Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-08 / 133. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. szeptember 8. Egy elfelejtett életmű Lehetséges, hogy némi féltékenység is szerepet játszott Erkel Ferenc magatartásában, amikor szembeszegült kortársa, legjelentősebb zenei ellenfele, Moso- nyi Mihály állásfoglalásával a Wagner-művek magyarországi bemutatása körül kialakult vitában. Mosonyi ugyanis a nemzeti zene ápolásával igen jól összeegyeztethető- nek tartotta Wagner zenedrámáinak hazai bemutatását. Pedig a 19. században a nemzeti zene ügyének Liszt és Erkel mellett a legnagyobb szolgálatot éppen a nem is magyar származású muzsikus Mosonyi, családi nevén Brand Mihály tette. A 175 évvel ezelőtt, 1815. szeptember 2-án Boldogasszonyfalván született zeneszerző és zeneíró korai alkotásaiban még-a német romantika híve, Liszt és Wagner egyik leglelkesebb propagálója, akit Liszt Ferenchez őszinte barátság fűzött. Verbunkosra támaszkodó magyar műzenét alkotott, különösen az 1850-es évek végétől, amikor esztétikai és kritikai írásaiban is a nemzeti müzene megteremtésén és felvirágoztatásán fáradozott. Mosonyi eredetileg tanítói pályára készült. Tanulmányai befejezésére Pozsonyba ment, ahol barátságot kötött Su- rányi Jánossal, a későbbi a cheni zene- igazgatóval, aki zenei fejlődésére nagy hatással volt. Mosonyi zenei stúdiumait autodidakta módon végezte. Zeneszerzői működését a klasszikus mestereket tanulmányozva kezdte, s amikor 1842- ben Pestre költözött, már jól képzett muzsikus volt. Nemsokára nagy sikerrel mutatta be első szimfóniáját, és három nagymiséjével, valamint számos más zeneművel magára vonta a figyelmet. A Bánk Bán évében, 1861 decemberében mutatták be a Nemzeti Színházban Mosonyi Szép Ilonka című operáját, amelynek szövegét Fekete Mihály írta Vörösmarty költeménye alapján. A népdalokra és népies műdalokra épülő muzsika - főként a zeneszerző baráti köre előtt - azzal vált „világbecsűvé”, hogy bebizonyította „a különböző speciális nemzeti irányok megalapításának lehetőségét." Ám a Szép Ilonka, amely a „minden alkotóelemében magyar" nemzeti dalmű példája kívánt lenni, kilenc előadás után eltűnt a műsorról. Talán a libretto nehézkessége, talán Erkel és híveinek a neheztelése sodorta félre ezt a kedves meseoperát, amely azóta is ismeretlen maradt a magyar közönség előtt. Következő színpadi műve, az Álmos című nagyszabású kórusdráma a szerző életében nem is került előadásra. Keletkezése után hetvenkét évvel, 1934-ben mutatták be az Operaházban, de a Szigligeti Ede szövegkönyvére készült mű fölött ekkor már alaposan eljárt az idő. Az Álmos zenéje sok tekintetben Wagner hatásáról tanúskodik (Mosonyi személyesen is megismerkedett a német zeneköltővel 1863-as pesti vendégszereplésén), csakúgy, mint Ünnepi zenéje, melyet a Nemzeti Zenede 25 éves fennállásának jubileumi ünnepségsorozatán adtak elő. A karmester Liszt Ferenc volt.-Mosonyi számoszenekari művet, kantátát, misét, kórusművet komponált de fontos szerepe van életművében a kamarazenei alkotásoknak is: hét vonósnégyesének, zongoradarabjainak, dalainak, s a zongoratanulmányainak. A méltatlanul elfelejtett szerző és életműve fontos építőköve volt az elmúlt évszázad zenei fejlődésének Magyarországon. Tanúsítja ezt céltudatos koncepcióval, határozott művészi elvek szolgálatában alkotott, gazdag invenciójú muzsikája. Ennek legfőbb jellegzetessége pedig egy mélységesen komolyan vett szépségideál áhitatos tisztelete volt Mosonyi Mihály 1870. október 31-én bekövetkezett halálára Liszt Ferenc írt gyászzenét, s a muzsikusbarát tiszteletére a Szép Ilonka opera egyes témáira zongoraparafrázist komponált. Sajnos, Mosonyira ma már szinte kizárólag ez a Liszt-kom pozíció emlékeztet. Szomory György írás közben (Egy mondat Nagycenken) Élete középpontja, de ebben az ellenséges világban itt a legrosszabb, pedig ide vezet minden út, talán csak azért