóbbi két évtizedben a huzalos rekeszzománccal készített művei bizonyítják. Horváth Olivér festményeivel az ország számos múzeumában és képtárában találkozhatunk, a Dél-Dunántúl városaiban köztéri kompozícióival, közintézményekben pedig zománcművészetével. A hazai és a nemzetközi kiállításokon sikeresen szereplő művészben mi, bonyhádiak még mást is tisztelünk: a városunkhoz való hűségét. Horváth Olivér a férfikor legszebb két évtizedét töltötte Bonyhádon. A negyvenes és ötvenes évek gondjait feledtették vele művészi kibontakozásának első sikerei és a családi fészekrakás örömei. Pécsre távozva a Bonyhád iránti nosztalgiáját kifejezte több itteni kiállítása, s különösen az a nemes gesztusa, hogy két évvel ezelőtt festményeinek válogatott gyűjteményét városunknak adományozta. Nagyra becsüljük ezt a ragaszkodását. DR. KOLTA LÁSZLÓ (Elhangzott a Vörösmarty Mihály Ifjúsági és Művelődési Központban rendezett kiállításmegnyitón. A kiállítás november 2-ig tekinthető meg.) Hírek milliói röppennek a világba. Közülük néhány egészen közelről érint bennünket. Ilyenkor nyomban elkezdünk emlékeink között kutatni, mert amit hallottunk már a múlt időt fogalmaztatja velünk. Ilyen hír az, amely tudatja: Samu Géza szobrászművész közúti baleset áldozata lett. Mintha tegnap történt volna egy-egy találkozás, röpke beszélgetés, amiről kiderül az archívumi dokumentumok alapján, hogy már ennek is, annak is két, három éve. A szekszárdi kiállítását rendezte a Babits Mihály művelődési központban - 1988 januárjában -, amikor beszédre kellett bírni. Nehezen szólalt meg, mert mindaz amit elmondott volna, a szobraiban föllelhető volt. Tíz évvel ezelőtt, vagy talán húsz - és ez a valószínűbb - amikor a Tolna megyei fiatal képzőművészek csoportosultak. Igyekeztek olyan közösséggé válni, ahol egy műhelyben, közös alkotói tevékenységet, vagy csupán beszélgetést terveztek. Ekkor jelen volt Samu Géza is. Ő ugyan nem értette az egészet, mert már akkor járta a maga útját és dolgozott, dolgozott. Nem vitatkozott, tette amit bensője vezényelt. Kellő hírverés híján (vagy mert az elkerülte figyelmemet) két véletlennek köszönhetően (mert az Állami Biztosítónál volt dolgom, és mert az éppen a galériával szemben van) szerencsés voltam láthatni a dombóvári amatőr művészek „Egy templom téglái” című grafikai kiállítását. Profán előzmény és felemelő, ünnepi élmény. Régtől tudom, hogy a művészetben amatőrség csupán azt jelenti, hogy művelőinek nem ez a megélhetési forrása, és korántsem valamilyen színvonalbeli alacsonyabbrendüséget. Ennek ellenére - s bizonyára azért is, mert korábbi munkáikat nem ismerem - meglepett az „anyag” rendkívül magas művészi színvonala. Anélkül, hogy a többi kiállítót a „futottak még” kategóriába tartozónak érezném, hármójukról külön is szólnom kell. Czétány Lászlóné tollrajzain a sokoldalúan ábrázolt téma mély liraiságú, in- venciózus megjelenítése gazdag látásSzűkszavúan vallotta életét, vállalva Kocsolához kötődését, ahol 1947. december 2-án született. Erdész akart lenni. A természeti formákhoz való ragaszkodása talán ebből a soha meg nem valósult vágyból táplálkozott. Szekszárdi kiállításán láthattunk olyan fákat, melyeket ő készített: „Kétfelé növő fa”. Apró darabokból állította össze, játszott, teremtett. „Életfacsavar”, „Kígyófa”, „Isten báránya bálvánnyá változik” és lehetne folytatni alkotásainak sorát, amit a közvélemény és a szakma is egyre inkább befogadott, elismert. Tata, Párizs, Budapest, Hajdúszoboszló, Glasgow, Szekszárd, München, Székesfehérvár, Debrecen, Dortmund után 1988-ban a velencei biennálén Bukta Imre és Pincehelyi Sándor társaságában Samu Géza képviselte hazánkat. Ebben az évben vette át a Magyar Művészetért díjat is. Ösztöndíjasa volt a Tolna Megyei Tanács művelődési osztályának. módról és virtuóz technikáról tanúskodik, s nagy benyomást tett rám a vízből kiemelkedő bokor - talán az élni akarást is szimbolizáló - halk eleganciája. Átszellemült (átszellemített) portréi áhítattal vegyes mély humánumot sugároznak. Halmosiné Szita Veronika két nagyszerűen egyénített portréval jelentkezett, cím híján utalok itt a férfiprofil portré markáns, energikus ábrázolására és a Laci bácsi című portréban az individuum nagyszerű megragadására, de néhány vonallal felvázolt portréja is fejlett lényeglátásról árulkodik, mintaki „fényestitkoknak volt mestere”. Épületábrázolásában a tömbszerű monumentalitást - paradox módon - lendületes, erőteljes vonalvezetéssel hozza létre, pókháló-finomságú két képe pedig igazolja, hogy alkotójuk a dekorativitás formanyelvének is avatott művelője. Takács Tamás rendkívül plasztikus (szinte már szoborszerű) gúzsba kötött alakjai jól fejezik ki a címekben jelölt Volt, volt, élt. Élhetne, lehetne, dolgozhatna... Az élet azonban kiszámíthatatlan megálljt parancsolt, olyan