Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-22 / 145. szám
I. évfolyam, 25. szám 1990. szeptember 22. Koporsó a padláson * Legenda kering Kakasdon, méghozzá elég különös. Arról, hogy Váradi Józsefné született Studer Anna bronzkoporsót vásárolt magának, amit a padláson tart, és megvarrta a saját szemfedelét. A kakasdi székelyek Annus néninek tisztelik, ő maga ragaszkodik hozzá, hogy szólítsák Amri néninek. Az az ő becsületes sváb neve. Nem akármilyen becsületet vívott ki neki: Bencsik Gábor a Nők Lapjában (1983/29. szám) A kakasdi bába - Ezer gyermeket segített a világra című riportjában így írt róla: „Mikor orvos nem volt, ő volt orvosa a falunak... Az egész falu úgy nézi, mint az édesanyját.” Persze, hogy elszorul a szivük mindazoknak, akik hallják a nagy készülődés hírét. Mi bírta rá? Hogy él? Mi a baj? S legfőképpen: igaz-e a legenda? Bencsik Gábor riportja közvetlenül egyik fia és a férje elvesztése után készült. Sok minden történt, ami olyan csapást jelent más embernek, hogy összeroppan a súlya alatt. Amri néninek csak az egészsége és a kedélye ingott meg, de sem a bátorsága, sem ritka határozott jelleme nem rezdült. Az előkertet igaz, hogy föl kell ásni rövidesen, de most is rendezett a ház, bár nem kicsi, nem egy magányos, idős asszonyra méretezett, most is takaros, mindenen ott a keze nyoma s még valamié: a sajátos, különlegesen egyéni gondolkodásmódé, ami öt jellemzi. A kertben akkora mosás szárad habtisztán, hogy egy profi mosónő két napig dolgozna vele. Cserépben tavasszal elültetett fü- gefácska, amely már két oldalhajtást is eresztett, de terem is, tele van gyümölccsel. Barátnőjének, akitől kapta, mondta is: gyere, nézd meg, de ne merd tegezni, ezt már magázni kell... Hát így serken az élet még most is a keze alól. Hűvös van a házban szeptember közepén, de Amri néni edzett, megszokta. Mint ahogy azt is megszokta az utóbbi időben, hogy faggatják. Tavaly sok régi sváb holmit vittek tőle a bonyhádi múzeumba, s pont egy éve meghívták oda előadást tartani Születéstől a sírig címmel. Hiába tiltakozott, hogy nem beszél ö olyan tökéletes magyarsággal, hogy előadást tarthatna, azt felelték: éppúgy akarják hallani, ahogy csak ő beszél. Ott ismerte meg Solymár Imrét, aki azóta is adatokat gyűjt tőle készülő könyvéhez. Kakasdon született. A legenda alapján több mint biztos, hogy itt is akarja befejezni az életét, különben nem ide hozatta volna a padlásra azt a koporsót. Attól tartottam eleinte, hogy erről nem lesz hajlandó beszélni. De születés, elmúlás kapui sorra kinyíltak, amíg beszélgettünk. Észre sem vettük: eltelt a délelőtt. *- Én mindig mondtam, hogy Amrinak nevezzenek. Sváb, és kész. Valamikor harminc- nyolctól olyan világ volt itt, amikor voltak Kakasdon volksbundisták is, meg hűségmozgalmiak is. Akkor mi nem voltunk volksbundisták. Apánk már harmincnyolcban magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallott minket. Sokan kérdezték, hogy miért, pedig ez mindenkinek a saját joga. Pukkadjatok meg, azt válaszoltam rá. így. Csak Kakasdon 987 gyereket segítettem a világra. Én úgy végeztem mint szülésznő, hogy a bonyhádi tisztiorvos, dr. Benedek János és apám együtt jártak iskolába. Búcsúkor, disznóöléskor kijártak hozzánk. Ő mondta az apámnak: nem jól tetted, Ádám, hogy a fiúk tanultak, Amri meg semmit. Én erre azt mondtam: Jani bácsi, nekem a gimnáziumba nincs is kedvem járni. Olyan munka kéne nekem, amiben vér van. Döbbenten ránézek: ezt vajon hogy érti? De világosan megmagyarázza.