hogy tetézze megújuló kínjait mert a test és lélek nyitott sebei soha nem hegednek be, s midőn elszunnyadna, sötét démonok szállnak fel a hársfasorból, ő meg csak áll az ablakban, megborzong, s arra gondol, Metternich hűvös volt és kedvetlen, gyanakszik is rá, most már valóban csak a főbelövés segít mert nyugalma is a halál testvérhugaKsmég ez a kikényszerített nyugalom is milyen ritka szívében, a boldogság mindig zord árnyak között jelenik meg, Caroline, Gabriella, Andor, Zichy Károly, szegény Crescence-nek pedig fogalma sincs semmiről, két gyerek és két bál között színházba jár és templomba, s valószínűleg csodálkoznék, ha bepillantana a Naplóba, ahol ilyeneket olvashatna, „titkos örömmel gondolok arra, hogy főbe lövöm magam ”, s nyomban utána ez a félmondat: „és a rémület hideg verítéke”, mert valójában nem-élni sem jobb, pedig az élet elviselhetetlen, s minden remény csalóka, házasság, gyerek, közszereplés mögött ott ólálkodik a kudarc, de a halántékra szorított pisztoly vajon nem a végső megalázkodás-e, a bukás jóvátehetetlen tudata, a hódolat önnön pusztulásunk előtt, amikor a nemlét reménye több, mint a kiszámított lehetőség, csak az a kérdés, ez az ifjúkora óta visszatérő rögeszme, amit a Napló lapjain unalomig ismétel, nem a titkos reményből táplálkozik-e, mert agya rejtett rekeszeiben mégis csak ott bujkál a gondolat, hogy ez a fenntartás nélküli lemondás magában hordja a jóvátétel ígéretét, ami egyszerre elégtétel és bűnbocsánat, Caroline-ért és a futó rifkékért, a sötétségben ágyához kúszó bűnért, mert minden, ami örömöt kínált, pokolra taszította, s ha nem az örömért kellett fizetnie, hát puszta létéért lakolt, a boldogság lehetőségéért, amivel gyakran eljátszott a gondolat, mert oly jó lett volna egy hétre, egy napra, csak néhány órára kilépni a rámért szerepből, de valamit folyton fel kellett mondania, a diétán, a híd- részvény-ülésen, vagy éppen az Agár Egyletben, mert mindenütt ott kellett lennie, palotákban és mocskos török há- nokban, nők szellőzetlen szobájában és Crescence unalmas ágyában, amit csak a képzelet gyújtott föl, de az Éden helyett egy sereg gyerek veszi körül, s most már tizenkét kocsival kell utaznia, ha Pestről visszamegy Cenkre, pedig mégis csak visszamegy, bár ott se jó, sehol se jó, s az is mindegy, hogy vele van-e Crescence vagy valahol elbúcsúzik tőle, mert lám, ez is megcsalta, mellének megtévesztő hullámzása, derekának sejtelmes íve, s ami maradt, csak kötelesség, örömtelen penzum, fárasztó bizonygatása, hogy nem csalódtak egymásban, s végtére mégis csak jó, hogy a kíméletlen démonok nem hagyják el, legalább rájuk hivatkozhat a boszorkányos éjszakában, amikor test és lélek kapui bezárulnak s a magára maradt gondolat az árnyak emlékével is beéri, amíg végre valóban homlokához szorítja a fegyvert, melynek dörrenését még fölfogják az idegek, de ez csak egy pillanat, valószínűleg hasonlít valamire, de már nem tudja végiggondolni, pedig az erek még viszik a vért, a szervezet körforgása nem egyszerre áll le, a hallóidegek beleőrülnek az alvilági lármába, de a szív még befogadja a vért, mely a test más tájairól érkezik gyanútlan pályáján, csak a következő pillanatban bolydul meg minden, az utakat titkos katonaság szállja meg, senkit nem eresztenek tovább, s a szív utolsó vészjelei belevesznek a minden- ségbe, nem érkezik sehonnan felelet, s talán ez a legborzalmasabb, ez az iszonyatos csend, amit az iménti dörrenés is súlyosbít, s hiába tudja, hogy az a mellékes mozdulat, amellyel meghúzta a ravaszt, önmagában tökéletesen jelentéktelen, ám ahhoz épp elég volt, hogy kitaszítsa a világból, s partra vetettségében oly gyönge és erőtlen, hogy nem tudja átlépni a jövő sziklafalát, így hát tehetetlenül hátrahanyatlik a tétova test és a kéz, feledve az iménti mellékes mozdulatot, leesik, az ujjak szétnyílnak beletörődve végleges magányukba, mintha ebbe a jóvátehetetlen pillanatban