helyzetet teremtve, amikor megállni egyet jelentett a lehetetlennel. Samu Géza itt járt közöttünk, reánk hagyta fából faragot ördögeit, szárnyas angyalait, amelyek mozdulatlanul őrzik immár, megrepedt, kettéhasadt, tollas éremmel és kóccal ékesített szivárvá- nyos álmait. DECSI KISS JÁNOS mondanivalót (Nem tudok mozdulni, En és Én rabságom stb.), s az alkotó fölényes szakmai tudásáról és anatómiai ismereteinek mélységéről győznek meg. Ők hárman, s a többi - név szerint nem említett - kiállító nagy kincs a város számára, de a tárlat viszonylag gyér látogatottsága jelzi, hogy erőteljesebb, harsányabb reklámra lenne szükség, hogy e kincs közkinccsé váljék. Bizonyára a képzőművészekben lobog leginkább a „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” vágya, s talán némi csalódást is érezhetnek a megérdemelthez képest mérsékelt érdeklődés miatt, de az igazi vesztesek mégis azok az emberek, akik az élet nyomorúságától és az egyre inkább félresik- ió „politizálás”-tól fásultan egy esztétikai örömben való megfürdés (megtisztulás) és a jövőre nézvésti feltöltekezés tálcán kínált (és ingyenes!) lehetőségét szalasztották el.- orf Dombóvár Galéria Egy templom téglái „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” (Arany János) Le, de hova le? Minden nyelvnek megvan a maga sajátos szelleme, szokásrendszere, amely megköveteli, hogy valamit így vagy úgy mondjunk, még akkor is, ha formailag esetleg más is helyes lenne. A címben föltett kérdés is ennek jegyében fogant: egyik szemtelenül és illetéktelenül elburjánzott igekötőnk használata ösztönzött néhány összefüggés megvilágítására. A le igekötő eredeti értelméből megtartotta azt a jellegzetességet, hogy a magasból a mély felé irányuló cselekvést, történést jellemzi. Ez megmarad akkor is, ha már átvitt értelemben társul egy-egy igéhez, jelentése pedig képszerűbbé teszi mondandónkat. A levitézlett szóban például ott rejlik az a sugalmazás, amely szerint, aki levitézlett, azt a képzeletbeli magas polcról lejjebb tették az erkölcsi, társadalmi megítélésben. Azt viszont már idegenszerű képződménynek ismeri a nyelv, ha ilyen szavakat alkotunk: lerendez, leszavaz, leközöl, sőt, leellenőriz. Egyetlen kérdés kívánkozik valameny- nyi szó után: hova le? A rendezés fogalomkörébe ugyan bele lehet erőszakolni a le irányát, de korántsem jellemző, sokkal inkább az el illik ide, hiszen azt a jelentést hordozza, hogy az eredeti állapothoz képest valami megmozdult, arrébb került. Leggyakrabban még erre az igekötőre sincs szükségünk, mert a szó önmagában is azt jelenti, amit ki szeretnénk fejezni. Gondoljunk bele, milyen furcsán hatna József Attila szállóigéje így: „S (le)rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Ugyancsak nem lehet tudni, hova le szavaznak, közölnek valakik valamit. Rá lehet szavazni, ellene is, de semmivel nem jelent többet a szavazatunk, mint a leszavazatunk. Egyetlen esetben mond többet a szó ebben a formában: akkor, ha valaki ellen szavaznak, s ezt így fejezik ki: leszavaztuk. A közöl esetében még ilyesmiről sem lehet szó, mindössze rossz megszokás elé tenni az igekötőt. A leellenőriz pedig ebben a formában egész egyszerűen nem jelent semmit, mert hova fel vagy le irányban lehet elvégezni ezt a műveletet. Akad azonban arra is példa, hogy ez az igekötö szemléletmódról árulkodik. A lesajnál - azzal együtt, hogy nem igazán elegáns kifejezés! - nagyon jól érzékelteti a különbséget. Aki „csak” sajnál, az részvétet, szánalmat érez, vagy együttérez valakivel, aki azonban lesajnál, az inkább lekicsinyel, gúnyosan fanyalog. Néha más kifejezésekben is tetten lehet érni ezt az álrészvétet. Ha valaki azt mondja Budapesten, leutazom, leme- gyek vidékre, nem lehet kétségünk afelől, hogy az ő tudatában a főváros fent van, a vidék meg lent. Az legkevésbé sem zavarja, hogy észak, dél, kelet avagy nyugatfelé indul, a tengerszint feletti magasság szerint fölfelé, vagy lefelé indul. A vidék lent van - legalábbis szerintük. Néhány helyen viszont örömmel látnánk, ha egyre több esetben használnák a le igekötőt. Ilyenek például a spekuláció letörése, alapvető élelmiszerek árának leszállítása, vagy legalább mérséklése. Az sem lenne nagy tragédia, ha e téren nem elsősorban nyelvi változásnak lehetnénk tanúi... • DR. TÖTTŐS GÁBOR Kari Krolow: Ki azt kérdezi, kell-e a szerelme Kutatsz-e még idegen szempár mélyén...? Bennünk csak az hajt, ami hasznot hoz. S hol csókba forrt párok heverésznek; magas fű elrejt, míg hajladoz. Ott hevernek, önös érzelmekben, hogy mi lesz majd - tán ők érzik csak. Puha a fű, s hűsít a melegben, éjjel csend van. A boldogság vak s mindenütt rövid. Már szél matat, s ki azt kérdezi, kell-e a szerelme, hasztalan haszontalant kutat, mit nem kérdeznek, csak ha jő az este. (Drescher J. Attila fordítása. Bonn, 1990.)