- Erre születni kell. Mikor az első hasmetszést végignéztem, reszkettem a vágytól. Jaj, ha oda be tudtam volna nyúlni... Én, ha csirkét vágtam, bontottam, kerestem a hasnyálmirigyet. A szívben vizsgálgattam, melyik a jobb pitvar, a bal. Se mozi, se semmi nem érdekelt, orvosi könyveket olvastam. Jani bácsi elintézte, egy évig Szekszárdon tanultam, egy évig Pécsen. Ott, a klinikán boldog voltam. összesen 197 növendéket vettek föl, akkora szigorúság volt, hogy csak negyvenhármán vizsgáztunk közülük. A prof azt mondta: nem baj, sváb, csak igy tanulj tovább, az se baj, ha a kefét cetének mondod. Rendkívüli kézügyességem volt, millimétereket is ki tudtam tapogatni. Nézem a falon a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Orvosi Karának szülésznői oklevelét. Nagyobb talán, vagy csak díszesebb, mint az orvosi diploma? Vajon ezzel az elszántsággal-elhivatottsággal hogy zúdult neki Amri néni a hivatásnak?- Szülésznő voltam Kakasdon 1942-töl 60- ig. Akkor átképzésen vettem részt Szekszárdon, utána még huszonegy évet orvos mellett dolgoztam. Mikor tanultam, Szekszárdon már a második félévben műtős voltam, Pécsen pedig.végig. Később is sokat helyettesítettem Bonyhádon a szülészeten, Szekszárdon a sebészeten mint műtős. De, bár a Jóisten megsegített és hosszú időn át kitűnő volt az egészségem, jöttek a nagy csapások. Olyan súlyos asztmás voltam, vagyok, hogy vitt már a mentő Bonyhádra a klinikai halál állapotában... Ennek ellenére még két éve is dolgoztam Palánkon az elmebetegeknél. Három fiam közül az első párnapos korában tüdőgyulladásban meghalt, a kereszteléskor betegedett meg, orvos nem tudott kijönni; a másik fiam nyolc éve lett öngyilkos, a fiam után négy hónappal, hatvanhárom évesen szívinfarktusban meghalt a férjem. Már csak egy fiam él, ő is szívbeteg. Hogy egyedül maradtam, jó volt olyan nehéz betegekkel dolgozni Palánkon a hatos pavilonban. Lekötött. De abba kellett hagynom az asztma miatt. Hogy ne legyek egyedül, elvállaltam egy elmebeteg gondozását idehaza. Sajnos vissza kellett vinnem, minden gombomat letépte, nem bírtam vele. Arra gondolok, hogy életkora, egészségi állapota miatt - nagy műtéteken esett át, cukorbeteg - talán mégis inkább ö szorulna segítségre, mint fordítva. Nemrég orbánca volt, lázgörcse. Még a fiát sem engedte értesíteni. Harmincöt évig volt Vöröskereszt-elnök, 1947-től szakszervezeti tag, a több mint 40 év alatt a nagy műtétéi alkalmával egyszer 300, egyszer 500 forint segélyt kapott. Férje halálakor csak mondták, de nem adtak. Tizenhétféle állandó gyógyszerre havonta több mint 900 forintot kell költenie. Sok utánjárással elérte, hogy 500 forinttal emelték emiatt a nyugdíját, ami most 6046 forint.