csak ez lenne fontos, de ez sem maradhat így örökké, valamit mégis csak kell tenni, hát nehézkesen feláll s bizonytalan léptekkel elindul, megy, kihalt utak vándora, mint vesztett csata után a magára maradt katona, vércseppek jelzik lépteit, de ezt sem látja meg, mert most már ez is mindegy, csak az a fontos, hogy hazaérjen vagy legalább eljusson valahová, ami az otthon reményét kelti, hisz már az illúzió is elég, a buta látszat, hogy mégsem veszett el minden, mert lám, megérkezett, még akkor is, ha az otthon biztonságát a halál jelenti, s közben kinyíltak a hársfák, a virágos ágak egymásra borulnak a karcsú szélben, ő pedig csak áll a fényben és az illatban, azt latolgatja, valóban megérkezett-e vagy ismét csalódnia kell, megfordul hát a kapuban s tétován visszapillant, mintha valakit keresne, egy embert, legalább egyetlen embert, aki tanúsíthatja, mit is tanúsít? mi pedig állunk a fák keretében, bizonytalanul integetünk neki, de tudjuk, hogy ez is reménytelen, észre sem vesz bennünket s csak nézzük tehetetlenül, amint átlőtt homlokából csöpög á vér. Csányi László Biennálék nyara Szombathelyen A vasi megyeszékhelyet nem ok nélkül nevezik a szövött áruk fővárosának, a nemzetközi textilművészet kincsei gyűjtőhelyének. A Szombathelyi Képtárban itt lelt otthonra egy hatalmas textilgyűjtemény, itt rendezik 1968 óta biennálékat, nyaranta a világ minden tájáról idezarándokolnak az e műnemben alkotó művészek. Ezen a nyáron is két kiállítás várja a látogatót: a 8. nemzetközi miniatűrtextil biennálé és a Párbeszédek című, 11. falés tértextil biennálé. A „mini” híre úgy látszik már valóban az egész világra eljutott, hiszen az idén 31 országból félezer pályamunka érkezett. A műfaj iránt érdeklődőknek nem árt tudniuk, hogy a minitextilnél nem az'a lényeg, hogy textilből készüljön, hanem az, hogy ne haladja meg a 20x20x20 centi- méteres méretet. Ennélfogva a minik igen sokfélék. Nem ritka, hogy jól ismert, hétköznapi tárgyak avanzsálnak műalkotássá. Vagy azért, mert szokatlan anyagból készülnek - réz, könyvpapír, cipő, szövetként szétmálló fal - vagy mert különös szituációba kerülnek. Az utóbbira talán Egressy Teri kendővel átkötött, fájós protézise a legjobb példa, mely a hipochondriát hivatott szemléltetni. Lévai Nóra: Tükörhalak (Szabó Endre felvételei) Mivel a terjedelem kötött, a mininél nincs hely, nincs idő körülírásra és mellébeszélésre. A jó mini a sűrítés, a lényeglátás, a komponálás magasiskolája. Szembetűnő az idén a sok politikai téma. Kozma Vera szisztematizálás címszó alatt nemzeti pántlikát s lobogókat darált be húsdarálón román zászlóvá, a csehszlovákiai Éva Jandiková-Brodská, üres hólyagfejű és fejetlen vezetőket mintázott meg roggyant lengurigákból. Széles Judit pedig nem csekély iróniával rongyokból rakta ki a tízmillió pengős bankjegyet. A meghökkentő alapanyagok sora az idén sem hiányzik a kiállításról. Éppúgy találunk rezet és átlátszó üveglapot, mint pászkát vagy kiszuperált filmtekercset. Ezúttal azonban minden eddiginél nagyobb teret hódítanak a természetes matériák. Rágondolni se jó, hogy fog kinézni a kiállítás végére a skót McCombie citromkarikákból megálmodott kompozíciója, a kínai Shao-Ji Liang viszont ha ügyeskedik, zárásra újabb műalkotások alapanyagát nyerheti ki Természet című művéből, hiszen szögesdrótok között be- gubózott selyemhernyókat függesztett fel. Persze, elvétve találunk olyanokat is, akik hagyományos értelemben fogják fel a textilt, s a benne rejlő új lehetőségeket próbálják kiaknázni, mint például Gál Ludmilla, aki az elfolyó időt szőtte meg. A hangsúly azonban itt nem a szövés-hímzés mesterségén van elsősorban: sziporkázó ötletek, groteszk, mellbevágó, vagy épp meghatóan bájos apró alkotások hosszú során át ámulhat-bámulhat a látogató. Némileg higgadtabb, letisztultabb világba csöppen, aki a szomszédos terembe, a fal és tértextil biennálé kiállítási helyiségébe belép. Arra