- Én csak egy hangya vagyok a többi között - mondja. - De néha, amikor Csehák Ju- ditot láttam a televízióban, arra gondoltam, négyszemközt akarnék vele beszélgetni az egészségügyről, hogy elmondjam neki, mi van itt, falun. A tapasztalata alapján megtehette volna. Nem csak a maga hasznára. Mert mindig a többi emberre gondol. Nem csak a családjára, akikért építeni kellett a kitelepítés után, hatvankét éves volt, mire kifizette a házat. Nem csak az unokáira, akiknek elkészítette két kezével a „stafiját”, ahogy ő mondja, 82- ben: mind a négy lánynak nagy párnát, kis párnát, pehelypaplant, törülközőket, lepedőket, konyharuhákat, tizenkét személyes étkészletet - de már csak hatszemélyes evőeszközre futottá. Most már nem tud venni semmit, kell a nyugdíj a gyógyszerre és az állattartásra, cukorbetegnek kell a hús. De mikor a saját gyerekét szoptatta, elfért mellette még egy menekült család kisfia is. Az anyatej a természet ajándéka, azért nem fogadott el semmit. Szülésekkor a háború utáni szegény években legfeljebb ha egykilónyi szilvát kapott, hogy főzzön gombócot. Ha a beígért és soha át nem adott tíz forintok most összejönnének a bábáskodás éveiből, jelentős összegre rúgnának. Kétszer kérték magzatelhajtásra, akkor is lebeszélte az életet megtagadni akarót, mindkét elhajtásból szülés lett.- Mi a helyzet azzal a koporsóval?- Úgy döntöttem, mikor egy temetésen voltam, hogy elmegyek a temetkezési vállalathoz, és megnézem, milyen koporsók vannak. Feketébe voltam öltözve, természetesnek találták, hogy érdeklődök. Volt fémkoporsó, amit leelőlegeztem. Mikor kérdezték, hogy kinek lesz, mondtam, hogy nekem. El is szállítottuk Kakasdra, betettük a szobába, jöttek az unokáim, Rita és Andrea. Mondták: a Mama vásárolt valamit, megnézhetjük? Ki szabad nyitni? Bele szabad ültetni a babákat? Tíz perc alatt megvolt a babaház... Az jutott eszükbe, amit szoktam mesélni, hogy volt egy asztalos Kakasdon, aki előre elkészítette a koporsóját, fölvitték a padlásra, abban tartották a babot, de aztán belekerült a kukorica is, és valahogy összekeveredett. Az ilyesmire szoktam mondani: válogatják, mint Maierék a babot a koporsóból.- És a szemfedél?- Én fekete szemfedelet akartam, de nem lehetett kapni. Vettem hát anyagot 25 méter rojtot, és megvarrtam. Itt van az ágyon kiterítve, most fogom kivasalni. A szemfedél mellett ott a fekete halotti párna, gyönyörű sváb széllel. Amri néni nem akar gyaluforgácson feküdni, a sok régi sváb ruhából vet magának kényelmes fekhelyet, mondja. Mert hát rendnek kell lenni. Rendnek, és leleménynek. Erre születni kell - cseng a fülemben elmenőben. - Nem öt percet késni, hogy attól még tovább halad a világ; nem azzal törődni, hogy otthon mit kell csinálni, nem betegnek lenni, nem szabadságon tétlenkedni, mert addig a beteg nincs ellátva. Ehelyett tizenhét üveggel és harminc cumival fölszerelni a palánki magatehetetleneket, hogy tudják meginni a tejet Három órát alszik éjjelente. A barátnőinek mesélte: mindig meghallgatja a Himnuszt a tévében. A te tévédben van Himnusz? - kérdezték csodálkozva. Mert ők olyankor már alszanak. Amri néni tévéjében ott a Himnusz, a kre- dencen ott áll a vastag diszgyertya, amit Ma- riazellbe akar vinni Mindszenty hercegprímás tiszteletére meggyújtani. A gyertyát nemzetiszínű szalag díszíti, rajta a felírás: „Köszönöm áldozatos életét - Tolna megye, Kakasdról Váradiné”. Foglalkozom a vallással - mondja -, de nem vagyok vallásőrült És a padláson ott a koporsó, a bölcs előrelátás és rendszeretet szimbóluma. Az élet rendje a halál is. És hogy a rend teljes legyen, lelkében ott az életszeretet nyugalma. Átadni egy újszülött gyereket a szülői kézbe nekem volt öröm mondja. DOMOKOS ESZTER Fotó: ÓTÓS RÉKA