azonban már itt se számítson senki, hogy falvédőket fog látni. Ez a műfaj régen kinőtte pusztán funkcionális szerepét, az önálló műalkotás rangja illeti meg darabjait a mondanivalót, és a kivitelezést illetően. Ott van például mindjárt a belépésnél Ardai Anikó Nomád című hatalma?, természetes színekből szőtt szizál sátra, melyet egyetlen szál rögzít a mennyezethez. De említhetem az idei Rózsa Anna- díjas Szittner Andrea arany pöttyökkel tele hintett, finom színátmenetű, lebegő drapériáit, melyek láttán szinte a tejúton érezzük magunkat. Két jellegzetes példa kínálkozik a technikai tökély két ellenkező végletű, de egyaránt bravúros megnyilvánulására. Egressy Teri: Hipochondria Az egyik Lévai Nóra Tükörhalak című képe. Az alkotó a csillámló vízben lubickoló apró élőlények látványát úgy idézi elénk, hogy a selymet beráncolja vasalóval és a keletkező mélyedéseket beszövi aranynyal. Talán az ókori Keleten csinálhattak ehhez hasonlót. A másik jóval prózaibb. Péreli Zsuzsa úgy alkotta meg huszadik század végi tájképét, hogy beleszőtt minden szemetet, a törött babáktól és játékpuskáktól kezdve a műanyag flakonokon és gyógyszeresdobozokon át azi üjságla- pokig és fogkrémestubusokig. Mai létünk dicső hordalékai. Hát bizony. Ilyen festői a mi világunk. Ellep minket a szemét, az erőszak, a csüggedés és a közönyösség. No azért persze mindig van bennünk annyi erő, hogy öniróniával szemléljük saját nyomorúságunkat. Oláh Tamás is ezt teszi, amikor klöpli csipkére állított magyar néprádiójára manhattani felhő- karcolós képeslapot álmodik. A török származású Jasar Meral - egy kicsit ars poeticáját adja a textilművészetnek. így fejre állítani és egymásba gabalyítani környezetünk tárgyait talán semmilyen más módon nem tudta volna, mint hajlékony, képlékeny, simulékony selyemben megfogalmazva. ' T. K. Bemutatkozás helyett Pincési Ágnes versei elé „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. / Ő az, ki a szürke / Tengeren átkel, / A téli viharban / Örvénylő habokon..." Az örök és halhatatlan ember dicséretét zengik Szophoklész sorai, azét az emberét, aki felülemelkedik a világon és folyton önmagát keresi a kozmikus létben „Ki vagyok én?” kérdezi versében Pincési Ágnes és kérdezi ki vagy te? Madárhang, mely a decemberi zuzmós hajnalokon is énekével köszönti a templomba igyekvőket, vagy a föld arcát simogató szél? Ki vagy te Pincési Ágnes, hogy ilyen mélyre szédült könnyedséggel és iszonytatóan elnehezült sziwel kiáltasz az égig, ahonnan a szó százszorosán hangzódik vissza? És be- leborzong az ember lelke és Örül. Ki vagy te Pincési Ágnes, vajon csak egy tizenöt éves diáklány? László-Kovács Gyula Pincési Ágnes Ki vagyok? Ki vagyok, kérded. Még nem tudom. ■Neked te, magamnak én. De lehetek: porszem a sivatagban, csepp a tengerben, csillag az égen. Bármikor! Felkaphat a szél és messze szállhatok, magasból a mélybe juthatok, fellángolhatok és kialhatok, de mindig magam maradok. Magam, magamnak, magam előtt, ki élek köztetek, kik vagytok: A föld! A tenger! Az ég! „Valaki valahol” Mit ér a szó? Ha nem hallja senki sem. Mit ér a dal?! Ha nem énekli senki sem. Mit ér a gondolat?! Ha nem érti senki sem. Mit ér az életem ha nincs valaki valahol ki hallja a szavamat, énekli dalomat, érti a dalomat. Dédapámhoz Milyen voltál? Istenem, nem felejthetem el, bár az idő múlásával úgyis mindegy lesz. Csak azt tudom majd, hogy szerettelek és Szeretlek! Akkor is! Ha nem foghatom érdes meleg kezedet Ha nem hallhatom * többé a nevetésedet Ha nem szállnak felém a sötétből az esti imádság hangjai. Ha nem nézel rám kérdőn többé a szemüveg mögül. Akkor is! Már nem hallom magamban a hangodat. Ez az első ami kimaradt De több virágot nem engedek el! Magamban őrzöm: az ásó, a kapa nyomát, a gereblyét, az ültetőfát, a friss föld szagát, a rózsák illatát Ott élsz közöttük majd te is, hogy minden szép legyen. Ott leg belül, ott ahol emlékezünk.
